nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

kedd, szeptember 03, 2013

Miért haragszom George R.R. Martinra? / Kardok vihara

Eredetileg azt a címet akartam adni ennek, hogy miért utálom GRRMartint, de hát nem utálom. Nem is ismerem. Nyilván tudok róla ezt-azt, akkor is, ha nem is tudom, hogy tudom, mert az írók így vagy úgy, de benne vannak a műveikben, de nem ismerem őt személyesen. Olyan jópofa vén tengeri medvének tűnik, a sorozat alapján meg lehet, hogy egy megkeseredett nyomorult. Vagy egy körmönfont, számító szemétláda. Bármi lehet, de nem ismerem.
 
Viszont haragszom rá, mert:
1. Így a harmadik résznél már kicsontosodtak bizonyos dolgok:
- Martinnál folyton cliffhangerrel érnek véget a fejezetek,
- nála mindenkiről kiderül, hogy ha jónak hisszük is, valami rossz akkor is van benne,
- és minden szar és értelmetlen, és úgyis mind megdöglünk.
Az elsővel az a baj, hogy a százhuszonnyolcadik alkalommal, amikor úgy ér véget egy fejezet, hogy úristen, mi fog most történni, akkor már az ember nem ezt érzi, hanem azt, hogy jól van, elmész te a jó büdös francba.
A másodikkal az, hogy ez volt az első két rész egyik legnagyobb erénye, a jellemek, a karakterek (és Jaime esetében most is kapunk ilyen tekintetben valami izgalmasat meg hűhát), de amikor ez sablonná válik, akkor kiszámíthatóvá és unalmassá is.
A harmadikkal meg az, hogy ha ez minden, amit egy író adni tud az olvasónak, akkor az nagyon gáz. Tudom, hogy a szépirodalmi díjakat gyakran adják olyanoknak, akik pont ezt írják le, hogy minden milyen borzalmas, már a valóságban, de ezt már ismerem, én egy könyvtől nem ezt várom. Pláne nem egy fantasytől. Bár ez különben inkább egy olyan történelmi regényfolyam, amelyben az író azt csinál, amit akar. És ezzel nincs is baj, kezdetben tetszett is, hogy a természetfeletti meg fantasybe illő dolgokkal csínnyán bánik. De most pl. a vége... ne már... Szóval én azt szeretem, ha az, amit olvasok, ad nekem valamit. Martin nem ad, inkább elvesz. Nem mintha olyan sok illúzióm maradt volna ennyi idős koromra, de attól még abban hiszek, hogy igenis van értelem meg jó is az életben, és amikor valaki azt sulykolja, hogy nem, nincs semmi, minden rossz, akkor csak arra tudok gondolni, hogy szegénynek igen nehéz élete lehet, hogy erre a következtetésre jutott, miközben mindenkire süt a Nap, meg hasonlók. És olyan röhejes, és annyira sokat elmond a mi világunkról, hogy most ez ekkora siker. A '80-as évek naivitása is gáz volt, de ez sem jobb. Nem kell, hogy mindenben legyen jó, nem kell, hogy minden jót adjon, katartikus élményt jelentsen - ahogy nem kell olvasnom sem, ha nem tetszik. De ha ez minden, amit adni tud, akkor az semmi. Akkor már inkább Coelho (a korai - mára már ő is üzletember lett, de a korai dolgaiban szerintem voltak jó gondolatok, de ezt csak azért írom, hogy a megveszekedett rajongók, mint az a régi barátném, aki az első könyvről szóló soraim után kitörölt a Facebook ismerősei közül, további bizonyítékokat találjanak arra, hogy én milyen egy barom vagyok, ha nem tartom Martint akkora zseninek :))
 
2. Azért is haragszom rá, mert mégis olvasnom kell. Ha nem kezdtem volna el, meg tudnám állni, de ha már benne vagyok, hát, nem én vagyok az, aki bármely addikciót könnyen legyőz. Szóval haragszom rá, mert behálózott engem is. Mert ha alig is van neki bármi pozitív üzenete (az első kettőben mondjuk 50, majd 100 oldalanként volt egy-egy nagyon odarakott, hatalmas mondat, most jó, ha 200 oldalanként), a pozitívumait el kell ismerni. Iszonyatosan azt csinál az olvasóval, amit akar. Brutális munka lehetett ezt az egészet így kitalálni, hogy a harmadik részben összefonódó szálakról már az első résznél is tudnia kellett, és így tovább. De ennek a zöme azért csak meló és technika. Működik, de még hogy, de attól még nekem hiányzik sok minden. Nem csak a követhető jó példa, meg a katarzis (most miért, pl. a Falnál történik egy s más, nem igaz? Vagy ott a hóvár építős jelenet, az szinte költői), de... Szóval az tök hiteles, hogy nála, abban a középkorias világban, az emberélet olyan keveset ér, és valahol ez is csak tükörképe a mi világunknak, meg igen, a háború ilyen borzalmas, akárki viseli akárki ellen akármiért. De amikor a sokadik kedvencedet gyilkolja meg az író, akkor már fásulttá válsz, és ez nem frankó. Leszarom, ha modorosnak tart ezért bárki, de ezt nem szabad soha megszokni. Minden élet szent, és ez akkor is így van, ha ez olyasmi, amit én sem tudok folyton észben tartani, és eszerint élni. Ez a sorozat totálisan ellene van ennek az elvnek, és bizonyos értelemben nem érdekel, hogy miért, hogy esetleg Martin maga tán nem is így gondolja - nálam kiveri a biztosítékot. Nem széplélek értelemben, hanem abban, hogy a világnak sokkal inkább szüksége lenne, szerintem, arra, hogy az emberek megértsék, hogy minden élet szent, mint arra, hogy azt érezzék vagy gondolják, hogy felcserélhetőek, eldobhatóak. Tudom, hogy ez a valóság, de azt is tudom, hogy a valóság rajtunk múlik. És Martin könyveire iszonyatos figyelem irányul, akkora felelősség és hatalom van a kezében, ami ijesztő, és ennek ellenére, hogy egy ekkora világban, ennyi szereplő között ne legyen egy igazán pozitív sem, az már hiteltelen. A nagy számok törvénye szerint kellene olyannak is lennie.
 
És mindeközben tényleg szuperizgalmas a könyv, bámulatos, ahogy a szálak fonódnak, alakulnak, ahogy a szereplők újabb arcait ismerjük meg, és így tovább. Mégis azt gondolom, hogy ez egy szappanopera. Eszméletlen sok munka van benne, és ez meg is látszik, kiváló író műve, de attól még, hogy bonyolult és színes és izgalmas, a végére érve inkább érzek ürességet rossz értelemben, mint bánatot, hogy de kár, hogy vége, meg hogy oda akarok költözni, meg ilyenek. Ez egy brutál módra felturbózott fél-fantasy szappanopera, de attól még bizonyos értelemben pont olyan, mint a chips. Ha elkezdted, nem bírod abbahagyni, de nem sok jót ad. (És persze, hogy legszívesebben nekiesnék a negyedik kötetnek, de ezt csak az egyik felem mondja, a másik úgy nézegeti a könyvespolcot, mint aki hetekig csak chipset evett, és most végre beszabadult valahova, ahol mindenféle valóban finom és tápláló és jó kajából lehet választani.)
Amúgy viszont, írjuk le, mondjuk ki végre: Bánatos Edd for president! :)