Persze, ez egy női regény, bár férfiakról is szól, de van, hogy annyira rossz dolgok történnek, hogy muszáj valamit olvasnom, ami eltereli a figyelmemet. Nem baj, ha limonádé, vagy akármi, csak adjon egy kis derűt.
Nina George-tól a Levendulaszoba
anno nagyon tetszett, s az a könyves témája miatt került kezembe. Amit amarról
írtam, az jobbára áll erre is. És abban emlegetnek egy könyvet, hogy az micsoda
csoda, és Déli fények a címe. Más írók is éltek már ezzel a trükkel, hogy egy
fantasztikus, ám nem létező könyvnek fontos szerepet adnak a maguk könyvében,
ám Nina George ezt végül meg is írta.
És végül is szórakoztató volt, adott némi derűt, van benne sok okos gondolat szerelemről, könyvekről, miegymásról, és persze, csodás helyen játszódik (Nyons és környéke Dél-Franciaországban, Provence közelében). De sokszor éreztem úgy, hogy kissé kusza, máskor meg, hogy erőltetett. És hiába szeretné az ember, hogy létezzen ilyen, hogy meg lehet találni az egyetlen igazit, meg hogy van, hogy néha kap is segítséget, és akkor mindenki boldog meg minden – attól még a valóság nem ilyen. Nem annyira „egyszerű”, mint itt. Lehet, hogy csak az én valóságom nem, és nem gondolom helyénvalónak, hogy bárki le- vagy hülyének nézzen bárkit, csak mert neki másmilyen a valósága, de szóval minden bölcselkedés meg élettapasztalat mellett is ez a regény egyszerűen túl light-os (haha). Van benne rakat szereplő, zavaróan sok, de az összes ilyen-olyan szenvedése ellenére sem lett egyikük sem olyan megtört, hogy amikor aztán jön a szerelem (meg az ő „segítő keze”), akkor ne tudná nyomban (OK, max. némi berzenkedés meg jajistenemténylegőeaz után) elfogadni és fejest ugrani beléje. És mindenki olyan jófej, meg minden. Nekem ez életidegen. De nyilván én vagyok megkeseredve meg minden.
De azért csak tetszett. Sok minden. Nem adta azt, amit reméltem, nem hatott át tőle a dél-francia vidék atmoszférája (tényleg, ha már franciák: ezerből 999 francia film meg regény arról szól, mennyit tudnak ezek a népek szerelem meg effélék terén kavarni, erre itt egy német írónő, aki ott is él, és azt bizonygatja, hogy mindenkinek megvan az egyetlene, és meg is találhatja…). Mégis, akármilyen kitaláltak is a szereplők, akármilyen bakugrásokkal mesél is néha, mond jókat. Például ezt:
„Kik azok a csábítók? – Olyan emberek, akik rávesznek, hogy azt tedd, amit akarsz, csak okos vagy ostoba okból megtiltottad magadnak. Az a lényeg, hogy időben felismerd a különbséget.”
Vagy ezt: „…talán az élet is egy könyv, és ha az ember megöli magát, akkor az ember elszalasztja az igazi véget.”
Netán: „A nő úgy szereti, ahogy szeretni tudja. Talán nem úgy, ahogy ő, Francis akarja. És ha sikerül, ha el tudja fogadni az ember, hogy soha nem úgy szeretik, ahogy ő akarja, hanem csak úgy, ahogy a másik éppen képes – akkor igen, akkor lehetséges a béke.”
Továbbá: „A szerelem egy lakás, Marie-Jeanne. Egy lakásban mindent használni kell, semmit nem szabad letakarni vagy „kímélni”. Csak az él, aki a szerelmet is teljes egészében belakja, és egyetlen szobától, egyetlen ajtótól sem riad vissza. Veszekedni és gyengéden megfogni egymást, mindkettő egyformán fontos; szorosan megkapaszkodni egymásban, és újra eltaszítani egymást szintén. Szükséges, hogy a szerelemnek tényleg az összes szobáját használja az ember. Különben önállósodnak benne a szellemek és a szagok. Az elhanyagolt szobák és házak alattomosak és büdösek tudnak lenni…”
És amilyen ritkaság, hogy valaki megírjon egy általa kitalált történetbe beleszőtt kitalált könyvet, Nina még némi extrát is tartogat a végére, ami inkább üdítő és meglepő színfoltok csokra, mintsem olyasmi, ami hiányzott a regényből. De semmiképp sem átlagos, s persze, a regény sem. Csak nekem, most, e nehéz időkben, nem volt elég hihető sem.
Maxim, Szeged, 2021
272 oldal
Fordította: Hajdúné Vörös Eszter