Liselotte Welskopf-Henrich: A Nagy Medve fiai / Tokei-ihto visszatér

Miután nemrég végre elolvastam a Sánta ​Őz, a sziú indián sámán című életrajzi művet, úgy döntöttem, előveszem a régi indiános kedvenceimet, hogy lássam, ennyi évvel utóbb, mai fejjel mit mondanak. Liselotte Welskopf-Henrich eme két regényéből szinte csak annyira emlékeztem, hogy ezeket szerettem a legjobban, de semmi más nem rémlett. Felkészültem rá, hogy nem lesz hiteles, hogy olyan sarkított képet mutat majd, mint Karl May könyvei, a Winnettou és a többi (May-ról ugye közismert, hogy valójában nem sokat tudott, pláne nem első kézből, az észak-amerikai őslakosok életéről, kultúrájáról, történelméről). Ehhez képest ennek pont az ellentétét tapasztaltam. Nem csak, hogy máig izgalmas és lebilincselő a történet, de nagyon sok ponton egybecseng azzal, amit Sánta Őz könyvéből illetve más, hiteles forrásokból tudni lehet az indiánokról.

Ekulton írtam rettenet hosszú értekezést a két regényről, meg amik ezek kapcsán eszembe jutottak. 

Amorphis: Borderland

A finn Amorphis 35 éve alakult, ez a tizenötödik albumuk, és gyakorlatilag ugyanolyan, mint az utóbbi jó pár lemez. Talán kicsit szellősebb a hangzás, kicsit erősebb a szinti jelenléte, míg a riffek nincsenek annyira elöl, de szó sincs arról, hogy átváltottak popba, hogy végre akkora sikereket érjenek el, amilyeneket mindig is megérdemeltek volna.

A teljes lemezkritika a Hammer site-on olvasható. 

Down: NOLA 30

Ma 30 éve jelent meg a New Orleans-i szupergrup első, felülmúlhatatlan albuma, a doom/stoner/sludge metal örök darabja.

Nem én írtam róla anno, de a Hatásokkban megemlékeztem róla 2017-ben. Ez a cikk következzék itt.

---

A fehér hollónál is ritkább, hogy egy szupergrup igazán jó zenét csináljon. A Down ezen kivételek egyike: a NOLA-t ismernie kell mindenkinek, aki metalosnak vallja magát.

Phil Anselmo Pantera-énekes, Pepper Keenan (Corrosion Of Conformity) és Kirk Windstein (Crowbar) gitárosok, valamint Todd „Sexy T” Strange (Crowbar) basszer és Jimmy Bower dobos (aki az Eyehategodban gitáros) merő szórakozásból hozták össze a Downt még ’91-ben, és sokáig nem is árulták el senkinek, hogy ők zenélnek azokon a demókon, amiket amúgy maguk osztogattak trükkösen. Mikor aztán fény derült a titokra, nyomban kaptak szerződést a kor egyik óriáskiadójánál. A Down debütanyaga mégsem lett akkora siker, mint a Pantera korongok, ám aki nem csak divatból szereti a metalt, az azonnal ráérzett. Legendás album ez, melynek már a borítója is emblematikus a Jézus arccal, akinek szájából joint lóg.

Bizony, az öt nehézfiú áthatolhatatlan marihuána füstben alkotta meg haveri dzsemmelések közepette a doom/stoner/sludge metal csúcslemezét, aminél alapvetőbb cuccot tényleg csak a mindenható Black Sabbath csinált, amúgy meg max. néhány Trouble meg St.Vitus/The Obsessed lemezt lehet vele egy lapon emlegetni, s persze a COC-től a Blind/Deliverance kettőst is ide kell sorolni, meg a Crowbartól a csak később megjelent Odd Fellows Rest-et, de azok is mind mások voltak. Mert persze a Down pontosan olyan zenét tolt, amilyet ettől a névsortól elvárnánk. Anselmo nagyon sokat rekeszt és üvölt pont úgy, mint a Panterában, viszont sokkal több és baromi jó tiszta éneket is hallani tőle. És épp úgy vannak Crowbar módra tonnás, falrepesztő sludge riffek, mint a COC-t idéző, irgalmatlanul feelinges southern témák. S mindezeket úgy hatja át New Orleans mocsarainak dögletes kipárolgása meg a fű és az alkohol, ahogy a Kyuss zenéjét a sivatag. Mocskos, durva, kíméletlen, de közben a southern rock és blues zenékre jellemzően hangulatos és lélekig ható riffek, szólók és énektémák sorakoznak minden nótában.

A 12 számot (plusz a Pray for the Locust című átvezetőt) rejtő NOLA (New Orleans, Louisiana, innen a cím) az elejétől a végéig zseniális, de ha semmi mást nem is teszel, a kedvemért hallgasd meg ezeket a neten: Temptations Wings, Lifer, Losing All, Stone the Crow, Bury Me in Smoke. A többi is szuper, de ezek olyan alapvető metal nóták, amiket mindenkinek hallania kell. A Stone The Crow-ban amúgy még valami kis grunge hatás is érződik (akárcsak a Rehabban), és kitörölhetetlen a refrénje, a verze alatti szomorkás gitártéma meg olyan, mint a méz, amire gyerekkorodból emlékszel. Persze a többi nóta refrénje is óriási. A Bury Me in Smoke meg… baszki, Az A Riff. Annál parasztabb, tahóbb téma a világon nincs, és ahogy tolják a végén, majd elhalkul és visszajön, abba bele lehet pusztulni.

