Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés

Ahogy a cím sejteni engedi, Bornai azok közé tartozik, akik üdvözlik, hogy a tudomány a kvantumfizika terén olyan (f)elismerésekre jutott, melyek messze meghaladják az évszázadok óta fennálló tudományos világképet. Ókori filozófusokat, Hamvas Bélát, hindu/buddhista bölcsességeket egyaránt idézve, de saját tapasztalataira építve mondja el, hogy mire jutott eddigi élete során az élettel, a világmindenséggel meg mindennel kapcsolatban. És egyebek mellett arra jutott, hogy minden egy, és ennek minden egyes apró része (úgyis, mint az egyének) fontos, azért is, mert minden mindenre hatással van.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, és írtam róla ekultra.

Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Fantasy tinilányoknak, nem az én asztalom, de munkám volt vele, és az első száz oldal után, ami alatt szenvedtem, egész jól beindult a dolog, és a végére határozottan élveztem, és várom a folytatást.

Cikkem ekulton emitt.

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete (Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt, azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.

Nagyon tetszett nekem, olyannyira, hogy jó hosszan írtam róla ekultra.

Slogan: Forgotten Tapes – The Slogan Anthology 1988-1994

A héten betöltöttem a 40-et, és ha végiggondolom, ki meg mi volt igazán számottevő hatással rám, a sorsomra, erre a négy évtizedre, akkor a Slogan nevű kultikus underground zenekar az elsők között jut eszembe, már persze a család és egyéb evidenciák után.

A Forgotten Moods című demókazettájuk az első volt, amit megrendeltem egy zenekartól. Máig őrzöm a mellé csatolt levelüket, melyben arra biztattak, hogy gondolkodjak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem fogadom meg a tanácsukat, de most már kár ezen keseregni :) 15 éves voltam akkor, és később az ő koncertjeikre kezdtem el életemben először szülői felügyelet/segítség nélkül járni. A Slogan Sun Clubok örök emléket jelentenek, még azok is, amiken annyira átmentek avantgarde-ba, hogy a saját rajongóik (köztük én) is utálták őket :) Sosem felejtem el azt az érzést, ami például az On Obese Bodies (Elhízott testeken) c. daluk alatt rohant meg, a villódzó stroboszkóp, a hátborzongatóan jövőbe- és lényeget látó szöveg és a kifacsart, disszonáns, mégis káprázatos dallamok és zenei témák hatására.

De nem csak a zene, a koncertek és a mentalitás miatt jelentett meghatározó élményt számomra a Slogan. Sorsfordító élményt hozott a velük (s különösen a két Valachyval) való néhány beszélgetés is. A Metal Hammer és a Queensryche mellett a Slogan az, amit a család-barátok-meghatározó-gyermekkori-vagy-későbbi-események köre mellett felemlegethetek, mint olyan részeit az életemnek, amik és akik nélkül nem az lennék, aki, s nem ott, ahol. S esetükben ez tisztán pozitív, és köszönöm szépen.

Az ekultra írtam egy, a fentitől teljesen eltérőt a nem rég végre CD-n is megjelent Slogan életműről. És ahogy 40 után is van élet, úgy a Slogan is újjáalakult, más formában ugyan, és biztosan más lesz sok szempontból, de ha töredékét adja majd, mint '90 és '94 között, meg azóta is, akkor már nagyon fogok neki örülni. Elvileg hamarosan érkezik az új album.

Jostein Gaarder: Vita brevis

Floria Aemilia levele Aurelius Augustinushoz – így az alcím. Utóbbi személy nem más, mint Szent Ágoston, a nyugati keresztény gondolkodás egyik legfontosabb alakítója, kinek Vallomások című írása máig alapműnek számít a mi kultúrkörünkben. Floria Aemilia az ő szeretője volt, egyben gyermeke anyja, akinek A. A. nem kimondottan keresztényi könyörületességről és szeretetről árulkodó módon fordított hátat. Már ha hihetünk ennek a könyvnek – de amennyiben helyt adunk a kételynek, úgy azt talán illő és helyes Szent Ágoston műveivel kapcsolatban is alkalmazni. Lévén ember volt ő is, s ennek felismeréséhez nem szükséges Gaarder könyvét elolvasni…

Elgondolkodtató könyvecske ez, teljes cikkem róla ekulton. 

