Már amikor a The Moon and the Nightspirit 2 +3 tagja felment a színpadra, meglegyintett valami furcsa hangulat. „Miféle varázsos népek, garabonciás diákok, erdei tündérek...?!” – ez jutott eszembe, s nem is csalatkoztam. Nem vártam mondjuk, hogy a dark és rocker közönség majd táncra perdül, ahogy egy belga fantasy fesztiválon vagy egy itáliai pogány rendezvényen – de a hangulat így is remek volt. 
Aki nem tudná, ez a békéscsabai formáció a Nyugat-Európában ’99 környékén kisebb sikereket elért Evensong két tagjából áll: Szabó Mihály élőben elsősorban akusztikus gitáron játszik, párja, Tóth Ágnes pedig énekel és hegedül. Áginak vékonynak tetsző, magasabb hangja van, ám élőben is mély átéléssel és hatással hozta tündérhonban, Aranykorban fogant dallamait. És nem sok olyan ember van, akin nem találnám nevetségesnek, túlzónak vagy egyszerűen csak nem rá illőnek a tollakat a hajban, a kicsit boszis-tündéres ruhát – Ő az egyik kivétel. Ugyanígy a többiek szerelése is tökéletes volt, s még az is megfordult a fejemben, hogy kb. ’98 óta ismerem őket, s mit sem öregedtek, szóval lehet ám valami ebben a zenében!Kettejükön kívül az Evensong volt ritmusszekciója zenélt élőben, s még egy gitáros. Eddig két lemezük jelent meg (Of Dreams Forgotten and Fables Untold 2005, Regő rejtem 2007), mindkettő szépséges digipak formátumban, a portugál Equilibrium Music kiadásában. Ezekről kb. fele-fele arányban játszottak, s az olyan, táncra hívó, varázslatos dalok mellett, mint a Beloved Enchantress vagy a Regő rejtem, néhány szomorkásabb, lassabb darab is felcsendült. S ha nem is vonultatták fel a teljes hangszer-arzenált, a lényeg ott volt.
Néha mézédes, máskor ligetes, szélfútta, vagy erdőn bolyongó zene ez, ősmagyar emlékek-álmok és Loreena McKennitt-rokon hangulatok finom, igéző keveréke. Amíg tartott a koncert, áradt a színpadról a szépség, az áldás és a derű.
A szegedi Variola kultikus csapat volt nagyjából akkortájt, amikor az F.O. System-nek is jól ment (1990 körül), csak ők inkább vidéken mozogtak. És saját maximalizmusuk miatt sosem csináltak demót vagy albumot – egész múlt évi újjáéledésükig. Dula Sanci gitáros és Fincza dobos amúgy a Nevergreenből is ismerős lehet, de ez másfajta cucc: jó sok ’80-as évekbeli gót meg alterock van benne (F.O., Mission, Cult, stb.), meg egy egész kevés olyasmi, amit mondjuk a korai Tankcsapdához tudok hasonlítani. Elég nyers zene, remek Dula szólókkal, könnyen megfogó nótákkal. Bár a Depeche Mode feldolgozás (Never Let Me Down Again) ráébresztett, hogy túl sok Variola számban vész el a verzék alatt a lendület, a dinamika.
A Gire-ben most egy darabig megint Hermann Balázs basszusgitározik, aki raszták nélkül is döbbenetes átéléssel és mozgással tud muzsikálni, s hozzá még jól is. Ő volt középen, tőle balra vagy jobbra üvöltött és zúzta BC Rich-ét Kónya Zoltán, míg a másik szélen Kátai Tamás gyilkolta a szintit. A program a február táján megjelent első album zúzósabbik fele volt + Az őzek futása, és ha nem is jutott nekik tökéletes hangzás, legalább nem folyt össze minden. Ráadásul a közönség kimondottan ráérzett a Gire zenéjére, így az első pillanattól forró volt a hangulat – meg persze őszi is, amikor Tamás szintidallamai épp felülkerekedtek a dobgép-riff robajon. Szép volt és megindító, annyit mondhatok. És remélem, míg Balázs itthon van, összeraknak egy rakás új dalt.
Az ausztrál The Eternalról eddig mit sem tudtam. Valaki azt mondta, amolyan Anathema/Katatonia keverék, és ez kb. meg is állta a helyét. Hogy ausztrálok, az talán csak pár poénos konferanszból derült ki, amúgy jó doom-osan/setéten, s néha meg egész fogós dallamokkal tolták a dark-gót metalt. Alapvetően egész jó volt, csak nekem ekkortájt már kezdett túl sok lenni aznapra (a Kultiban még a Moon and the Nightspirit-et is képesek fülsiketítő hangerőre keverni, szóval ez már fájt), úgyhogy az utolsó pár nótát kihagytam.
A De Facto-t ellenben végignéztem megmég. Az új, Karizma c. lemeznek az első felét meg a Szárnyak és karmok-at tolták, plusz kisebb best of-ot a régiekből, és bár más volt ez a koncert, mint az A38-on februárban, nagyon élveztem.
A szegedi Variola kultikus csapat volt nagyjából akkortájt, amikor az F.O. System-nek is jól ment (1990 körül), csak ők inkább vidéken mozogtak. És saját maximalizmusuk miatt sosem csináltak demót vagy albumot – egész múlt évi újjáéledésükig. Dula Sanci gitáros és Fincza dobos amúgy a Nevergreenből is ismerős lehet, de ez másfajta cucc: jó sok ’80-as évekbeli gót meg alterock van benne (F.O., Mission, Cult, stb.), meg egy egész kevés olyasmi, amit mondjuk a korai Tankcsapdához tudok hasonlítani. Elég nyers zene, remek Dula szólókkal, könnyen megfogó nótákkal. Bár a Depeche Mode feldolgozás (Never Let Me Down Again) ráébresztett, hogy túl sok Variola számban vész el a verzék alatt a lendület, a dinamika.
