Steve von Till / Greet koncert – Budapest A38 hajó, 2025. július 18.

Steve von Tillt a legtöbben a Neurosis gitáros-énekeseként ismertük meg. Ez a csapat amiatt lett a ’90-es évek egyik legfontosabb, úttörő zenekarává, ahogy a metalt, a hardcore-t ötvözte ambient témákkal, felkavaró, sokkoló, irdatlanul súlyos dalokba. Magam ott voltam a legendássá lett, 1999-es, Almássy téri fellépésükön, mely a legmaradandóbb koncertélményeim közé tartozik. Viszont azóta nem láttam őt, pedig járt itt szólóban (ill. a Harvestman nevű projectjével) és a Neurosisszal is. Hanem új szólóalbuma, az Alone In A World Of Wounds mélységesen megérintett, és hiába volt előtte cefet éjszakám, hiába fájt a fejem és fogam, úgy döntöttem, ezt a koncertet nem vagyok hajlandó kihagyni.

Teljes cikkem a koncertről ekulton, a végén linkkel további fotóimhoz. 

Sigrid Nunez: A barát

Néhány hónapja szembejött velem az ezen regényből készült film előzetese, és az alapján arra jutottam, hogy jó lenne a film előtt elolvasni (már ha ugyan eljut a magyar mozikba). A trailer felkészített rá, hogy nem lesz vidám, de minthogy láttam, hogy amúgy szépirodalom, az sem lepett meg, hogy részint az okoskodós-önboncolgatós-depresszív írói sztorik közé tartozik. New York, írói lét, egy öngyilkos barát, aki után a hatalmas dán dog a jobbára egyes szám első személyben mesélő főszereplőnőre marad. Aki, mint idővel elég világossá válik, szerelmes volt ebbe a barátjába, aki viszont, hiába volt nagy nőcsábász (s mellette író és tanár, akárcsak mesélőnk), vele ugyan nem igazán kezdett viszonyt. Ilyenek. Felnőtt regény. Sok idézet az írásról, a már említett írói létről, sok, de rövid fejtegetés nagyon komoly és mély témákról, nem is feltétlenül az elvárt PC irány szerint, annál sokkal okosabb Nunez – s mégis, közben sokáig magának sem vallja be (a regénybéli írónő), hogy minden okosság sem elég feldolgozni a tragédiát, megélni a gyászt.

Ritkán olvasok ilyesmit, egyszerűen azért, mert túlságosan átérzek mindent, amit olvasok (látok, hallok stb.), és az ilyesmitől befordulok. Úgyhogy Bill Murray miatt olvastam el (ő a film egyik főszereplője). Meg a kutya miatt. És ahogy a mesélő lassan megismerkedik Apollóval (a dán doggal), ahogy egyre inkább egymás segítői lesznek, az valami csodaszép. Nyilván más, kutyákról szóló könyvekben-sztorikban is megtalálni ugyanezt, Sigrid Nunez regényét tán az teszi különlegessé, hogy szépirodalomba szőtte bele a kutyák iránt érzett, ill. tőlük kapott szeretetet. Még ha ő maga idéz is több korábbi szépirodalmi művet, amelyben szerepelnek ebek. Hanem mivel magam is „kutyás” vagyok, és velejéig át tudom érezni, s jobbára meg is éltem sok mindent, amiről ez a könyv szól, hát nekem végül nagyon tetszett, még ha a szépségén túl átjött a fájdalma és az íróilétes nyomorgása is.

Gaupa: Fyr EP

Számos különféle hatás érvényesül a svéd Gaupa zenéjében (folk, stoner, pszichedelikus, progresszív rock/metal). Fekete Zajra való cucc ez, mágikus, elvarázsolt dallamokkal és témákkal, és Emma Näslund személyében egy olyan énekesnővel, akiből jó eséllyel hamarosan sokak kedvence lesz. A szőke hölgy ugyanis igazi jelenség, olyan hanggal, mellyel csak nagyon ritkán megy magasabb tartományokba, s nem is igazán mélyen dörmögő, ám ebben a középfekvésben nagyon kifejező és magával ragadó tud lenni. 

Teljes cikkem az EP-ről a Hammer honlapján olvasható.

Lipták Gábor: Ezüsthíd

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki először 1961-ben, az Aranyhíd című kötetben gyűjtött össze különféle balatoni meséket, mondákat, történeteket. Ezt több másik könyv is követte, melyekben hazánk egyéb tájegységeiről regélt, ám 1977-ben visszatért a Balatonhoz.

