Hogy konkrét példát mondjak: Neil Gaimannek tán akkor sem hinném el, hogy nem hatott az Amerikai istenek-re a Buffalo lányai, gyertek ki című novella, ha a szemembe mondaná.
Van itt sok minden, ami a később született és alapvetően csak evilági történeteket író Anne Tylerre emlékeztet – mindketten nagyon-nagyon, félelmetesen jól ismerik az embereket, az emberi lelket, gondolkodást, meg minden. Nagyon jók ezek a "földi" novellák is. És sok közülük nagyon szomorú, ez is hasonlóság a két írónő között. Apró, akár látszólag nem is fontos részletekből építenek fel egész sorsokat. Avagy meglátják az apró, látszólag nem is fontos sorsokban az embert, a történetet, akit és amit el kell mesélni.
A kötet elején lévő írásokból az derült ki, hogy ez az amerikai nő, ki tudja, honnan és miért, majdnem olyan jól ismeri, milyen az élet az elnyomásban (amit megírt, az kommunista, de valójában az csak egy címke, és részben pont azért olyan fájdalmasak ezek az írások ma olvasva, mert ismét belesodródtunk abba a világba, s napra nap még inkább), szóval majdnem olyan jól ismeri, mint mi, akik benne élünk vagy abban nőttünk fel. Majdnem, mondom, ami azt is jelentheti, hogy jobban – kívülállóként valóban jobban lát dolgokat, de így is döbbenetes az éleslátása. Hanem valami nem jelenik itt meg, aminek a hiánya ugyanúgy fájó, mint az, amit az elnyomás kapcsán elmesél. Én legalábbis nem nagyon találom benne azt, hogy különben még ilyen körülmények között is van, lehet igazi szeretet és öröm (és annak megannyi formája). Tudom, mert ha nem így lenne, nem élnék. És ez fontos. Akik ma fennhangon szidják a múlt rendszert, gyakran annak is kegyeltjei voltak (ez akár itt is megjelenik), de van-e hang, amelyik azt mondja: az ember azért csak ember volt akkor is, és ez a jó oldalára is igaz? Le Guintől pont azt vártam, hogy ezt IS meglátja, de nem, ezekben a novellákban legalábbis nem.
De persze, egy ennyire változatos és gazdag életmű összes eleme senkinek sem fog tetszeni, de mikor megfordult a fejemben a gondolat, hogy ezt vagy azt a novellát, történetszálat miért írta meg egyáltalán (hiszen vannak itt amolyan ujjgyakorlatok, kísérletek, próbálkozások is), nyomban az a gondolat követte, hogy de hát azért, mert nem hozzám szól, még valószínűleg méltó volt az elmesélésre, ha ez a minden idők egyik legnagyobb mesélője arra méltónak tartotta. S ez nyomban igazolódott is akár (elég csak a költőknek kiadott feladatára utalnom). De tény, hogy van néhány nagyon rövidke, alig több, mint ötlet novella is, s bár jók, írt sokkal jobbakat is. Ugyanakkor egyik-másik rövidke úgy szíven üti az embert, hogy egy életre megjegyzi.
Kíváncsi lennék, vajon az indiánok (az amerikai őslakosok) hogy értékelik az ő kultúrájukat is érintő írásokat (amilyen a már említett Buffalo lányai... is) - engem elvarázsoltak. Meg a többi zöme is. Amikor Le Guin emberi, az ragyog, tényleg úgy, ahogy Bradbury. És persze a realista írásaiba is vegyül cseppnyi mágia, fantasztikum, de én valahogy úgy nőttem fel, meg gyakran még most is úgy látom, hogy valójában ez a valós élet: van benne egy cseppnyi olyasmi, amire a fenti szavakat használjuk, jobb híján. Talán ezért is nem tudok sok szépirodalomnak mondott cuccal mit kezdeni. És ezért szeretem annyira Le Guin írásait, az összes bölcsességével, sokszor kíméletlenül őszinte, mélyreható éleslátásával, hogy még a sci-fi és fantasy írásai is a valódi emberekről, a valós életről szólnak.
Gabo Könyvkiadó, 2017, 344 oldal