Ha Andy Wood, a Mother Love Bone ragyogó énekese nem adagolja túl magát heroinnal, talán sosem lett volna Pearl Jam. De megtette, épp a siker kapujában, és így egy halállal kezdődött a grunge korszak. Eztán két MLB-tag, Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszer (akik már korábban a Green Riverben is együtt zenéltek) két Soundgarden taggal és Mike McCready gitárossal megcsinálta Andy emlékére a Temple Of The Dog albumot, majd elindították a Pearl Jamet. McCready maradt velük, rátaláltak a benzinkutas és szörfös, San Diego-i Eddie Vedder énekesre (ki is próbálták a Temple lemez egyik dalában), s nekiláttak történelmet írni.
Pedig a Ten nem volt azonnali siker, kellett neki vagy egy év, mire beütött, de akkor aztán világsztárrá lett a banda, a Nirvanával közel egyenlő mértékben. Ők voltak a Seattle-i grunge robbanás két éllovasa, a másik két nagynak, az Alice In Chains-nek és a Soundgardennek csak később sikerült a nagy áttörés. Na ja, ők metalosabbak voltak… A Ten korszakos jelentőségű album, megismételhetetlen minden tekintetben, a Nirvana Nevermindjával együtt meghatározta a következő min. 5 év zenei áramlatait, s persze máig hat. Ugyanis a grunge jelentette a hajmetal, az MTV slágerlistáira írt bulihimnuszok és nyálas rockballadák korszakának a végét – de valahol ugyanez az MTV hozta el a grunge divat végét is.
A Pearl Jam zenéjében a '70-es évek klasszikus rockja (pl. Led Zep, The Who, de még korábbiak is, mint Hendrix meg a Doors) keveredett némi punkos pörgéssel, de újító-alternatív megközelítésben, mentalitással. Mindehhez jó adag tudatosság és depresszió adódott – a dalok egy része mély lelki problémákat boncolgat, más része pedig égető társadalmi kérdéseket feszeget. Ennek ellenére máig vad bulizásban törnek ki emberek ezrei, ha felcsendül mondjuk az Alive vagy a Once. Előbbi az alapvető, örök Pearl Jam himnusz, de utóbbi sem sokban marad el tőle. Az album pörgősebb oldalát a Why Go és a Porch erősíti, meg a Deep refrénje, de az emlékezetes klipű Jeremy-t is katarzisig fokozzák. És ott van még az Even Flow, egy kimértebb, magával ragadó groove-ra épülő örökzöld. A többi dal viszont a cipőbámulósnak is csúfolt vonalat képviseli. A Black egy hihetetlenül gyönyörű és fájdalmas ballada (amit a csapat nem volt hajlandó kislemezen ill. klipként kiadni), a Garden himnikus és komor, az Oceans lassan hullámzik, a Release pedig arról szól, hogy Vedder elvileg sosem ismerte az igazi apját – az anyja csak az apa halála után árulta el a fiának, hogy ő volt az, és akit annak hitt, csak a mostohaapja… Ennek megfelelően megrázó és szép a záró dal.
Bár a tagok is elismerik, hogy itt még nem voltak igazi zenekar, olyan spontán mágia működött az albumon, és annyira ráéreztek egy halom dologra (hogy a zeneipar kinyírta az igazi, őszinte rockot, hogy a fiataloknak elegük van a hamis csillogásból, hogy a problémáikat ki akarják magukból üvölteni, és így tovább), hogy annak a generációnak (amelyhez én is tartozok) a Ten alapmű lett. Millió dolgot lehetne még róla mesélni, mert egyike a rock legendás lemezeinek, s mert annyira sokat jelent nekem személy szerint is, de ezek zöme az adott korszakhoz kötődik, nem átadható, csak elsztorizható. A lényeg azonban, a zene maga, ma is ugyanúgy hat, bizonyíték erre az a rengeteg Pearl Jam rajongó, akik később kaptak rá.