Caitlin Doughty: Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok?

Az írónő, aki amúgy temetkezési szakember, humorral, de őszintén beszél a halál, a holttestek kapcsán sokakban (vagy csak néhány vicces kedvű gyerek fejében) felmerülő kérdésekről. Hovatovább szórakoztató könyv ez, nagyon sok érdekes infóval.

Teljes cikkem róla ekulton.

David Almond: The Falling Boy

David Almond brit író, akit elsősorban a Skellig (Szárnyak titka) c. ifjúsági regénye miatt ismernek, azért kapott 1998-ban Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve Carnegie Medalt. De írt még annyi mást is, néhány könyvet felnőtteknek is, ám a legtöbb művét a gyermekirodalomba szokás sorolni. Gyengébb írást még sosem olvastam tőle, pedig igyekszem a néhány magyarul kiadott könyvén túl angolul is olvasni, merthogy az egyik legnagyobb kedvencem az írók közül ő. Ezért is örülök annyira, hogy május 10-én, a PesTexten lehet majd vele találkozni.

Teljes cikkem a legutóbbi könyvéről ekulton olvasható.

De Facto interjú

Május 10-én Ecsegfalván ismét megrendezik a legen­dás Nightbreed fesztivált, az első ilyen 25 éves jubi­leu­mának örömére. A szervező Tóth Gyula egyben a De Facto zenekar énekes-gitáros-dalszerzője is, aki azt is elmondta, hogy új album is várható tőlük.

A Gyulától és tőlem is szokatlanul rövid interjú a Hammer honlapján olvasható.

 

 

John Fire (Lame Deer) - Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziú indián sámán

Ez a könyv kb. 1988 karácsonya óta várta, hogy elolvassam, még a nagyszüleimtől kaptam, akik jól tudták, mennyire odavoltam az indián kultúráért. Meglehet, sok mindent nem értettem volna belőle, ha olyan fiatalon olvasom, most meg már nem fogja annyira formálni a világképemet, mint tette volna akkor. De attól még nagyon erős olvasmányélmény volt, sok-sok, ebben a korban (2025 ill. a magamé) is érvényes életbölcsességgel.

Ekulton fejtettem ezt ki alaposabban.

Bigfoot Preston: Light Up My Darkness lemezkritika és interjú

A Bigfoot Preston név azt a Gábor Andrást takarja, aki az Ozone Mama gitáros-dalszerzőjeként már jó adag sikert tudhat magáénak, és három remek retro rock albumot. Szólóban azonban még messzebbre-mélyebbre ás, avagy még régebbre, az amerikai zenék terén. Rengeteget merít az amerikai folk/country muzsikákból, a southern rockból, abból a fajtából, amilyet olyan nevek játszottak és játszanak, mint pl. az Allman Brothers, Tom Petty, Neil Young, netán Bruce Springsteen. Mindehhez megannyi fűszert is ad, a western filmzenéket idéző hangulatoktól a blueson át a gospeles női vokálokig. S teszi mindezt annyi alázattal, jó ízléssel, annyira feelingesen, hogy átjön, ez a muzsika Andris szíve-lelke.

A teljes lemezkritika idekattintva olvasható.

Itt pedig az Andrissal készült interjút találod.

Robert Seethaler: A névtelen kávéház

Robert Seethaler osztrák író, magyar nyelven ez a harmadik könyve, s az első, amelyet elolvastam. A korábbiak fülszövege nem fogott meg, ennek meg de.

A történet 1966-ban kezdődik, Bécsben. Főszereplője, Robert Simon, háborús árva, és épp az említett évben hagyja maga mögött a piaci mindenes státuszát, és bérel ki egy leromlott kis üzletet, ahol kávézót nyit. Teszi mindezt Bécs kevéssé felkapott részén, a piac közelében. Ahogy Simon maga, úgy vendégei is jobbára egyszerű népek, olyanok, akikről nem szoktak regényt írni, bár nem Seethaler az első, aki mégis így tesz. És jól tette.

Teljes cikkem a regényről ekulton.

Messa: The Spin

Az észak-olasz Messa tagjai scarlet doomnak nevezik a zenéjüket, és van is ebben valami, de negyedik albumukat, a The Spin-t épp az teszi különlegessé, hogy még annyi minden mást is adtak ehhez.

Hammer honlapon olvasható a teljes lemezkritika.

Thy Catafalque / Sear Bliss – Bp. Barba Negra, 2025. április 4.

Két régi nagy kedvencem adott koncertet a Barba Negrában. A hangzás sajnos jobbára nem volt elég jó, de attól még nagy élmény volt őket látni.

