Az alábbi cikk nem korabeli, nem volt olyan szerencsém, hogy a megjelenésekor én írjak róla, hát pótoltam a dolgot 2012-ben, a Hammer Hatásokk rovatában.
---
A holland the Gathering-et 1989-ben alapították a Rutten testvérek (René gitáros és Hans dobos). Első két albumuk, az atmoszférikus death metalt rejtő Always…, és a számos irányba kísérletező, de emiatt széteső Almost a Dance hosszú távon nem sok vizet kavart, noha mindkettőn volt női ének és szinti is, amik abban a korszakban ritkaság számba mentek. Ám a harmadik lemez, a Mandylion kapcsán ismerték meg őket tömegek. Ezen mutatkozott be Anneke van Giersbergen nevű énekesnőjük, aki jobbára pop, jazz és rock zenéken nőtt fel.
Bár a csapatot az underground szintről egyre feljebb törő dark/gothic/death/doom metal vonulathoz sorolták, zenéjükben már ekkor rengeteg pszichedelikus és progresszív rock hatás érvényesült. Ám, elismerve a zenészek minden erényét, Anneke nélkül sosem lettek volna azzá a közkedvelt csapattá, amellyé a Mandylionnal kezdődően váltak.
Részemről ez nem volt szerelem első hallásra. Az lejött, hogy érdekes és újító csapat, az is, hogy metal bandáktól szokatlan dolgokat hoznak a zenéjükbe (pl. a javarészt instrumentális, legalábbis szöveg nélküli címadó erősen Dead Can Dance hatású, szóval egyszerre sötét és világzenei), de úgy éreztem, hajlamosak a dalaikat túl hosszúra nyújtani nem eléggé érdekes, fogós témákkal. A mai napig az a véleményem, hogy az ezt követő Nighttime Birds album a Mandylion befogadhatóbb, tökélyre csiszolt verziója volt.
Ez azonban mit sem változtat azon, hogy rockerek ezrei szerettek bele Annekébe, amint meglátták a Strange Machines klipjét. Vagy a Leaves-ét, tudom is én, melyik volt előbb. Az én véleményem is akkor változott meg. Azért is, mert a lány szakított mindenféle metalos hagyománnyal, mind énekében, mind külsőségekben: sem drámai áriázást, sem keménykedést nem hallhattunk tőle soha, ahogy fekete csipkét vagy szegecses bőrt sem viselt. Ő csak önmagát adta, bűbájos természetességgel, és hol vidám, hol szomorkás dallamai mindig megtették a magukét.
A kő egyszerű, doom-os riffre épülő, de szárnyaló Strange Machines és az érzékeny szövegű, monumentálisabb és finomabb részeket is hozó Leaves volt tehát az album két nagy slágere. De emlékezetes a többi is: a régi prog.rock és szimfo hatásokat is mutató, kissé dagályos, de Anneke dallamai miatt remek Eléanor, a szépséges In Motion #1 és a lemezt lezáró hömpölygősebb, álmodozó folytatása (In Motion #2), a tenger erejét áthatóan megidéző Fear the Sea, és a megintcsak terjengős instru részekkel teli, Pink Floyd-os szólót is felvonultató, énekileg szívet tépően fájdalmas Sand and Mercury.
Bár a későbbiekben egyre inkább kiveszett a metal a Gathering zenéjéből, kísérletező kedvük, képességük az átható atmoszféra megteremtésére, legyen az vidám és felszabadult vagy gyászos, szomorú, Anneke beszállásával lett védjegyük, és tartott is kiválásáig. A nélküle készült lemez sem rossz persze, csak már messze nem ugyanaz, ahogy Anneke szólóalbumai meg néha túl pop-osak, túl könnyedek.