Watch My Dying / divideD – Budapest, Dürer Kert, 2015. augusztus 8.

Az V. Tattoo The Sun fesztiválon sajnos csak két zenekar koncertjét tudtam megnézni, de azok is épp elég jók voltak, hogy meséljek róluk.

A divideD egy új formáció, akik nagyon sokféle elemet kevernek, de európai szinten, a Watch My Dying meg régi nagy kedvencem, akik még mindig úgy zúznak, ahogy kevesen.

Teljes cikkem ekulton. 

Fotók meg itt.

Laik Eszter: Abszurd, bravúr, celeb

100 idegen szó verses magyarázata, írja az alcím. Őszinte leszek: nem olyasmi, amit ezt meglátva azonnal lekapnék a polcról. De miután elolvastam, igen megváltozott a hozzáállásom, és szeretném a hátoldali fülszövegben emlegetett gyerekeknek és játékos kedvű felnőtteknek ajánlani. Jól fognak szórakozni.

Teljes cikkem ekulton.

Agymanók

Riley 11 éves lányka, aki szüleivel Minnesotából San Franciscóba költözik, ez pedig igen megterhelő a számára. Ebből a bátran lerágott csontnak nevezhető alaphelyzetből igen sokféle filmet, könyvet készítettek már, de a Pixar animációs filmje valami üdítőt hoz: a történetet nem csak Riley, de a fejében élő, különféle mókás figurákkal megszemélyesített öt alapvető érzelem (Derű, Harag, Majré, Bánat, Undor) szemszögéből is elmeséli.

Teljes cikkem ekulton.

Szabó T. Anna: Senki madara

Rövid kis könyv ez, de azt hiszem, azt remélem, hosszú-hosszú élete lesz. Attól a perctől fogva, hogy valakiben elkezd nyiladozni a nemiség, addig, míg utolsókat lélegez ez életben, a Senki madara minden embernek mondhat, adhat valamit. Újra meg újra elő lehet majd venni, hogy az olvasó megnézhesse magát ennek a lenyűgöző-megrázó mesének a tükrében.

Teljes cikk ekulton.

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

Gaiman öregszik. És hogy ezt vállalja is, amint a Felkavaró tartalom című friss novellaválogatás számos írása bizonyítja, roppant szimpatikus húzás a részéről. Sokat foglalkozik ezzel, meg a halállal, de volt-e ez nála valaha is máshogy? Aligha meglepő, ahogy bizonyos értelemben semmi más sem az ebben a kötetben, kivéve egynémely ötletét, de Gaimant pont azért szerettük meg, mert annyi meglepő ötlete volt. S van is még mindig.

Írásom a kötetről ekulton.

Jennifer L. Holm: A tizennegyedik aranyhal

Ez egy szerethető könyv. Bátran elolvashatja bárki, de kb. 8 és 13 év között minden kisiskolásnak jó lenne odaadni. Ha szeret tanulni, azért, ha nem, azért. Merthogy ez a könyv a tudományról szól, de ha csak arról szólna, nem szeretném. Az ízét a többi adja.

Teljes cikkem ekulton.

Helene Wecker: A gólem és a dzsinn

Bár Nebula- és World Fantasy-díjra is jelölték, és két természetfeletti lény a főszereplője, én legalább annyira ajánlanám a történelmi regények és a szépirodalom kedvelőinek Helene Wecker első könyvét, mint azon fantasy rajongóknak, akik az üdítően újat, a kevésbé kliséset szeretik. Az Illinois államból származó írónő ugyanis elsősorban az emberről, az emberiről mesél.

Teljes cikk ekulton.