Hanem az Ezüsthíd mégis más, mint az Aranyhíd, s nem pusztán azért, mert nem a Nap, hanem a Hold fényének sajátos játéka a vízen adja a címét. Kevesebb a mesés elem, több a történelmi, s általában az olyan írás, amit inkább elbeszélésnek, akár anekdotának lehetne mondani, még ha a szerző a jelenéről nem írt is. Az első kötetnél nem éreztem ilyen gyakran az oktató-nevelő szándékot, mint itt, de még így is inkább irodalmi szöveggyűjtemény ez a kötet, mintsem történelemkönyv.

Teljes cikkem róla ekulton.

Tom Taylor - Matyáš Namai: A Dalai Láma útja

Nyilván nagyon erős képregény ez, a Dalai Láma története miatt is, meg Matyáš Namai rajzai miatt is. De néha kicsit nehéz volt követni, ill. elviseltem volna egy kicsit többet a tibeti buddhizmusból, hogy jobban átjöjjön, miért / hogyan képes ezt az egészet ilyen békésen viselni (sőt, kezelni) ez az ember.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Jukimura Makoto: Vinland Saga 1.

Ha az a kérdés, hogy egy japán képregényíró-rajzoló képes lehet-e hitelesen írni-rajzolni a vikingekről japán létére, akkor a Vinland Saga első kötete elég egyértelmű választ ad rá. Túl azon, hogy Jukimura Makoto hű maradt a mangák stílusához és eszköztárához, szemlátomást mindent megtett, hogy hitelesen ábrázolja mind a vikingeket, mind a többi népet, akikkel találkoznak. Mind a történet, mind a szereplők, mind a történelmi háttér, és igen, még a rajzok is hűen hozzák azt, amit ma a vikingekről tudni lehet. 

Teljes cikkem az első kötetről ekulton. 

Kyuss: …And The Circus Leaves Town – 1995

Ma 30 éve jelent meg a Kyuss utolsó albuma. Az alábbi cikket 10 éve írtam, annyit kell hozzáadni a húszhoz, hogy most is érvényesek legyenek benne a számok, máskülönben javarészt ugyanígy gondolom.

 

 

Húsz év telt el azóta, hogy a kalifornia Palm Deserben lakozó Kyuss kiadta utolsó albumát és feloszlott. Pont, mielőtt divatba jött volna az a sivatagi- vagy stoner rock, amit ugyan nem ők találtak ki (a Hawkwind meg más bandák már a '70-es években tolták a rakétát, csak akkor space rocknak meg pszichedelikusnak hívták az ilyesmit), mégis valahogy a keresztapjai lettek.

Így aztán a Kyuss legendává vált, és tény, hogy a négyből három albumuk máig etalon (valahogy a '91-es debüt, a Wretch sosem talált be nálam, bezzeg a Blues for the Red Sun és a Welcome to Sky Valley!). A beszédes című utolsó anyagot néha hajlamos vagyok a kedvencemnek gondolni, bár ez nem ilyen egyszerű. Talán ez a legszínesebb albumuk, vagy a legkiegyensúlyozottabb, vagy tudom is én, mindenesetre a borító sugallta kékeges, napsütötte hangulat uralja, míg a korábbiak valahogy borultabbnak és sötétebbnek hatnak. De alapvetően ugyanazt csinálták a végén is: mélyen búgó-dohogó riffek, húzós rock & roll dobolás, kattant, játékos kis témák, meg John Garcia hol a punk, hol meg a pszichedelia felé hajló dallamai. Emberünk hangja emlékeztet a The Cult-os Ian Astbury-ére, bár nem olyan öblös, és ugyanúgy mérhetetlen sok feeling van benne, mint a többiek játékában.

Persze a banda agya Josh Homme gitáros volt, aki a Kyuss történet lezárása után egyedüliként tudott igazán sikeres lenni, ő viszont a Queens Of The Stone Age-dzsel kb. milliomos lett. Azért a bandáért kevésbé vagyok oda, hiányzik Garcia óbégatása, meg az orbitális riffek, viszont túl sok van Homme agymenéseiből.

A lemezt a 3 percnél is rövidebb, ám annál ütősebb Hurricane nyitja. Picit olyan, mint az alap "slágerük", a Green Machine, és nincs akkora, mint a másik alap, a Demon Cleaner, de így is nyomban legyalul mindent. A klipes One Inch Man sem kutya, groove-os, elvarázsolt cucc, de nem annyira, hogy ne robbanjon be a végén. Az instrumentális Thee Of Boozeroony sem kisebb kolosszus, egyszerűen nem bírok betelni ezekkel az irdatlan, dohogó riffekkel. Mintha a föld gyomrából törne elő, olyan mélyen búg az album zöme, s mellé, akármennyi füvet fogyasztott is a négyes, olyan húzása van, amilyenre nagyon kevés banda lenne képes. Ott van még remek példának az El Rodeo vagy a Gloria Lewis.