A Hammer honlapon olvasható, hogy ezt pontosan hogy értem, s a cikk végén link sok fotómhoz.

 

Kiss Judit Ágnes: Lívia, a varjú

Lívia egy varjú, méghozzá dolmányos varjú, szóval amolyan szürke kabátkát visel, de a többi része fekete. Egy állatbolond ember neveli fel, akinél ugyan nem lakik további varjú, van azonban nagy halom baromfi, macskából is annyi, amennyire a legtöbb ember azt mondaná, sok, de még kutyából is akad kettő.

Ez egy kedves, emberséges történet, melynek van üzenete gyereknek, felnőttnek egyaránt, de alapvetően mégiscsak szórakoztató olvasmány.

Teljes cikkem róla ekulton.

Nicoby - Vincent Zabus - Jostein Gaarder: Sofie világa 1.: A filozófia Szókratésztől Galileiig

Jostein Gaarder norvég írót a Sofie világa: Regény a filozófia történetéről c. könyve tette világhírűvé. Írt azóta is jó könyveket, de ilyen nagyszabásút és remekbeszabottat nem. Ebből készített két francia művész, Nicoby és Vincent Zabus képregényt. S minthogy az eredeti regény elég vaskos, a képregény a filozófia történetéről két kötetes lesz. És az első kötet legalábbis egész jól hozza a filozófiai tartalmat, s mellé igen kreatívan él a képregény adta lehetőségekkel.

Teljes cikkem ekulton.

Death: Symbolic (1995)

Március 21-én volt 30 éves a Death ezen albuma, mely számomra minden idők egyik legjobb metal anyaga. 2011-ben, a Hammer Hatásokk rovatába írtam róla, imhol az a régi cikk.

 

Chuck Schuldiner, a Death alapító énekes-gitárosa hunyt 2001. december 13-án hunyt el. A metal történetének egyik legfontosabb, legnagyobb hatású alakja volt ő, akit elsősorban mint a death metal „keresztapját” szokás emlegetni, és való igaz, hogy a Death korai albumai alapműveknek számítanak a stílusirányzatban. De már az 1990-ben megjelent harmadik lemezen, a Spiritual Healing-en is megmutatkozott, hogy ennél is több van Chuckban: zenéje egyre komplexebb lett. A következő Human-en szinte túlzásba is vitték a bonyolítást, az Individual Thought Patterns-en pedig már az is látszott, hogy emberünk, ha énekileg nem is feltétlenül, de gitárok terén egyre inkább nyit a dallamok felé. Aztán jött a Symbolic, ami számomra a tökéletes metal albumok egyike.

Chuck továbbra is a rá oly’ jellemző hörgést-bömbölést hozta, amivel azért képes volt emlékezetes témákra – de a melódikus élt itt is a gitár hozta. Az előző anyagot feljátszó nagy nevek közül csupán Gene Hoglan, a Dark Angel-ből ismert kolosszális dobos maradt itt, de mind Kelly Conlon basszer, mint Bobby Koelble gitáros remek választásnak bizonyult.

Chuck ekkortájt már szívesen hangoztatta, hogy ők egyszerűen csak metalt játszanak, minden külön jelző nélkül, és tény, hogy sok heavy/power ill. progresszív metalt fannak bejött a Symbolic, hiszen hörgés ide vagy oda, több emlékezetes dallam volt ezen az anyagon, mint amire a metal bandák zöme valaha is képes lesz. Erősen érződik a dalokban a klasszikus heavy metal hatása, különösen a Mercyful Fate-é (úgy komplexitásban, mint hangulatban), de a régi Metallica is eszünkbe juthat itt-ott, s persze a tiszta death témák sem vesztek ki teljesen – ha zúzásra kerül a sor, Chuck és Hoglan simán legyalulnak mindent.

A lemezt nyitó címadó dalban death/thrash épp úgy van, mint hátborzongatóan szép dallamok. Chuck szólói ezer közül is felismerhetőek, valami szavakkal nehezen körülírható monumentalitás jellemzi őket, meg egyszerre félelmetes és átható szépségű atmoszféra, valamint a klasszikus zenék hatása. Koelble csak pár dalban kap lehetőséget szólózni, pl. itt, de mindig egyértelmű, hogy nem Schuldiner játszik: Bobby stílusa inkább kaotikus, disszonáns, s persze szintén eszelősen technikás.