Robert Low: Varjúcsont

Nem először írom le, de le kell: aki szereti a History Channelen vetített Vikingek sorozatot (vagy úgy általában a vikingeket), az bátran lásson neki a Felesküdöttek-sagának. Ne rettentse el sem a könyvek vastagsága, sem az, hogy a Varjúcsont már az ötödik kötet, mert a két sorozat kb. ugyanazt a színvonalat hozza. Low is mindent megtesz, hogy a lehető leghitelesebb képet fesse a korszakról (a 10. század második fele), a vikingekről, és a többi, a sagában felbukkanó népről. S emellé igen izgalmas történetet is gyárt, mely persze jó adag valós történelmi elemet is tartalmaz.

Teljes cikkem ekulton.

Graham Joyce: A katicák éve

Graham Joyce írásai egyaránt ajánlhatók a szépirodalom illetve a fantasy-horror közönségének. A katicák éve mondjuk inkább az előbbibe tartozik, fantasztikum minimális van benne – az viszont meghatározza a regény atmoszféráját (ahogy a borítón olvasható Kísértethistória alcím is sejteti). Kifinomult, mesteri módon szövi az író a történetet, építi fel a hangulatot, a feszültséget, soha, egy pillanatra sem esve túlzásba – úgy, hogy az ember csak a könyv végére érve fogja fel igazán, milyen mélységekről is szól a könyv.

A teljes cikk ekulton.

Scott Westerfeld: Túlvilágok

Ez az igen vaskos regény valójában kettő. Két történet váltja egymást fejezetenként. Az egyikben egy fiatal, szépreményű írólányról, az indiai származású, de Amerikában élő Darcy Patelről olvashatunk, akinek az első regényét egy menő kiadó vette meg jó vaskos összegért. A másik pedig maga Darcy könyve, egy természetfeletti YA thriller. És ezt a kettőt szuperül fűzte össze Westerfeld. Könyvmolyoknak, szárnybontogató íróknak különösen ajánlott.

Teljes cikkem ekulton.

Robert Holdstock: Lavondyss

Bár több, mint harminc éve jelent meg eredetiben, a Mitágó-erdő című regény máig üdítően egyéninek hat a fantasy irodalomban. Nemkülönben folytatása, az 1988-ban (magyarul pedig pár hete) kiadott Lavondyss. Még akkor is, ha épp olyan hosszan lehetne sorolni a két könyv közötti különbségeket, mint a párhuzamokat.

Nehéz, súlyos, sötét regény ez, de igazi gyöngyszem, nem csak fantasy, de szépirodalom szempontjából is kimagasló. Teljes cikkem ekulton.

Interjú velem a Grungery blogon

A Grungery egy szuperjó blog, melyet Pintér Miklós készít, és persze a grunge zenéről szól. Miki úgy gondolta, hogy "A grunge és én" c. sorozatához velem is készít egy interjút, merthogy én milyen sok grunge zenéről írtam a Hammerbe, és az számára milyen meghatározó volt. Nem viselem jól az efféle figyelmet, nem tartom rá magamat méltónak (komolyan, nem álszerénykedés), mert én csak egy újságíró vagyok, nem alkotó, hanem közvetítő. De Mikivel jó volt beszélgetni. Mert ez igazából beszélgetés volt, az interjú második része pláne olyan, hogy arról dumáltunk, hogy ki mit gondol a Pearl Jamről meg a többi bandáról. Szóval ott van, hogy szerintem, és ez a kulcsszó. Nem kinyilatkoztatás, csak az én saját véleményem, ami nem kell, hogy bárkit érdekeljen. Viszont Miki ritka jó arc, a lelkesedése, meg ahogy a Grungeryt csinálja, frankón inspirálólag hat rám.

Azt még hozzátenném, hogy a grunge 1991-ben kezdődött, és kb. '94-ben ért véget Kurt Cobain halálával (de legkésőbb 2002-ben, mikor Layne Stayley meghalt). Ennyire régi dolgokról beszélgettünk. Viszont a grunge ma is él, ahogy a még működő klasszikus bandák (Pearl Jam, Alice In Chains, Soundgarden) bizonyítják, nem szólva számos egyéb zenekarról, amilyen például idehaza a Clue, a Flop vagy a Bálnalovas. Szóval, lehet, hogy mind öregek vagyunk, de still alive... :)

Clue interjú / "Sötétséggel a sötétség ellen nem lehet harcolni."