A Jail konkrétan a Pantera által feldolgozott Sabbath-dal, a Planet Caravan második része, végig perka megy benne, Phil halkan énekli, de így is hátborzongató. Ám ami igazán beteg, az az Underneath Everything, mely olyan pszichés képet mutat Anselmóról, hogy csoda, hogy még él…

A későbbi Down anyagok is nagyok, de a NOLA tömény zsenialitását (és meglepetését) nem tudták megismételni. Ez a cucc kortalan, máig úgy hat, mint mikor először hallottam, és túlélné még az atomháborút is.

 

 

Beat: Live

Úgy 2024 elején jött a hír, hogy két King Crimson-zenész (Adrian Belew énekes-gitáros és Tony Levin basszer) meg fogja turnéztatni a velük készült, ’80-as évekbeli Crimson albumokat, s ehhez Steve Vai gitáristent és a Toolból Danny Carey dobosistent is beveszik a csapatba. Nem is tudom, mi volt a nagyobb: a hír fölött érzett izgalmam, vagy az azóta is meglévő csalódás, hogy nem hogy ide, de Európába se jöttek át. Volt egy csomó amerikai dátum, mindkét féltekén, a Los Angeles-i buli felvételének megjelenését meg Japánban ünneplik meg. Európáról szó sincs… Vigasztalódjunk hát, progresszív rocker feleim, ezzel a felvétellel, mely több különféle verzióban jelenik meg.

Cikkem a Hammer honlapján. 

Green Carnation: A Dark Poem, Part 1: The Shores of Melancholia

A norvég Green Carnation pályája elég szövevényes, de a zenéjük még inkább. Mindig megvolt náluk a tipikus nordikus íz, de a korai death, majd gothic/doom metalhoz egyre több progresszív ill. ős-hard rock elem érkezett. Ilyen szempontból az új anyag nem is hoz igazi újdonságot. Viszont manapság jószerével senki nem játszik akár csak hasonló zenét, s ez önmagában reményt kelt, hogy sok új rajongót nyer majd a csapat. Meg engem is meggyőzött.

Hammer honlapon a lemezkritikám. 

Pink Floyd: Wish You Were Here 50

Ma 50 éve jelent meg a Pink Floyd egyik legismertebb albuma, szóval egyidősek vagyunk.

Az alábbi cikket 2002-ben írtam a Hammer Hatásokk rovatába. Nem életem legjobbja, meg nem is túl alapos, de akkoriban épp volt némi karakterkorlátozás, hát próbáltam rövidebben fogalmazni. A lényeg az, hogy ez is egy irdatlan csudás album, és máig hat.

--- 

Állítólag amikor megjelent a Pink Floyd 9. lemeze, a Wish You Were Here, a kritikusok véleménye megoszlott róla. Az azonban bizonyos, hogy az album öt dalából kettő (avagy három) örökérvényű klasszikussá lett, s ezeket például a Floyd egykori énekes-basszer-szövegírója, Roger Waters ma sem hagyhatja ki műsorából.

Az egyik ilyen alapmű a két részre osztott, a lemezt keretbe foglaló, 24 perces Shine On You Crazy Diamond. Valamikor általánosban jártunk az aggteleki cseppkőbarlangban osztálykiránduláson. Volt ott egy koncertterem, speciális fényekkel és szökőkutakkal, ahol Pink Floyd szólt szalagról, de már nem emlékszem, melyik szám. Arra viszont igen, hogy amikor épp egy gigászi magasságokra és mélységekre nyíló cseppkőbarlangrész mellett egy keskeny ösvényen mentünk át, egyszer csak
lekapcsolták az összes világítást, s a tökéletes sötétben felcsendült a Shine On You Crazy Diamond. Nem tudom, ki volt az ötlet atyja, de minden elismerésem az övé. Óriási élmény volt. És tökéletes illett oda ez a dal, mert ez a monumentális szerzemény sokszor olyan, mintha maga az univerzum tükröződne benne. Elszállós, space-es témái mellett, az énekrészek alatt bluesban gyökerezik az alapja; de mindkét részben hallhatunk óriási, már-már dzsesszbe hajló szólókat (szaxofont, gitárt és szintetizátort egyaránt, sőt a basszusgitár is - rövid - szólisztikus szerephez jut). A szöveg a Floyd korai korszakának vezéregyéniségéről, a vizionárius lángelméről, Syd Barrettről szól.

Az album legkevésbé időtálló témája a Welcome To The Machine, annak ellenére, hogy talán még az industrial zenéknek is adott valamit. Tipikus rideg Waters dal, amely előrevetíti a The Wallt. Az élénkebb, bluesos alapú és a zeneipart gúnyoló Have A Cigart az a Roy Harper énekli, akivel David Gilmour (Floyd gitáros) azt a Hope című dalt írta, amit az Anathema is feldolgozott. Egy hangulatos, jó nóta.

