A kanadai Rush trió megalakulása kb. ’69-re tehető. Eddig húsz soralbumot, s jó pár – jobbnál-jobb – koncertlemezt adtak ki. Nevük fogalom a progresszív rock kedvelőinek körében, a rockzenére gyakorolt hatásukat nehéz lenne felmérni, mindenesetre amit pályájuk alatt megalkottak, az örökérvényű, és mélységes tiszteletet érdemel.
A kísérletező kedvű zenekar tizenhetedik albuma volt a Roll The Bones. Nem a legjobb, amit valaha csináltak, pláne nem a legfontosabb (az a 2112), mindazonáltal remekmű ez is – számomra amiatt különösen fontos, mert ez volt az első teljes Rush anyagom.
1991-re a Rush már túl volt a „világmegváltáson”: a korai albumok progresszivitása épp úgy a múlté volt, mint a ’80-as években jellemző kísérletezősdi a különféle technikai cuccokkal (szintik, samplerek, miegymás). Egy rendkívül masszív fanatikus tábor állt mögöttük, mely akkor is kitartott, ha nem kerültek fel a slágerlistákra. Azt tehettek, amit akartak.
Az előző anyag, a ’89-es Presto volt az, ahol az elektronikus hangzás, a sok szintetizátorhasználat kezdett a háttérbe szorulni, s a Roll The Bones még inkább a klasszikus rock-trió élőbb hangzása felé lépett. Így megszületett a Rush egyik legspontánabb, legbarátságosabb, és – mi tagadás – legkönnyebben befogadható lemeze. Bár a kezdetektől fogva zseniális szövegeket író Neil Peart dobos jó ideje félretette a sci-fi(-be oltott) témákat, ezen az anyagon a megszokott ragyogó filozofikus jelleg megtartásával is minden addiginál emberközelibb dalszövegeket hozott. Persze a Rush-ra jellemző tematikusság, koncepció itt is megvolt: az egész album az emberi esélyeket vizsgálja, a legkülönfélébb szempontok (sokszor az ilyen-olyan szerencsejátékok) alapján. Innen jön a cím is: a gurítsd a csontokat egy szlengkifejezés a kocka elvetésére.
Mint mondtam, nem ez a legjobb albumuk. A tízből 5 olyan nóta van, amire piros, csillagos 10-est lehet adni, míg a többi nem annyira erős. Nyilván ezek is jó dalok, csak épp a Rush legjobb pillanataihoz mérten nem annyira fényesek.
Az első három szám mindmáig szerepel a Rush koncertprogramban. Ezekben a korszak zenei hatását is érezni, bár megmondom őszintén, nem tudom, ki csinálta előbb. Mindenesetre a kettes Bravado wave-es gitárjáról a U2, a Roll The Bones egyik gitártémájáról meg az INXS jut eszembe. Előbbi dal egyébként egy megindító, csodaszép tétel, olyan szöveggel, mely arra késztet, hogy kissé visszavégy a tempóból, és szétnézz, mi van körülötted; míg a címadó annak a bizonyítéka, hogy a technikás, progresszív zenéje és velős-filózós mondanivalója miatt túl komolynak, besavanyodottnak tartott Rush mennyire laza tud lenni. Ha ez a nóta, s pláne a közepén az a megdöbbentő rap-betét nem cool, akkor nem t’om, mi az!
A nyitó Dreamline szintén wave-es gitártémára épül, ám utazós, vibráló, folyamatosan változó a dal – benne van az élet nyüzsgése, forgataga. Csodás ez is! A következő gyöngyszem a hatodik Heresy, amibe Peart képes volt beleírni a világ akkori helyzetét, s amúgy a Simple Minds-ra emlékeztet. (Az emlegetett párhuzamok egyike sem metal, de ne gondolja senki, hogy a Rush pop-ot játszik!) S végül a hetedik track Ghost Of A Chance tartozik még az anyag örökzöldjei közé. Ez a dal a szerelemről szól, de minden klisétől, unalomig rágott frázistól mentesen. Annyira jó, hogy kénytelen vagyok idebiggyeszteni a refrén fordítását: „Nem hiszek végzetben, vagy a sors vezérlő kezében. Nem hiszek öröklétben, vagy hogy misztikus állapot a szerelem. Nem hiszek a csillagokban és bolygókban, vagy hogy angyalok vigyáznak föntről. De hiszem, hogy van az esély szelleme, hogy találhatunk valakit, akit szerethetünk…”
Ami a többi nótát illeti: mind derűsebb, kellemesebb tétel, könnyen megjegyezhető refrénnel, melyek szintén bizonyítják a Rush játékosságát, és igazából semmi baj velük. Sőt, a legtöbb rock banda boldog lenne, ha olyan számokat tudnának írni, mint a kicsit mesés The Big Wheel, vagy az élénk You Bet Your Life (azzal a jópofa felsorolósdival).
Peart persze istenként dobol, Geddy Lee remek dallamokat hoz, s szerencsére inkább a basszusgitárját, mint a szintijeit nyűvi (bár így is van elég), Alex Lifeson meg bevallottan élete legösztönösebb gitárszólóit hozza, s amúgy is mindhárman brillíroznak. Ahogy mindig is tették. Én mondom, a Rush nagyon sok erőt, vigaszt, pozitív energiát adhat, akárhogy fordul is a szerencséd.