A Clue-t a dark/gothic színtér felől érkező arcok alapították 2012-ben, de jobbára nagyon más zenét tolnak, olyat, amiben grunge, stoner, pszichedelikus és hard rock is van, és szerintem nagyon jó. Ahogy nagyon jók a szövegek is. Kiss Péter nagyon sok gondolatával egyet tudok érteni, és most pénteken zenélnek a Dürerben, szóval volt mit kérdeznem tőle. És például ilyeneket mondott, hogy:

"Szeretem, ha egy alkotásnak van mondanivalója, üzenete, és lehetőleg pozitív kicsengésű, hiszen a művészet lényege nem a szórakoztatás vagy csupán a gyönyörködtetés.

Ezek közé sorolható például a Light Overcomes Darkness, amely egyfajta ars poetica is lehet, miszerint a fény felülírja a sötétséget. Sötétséggel nem lehet kioltani a fényt, míg a fény tud győzedelmeskedni a sötétség felett. Tehát a sötétség valaminek a hiányát jelenti. Sötétséggel a sötétség ellen nem lehet harcolni.

A Hologram szövege arról szól, miszerint különböző tudományágak képviselői arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez az érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot. Valamint a bolygónk, az emberi élet kicsinységére, mulandóságára utal."

A teljes interjú a Hammerworld oldalán.

In memoriam Janeth

Április 21-én jött a hír, hogy meghalt Janeth, a Land Of Charon énekes-gitárosa. A következő két napban írtam le az alábbiakat, de még sokat gondolkodtam rajta, hogy mit tegyek ki ide egyáltalán, mert nem csak róla szól. Végül erre jutottam:

Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Bár életemnek csak egy kis részében volt jelen Janeth, Veress János, a Land Of Charon énekes-gitárosa, mióta ismerem, részese volt. A feloszlásukat követően ritkán találkoztunk, beszéltünk, de tudtam, hogy él, és ez jó volt, mert azok közé tartozott, akiknek pusztán a léte is elegendő bizonyíték arra, hogy van remény; hogy van, aki máshogy él (nem csak gondol, beszél, de ÉL), mint a szerencsétlen agymosott, programozott emberek. Akikkel nincs semmi baj, emberek ők is, épp csak nem szállnak szembe azzal, ami elveszi létük értelmét. Akik nem tesznek semmit azért, hogy jobb legyen nekik, mert elhitték, hogy nekik így jó. És persze Janeth meghalt, tehát könnyű azt gondolni, hogy neki annyira mégsem lehetett jó… De ő ilyennek született, nem lehetett másmilyen: egy konok, látomásos ember, aki végül is sosem volt képes szemet hunyni a világban zajló rontás, lehúzás, üresség felett.

Áldott és átkozott volt, tehetségtől, belső láztól űzött, aki a zenéjét magából és magának csinálta, de mégis, ezerszer is pofon vágta, hogy ezt milyen kevesen ismerik el, értékelik, foglalkoznak vele. Olyan teher ez, amit nagyon nehéz elviselnie egy olyan embernek, aki magából ad valamit a többieknek. Márpedig Magyarországon ezt kell hordoznia kb. minden művésznek. Egyszerűen egy ilyen kicsi helyen ennyire fussa. És ezért érzem ma már hősnek mindazon zenészeket, akik kitartanak, akik újra meg újra feladják és mégis folytatják, mert már jobban értem, hogy ami belülről jön, amit el kell mondaniuk, meg kell alkotniuk, az addig űzi őket, amíg ki nem hozzák vagy bele nem halnak.