De a Wish You Were Here legemlékezetesebb darabja mégis a címadó. Egyszerű, akusztikus gitárra épülő dal, egyike a legnagyobb Pink Floyd számoknak. Azt hiszem, elgondolkodtató, szép és mély. De alighanem mindenkinek mást mond.

Mindent egybevetve van az albumnak egyfajta elveszettség- vagy útkereső-érzése; ami nyilván összefügg azzal, amit maguk a zenészek akkoriban átéltek (óriási sikerek, a kiégéstől való félelem, ilyesmik). S mindeközben nagyon messzire visz. Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse is eszembe jut róla.

Jonas Karlsson: Esőisten

A fülszöveg alapján is érdekesnek tűnt ez a könyv, az is jól hangzik, hogy „A könyvből filmet készít Hannes Holm, Az ember, akit Ovénak hívnak című film rendezője, de istenigazából az alcím miatt vettem kézbe ezt a svéd regényt: Kerti mese. 

De aztán a kerti és a mese mellett még csomó minden más is van benne, és biztosan egyéni, ki hogy értékeli. Én így, ahogy az ekulton leírtam.

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Dr. Jakob Jakobi Berlinben él, vagy legalábbis próbál megélni, mint pszichoterapeuta, de momentán egy páciense nincs. Bezzeg a volt felesége, akitől a lakást bérli, szaktanácsot akar tőle, ehelyett azonban Jakob kap egy jókora ütést az orrára, a volt nej aktuális párjától. Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, így esik, hogy pont a kórházban találkozik Abel Baumann-nal, a cirkuszi bohóccal, és bár ő is híján van a jószerencsének, legalább pénze van. S nyomban meg is kéri a jó doktort, hogy legyen az ő terapeutája, merthogy úgy érzi, arra volna szüksége.

 

Jakob hamarosan ugyanerre a következtetésre jut, mikor kiderül, hogy Abel biztos benne, hogy ő maga isten. Más kérdés, hogy Abel nem emiatt kéri az agyturkász segítségét, ám Dr. Jakobi nem csupán azért vállalja el a munkát, mert pénzre van szüksége, de azonnal. Hanem azért is, mert Abel egész elgondolkodtatóakat tud mondani. S nem mellesleg tud néhány trükköt, és olyat is, amit még egy pszichoterapeuta sem tud könnyen megfejteni…

 

A borító, a fülszöveg és a kiadó miatt a bolondos, de bölcs skandináv regényekhez soroltam Hans Rath regényét, emiatt is vettem kézbe, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon más, mint mondjuk Fredrick Backman könyvei. Nála és más skandináv íróknál is tapasztaltam már olyat, hogy adott könyv az elejétől fogva őrültségekkel van tele, de végül minden a helyére kerül, mindennek kiderül az értelme, miértje. Itt kissé fordítva van. Ahogy halad előre a sztori, s főleg a vége felé, mintha Rath a lovak közé dobná a gyeplőt, a cselekmény kiszámíthatatlannak és esetlegesnek ható fordulatokat vesz. Egy ponton mintha egy őrült francia filmet néznék, de a végére már azt mondom, amit pedig a könyv zömében nem: nagyon is német. Nem pejoratíve, semmi ilyesmi, egyszerűen csak előbukkan a német humor azon alfaja, amivel én pl. nem igen tudok mit kezdeni.

 

Ettől függetlenül azonban a könyv mondanivalója nagyon is ül. Az olvasó kénytelen elgondolkodni, nem is csak annyin, hogy hát akkor mi lenne, ha isten lejönne ebbe a mi világunkba, aztán itt kéne meggyőznie bárkit, hogy higgyen már benne. Ennél kevésbé nagy horderejű, az emberi lét szempontjából talán mégis fontosabb kérdéseket is felvet a regény. És ezek miatt jó volt elolvasni. De a folytatásaira még rápihenek…

Ozaki Kaori: Az istenek hazudnak

Ozaki Kaori mangája a borító alapján lehetne kedves, aranyos, akár giccses kis gyermekkori sztori is, de a cím és a fülszöveg jelzi, hogy nem az. De nem is az, amire számítottam, mert valamiféle természetfeletti szálra asszociáltam, holott valójában a valós emberi életről szól ez a könyv.

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n. 

Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme gyűjtemény – Nyitány

Közel 17 évvel a Sandman képregény sorozat befejezése után, 2013-ben tért vissza Neil Gaiman Álomhoz és a többi Végtelenhez, hogy elmesélje, mi is történt az Álomúrral a sorozatot elindító események előtt. Hogy elmondja, miért volt olyan fáradt Morpheus, hogy egy mágiával foglalkozó ember csapdába ejthette őt.

Akármilyen szemkápráztató és kreatív is ez a képregény, a sztorit kissé utólag hozzátoldottnak, erőltetettnek érzem, de az ekultos cikkben aztán még Gaiman botránya kapcsán is fejtegetek.

Katt tehát ide az ekultos cikkért.