Számomra az év egyik leginkább meghatározó élménye volt Tisza Kata új könyve. Nálam tiszta lappal indult a hölgy, a 10 évvel ezelőtti felhajtásról mit sem tudtam, de nem is érdekelt. Ritka és nagyon jó élmény, hogy belelapozok egy könyvbe, és pár sor után tudom, hogy KELL. Az Akik nem sírnak rendesen ilyen volt, de sokkal többet adott, mint elsőre gondoltam. Rengeteg-rengeteg élettapasztalat, keresetlen őszinteséggel kimondott igazság van benne. Olyanok, amiknél legszívesebben felkiáltottam volna, hogy "igen, ez az, ezt mondom már mióta, hiába", meg hogy "azt az eget, ez de nagyon betalált", meg hasonlók. Megosztó könyv, ahogy Kata személyisége is, de szerintem leginkább azért megosztó, mert amikről beszél, azokkal a többség nem mer, nem szeret, nem akar szembenézni - pláne, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz. És jobb úgy menni elébük, hogy készülsz rá, hogy gondolkodtál már rajta...
 | |
| Tisza Kata. Fotó: én |
Aztán volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy (illetve kettő) felolvasóestje Katának, Másik Jánossal közösen. Az is döbbenetes élmény volt, azért is, ahogy Kata felolvasott, de azért is, ahogy János énekelt, meg a kettejük közötti kölcsönhatás miatt is. Erről is írtam cikket, a YouTube csatornámra meg felraktam pár videót is, amiket ott készítettem.
S végül júliusban interjúztam is Katával. Másfél órát vettem fel, és sokkal többe került leírni, és égett a képemről a bőr, hogy olyan sokára készültem el vele, de nem vesztett semmit az értékéből közben sem. Szerintem baromi jó interjú lett, nem miattam, nyilván, hanem amiket mondott, és persze olyan hosszú, hogy önmagában is kitenne egy könyvet. Ekulton két részletben jelent meg, ez itt az interjú első fele, a második fele meg az első végén lévő linken található.