Nem tudom, Janeth miért, mibe, hogyan halt meg. 44 évesen senkinek nem kellene meghalnia. És lehetett az bármi, ami elvitte. Koncerten sosem hivalkodott ilyesmivel, de ő aztán tényleg mindent kipróbált, amit az élet adhat, velejéig megélte azt, amit mások rakenrollnak hívnak, de neki ez, azt hiszem, több és más volt. Egyfelől a keserűség, a felejtés, másfelől viszont az útkeresés. Olyan mélységekbe ment a zenéjével (és felteszem, az életében is), ahova sokan féltünk akár csak belenézni is. Csak remélni tudom, hogy amit talált, az segíti most őt odaát. Mert Istent kereste, a válaszokat, az igazságot. És a dalaiban ez épp úgy ott van, mint az őt szétfeszítő, belső láz. És mai füllel hallgatva, látom, hogy válaszai is voltak.

És voltak tervei. Április 11-én még zenéltek az újra összeállt Land Of Charonnal. Nem voltam ott, nem tudtam elmenni, mert már egész más az életem, mint volt a Charon fénykorában, már nem vagyok az a fanatikus ifjú metalos, aki egykor voltam. De szerettem volna ott lenni. Szerettem volna hallani, mire jutott az eltelt évek alatt ez a dermesztően mély hangú, különös ember. Talált-e kiutat a sötétből, talált-e fényt is, vagy kiábrándulás lett-e az osztályrésze, vagy még sűrűbb, még setétebb misztériumok, melyek léteznek, de az én szemszögemből nézve nem a jó irányba visznek (ha van egyáltalán jó irány). Mindig sajnálni fogom, hogy nem voltam ott.

Mióta apa lettem, sokat gondolkoztam azon, hogy mi értelme volt az apaság előtti életemnek. Sokáig haragudtam magamra a zenére eltékozolt évekért, különösen a dark-gót korszakomért, amikor túl mélyre merültem a sötét gondolatok és érzések világába, a depresszióba. Utólag visszanézve, ugyan mi a csök bajom volt nekem akkor?! Túlvoltam pár szakításon, pár csalódáson? Tudtam bármit a valódi életről, arról, hogy milyen szülőnek lenni? Ugyan, dehogy. Persze, nem véletlenül talált meg engem a zene, megvolt nekem is a magam batyuja, de alapvetően fiatal voltam, és rendben lehettem volna. És volt persze a fogcsikorgató küzdés, hogy az imádott zene fennmaradhasson. De mi maradt belőle? Hol vannak most a koncertek? Mit tudok belőlük átadni a fiaimnak?

Aztán egy ideje már megbékéltem, meg is bocsátottam magamnak. Nem kell mindennek hosszú távra szólnia. Nem számít, hogy a Land Of Charon vagy akármelyik más kedvenc zenekarom végül mire jutott. Akkor és ott létezett a dolog, akkor és ott adott valami jót mindazon keveseknek, akik jelen voltak, és ez minden, ami számít. Nem tudom átadni a fiaimnak az élményt, de a régmúlt koncertek nélkül nem lennék én sem ugyanaz az ember.

Mit adott nekem Janeth, a Charon? Kazincbarcikán láttam őket először élőben, egy tehetségkutatón, ahol Milán Péterrel együtt a zsűri tagjai voltunk. Azonnal rajongója lettem a zenéjüknek. Igen, nagyon hatott rájuk a The Fields Of The Nephilim, s különösen Janeth mintegy követte McCoyt, az ő okkult dolgait. De már akkor nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szimpla kópia, hogy megvan a saját hangjuk. Igazából a második album, A Láz idején beszéltünk többet, interjúztam vele nem csak a Hammernek, de külön a Vol.10 nevű fanzinnak is. Az egy hosszú beszélgetés volt, a Hunnia mozi kávézójában, s a végére már jó pár pálinka lecsúszott a torkán. És mondott megrázó dolgokat. Megkérdeztem tőle azt is, hogy miért járta végig a Santiago de Compostelába tartó, ősi katolikus zarándokutat, minthogy nem néz ki épp jókereszténynek. Azt mondta, mágia és kereszténység nincs olyan távol egymástól. Ma már sokkal inkább értem, miért mondta ezt. Ő egyébként Coelho A zarándoklat (első magyar kiadásban: Egy mágus naplója) könyve kapcsán hallott erről az útról. Coelho akkoriban még nem volt az a milliárdos megfejtőgép, akivé később vált. Janeth pedig cselekvő ember volt, nyílt és bátor, tehát ment (és ment később Castro, a dobos is). Mondják, hogy a zarándoklat élményét szokás valamiféle alkotásban megörökíteni. Ebből lett A Csillagút szerelmesei című daluk, ami magáért beszél.

