A Tool nem sieti el. 1993-as első albuma (avagy a ’92-es debüt EP) óta mindössze három soralbumuk jelent meg, az újat is beleértve (meg a speciális válogatás Salival). Utoljára 2001-ben adtak ki lemezt, Lateralus címmel, s a köztes időben az énekes Maynard James Keenan jelentkezett két A Perfect Circle anyaggal.
A Tool egy külön világ. Minden egyes albumuk annyira sűrű és rétegzett, annyira újító (a teljes zeneiparhoz mérten), hogy érthető is, hogy ilyen sokáig készülnek. Akárcsak David Lynch filmjei, a Tool anyagok is iszonyú nehezen kibogozható, megérthető, mégis nagyon szerethető alkotások. Ráadásul mindig is megvolt a maguk kifordult humora, így sok esetben nehéz megmondani, mikor kell komolyan venni a dalaikban hallható vagy interjúikban elhangzott dolgokat, és mikor van szó csupán sajátos tréfáról, amivel hallgatóságukat akarják kritikus gondolkodásra serkenteni.
Az új lemezt hallva úgy érzem, folyamatos fejlődésük során egyre komolyodtak, egyre mélyebbre jutottak a metafizikai, vagy akár okkult témák terén – ha eddig igaz volt, hogy egy-egy Tool dal megértéséhez a legkülönfélébb dolgokban kell utánaásnia az embernek, akkor most ez hatványozottan igaz. Annak ellenére, hogy a lemezt nyitó, elsőként kislemezre másolt Vicarious talán az eddigi legegyértelműbb szövegű Tool dal, arról, hogy mint vámpírok, mint zombik bámuljuk a tévét, mások szenvedésén, tragédiáján lakmározva – s hogy az élet valahol mindig is ilyen kegyetlen volt. Legalábbis most ennyit értek ki belőle... Meg aztán ez a dal annyira tipikus Tool sláger, minden hangszer és dallam annyira jellegzetes, hogy azonnal berakja az ember a Sober-Stinkfist-Parabola sorba. Még az a lalalázás is zseniális benne.
Az ezt követő Jambi is képes hamar hatni, bár itt a remek dallamok és metalos értelemben súlyos témák mellé már bejönnek olyan elszállások, amiket max. a King Crimsontól várna az ember. Ez amúgy jó párhuzam: a Tool tényleg a ’90-es és a 2000-es évek King Crimson-ja, a rockzene igazi úttörői, határok átlépői, korlátok ledöntői, akik mégis képesek jó értelemben vett slágerek, örökre megragadó dallamok írására. Aztán a Wings for Marie (Pt 1) és a 10,000 Days (Wings Pt 2) már tényleg egészen elborult dalok. Igaz, hihetetlenül finom témák, szomorúsággal átitatott, gyönyörű dallamok is vannak bennük, amilyeneket csak Maynard tud. Aztán jön a The Pot, ami a Vicarious mellett a másik azonnal ható, könnyebben megjegyezhető, ütős tétel a lemezen, amire koncerten (pl. a Nova Rockon vagy Prágában) iszonyat beindulás lesz! A hátralévők közül még a Right In Two az, amit relatíve könnyebben be lehet fogadni, köszönhetően az A Perfect Circle-nek is beillő álomszép dallamoknak, meg a felpörgő, magával ragadó témáknak. A többi track belemerülés nélkül viszont nem fog hatni. Pl. az Intension szinte meditatív zene, és sok dalban hallunk ütőhangszereket, egzotikus dolgokat.
Kimeríthetetlennek tetszik a 10,000 Days. Annyi minden van benne, hogy hónapokba telhet, mire az ember úgy-ahogy kibogozza, ha ugyan ez lehetséges. Már a Lateralusnál is azt éreztem, hogy a korai idők feltehetőleg kábszeres befolyása helyét valamiféle misztikus-mágikus, talán vallásos, vagy metafizikai tapasztalatok vehették át, amiket a hallgató aligha tud átérezni, annyira személyesek és speciálisak lehetnek – és ez itt még inkább így van. Meglehet, fellelhetők mindazon tanok, amik hatottak a Toolra, de amit ez a négy ember maga megtapasztalt, az csak a sajátjuk. És persze az is lehet, hogy mindez nem is igaz, és tévútra vitt az album, és teljesen másról van szó. De talán pont ebben rejlik a Tool egyik legfőbb szépsége: mindenkinek mást ad, mindenki a maga egyéni módján értelmezi. És félreértés ne essék: lehet ezt a zenét csak úgy is hallgatni, és elsősorban a kiemelt, dallamközpontúbb dalok úgy is nagyon sokat adnak – de nem érdemes. Mert annyival több a Tool, mint a mai zenekarok 99,99999%-a. Rocktörténeti fontosságú, beláthatatlanul nagy hatású zenekar, akik nem csak a zene, de a megismerés, a szellem és lélek határait is feszegetik.