Nincs különösebb apropója, hogy írjak a PC69 második albumáról. Feltehetőleg készül az új anyag, de nem hiszem, hogy akár a One Size Fits All máig meglévő rajongóinak zöme nagyon várná. Nem mintha a német (vagy legalábbis németországi) banda bármikor is lement volna kutyába, de tény, hogy igazán emlékezetesre az első két albumuk sikeredett. A harmadik Games People Play annak ellenére is szürkébb lett, hogy azt még Andi Deris énekessel írták és vették fel, és rajta volt egyik legnagyobb slágerük, a Keep Your Eye on the Twisted. Deris aztán a Helloweenbe távozott, ahol máig vígan elvan, bár, bocs a fanoktól, én nem érzem annyira kiemelkedőnek az ottani munkásságát, mint amit az első két PC69 lemezen csinált.
Deris a dalszerzésből is alaposan kivette a részét, s abban és az ének terén is olyat alkotott, amire nehéz volt csípőből rálegyinteni, hogy "á, ez olyan német". Meglehet, a névválasztás szerencsétlen volt, ahogy a borítóik is, hiszen egy-két daltól eltekintve ez nem partizós glam rock, de hogy nem is volt tipikusan, pejoratíve germán, az biztos.
Mondjuk kiköpött Los Angeles sem. A PC69 zenéje ugyanis a hard rock és dallamos heavy metal olyan elegye, melyben épp úgy van ész, mint erő, melódia és szigor, játékosság és zenészi tudás. Van, ahol eszembe jut az Accept (pl. Signs of Danger), itt-ott talán a Scorpions is, amúgy meg a Def Leppardtól a Dokkenen, Lionon, Leatherwolfon át a Queensryche-ig csupa olyan banda hatását érzem, akik messze többet nyújtottak, mint a bugyilehúzós, alkoholmámoros glam bandák vagy a korszak sörhabban tobzódó német próbálkozásai.
És ez volt a tökéletes albumuk. Még a butácska szövegű Piggy Back Bitch is ott van, ahogy a nyitó, a többinél is slágeresebb Livin' My Life For You is. Szintén kiverhetetlen a fejből a Do You Like It Like That refrénje – amilyen alattomosan bekúszik a fülbe, annyira komoly a szövege. Derisnek már akkor is voltak gondolatai, és ha az a kérdés, hogy miért nem lettek sokkal sikeresebbek, hát a német háttér mellett ez a másik, amit legfőbb okként tudok találni: hajbandának nem illett gondolkodnia… És bizony náluk még a kötelező lírai számoknak, a nagyívű Ballerinának és az LP verziót záró Where the Eagle Learns to Fly-nak is van mélysége. Utóbbi mindmáig megborzongat, s nem csak a szövege miatt, ami amúgy megfelelne a monumentalitást és drámát igénylő német léleknek, hanem a dalba szőtt tágasság-érzet miatt is: tényleg mintha oda vinne, ahol a sasok repülni tanulnak.
A Talk To The Moonba orbitális nagy Queensryche riffet tettek, de az enyhén gótikus hangulat és a hátborzongató refrén miatt máig imádom. A speed metalba hajló Hell's Gone Crazy is örök kedvenc, ahogy a szintén kitörölhetetlen refrénnel megáldott Walkin' Out To Heaven is. Egyedül a CD verziót záró We Taught The Childrent találom gyengébbnek, az már tényleg átcsap giccsbe.
Az a helyzet, hogy nem sok olyan anyagot tudnék említeni az utóbbi évtized hard rock/heavy metal felhozatalából, amelyik hozza ezt a szintet. Ebben persze benne van részemről a nosztalgia, de annál többről van azért szó. Deris dallamai, a többi tag fifikás vagy épp pofonegyszerűségével ható témái máig olyan nívót képviselnek, amit nem lehet megtanulni. Megvan bennük az a mágikus plusz, aminek köszönhetően kiállta az anyag az idő próbáját.