nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szombat, augusztus 23, 2014

Jennifer Egan: Az elszúrt idő nyomában

Nagyon ritkán fordul elő, hogy valamit nem azért olvasok, mert bevállaltam, hogy írok róla. Amit bevállalok, azt is el akarom olvasni, még sincs meg az, ami régen, a könyvekről írós korszakom előtt volt jellemző, hogy az egyik könyv következik a másikból, szabad asszociációk meg épp miből van elegem/mire van szükségem nyomán. Ezt a könyvet viszont végre így vettem kézbe, és ez önmagában is jó.

A címe utalás, de nem olvastam Proust művét. Viszont mostanában sokat foglalkoztat, hogy vajon elszúrt idő volt-e az a sok év, amikor olyan dolgokat csináltam, amiket mostanában kevésbé, vagy még inkább, amikor nem csináltam azt, amit ma jónak meg értelmesnek látok. Ráadásul azt írja a hátsóborító, hogy a "szereplőknek egyetlen mentsvára marad, a zene iránti olthatatlan szenvedélyük", szóval megszólítva éreztem magam.

Aztán az első fejezetet úgy utáltam, hogy majdnem feladtam. Egy Sasha nevű, kleptomániás, nem különösebben szimpatikus nő, egy lemezcéges guru titkárnője a főszereplője (mármint az első fejezetnek, mert amúgy fejezetenként változik a nézőpont, s vele a stílus, az idősík, miegymás), és az volt az érzésem, hogy ez egy lilaködös és/vagy pszichologizáló/neurotikus New York-i művészregény vagy szépirodalom lesz, és az nem érdekelt volna. Semmi bajom ezzel sem, egyszerűen csak nem hozzám szól. Nem akarom élni az urbánus fél-értelmiségiek kiüresedett, értelmetlen életét, és minden jót kívánok nekik, de nem érdekel. Aztán tovább olvastam, és kiderült, hogy ha néha hajszálon múlik is, de ez a regény nem ilyen.

Azt azért mondom, hogy alig van benne humor. Akad, irónia pláne, meg az a simán zseniális rész, amelyben egy gyerek mesél az életükről powerpoint prezentációkon (vagyis folyamatábrákon, ilyesmiken) keresztül – de azért nem is merő posztmodern nyavajgás az egész. Hanem egy rakás ember életének a sokszor elképesztően mélyreható elmesélése, egy-egy epizódon keresztül, de úgy, hogy egy vagy több ponton mindegyik találkozik legalább egy valamelyik másikukkal. Így a regény szól arról, hogy hogyan vagyunk összekötve, és hogy milyen máshogy fogunk fel dolgokat, de ezt nem kimondva teszi, hanem sokszor csak apró utalások útján, amitől hitelesebb és élvezhetőbb is az egész.

A szereplők között van hajdani punk zenész (abból több is), lemezgyáros, filmsztár, PR-os, miegymás. Mindőjükről kiderül, előbb vagy utóbb, hogy ők is ugyanolyan emberek, mint bárki más (vagy nem, vagy de, miután azzá váltak), és mind küzdenek valamivel, mind túl sok időt vesztegetnek el értelmetlenségekre, túl sok hibát vétenek. Jennifer Egan nem csak abban nagy, ahogy az ő egymáshoz való viszonyaikat megmutatja, de abban is, ahogy árnyalja az egyes szereplők jellemét. Van, akivel épp csak találkozunk, mégis megtudjuk, milyen ember és mi mozgatja (legalább egy adott élethelyzetében), de van olyan is, mint a fent említett Sasha, akiről jóval többet mesél, és egészen más képet lát belőlük az ember a könyv végére, mint mikor először felbukkantak a lapjain.

Az idősíkok és szereplők és stílusok váltogatása miatt alapos figyelmet igényel a regény, de ez így van jól, anélkül nem is lehetne élvezni. Kb. a '70-es évek végétől a közeljövőig jutunk, szédítő, mégis kapcsolódó ugrásokkal. A jövő leírása számomra megrázóbb és hitelesebb, mint sok sci-fi esetében, pedig Egan sem feltétlenül a személyre, hanem a társadalomra koncentrál. Bár nagyon nem tetszik, amit mutat ez a jövő, nagyon ott van az, ahogy, amivel véget ér a könyv. Noha a zenéről nem úgy ír, ahogy én tenném, vagy ahogy mondjuk Nick Hornby (akit csak azért emlegetek fel, hogy elmondhassam, Egan szépirodalmibb, ám kevésbé humoros és bölcselkedő, de alapvetően mindketten ugyanarról írnak) – mégis telibe talál vele. És ez fontos, mert enélkül nem szeretném ezt a könyvet.

És bár nem kellett volna írnom róla, mégis írtam. Sokszor érzem elszúrt időnek ezt is, hogy könyvekről írok, de erről a könyvről írnom kellett, belső késztetésből. Nem rólam szól, nem az én generációmról, mégis értem és érzem, jobban, mint ami még kényelmes és "belefér", de hát épp ez adja az erejét bármely könyvnek, ha jelent valamit az olvasónak. Erről a könyvről meg olvasása közben többször is gondoltam, hogy valami ilyet szeretnék (szerettem volna valaha?) írni én is, csak persze egészen másat, mert miközben ugyanolyanok vagyunk, ez itt mégis egy másik ország, másik város, más emberek.

Címkék: