Az első rész maga is kultikus kedvenc lett megannyi olvasó körében, aztán jött a Spielberg által rendezett filmverzió, és hiába szedték ki belőle az eredeti regény megannyi ínyenc részét, s változtatták sokkal menőbbre, csilivilibbre és hollywoodibbra, új szintre emelte Ernest Cline regényének népszerűségét.
A második rész pedig, részint híven a megidézett popkult alkotások egy részéhez, részben ismétli az elsőt. Itt is küldetés van, csak nem három kulcsot kell megtalálni a közeljövő szuperinteraktívvá alakított internetes világaiban, hanem hét szilánkot. Stb-stb. Hogy Cline klisékből dolgozik, nem lehet a szemére vetni, hiszen pont az a lényege, hogy már megalkotott, meglévő elemekből épít valami újat, ami persze nem is új, de... Igen, ebbe jobb nem is belebonyolódni. Van, amiben kicsit olyan, mint az eredeti trilógia után készült Star Wars filmek, de igazából a Ready Player Two nem erőlködik úgy, ahogy amazok, hogy mindenáron előzmény és még szuperebb folytatás legyen. Amivel nem akarom azt mondani, hogy nem erőltetett, hanem hogy Cline meg sem próbál kilépni az első rész árnyékából. Emel a téten, persze, az is hagyomány, de azt hiszem, nem veszi túl komolyan magát. És végül is ez volt az első rész kulcsa is számomra: hogy szórakoztató volt.
Aztán hogy az egyes olvasók mennyire akadnak majd fenn a történet bakugrásain vagy az itt-ott beleszőtt, de nem igazán fajsúlyos, csak annak látszani akaró filozófikusabb pillanatokon, csakis a saját beállítottságukon fog múlni. Cline milliószor kijátssza a klasszikus korai videójátékok (vagy épp megannyi űropera és fantasy történet) Jokerét: ezektől sem vártuk el, hogy minden logikus, hihető és konzekvens legyen bennük. Abba sem tudok belekötni, hogy beáll a sorba, és ő is felszólal az LMBT ill. BLM csoportok jogaiért. Ahogy egy időben kötelező volt minden filmbe fekete szereplőt tenni, úgy most ennek van itt az ideje, majd pont ő lóg ki a sorból. Az első részben is szerepelt ez, de ott nekem hitelesebbnek tűnt, jobban beleilleszkedett a sztoriba, itt túl van tolva.
Ezzel együtt amire kifut a regény, az legalábbis elgondolkodtató, még ha szintén nem is eredeti. Cline próbált pozitívan állni a lehetséges jövőhöz, már önmagában ez is üdítő.
Máskülönben persze ez a regény is pörgős, izgalmas, szövevényes. És túlírt, akárcsak az első. Már annál is volt olyan érzésem, hogy Cline, akár tudat alatt, de szinte a filmverziót készítette elő a részletes leírásokkal meg a többi. Így másodjára sem a cselekmény, sem a geek háttér nem üt akkorát, de ez is a folytatások sajátja.
Más kérdés, hogy bár az első részben is volt megannyi utalás, ami nekem semmit sem mondott, de nem zavart, itt van olyan fejezet vagy szint, ahol egyszerűen untam, pont azért, mert semmit nem mondott nekem az adott geek háttér. És van olyan is, ahol meg azt éreztem, hogy ha az olvasó nem ismeri az adott környezetet, amibe a küldetés aktuális része vezeti hőseinket, hát Cline durván el is spoilerez neki egy halom dolgot. Az meg nem szép dolog.
De persze, jó volt ismerős dolgokra, utalásokra lelni, nekem pl. mindig öröm, ha hard rock/heavy metal zenekarokat is megemlítenek saját közegükön kívül. Nyilván olyan tömény ez a regény is utalások szintjén, hogy tuti a felét nem kaptam el, ugyanakkor azt gondolom, a magyar fordítás egy picit alaposabb is lehetett volna, mert van néhány olyan utalás, amelynek létezik magyar fordítása vagy értelmezése, ám itt nem az szerepel. De azt aláírom, hogy ez embertelen nagy munkát igényelt volna a fordítótól ill. szerkesztőtől, és megértem, ha a kiadó szerette volna minél előbb kihozni a magyar változatot.