Amennyire vissza tudok emlékezni, abban az időben (1991 környékén) még a Galaktika és főszerkesztője, Kuczka Péter uralta a fantasztikus irodalom hazai berkeit, ő meg, úgy rémlik, szívből rühellte a fantasyt. Ostobának tartotta, szemben ugye a tudományos fantasztikummal. Mellyel viszont nekem gyűlt meg a bajom abban a korban még, miközben ki voltam éhezve valami eszképistára. Nem állítom, hogy amint megjelent bármi fantasy, nyomban megvettem, de azért a Griff Könyvek sorozatából (melyben ez a regény is megjelent) többet is olvastam.
Mai fejjel nem igazán értem, miért pont ezt választotta a kiadó kiadásra érdemesnek az angol nyelvterületen nagyon is gazdag fantasy irodalomból, kb. öt évvel az amerikai megjelenést követően. Semmiféle díjat nem nyert el, az író sem szerepelt a nagy nevek között, és a regény egy sorozat első darabja volt. Élek a gyanúperrel, hogy a kiadó egy kanyi jogdíjat nem fizetett érte, de ez még nem magyarázza a választást. Nem mintha rossz választás lett volna.
Az első olvasásból nem sokra emlékszem, de esélyes, hogy ez volt az a regény, aminek hatására elkezdtem érdeklődni a kelta/ír mítoszok, legendák, mesék iránt. Önmagában ezért is megérte kézbe vennem kb. 16 évesen.
Ennyivel később újraolvasva sem találtam gyengének, bár nyilván egészen más élmény. Ma az ilyesmit YA-nek hívják, akkoriban max. ifjúsági fantasy lehetett volna a címkéje, minthogy a főszereplő egy vidéki amerikai srác, kb. 16 éves forma. David Sullivannek hívják, Georgia államban él, ahogy nevéből sejthető, ír felmenőkkel bír, de más dolgok is közrejátszanak abban, hogy egy szép napon megpillantja a Sidhe-t (ejtsd kb. sí), az ír tündérnépeket. Márpedig az ilyesmi ritkán végződik jól a halandók számára, David pl. magára haragítja a címben szereplő mítoszi figurát, s ennek megannyi kaland, bonyodalom, és nem kevés szenvedés lesz az eredménye.
Deitz jól adagolja az izgalmakat és a kelta-ír történetekből (ill. némileg a Georgia államot korábban benépesítő indián népek kultúrájából) vett elemeket, és arra sem lehet panasz, hogy az ír tündéreket tündi-bündinek vagy modernnek ábrázolná. Inkább éreztem mai fejjel problémásnak David ill. a szülei viselkedését egyes helyzetekben - nem az, hogy milyen anya/apa az olyan, amelyik..., de azért kétlem, hogy a '80-as években ilyen lazán vettek volna bizonyos dolgokat (nem akarok spoilerezni).
Furcsa, hogy a könyvben nincs feltüntetve a fordító személye. Érzésre azt mondanám, esélyes, hogy többen is fordították, vagy aki nekikezdett, egy ponton elunta, mert az első felében még egész becsületes munkát végzett, még ha egyértelmű is, hogy nem értett a '80-as évek amerikai popkultúrájához (már ami kevés abból beszűrődik a regénybe), meg pl. a dobozos sört is söröskonzervnek fordította. De a kötet második felében kevésbé fordulnak elő veretesen megfogalmazott sorok, hibából is több van.
Nem tudom, hogy fogyhatott a regény a '90-es évek hirtelen-mindent-szabad miliőjében, amikor ma már elképzelhetetlen példányszámokban ment el majdnem bármi, mindenesetre megannyi folytatása már nem jelent meg magyarul, s ezt igen bánom. De még mai fejjel is azt mondom, akit vonz a kelta-ír kultúra, netán fantasyben egy picit (főleg hangulatilag) másra vágyik, mint ami épp divatos, az tegyen vele egy próbát.
Eredeti cím: Windmaster's Bane (1986)
Magyar kiadás: Unikornis, Budapest, 1991
234 oldal