A Kyuss másik arca meg, ami amúgy nem válik el élesen emettől, az elszállós, gyakran akusztikus gitáros témáké, meg a hosszas jammeléseké. A Phototropic olyasmi, belassult cucc, amilyet a kemény rockban talán a Black Sabbath csinált először (Planet Caravan). Ebben, akárcsak a Catamaranban olyan finom, kellemes, lebegős hangok vannak, hogy az ember csak valami végtelen elégedettséget tud érezni tőlük. Utóbbi picit olyan, mint amit később a Red Hot Chili csinált, amikor funk helyett akusztikus témákkal operált (Scar Tissue meg ezek). Tudom, hogy durván szabad asszociáció (még úgy is, hogy nem tudnám megfejteni Garcia szövegeit) de a gyerekkorom békés, bensőséges pillanatai jutnak eszembe erről a két dalról. Ami elég fura egy stoner bandánál, nem igaz?

Bár a Kyuss pont attól volt nagy, hogy fura volt, hogy szart minden szabályra, ahogy azt a három részből álló, 11 perces Spaceship Landing is bizonyít. Ezt jó sok csönd követi, meg két rövidke rejtett track.

Garcia meg a többiek azóta sem bírtak leállni a zenéléssel, számtalan formációban muzsikáltak az elmúlt két évtizedben, és ez klassz, de a Kyuss volt az igazi zsírság, és jó, hogy feloszlottak, mert ennyire jó nem lehet semmi nagyon hosszú távon. Ez így volt kerek, és máig az ő cuccaik a legnagyobbak ezen a vonalon.

Josephine Mark: Gyógytúra

Ez is olyan gyermekkönyv/képregény, ami bekerül a kedvenceim közé. Mert megértéssel, szeretettel, de közben felszabadító humorral mesél a nagyon komoly betegségekről, és olyanfajta mintát mutat, ami valóban segítség lehet betegnek és hozzátartozónak egyaránt. És közben a farkas azt vonyítja, hogy born to be wild. Zseniális. 

Teljes cikkem róla ekulton. 

Paradise Lost: : Draconian Times

Ma 30 éve jelent meg a gothic/death/doom metal (meg egyáltalán, az egyetemes metal zene egyik) csúcsalkotása, amely egyben valahol az irányzat vége is volt, továbbá a metal akkori megmentője.

A Hammer honlapon olvasható a róla így utólag írt cikkem. 

Wall Of Sleep / Magma Rise / At Night I Fly / Devil Seed - Barba Negra, 2025. június 8.

Medárd napján maga a doom jött el a Barbába, s lehet, hogy kinn volt némi vad szélvihar, de odabenn, a Blue Stage sátrában sokkal súlyosabb dolgok is történtek. Négy remek zenekar játszott, és bár voltak bajok a hangzással, összességében remek, emlékezetes este volt ez.

Ekulton írtam le, hogy ezt hogy értem. 

 

Szabó Imola Julianna: Szimona és Zsabka

Túl azon, hogy milyen fontos témáról szól (erdők, állatok, környezetvédelem), ez egy végtelenül bohókás, szerethető, játékos, szép és különleges könyv is. Imola a szavakat is csudásan szövi, a képek meg egyszerűen varázslatosak. És az egyszerűt úgy is értem, hogy felületes első pillantásra amolyan tapétamintáknak tűntek, mittudomén, de kiderült, hogy a jobbára egyszerűnek ható növényi minták között megannyi apróbb-nagyobb titok is van, és hogy szóban és képben is olyat tesz ez az író-rajzolónő, amihez foghatót keveset találni még az amúgy gazdag magyar gyermekkönyves világban is. Az egymás után felbukkanó állatok egytől egyig egyedi, jópofa fazonok, és néhány szóval meg persze a mókás rajzokkal teljes jellemeket tár elénk Imola, s mire az állatsereglet a Dzsedzsinkához ér, már az olvasó is barátjának érzi az egész erdőt. S mi többet meg szebbet várhatnánk egy mesekönyvtől, mely az erdőről szól?!

Teljes cikkem róla ekulton.

