(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)
Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.
Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.
Magam is úgy mentem a Dürerbe, hogy jó, hát biztos jó lesz meghallgatni a The Warning és a debüt EP dalait élőben, ha már épp efféle nosztalgia turnét tart az ún. Queensryche zenekar, de az élmény messze felülmúlta ezt. Túl a helyben érzett örömön és többszöri katarzison, beindította az agyamat is, aminek az eredménye ez a rettenet hosszú koncertbeszámoló lett (megannyi fotóval).
A sok vicces, tényleg kocsmai ill. tengerésztéma között jól megférnek a komolyabbak, és feltűnő, hogy több dal is milyen pozitív üzenetet hordoz. Higgy magadban, ne add fel, úgy vagy jó, ahogy vagy. Ez rohadtul közhelyes is lehetne, de ahogy Firkinék előadják, úgy el tudom hinni. Jó példa erre Az út végén című dal, ami a ’18-as We are the Oneson Odyssey címmel szerepelt, és azóta az úgymond élethimnuszaim egyike lett. Magával ragadó, lelkesítő, s közben ott van benne az a semmivel sem összetéveszhető ír hangulat is.
Nem gondolom, hogy pont velem kellene interjút készítenie bárkinek, nem vagyok művész, csak mert néha fotózok, és az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, nem az, hogy őt kérdezzék. De Gede Norbert a Rockbooktól olyan kérdéseket is feltett, amelyeken egy ideje már gondolkodom, és előbb-utóbb nekiültem volna megfogalmazni, leírni a válaszaimat. Hát akkor most ez megtörtént. Úgyhogy megtisztelő és jó élmény volt, köszönöm szépen.
Ide kattintva olvasható, és szólok, hogy cefet hosszú interjú, és főleg a Hammerről szól, de meg fotózásról is, miegymás.
Reinhard Kleist német képregényrajzoló eredetileg 2017-ben megjelent képregénye Cave életének zömét feldolgozza, bár Cave egyik fiának két évvel korábban történt halála nem szerepel benne, s nyilván az sem, ami az után következett. De azért így is épp eléggé megdolgozza az olvasót ez a kötet…
A Kajgün egy négytagú formáció, mely a jazz, progresszív, pszichedelikus zenékből épp úgy merít, mint a metal különféle irányzataiból. A Söptei Balázs (gitár, fretless basszusgitár), Mesterházy Győző (dob), Czimmermann András (szaxofon, fúvósok és szintetizátorok) és Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű) felállású zenekar ének nélküli, tisztán improvizációra épülő muzsikát játszik, így nincs két ugyanolyan koncertjük. Oddha Raur címet kapott, novemberben megjelent második albumukról kérdeztem őket.
Az interjú a Hammer honlapján olvasható.
A Sapiens egy alapvetően elektronikus zenében gyökerező projekt, melyet Fodor „Fodi” Zoltán énekes (Storm The Studio, ex-Nomad/Godlam/Bedlam) és Persoczki „Perso” Gábor hangszeres (ex-Cadaveres de Tortugas/ManGod) hozott össze. Első albumuk azonban rejt nem kevés rockot is, és a komoly, fajsúlyos mondanivaló miatt is metalosok is szeretni fogják.
A velük készített interjúm a Hammer honlapon olvasható.
De az új album is 10 pontos lett, és a HammerWorld oldalán írtam le, hogy miért jutottam erre a véleményre.
Hogy ezt hogy értem, az ekultura.hu-s cikkemben fejtettem ki alaposan.
Újabb három fellépős undeground koncert a Dürer kistermében, melyről csak lelkendezni tudok. Sőt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik zenekarban szerepelt olyan arc, aki fellépett anno a Pintér Miklós kollégám által szervezett Chris Cornell emlékesten 2017-ben, továbbá, hogy szakszóval élve dobos-extravaganza volt ez az est. De most komolyan: Markó János, Bánfalvi Sándor, Hohl Árpád. Ilyen kaliberű ütőhangszerest egymagában is ritkán látni, erre itt három volt belőlük, és ha semmi más nem történik, csak pusztán önmagukban elporolják a dobcuccot, akkor is orcánkra fagyott volna a széles vigyor egész estére.
Hammer honlapon a teljes cikkem, plusz link sok fotóhoz.