A Gire-ben most egy darabig megint Hermann Balázs basszusgitározik, aki raszták nélkül is döbbenetes átéléssel és mozgással tud muzsikálni, s hozzá még jól is. Ő volt középen, tőle balra vagy jobbra üvöltött és zúzta BC Rich-ét Kónya Zoltán, míg a másik szélen Kátai Tamás gyilkolta a szintit. A program a február táján megjelent első album zúzósabbik fele volt + Az őzek futása, és ha nem is jutott nekik tökéletes hangzás, legalább nem folyt össze minden. Ráadásul a közönség kimondottan ráérzett a Gire zenéjére, így az első pillanattól forró volt a hangulat – meg persze őszi is, amikor Tamás szintidallamai épp felülkerekedtek a dobgép-riff robajon. Szép volt és megindító, annyit mondhatok. És remélem, míg Balázs itthon van, összeraknak egy rakás új dalt.
Az ausztrál The Eternalról eddig mit sem tudtam. Valaki azt mondta, amolyan Anathema/Katatonia keverék, és ez kb. meg is állta a helyét. Hogy ausztrálok, az talán csak pár poénos konferanszból derült ki, amúgy jó doom-osan/setéten, s néha meg egész fogós dallamokkal tolták a dark-gót metalt. Alapvetően egész jó volt, csak nekem ekkortájt már kezdett túl sok lenni aznapra (a Kultiban még a Moon and the Nightspirit-et is képesek fülsiketítő hangerőre keverni, szóval ez már fájt), úgyhogy az utolsó pár nótát kihagytam.
A De Facto-t ellenben végignéztem megmég. Az új, Karizma c. lemeznek az első felét meg a Szárnyak és karmok-at tolták, plusz kisebb best of-ot a régiekből, és bár más volt ez a koncert, mint az A38-on februárban, nagyon élveztem.
A Gothica fesztiválon tapasztaltak alapján kicsit tartottam pedig tőle. Mert jó és dicső, hogy rátaláltak a szellős dalszerkezetek és hiperfogós dallamok titkára, amint azt a Karizma bizonyítja, ám a PeCsában a régi nóták ereje elvészni tűnt. És arra gondoltam, OK, kell nekik még pár év, hogy még tovább érjenek, és ráébredjenek, hogy igenám, de a rockos témáknak meg kell dörrenniük, azokat oda kell tenni, finomkodás nélkül. De az a jó, hogy ezen a koncerten talán ha egyetlen dalnál éreztem úgy, hogy ez azér’ régebben állatabb volt, amúgy Geőcze Zoli gitáros és Tóth Gyula énekes is azt és úgy hozta, ahogy kell. Én meg szeretem, ha Gyula üvölt, hehe.
De az új dalok is imádniavalóak, pedig nem sok zenekartól viselném el ezt a fajta pop-os slágerességet, sőt. Az Angyalszívvel nyitottak, aminek jó kis klipje immáron a Viva-n is szépen pörög, és a közönség onnantól meg is volt véve. Lehet, hogy Gyula hangja itt-ott nem volt 100%-os formában, de a népek kipótolták, ha kellett. Óriási hangulat uralkodott mindvégig, na.
Nekem személy szerint a Kereszt és a 999 c. örökbecsűek mellett a Szentháromság jött be most a legjobban, ami bárki mástól pofátlan Cult nyúlás lenne, de ahogy Gyuláék tolják, úgy nem érdekel ez. Nem, hogy léggitár, de légcsörgő, meg széles terpesz, meg minden. Akkora nóta, hogy az kész, maga a szenvedély! De mondjuk a Violett is gyönyörűszép volt.
Ezalkalommal is szerepelt pár nótában Gyula unokahúga, a Karizmán is énekelgető Napsugár. Amikor felment, és elkezdte, hogy „nagyon örülök, hogy itt lehetek...”, akkor azért megrémültem, de mikor bekiabált valaki, hogy „éljen a melle!”, és ő meg azt válaszolta, hogy „kettő van”, akkor azért kapott tőlem pár respekt-pontot, hehe. És különben jól is énekelt, bár az olyan helyzeteket, mint mikor az unokabratyója gondolt egyet, leugrott a színpadról, majd egy csörgővel a kezében tért vissza, szóval amikor ott kellett egyedül állnia, még nem kezeli valami jól, de talán ezt nem is várhatjuk el tőle. Gyula amúgy is mindig kész meglepetéseket okozni, még ha az „ecsegfalvi parasztgyerek vagyok” dumák előre borítékolhatóak is. Tök mindegy, minek kapcsán, de előbb-utóbb úgyis előjön velük. Isten bocsássa meg nekem, de még ezt se bánom, hehe.
Amúgy viszont azt vettem észre, hogy az új De Facto dalok csajoknak jobban bejönnek, mint krapekoknak. Talán azért lehet ez, mert annyi érzés, lélek és ösztön van bennük, még ha a dalok felépítése baromi átgondolt munka eredménye is. Persze nem én voltam az egyetlen kivétel, de akkor is úgy látom, hogy aki mindenáron ésszel felfogni, értelmezni akarja a De Facto zenéjét, az rossz oldalról közelít. Ezt érezni kell, és hogy lehet, arra rajtam kívül egy halom ember a bizonyíték, és azt remélem, hogy egyre többen és többen lesznek. Mert minden borús meg sötét meg bánatos szöveg dacára is van valami pozitív, valami erőt adó ebben a zenében. Valami olyasmi, amire nagy szüksége van a mi világunknak.