Mint minden nagy kedvencem új albumát, a Fényérzékeny-t is félve tettem a lejátszóba, s két perc sem telt bele, mire megnyugodtam. Pont annyit és úgy fejlődtek, s pont olyan albumot alkottak, hogy újra odaírhassam gond nélkül azt a 10 pontot a cikk végére.
A Clawfinger szintise, Jocke Skog bődületesen erős (és az Eszenyi Imre basszer és Bordás Zoltán dobos remek játékának is igazat szolgáltató) hangzást kevert saját Fear and Loathing stúdiójában az Audioplanetben felvett anyagnak, ez rögtön kiderül. Meg az is, hogy nem finomodott a zene: a nyitó Elsőbbségi-ben van ugyan némi Clawfinger-es csattogás, de amúgy a legmechanikusabb Meshuggah nótákkal vetekszik, ráadásul Nihilak (Nervekiller, ex-Varso) olyan beteg, death metalos szólót tol benne, hogy a szöveg olvasása nélkül is garantált a letarolás.
A címadó dallamáról a Korn ugrik be, amúgy max. a Morbid Angel feldolgozásuk köthető a dalhoz... Mindenesetre a refrénje üt, a latinos betét meg lenyűgöz. A sodró A Tegező gépies aprítása a Nevermore-t juttatja eszembe. Majd jön a következő sláger, szó szerint: Sztereotip (Állami sláger), és amilyen borult, annyira ragad is ez a szavalósdi téma. Az előző albumot (Klausztrofónia) idéző, de annál valahogy monumentálisabb Metrikust követő Ohm, amiben Gaobr tiszta éneke mintha Kowalsky-ra emlékeztetne, még könnyebben rögzül, és Satandor remek szólója is élmény. (Az énekes amúgy jobbára most is bömböl-üvölt-hörög.) Az 50 Hz lassabb zúzása Meshuggah-, Fear Factory-rokon, épp eléggé legyalulja az agyat, hogy akár sírva fakasszon aztán a Háttal álmodó. Törékeny szépségű, egyszersmind kiakasztó szám ez, amit Bugárdi Melinda énekel, és még akár Gatheringnek is elmenne. Utána újabb félelmetes-fenyegető zúzda jön, a Hínár. Oldásként érkezik az OM, 2 percnyi finom, halk átkötés, Satandor Inner Sight nevű projectjének hangulatát idézve, majd a végső pusztítás, Nihilak szerzeménye, a 9 kapu. Ez már helyenként szinte szimfonikus black metalba vált, és kő kövön nem marad utána.
A szövegek talán érthetőbbek, mint eddig, de mindenképp nagyon sokat fejlődött Gaobr a ritmizálás terén – egészen mesteri sorai is vannak. Nem csak ilyen értelemben, mert amit megírt, az is ott van. És van is benne némi koncepció, de az a legjobb, ha magad állsz neki megfejteni. Hogy adjak némi szubjektív támpontot („mint az igazán elszánt láb a billenő széken”), a Fényérzékeny mintha csak egy mai emberi élet tükörképe lenne, s benne van azon gondolatok és érzések esszenciája, amik akkor forognak, pörögnek, zakatolnak az agyunk hátuljában, amikor számolatlan perceket élünk le várakozásban. Várva vizsgára, ítéletre, orvosra, vonatra, születésre, halálra, egy szóra, akármire, lázasan, türelmetlenül vagy közönybe burkolózva. Tudod, miről beszélek, mindnyájunk élete tele van ezekkel. Benne van mindaz az iszonyatos, felhalmozódó düh, kiábrándultság, kiúttalanság, értelmetlenség, elidegenedés és magány, amit a legtöbbünk megtapasztal ebben az életben, ebben a modern világban. Összeomlás, 1984, Szép új világ, Gépnarancs, Halálkultusz, Amerikai psycho, és még sorolhatnám tovább és tovább a könyv- és filmcímeket, amik felvillannak.
De természetesen a fenti verzió, ha helyes sem fedi teljesen az albumot. Viszont az említett kultikus alkotások sorának végére helyezni a Fényérzékeny-t egyáltalán nem túlzás. Mert oda illik.