A-Z: A2Z²

Az ex-Fates Warning dobos-isten, Mark Zonder és a még mindig FW énekes-isten, Ray Alder muzsikál itt együtt további remek zenészekkel. Az első album hard rockosabb volt, a 2-esre megerősödött a progresszív rock/metal vonal, úgyhogy még jobban is tetszik.

A Hammer honlapon olvasható kritikában fejtem ki ezt alaposabban. 

A föníciai séma

Wes Anderson. Elég is ennyit mondani. Kivéve, ha még nem láttad egy filmjét sem. Ebben az esetben elolvashatod a cikkemet az ekulton, az talán segít eldönteni, hogy merjél-e belevágni életed minden bizonnyal egyik legőrültebb filmjének megtekintésébe.

New Model Army: Live SO36

Az idén 45 éve, a yorkshire-i Bradfordban alakult New Model Army speciális kiadvánnyal jelentkezett a múlt évi Unbroken stúdióalbum után. A Live SO36-ot 2022 júliusában, a berlini SO36 klubban vették fel, és pont olyan nyers, amilyen általában a NMA élőben. Semmi cicoma, baromi őszinte cucc. És jó nagyon.

Mindezt bővebben is kifejtem a Hammer honlapon olvasható cikkben. 

Wall Of Sleep: The Kingdom lemezkritika és interjú

A Wall Of Sleep harmadik énekesével készült második albuma irdatlan erős lett. Van benne doom, őrzik még a Sabbath-hagyományokat, de annyi minden más is! Pl. bődületesen erős dallamok, énekben és gitáron egyaránt. Úgyhogy címéhez méltóan király anyag, adtam is rá 10 pontot, és a Hammer honlapon olvasható a teljes lemezkritika.

Továbbá Füleki Sándor gitárossal és Bátky "BZ" Zoltánnal interjúztam is, és ahogy az előre borítékolható volt, mondtak jókat. Ide katt az interjúért.

 

David Almond interjú

David Almond észak-angol író elsősorban gyermek/ifjúsági könyveiről ismert. Ezek közül a Skellig volt a legnagyobb siker, mely 1998-ban elnyerte a Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve a Carnegie Medalt. Az író májusban a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre, így nyílt alkalmam, hogy interjút készítsek vele. Ami számomra nem várt ajándék volt, lévén Almond az írók között az egyik legnagyobb kedvencem.

Az  interjúért katt ide.

KaeRel: Csonthalma

A Csonthalma képregény a lengyel folklór természetfeletti lényeiről mesél mai mesét, úgy, hogy végül is gyerekek is olvashatják, noha néha félelmetes meg groteszk. De közben csomó valódi bölcsesség van benne, és rengeteg remek humor, képben és szövegben-sztoriban egyaránt.

Teljes cikkem róla ekulton.

Gino D'Antonio: Út az ismeretlenbe (A Vadnyugat története 1.)

Még gyerekkoromban, a Füles rejtvénymagazinban olvastam ennek az eredetileg 1967-ben indult, gigászi sorozatnak néhány epizódját. De ezek az európai stílusú, inkább a valóság ábrázolására törekvő, mintsem szuperhősös vagy karikatúrába hajló illusztrációk most is megállják a helyüket. A történet maga pedig ugyan még épp csak elkezdődik az első kötetben, de az máris látszik, hogy a szerzők képesek voltak realistán közelíteni a témához.

Teljes cikkem az első kötetről ekulton.

Caitlin Doughty: Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok?

Az írónő, aki amúgy temetkezési szakember, humorral, de őszintén beszél a halál, a holttestek kapcsán sokakban (vagy csak néhány vicces kedvű gyerek fejében) felmerülő kérdésekről. Hovatovább szórakoztató könyv ez, nagyon sok érdekes infóval.

Teljes cikkem róla ekulton.

David Almond: The Falling Boy

David Almond brit író, akit elsősorban a Skellig (Szárnyak titka) c. ifjúsági regénye miatt ismernek, azért kapott 1998-ban Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve Carnegie Medalt. De írt még annyi mást is, néhány könyvet felnőtteknek is, ám a legtöbb művét a gyermekirodalomba szokás sorolni. Gyengébb írást még sosem olvastam tőle, pedig igyekszem a néhány magyarul kiadott könyvén túl angolul is olvasni, merthogy az egyik legnagyobb kedvencem az írók közül ő. Ezért is örülök annyira, hogy május 10-én, a PesTexten lehet majd vele találkozni.

Teljes cikkem a legutóbbi könyvéről ekulton olvasható.