A Bran több, mint harminc éve zenél, s magam is ott voltam, mikor húsz éve utoljára játszottak Gyömrőn. És lehet, hogy szalad az idő, de az biztos, hogy a Bran dalain nem fog. Mely dalok persze csak részben az övéik, hiszen a zenekart vezető Kovács Gáborján gyűjtötte sokukat Írországban és egyéb olyan helyeken, ahol a kelták emléke máig él. Emberünk máig megőrizte vásott, huncut mosolyát, ahogy elmeséli, a következő dal miről is szól, mi a háttere – és a maga szelíd, kedves, ihletett módján mindről tud mondani valami érdekeset vagy vicceset, ha ugyan nem mindkettőt.
Csodás koncert és táncház volt ez, és ekulton olvasható róla a teljes cikkem, s ott van link további fényképekhez is.
Az úgy volt, hogy a XXI. Stagediving Fesztiválon láttam néhány zenekart, Gáti Viktor kollégám meg többet is, és minderről a Hammer honlapon olvasható a koncertbeszámolónk.
Viszont mivel benne volt a kezemben az írógörcs, tehát merő kényszerességből végül csak írtam azokról is, amiket mindketten láttunk, de Viktor írt róluk a honlapra (mert amúgy valahova úgyis feljegyezném magamnak, hogy mit éltem át már megint), úgyhogy iderakom a magaméból azt, amiről a honlapra nem én írtam:
A Watch My Dying részéről ez volt a múlt évi Egyenes kerülő album lemezbemutató koncertje. Ezt szó szerint értelmezték: felsétáltak a színpadra, és egy az egyben eljátszották az albumot, megszakítás nélkül. Annyi volt csupán változás, hogy míg lemezen Ritzel Ani énekelte a záró Utolsó fejezet-et, most Dudás Ivett helyettesítette őt, akit mostanában a Thy Catafalque-ban látni legsűrűbben. Ani ugyanis hamarosan szülni fog. Ivett tündéri jelenség, s csak még inkább kihozta ennek a dalnak a kontrasztját a többihez mérten. Ugyanis végig szinte csak fekete-fehér háttérvetítés ment, fény is csak fehér volt, és a hangzás is az album rideg, embertelen arcát erősítette fel. Többeknek is az volt a véleménye erről az anyagról, hogy ilyen, én ezen hamar túltettem magamat, ahogy ráleltem a dalok különféle rétegeire, de ezen a koncerten olyan volt, mint valami ipari monolit. A gitárok mondjuk nekem tömény zúgásnak hatottak, a koncert második felében volt tisztább csak a hangzás, de lehet, direkt ez volt a koncepció. Mindenesetre ilyen félelmetesnek, zordnak még tán sosem láttam a WMD-t (pedig még csak 20x láttam őket).
A koncert második felében aztán lettek színek is, és amolyan szűkített best of-ot kaptunk, melynek csúcspontja a Nicht vor Dem Kind volt, amiben a Nest Of Plagues énekes-basszer Ivanics Dániel vendégszerepelt. Ugye a lemez megjelenése óta ment a kommentháború a két zenekar között, mely nyilván csak poénkodás volt, annak viszont príma, de most bejelentették, hogy ennek vége, innentől minden sima.
De volt más csemege is, a Fényérzékeny alatt ugyanis különféle egyéb WMD-barát bandák elferdített neve tűnt fel a kijelzőn (vagy más motívum utalt rájuk, mint pl. a pixeles Thy Catafalque borító). Minthogy ez volt a 21. Stagediving, s végül egyedül a WMD maradt, mint olyan fellépő, aki mindegyiken jelen volt, ez a gesztus egészen megható volt, amellett, hogy annyi belsős poént sűrítettek bele, amennyit még én sem tudok megfejteni. Akárhogy is, emlékezetes koncert lett ez is.
Aztán szerettem volna belenézni az Archaicba, de ők szó szerint megtöltötték a kistermet, az ajtónál állt a tömeg képezte fal, úgyhogy nem jutottam be. Így már csak a PETOFI-ből tudtam megnézni kb. négy dalt, mielőtt a másnapi elfoglaltságok miatt feladtam. Most láttam őket először, és még annál is jobbak voltak, mint amire számítottam, úgy is, hogy az influenza ledöntötte a lábáról az egyik gitárosukat, aki helyett így a basszer Bence pengette a hathúrost, basszusgitár meg nem volt. Hogy élőben meglesz ennek a kb. metalcore-nak, vagy dallamosabb metal/hardcore keveréknek a kellő energiája, azt sejtettem, de megélni mégis más szint. Azt viszont remélni sem mertem, hogy a nagyon erős, gyakran költői dalszövegek is ilyen jól átjönnek majd koncerten. Azt írták a koncert kapcsán, hogy „Jövőre kevesebb alkalommal csíphettek el minket a színpadon. Az is lehet, hogy ez lesz az egyetlen 2025-ös budapesti koncertünk.” Hát, én mégis remélem, hogy mielőbb újra látom őket.
