A címszereplő egy fura kissrác, aki egy Londonhoz közeli faluban él, nagyon is vidéki, sőt természeti környezetben. Apja ingázó pénzember vagy valami ilyesmi, anyja színésznő, aki thrillert ír a szabadidejében, de különben ott van Lannynek, meleg, bátorító szeretettel veszi körül, olyasmivel, amiben bárcsak mindenkinek része lett volna. A negyedik főbb szereplő egy idős művész, a jobb napokat és nagy sikereket is látott Pete, aki a történet egy pontján elvállalja, hogy rajzolni tanítja Lannyt.
És van még egy alapvető fontosságú szereplő, a Halott Fogacsán apó, akit felfoghatunk legendának, természetfeletti lénynek, netán magának a természet szellemének; ő a brit/kelta mítoszok zöld embere, aki valahogy túlélte mind a századokat, az összes jövő-menő embert, meg amiket a fajunk művelt az ő területén.
A könyv első részében leginkább Lanny anyja, apja és Pete nézőpontjából követjük az eseményeket, s legfőképp Lannyt magát, de rendre felbukkan Fogacsán apó is. Ő gyakorlatilag bármibe és bárkibe bele tud bújni. Amit lát és hall, girbe-gurba sorokban tárja elénk a könyv, szinte kaotikus az élmény, avagy pont olyan, mint egy nagyvárosban járni az utcán, és elcsípni mindenféle beszélgetésfoszlányt. Amilyen kicsiny falu az ott, annyi élet, titok, történés, semmiség és nagy esemény zajlik benne, s mindbe belenyalint Fogacsán apó, de minden hang között, egy ideje már, Lannyt keresi. Mert a fiú tényleg különleges. Ő sokkal inkább meglát, megérez, megért dolgokat, mint a többi ember, s bár szinte a saját kis elvarázsolt világában él, mégis sokan kedvelik. S persze adódik a kérdés, hogy jó, de mi van akkor, ha egy nem-emberi, fél-isteni lény figyelmét is felkelti…?
Na, Porter ezt pont nem így írta meg. Van ám izgalom bőven a regényben, de ő a szereplők belső világára, gondolataira koncentrál, és még a mellékszereplőket is teljes valójukban tudja ábrázolni, pár mondattal akár. Valóságos az egész, és azt ugyanúgy el tudja érni, hogy természetesnek érződjön az olvasónak ez az egész furcsa sztori, mint hogy megértse az olvasó, hogy egyes szereplők mennyire képtelenek elfogadni, elképzelni, egyáltalán meglátni valamit, ami nem illik az ő világképükbe. Több ember- és társadalomismeret van ebben a fura könyvben, mint sok kő realista szépirodalmi műben. Bizony.
A második rész azonban változtat a stíluson, ott a görbén szedett foszlányok kiegyenesednek, ott az olvasó rohan végig a szereplőkön Fogacsán módjára, egyre váltogatva a nézőpontokat. S közben, ha történetesen szülő, anyja vagy apja valakinek, akkor a szíve a torkában fog dobogni, a gyomra összeszorul, meg ilyenek. A harmadik rész megint más, ott aztán még olyasmi is jön, amire az eddigiek sem készítettek fel, de meg hogy mire fut ki… hát, Porter azon istenverte írók közé tartozik, akik szerint „A vég – micsoda hamis dolog az, piha, elképzelt befejezések! Bolondoknak való mankó, és soha, soha nem olyan, mint amilyennek óhajtanák.” Még ha ezt a Peggy nevű szereplője gondolja is.
Valamit még le akarok írni. Nem a könyvről szól, de annak kapcsán jutott eszembe. Vonnegut írta, hogy „És még azt is gondolom, hogy az írás és az olvasás a meditáció legtartalmasabb formája. Még senki sem talált fel ennél is tartalmasabbat. Ha a világtörténelem legérdekesebb elméinek műveit olvassuk, nemcsak a saját elménkkel töprengünk, de az övékével is. És ez számomra maga a csoda.”
Ahogy a halott Fogacsán apó belehallgat a körötte zajló életbe és nyugvó halálba, az is valahol olvasás. Mint írtam fentebb, hasonlít ahhoz, mint amikor egy zajos, zsúfolt utcán sétál az ember, és hall mindenféléket. De közben Fogacsán mindezeknek, élőknek és életteleneknek az apója is, valami fura módon legalábbis. És erről eszembe jut, hogy ha igaz, amit Vonnegut mondott, hogy az olvasáskor nem csak a saját elménkkel töprengünk, akkor vajon ha bármit látunk, hallunk, tapasztalunk, az egyben annak megélése-e? Ha Fogacsán apó belebújik bármibe, akkor belénk bújik-e a világ, pusztán azáltal, hogy érzékeljük? Tudom, hogy ezek nem új gondolatok, másoknak is eszébe jutott már, és én pl. nem fogok választ adni sem rájuk. Mert naná, hogy kinek-kinek magának kell ezeket megválaszolnia.
Ahogy azt is, hogy ez a kísérletinek ható, de valójában elképesztően okos regény mit mond neki.
Jelenkor, 2021
288 oldal
Fordította: Falcsik Mari