Az 1990-es Empire orbitális sikere (tripla platina lett Amerikában) után négy évvel érkezett csak új album a Seattle-i Queensryche-tól. Egy olyan anyag, amit az Empire-t záró Anybody Listening?, ill. a király zenékkel teli Last Action Hero filmzenén hallható Real World már előre jelzett, mégis sokaknak meglepetést és döbbenetet okozott.
A Promised Land sajátos válasz volt az Empire ésszel nehezen felfogható sikerére. Akkora sztárok lettek azzal a lemezzel, hogy attól a legtöbb ember elszállna, kifordulna önmagából, és beszippantaná az ezzel járó mindenféle. Persze Ryche-ék nem lennének azok, akik, ha ők is a csajozós-pénzszórós-kábszerezős megoldást választották volna. Ők bizony befordultak ettől a nyilvánvalóan megérdemelt, mégis nehezen kezelhető sikertől, ami alighanem saját maguk addig rejtett részleteivel is szembesítette őket. Ez elég világos a szövegeket olvasgatva.
A lemeznek megvan a maga íve, hiába nem konceptalbum, a dalok kapcsolódnak egymáshoz. A 9:28 am félelmetes ill. csilingelő hangjai egy születést tárnak elénk, amiből jön az I am I eszmélése. A keringő ütemeket, hipnotikus szitárt és csellót is felvonultató, metalos fülnek igen szokatlan dal jelezte, hogy a csapat nem állt meg a folyamatos fejlődésben és változásban, és továbbra is progresszívek a szó eredeti értelmében. A szünet nélkül következő Damaged a legzúzósabb nóta, gépies dolgai miatt a Rage For Order album jut róla eszembe, és folytatja a lélekbevágást.
Az Out Of Mind-dal kicsit elhagyjuk a személyesebb terepet, ez a kissé elvarázsolt, talán Pink Floyd-os, és főleg akusztikus dal a sérült emberekről szól, akiket a társadalom kivet magából, és elzár biztonságos falak közé, ám Geoff azt énekli, olyanok, mint mi… A Bridge az apa-fiú kapcsolatról szól. Mindig is gyanús volt, hogy a dallama mennyire hasonlít az akkortájt az Ugly Kid Joe által feldolgozott Cats in the Cradle-höz. Azóta rájöttem, hogy az egy ’74-es Harry Chapin szerzemény, amit amúgy Zorán is nyom, csak míg az az apa szemszögéből szól arról, hogy kurvára nem törődött a gyerekével, itt a fiú az, aki kő őszintén elmondja az apjának, hogy nincs híd köztük, mert soha meg sem építette az öreg… Nagyon súlyos téma, 3 és fél percben az élet, amúgy gyönyörű, folkos rockban előadva.
A majd’ 8 perces Promised Land is az élet sűrűjében járó emberek dala, azoké, akik az út során oly’ sokat vesztettek, s míg a felszínen akár sikeresek is lehetnek, valójában merő üresség az életük. A témához illően súlyos a zene is, bár szaxofon és samplerek színezik. Különféle (pl. egy ébredő várost idéző) zajokkal megyünk át a Disconnected-be, aminek verze alapja szinte funky-s, ám hamar kiderül, hogy nincs itt tánc, csak totál kiakadás. Elborult, futurisztikus refrénű, nagyon különös dal, megint némi Rage utóízzel. Sokáig azt hittem-reméltem, hogy ez lesz a QR (s így a metal) új iránya, de tévedtem, s valójában inkább Massive Attack lemezekben meg a Pi filmzenében találom meg a folytatását.
A Lady Jane zeneileg zongorára épülő, vonósokkal dúsított, szomorú-romantikus darab, de a szöveg nagyon súly, ha nem tévedek, pl. a kábszerezésről is szól. Eddig folyamatos hidegrázás az album, de a My Global Mind pörgős, Empire-vonalas hard rock témái azért oldják egy kicsit a feszültséget. Más kérdés, hogy a szövegben Geoff-ék előrevetítik, mit jelent majd az akkor még gyerekcipőben járó internet, az információs kor („Nem akarok kapcsolatot, csak információt…”). A One More Time-ban is van Empire-szerű húzás meg dallamok, de a szövege megintcsak a nagybetűsnek hazudott életről szól.
A záró Someone Else?-ben csak Geoff-ot és egy zongorát hallani, amin Chris DeGarmo gitáros játszik (bár van zenekaros, masszívan Pink Floyd-os, de szintén zseniális verziója is). A lelket lecsupaszító, kő őszinte, egyszersmind önbecsapó vallomás ez, nem mondom, hogy Geoff Tate-től, egyszerűen alighanem bárkitől, aki ebben a nyugati civilizációban válik felnőtté, és nem valósítja meg azokat a hamis álmokat, amiket a média, a reklámok és még annyi más folyamatosan igyekszik a fejünkbe plántálni. Egyszerre súlyos és gyönyörű, és pillanatokra bár, de az igazi, elpusztíthatatlan lélek hangja is felcsendül benne.
’94 óta a Queensryche nem csinált olyan albumot, ami ehhez vagy a korábbiakhoz fogható lett volna. De a Promised Land ma is frissnek hat, ahogy a Mindcrime-ot, ezt sem tudta senki lemásolni.