Bradbury második novelláskötete volt ez, 1951-ben jelent meg. Hogy az
idő fogott-e ezeken az írásokon, relatív. Egyfelől a hidegháború elején
és az űrkorszak előtt íródtak, tehát bizonyos technikai elemek mai
szemmel végképp idejétmúltnak hatnak (hogy mondjuk az ember rakétákon
járja be az űrt, meg hogy az az űr mennyire különbözik attól, amit ma
tudunk róla). Másfelől viszont Bradbury már ekkor is az emberire
koncentrált, s az nem változott. Ugyanakkor már az első novellában (A
szavanna) döbbenetes módon előre látta, mit hoz a jövő – lényegében az
okoslakásokat írta meg, jelenünket és közeljövőnket. De ebben sem a
technikai részletek ragadták meg, hanem hogy milyen hatással lesz mindez
az emberre. Megrázó, hogy közel 70 évvel ezelőtt megírta a technikai
fejlődés okozta elidegenedést, itt épp gyerekek és szüleik tekintetében.