Természetesen Janeth is ember volt. A színpadon dark istenség, azon kívül pedig egy sajátosan morbid humorú, a nőket imádó fazon, aki valószínűleg csinált egy halom rosszat az életében, de volt benne emberség, kedvesség, jó kedély is. És persze mindig ott volt a láz. Lehet, hogy lehetett vele beszélgetni is, de én jobbára csak őt hallgattam, és nem fordítva, és ez jól volt így. Túl kevéssé ismertem, hogy bármi egyebet mondjak róla, és ezt is nagyon sajnálom. Mert olyan ember volt ő, olyan emblematikus figura, akihez hasonló kevés van széles e világon. Ő tett valamit, ő alkotott, és mellékes, hogy hány emberhez jutott el vele. De az is lehet, hogy amire jutottak, azzal el is érték a plafont, amit az elvont zenéjükkel meg szövegeikkel el lehetett. Mert valószínű, hogy Magyarországon százalékosan ugyanannyi embernek jön be mondjuk a Charon zenéje, mint teszem azt amennyinek a Neph Németországban – épp csak az akkora ország, olyan sok emberrel, hogy ott az már elég valamiféle szinthez, amiről egy magyar zenekar itt nem is álmodhat. Itt küzdeni kell, és akkor sem lehetsz biztos benne, hogy jutsz valamire. Nem teljesen reménytelen, de van, hogy túl sokat kell feladni érte.

Nem tudom, Janeth úgy ment-e el, hogy amiért idejött, azt el is végezte. Talán igen. Remélem. De hogy több zenét nem kapunk tőle, az biztos. És arra jöttem rá, hogy, túl az elpocsékolt éveken, meg amíg elpocsékoltnak éreztem őket, meg amióta már elfogadtam, ami volt – ha ma meghallgatom a Charon dalait (és ez sok más régi kedvencemre is igaz), még mindig tetszenek. Még mindig mondanak nekem valamit. Nem feltétlenül ugyanazt, és mérhetetlenül sajnálom, hogy mai fejjel látom, hogy Janeth már akkor beleírta, hogy ő el fog menni korán, mert ezt itt nem bírja elviselni, de akkor eszembe sem jutott, hogy talán segítségre van szüksége. De ez megint túl messzire vezet… Ki tudja, segített-e neki, hogy órákon át hallgattam, segített-e neki, hogy szerettem a zenéit, és ezt le is írtam, hátha lesz még pár ember, akinek szintén bejön. Ahhoz mérten, hogy Janeth meghalt, ezek mit sem jelentenek, de most értettem meg, hogy nem az számít, hogy utólag mit gondolunk, hanem az, hogy akkor és ott mit jelent. Nekem ez az ember akkor és ott nagyon sokat adott, és felvételről máig ad. És ez egy nagyon furcsa állapot. Tudni, hogy miközben én írom ezeket, miközben járok-kelek, teszem a dolgom, élek, ő már nem tesz semmit ebben az életében. Kívánom, hogy annyi sötétjárás után most a Fénybe menj, testvér!

David Michie: A Dalai Láma macskája

A címből világos, hogy ez a könyv a tibeti buddhizmusba ad valamifajta bevezetést, de jó szívvel ajánlanám mindenkinek, aki egyszerűen csak úgy érzi, hogy ebben a mai világban neki nem jó. Kezdő buddhistáknak ill. gyakorló macskamánoknak meg alap.

Teljes cikk ekulton.