Ebben az évben ez már a sokadik újraolvasásom, bár amilyen kevésre emlékszem főleg a múlt évezredbeli, urambocsá fiatalkori olvasásaimból, simán olyan, mintha először olvasnám a zömüket. Mondjuk ezt pont nem. Nem mintha olyan sok mindenre emlékeztem volna tisztán, de a hangulatra nagyon, aztán meg rá kellett jönnöm, hogy egyes, innen átvett szófordulatokat máig használok, és jókora %-ban köszönhető Townsendnek, hogy anno elkezdtem naplót írni.
A borító attól még kissé nehezen magyarázható, Békés Pál amúgy zseniális fordításának mai szemmel anakronisztikusnak ható elemei annál könnyebben – pl. az Állatfarm csak ’89-ben jelent meg magyarul, akárcsak jelen kötet, épp csak jelen kötet két regényt (A 13 és 3/4 éves Adrian Mole titkos naplója és Adrian Mole újabb kínszenvedései) tartalmaz, és az első már ’86-ban kijött a Móránál. És azt hiszem, még akkor is bátorság kellett a kiadásához, tekintve, hogy vannak benne a kommunizmust támadó mondatok is (még ha maga Adrian Mole rokonszenvezik is a munkásosztállyal).
Roppant kíváncsi lennék, még mindig menő olvasmány-e ez, vagy csak a mi régebbi nemzedékeink számára volt akkora cucc. Ha abból indulok ki, hogy mennyire rühelli ma mindenki a Légy jó mindhalálig-ot, és állítólag mennyire nem értik a mai gyerekek Nyilas Misit, akkor lehet, hogy Adrian Mole balf***kodásai és lúzerkedései is visszatetszőek számukra. Hát senki nem akar vesztes lenni, nem igaz? Aztán persze idővel úgyis mindenki meghal, tehát mindenki lúzer, de ez nem tartozik annyira ide.
Azért azt hiszem, ez még mindig remek ifjúsági regény, mert meggyőződésem, hogy valójában akármennyit változott a világ, az ember maga nem, sem pedig az ember gyermeke. És ha nem is mindenkinek, de sokunknak voltak meg vannak olyan botorságai, kívülről mulatságos, átélve éktelen szenvedést okozó pillanatai, melyekkel ez a (két) könyv tele van. Függetlenül attól, hogy a ’80-as évek eleje óta mi változott úgy Nagy-Britanniában (ahol Adrian él), mint általában a világban. Nekem legalábbis nem hiányzott, hogy miért nem hívja fel XY-t a mobilján.
Persze felnőtt fejjel eléggé más élmény volt. Tudom, hogy anno, 14-15 éves
korom körül olvasva ezt a kiadást is nagyon sokat nevettem rajta, és most is,
de közben jajnekem, mi minden van még ebben! Sue Townsend szemlátomást jól
ismerte az emberi életet, és meglepő módon (végtére is nő volt), azt is, milyen
kamaszfiúnak lenni. Az meg külön döbbenet, hogy túl a Thatcher-éra kritikáján,
vagy a házas- és szülői lét buktatóin, melyekről szintén őszintén ír, még ha a
13-16 éves Adrian szemüvegén keresztül is, mennyire előremutató volt pl. abban,
ahogy olyan kérdéseket érintett, mint az idegengyűlölet vagy a homoszexualitás.
Egyiket sem tolta előtérbe, de jóval korábban vette ezeket elő, mint ahogy
bekerültek a közbeszédbe. De azért persze mindezek mellett is szórakoztató
olvasmány ez.