Miután nemrég végre elolvastam a
Sánta Őz, a sziú indián sámán című életrajzi művet,
úgy döntöttem, előveszem a régi indiános kedvenceimet, hogy lássam, ennyi évvel
utóbb, mai fejjel mit mondanak. Liselotte Welskopf-Henrich eme két
regényéből szinte csak annyira emlékeztem, hogy ezeket szerettem a
legjobban, de semmi más nem rémlett. Felkészültem rá, hogy nem lesz
hiteles, hogy olyan sarkított képet mutat majd, mint Karl May könyvei, a
Winnettou és a többi (May-ról ugye közismert, hogy valójában nem sokat
tudott, pláne nem első kézből, az észak-amerikai őslakosok életéről,
kultúrájáról, történelméről). Ehhez képest ennek pont az ellentétét
tapasztaltam. Nem csak, hogy máig izgalmas és lebilincselő a történet,
de nagyon sok ponton egybecseng azzal, amit Sánta Őz könyvéből illetve
más, hiteles forrásokból tudni lehet az indiánokról.
Ekulton írtam rettenet hosszú értekezést a két regényről, meg amik ezek kapcsán eszembe jutottak.