Ma 45 éve jelent meg a kanadai prog-rock trió hetedik albuma. Az alábbi cikket a 40. évfordulóra írtam, 2020-ban.
2020 januárjában elhunyt Neil Peart, a legendás kanadai progresszív rock zenekar, a Rush dobosa és szövegírója. Nem volt, nem is lesz többé ilyen zenekar, mely minden albumával valami maradandót alkotott. Négy évtizedes működésük alatt generációknak mutatták meg, hogy létezik olyan, hogy valaki hű marad önmagához, miközben folyton változik, fejlődik, s utat enged az újdonságoknak, melyeket beolvaszt a maga világába. Peart innovatív, komplex játéka megannyi dobost inspirált, de a szövegei voltak csak igazán hatással tömegekre. Az emberség, a nyitott és kíváncsi elme, a kölcsönös tisztelet hangján szólt, máig megrázó éleslátással. Nyilván Geddy Lee énekes-basszer és Alex Lifeson gitáros is zsenik (pl. ők írták az összes zenét), nekik is ugyanakkora részük volt abban, hogy a Rush sokak példaképévé váljon. Hogy lehet rock & roll külsőségek nélkül és agyament témákat összerakva is hatalmas nótákat írni, hogy lehet emberközelinek maradni a legmonumentálisabb színpadképek mellett is. Hogy lehet így is.
A Permanent Waves egy új korszak kezdete volt számukra is (egyben megnyitotta a ’80-as éveket, hiszen januárban jelent meg). Nem hagyták teljesen maguk mögött az előző Hemispheres-en csúcsra járatott progresszív irányt, de a korábbiaknál több rövid és könnyebben ható dallal jelentkeztek, ahogy a billentyűs hangszerek is itt kezdtek igazán teret kapni a zenéjükben. Átmeneti anyag ez, mégis tökéletes.
A nyitó The Spirit Of Radio a valaha írt egyik legnagyobb Rush sláger, vibráló alaptémája és szuper dallama azonban szinte profetikusan szól a zene eliparosodásáról, termékké válásáról. Van benne egy laza reggae téma is, ami újdonság volt, szemben a régi időket idéző riffel. A Freewill is örökzöld darab, egyszerre van benne a ’80-as évek csillogása és a klasszikus Rush mélysége (és itt énekelt Geddy utoljára azon a sokak számára idegesítő magas hangján). A szabad akaratról szól, és Alex disszonáns szólója is jelzi, hogy ez nem egyszerű téma.
A Jacob’s Ladder zseniálisan építkező hét és fél perce baljós és ragyogó is, mindig megborzongok tőle, valahányszor hallom. Az Entre Nous csaknem az ellentéte, szinte popba hajlik, mégis tipikus Rush, és kb. az emberi kapcsolatokról szól, arról, hogy bár sosem ismerhetjük meg egymást teljesen, mindig lehet próbálkozni. A Different Strings egyike azon kevés Rush nótának, amihez Geddy Lee írt szöveget. Akusztikusan indul, de nem lírai, inkább mesélős, és a lemezborítókat készítő zseni, Hugh Syme zongorázik benne. Alapból egyszerű, szintén az emberi dolgokról szóló dal, amolyan kevéssé ismert gyöngyszem.
A 36 perc sincs albumot a bő 9 perces, három részből álló, nagyon is prog Natural Science zárja. Itt a téma az, hogy elfeledkeztünk a természetről, arról, amit általa tanulhatunk – s ma aktuálisabb, mint valaha. A középső, sötétebb, Hyperspace című rész ott visszhangzik a VoiVod és a Fates Warning zenéjében is, Alex metal szólót tol benne, ám a befejezésében van valami ünnepi, áradó és reményteli is – ellenpontozva Lifeson újabb disszonáns témáival. Meg ilyen sorokkal, hogy „a leginkább veszélyeztetett faj az őszinte ember”…
Nem állítom, hogy minden Rush dalt ugyanannyira szeretek, de azt igen, hogy gyenge albumot nem adtak ki, tökéleteset viszont többet is, és ezek közé tartozik a Permanent Waves is.
