Ma 45 éve jelent meg a kanadai prog-rock trió hetedik albuma. Az alábbi cikket a 40. évfordulóra írtam, 2020-ban.
2020 januárjában elhunyt Neil Peart, a legendás kanadai progresszív rock zenekar, a Rush dobosa és szövegírója. Nem volt, nem is lesz többé ilyen zenekar, mely minden albumával valami maradandót alkotott. Négy évtizedes működésük alatt generációknak mutatták meg, hogy létezik olyan, hogy valaki hű marad önmagához, miközben folyton változik, fejlődik, s utat enged az újdonságoknak, melyeket beolvaszt a maga világába. Peart innovatív, komplex játéka megannyi dobost inspirált, de a szövegei voltak csak igazán hatással tömegekre. Az emberség, a nyitott és kíváncsi elme, a kölcsönös tisztelet hangján szólt, máig megrázó éleslátással. Nyilván Geddy Lee énekes-basszer és Alex Lifeson gitáros is zsenik (pl. ők írták az összes zenét), nekik is ugyanakkora részük volt abban, hogy a Rush sokak példaképévé váljon. Hogy lehet rock & roll külsőségek nélkül és agyament témákat összerakva is hatalmas nótákat írni, hogy lehet emberközelinek maradni a legmonumentálisabb színpadképek mellett is. Hogy lehet így is.
A Permanent Waves egy új korszak kezdete volt számukra is (egyben megnyitotta a ’80-as éveket, hiszen januárban jelent meg). Nem hagyták teljesen maguk mögött az előző Hemispheres-en csúcsra járatott progresszív irányt, de a korábbiaknál több rövid és könnyebben ható dallal jelentkeztek, ahogy a billentyűs hangszerek is itt kezdtek igazán teret kapni a zenéjükben. Átmeneti anyag ez, mégis tökéletes.
A nyitó The Spirit Of Radio a valaha írt egyik legnagyobb Rush sláger, vibráló alaptémája és szuper dallama azonban szinte profetikusan szól a zene eliparosodásáról, termékké válásáról. Van benne egy laza reggae téma is, ami újdonság volt, szemben a régi időket idéző riffel. A Freewill is örökzöld darab, egyszerre van benne a ’80-as évek csillogása és a klasszikus Rush mélysége (és itt énekelt Geddy utoljára azon a sokak számára idegesítő magas hangján). A szabad akaratról szól, és Alex disszonáns szólója is jelzi, hogy ez nem egyszerű téma.
A Jacob’s Ladder zseniálisan építkező hét és fél perce baljós és ragyogó is, mindig megborzongok tőle, valahányszor hallom. Az Entre Nous csaknem az ellentéte, szinte popba hajlik, mégis tipikus Rush, és kb. az emberi kapcsolatokról szól, arról, hogy bár sosem ismerhetjük meg egymást teljesen, mindig lehet próbálkozni. A Different Strings egyike azon kevés Rush nótának, amihez Geddy Lee írt szöveget. Akusztikusan indul, de nem lírai, inkább mesélős, és a lemezborítókat készítő zseni, Hugh Syme zongorázik benne. Alapból egyszerű, szintén az emberi dolgokról szóló dal, amolyan kevéssé ismert gyöngyszem.
A 36 perc sincs albumot a bő 9 perces, három részből álló, nagyon is prog Natural Science zárja. Itt a téma az, hogy elfeledkeztünk a természetről, arról, amit általa tanulhatunk – s ma aktuálisabb, mint valaha. A középső, sötétebb, Hyperspace című rész ott visszhangzik a VoiVod és a Fates Warning zenéjében is, Alex metal szólót tol benne, ám a befejezésében van valami ünnepi, áradó és reményteli is – ellenpontozva Lifeson újabb disszonáns témáival. Meg ilyen sorokkal, hogy „a leginkább veszélyeztetett faj az őszinte ember”…
Nem állítom, hogy minden Rush dalt ugyanannyira szeretek, de azt igen, hogy gyenge albumot nem adtak ki, tökéleteset viszont többet is, és ezek közé tartozik a Permanent Waves is.