A Zero Tolerance egy lassabb, fenyegető hangulatú dal, aminek szólói és refrénje egyaránt örökre beleégnek az emberbe. Az Empty Words, amibe Chuck a szülei válása miatti kiábrándulását írta bele, a talán a többinél is fogósabb, nagyívűbb Sacred Serenity, a 1,000 Eyes, amiben Hoglan úgy üt, mint valami elszabadult pusztítógép, a Without Judgement azzal a hihetetlen húzásával, a Crystal Mountain a hidegrázós hangulatával, amiért talán még maga H.P. Lovecraft is imádná, na meg a latinos levezető szólójával, a brutál témákat és szférikus részeket egyaránt hozó Misanthrope, és a 8 perc fölötti Perennial Quest, amiben még némi doom-os málházás is van... Ezeket nem lehet leírni, hallani kell. Rengeteg váltás van ezekben a dalokban, de ezek valahogy mind más lendületet, tartalmat adnak nekik. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire komplex zene ennyire jól szerkesztett, ennyire dinamikus legyen. S nem csak az, ahogy a témák egymásból következnek, de maguk a témák is zseniálisak.

És akkor a szövegek... A korai idők horrorisztikus dolgai helyébe döbbenetesen érett bölcsesség lépett. Akár költői képeket használva, akár realisztikusan-filozófikusan fogalmazott, Chuck mindig a valós életre koncentrált, és ez még az olyan, nyilvánvalóan nem hétköznapi, mindenkit érintő témák esetén is így van, mint amilyen a Crystal Mountain (ami mondjuk olvasható valláskritikaként is) vagy a Misanthrope, ami az UFO-król szól. Azon lehet vitatkozni, hogy léteznek-e földönkívüliek, de Schuldiner itt arról írt, hogy ha vannak, akkor valószínűleg rühellik az önmagát és minden élőt pusztító emberiséget... Chuck szerette hangoztatni, hogy ő az élet pártján van, és a Without Judgement-ben valami ilyesmit énekel: „Ítélkezés nélkül az érzékelés milliószorosára fokozódna”. Az ilyenek miatt gondolom azt, hogy Chuck, a maga mindenen átsütő, színtiszta zeneszeretetével és intelligenciájával, nyitottságával egyszerűen túl jó volt erre a világra...

Egy további fantasztikus Death album (The Sound of Perseverance) és a tiszta éneket alkalmazó Control Denied project első lemezét követően végzett Chuckkal az agytumor (és a retek amerikai egészségügyi rendszer). A fennmaradt demókból összekalapált kettes Control Denied anyag, a When Man and Machine Collide pedig azóta sem készült el, bár ezt-azt találni róla a neten. De Schuldiner nem csak ebben az értelemben él tovább: lénye, hozzáállása, zenéje mind-mind etalon és példakép lehet mindazok számára, akiknek ez a zene többet jelent, mint merő zúzást, mint az aktuális dühük és gyűlöletük világba kiabálását, mindazoknak, akik szerint a metal is lehet komoly, tartalmas, igazi zene.

 

 

Ann my Guard: She of the Sea and Stars EP kritika és interjú

Baumann Eszter Anna zenekara, az Ann my Guard a covid kezdetekor adott ki utoljára egy dalosnál hosszabb anyagot (a remek Furia EP-t). Akkoriban úgy gondoltam, hogy messze kimagaslik ez a csapat az énekesnős rock/metal bandák sorából, egyrészt Eszter remek dallamérzéke, dalírói készségei, másrészt a dalokba foglalt mélységek miatt. Az új anyag azonban metalt nem igen tartalmaz, rockos gitárból sincs sok, mégis talán az eddigieknél is erősebb a hatása.

Az EP-ről szóló kritikám idekattintva olvasható.

És készítettem egy interjút is Eszterrel, amelyben nagyon erős, jó gondolatokat fogalmazott meg, túl a zenén pl. a nőiségről és az anyaságról is. Ha elolvasnád, ide kattints.

Skid Row: Subhuman Race (1995)

Az internet emlékeztetett rá, hogy ma 30 éve jelent meg a Skid Row harmadik albuma, és mivel épp gépnél vagyok, hát előástam a magam cikkét róla, amit amúgy 2011-ben írtam, de most sem gondolom másként.

 

Most, hogy Sebastian Bach, a Skid Row volt énekese új anyaggal jelentkezett, különösen van miért megemlékezni a vele készült utolsó SR albumról. Ez volt a harmadik sorlemezük, egyben a legkevésbé sikeres. A ’89-es, még inkább hard rock debütalbumon van a két legnagyobb slágerük (18 and Life, Youth Gone Wild), a ’91-es Slave to the Grind meg egyszerűen a metal történetének egyik legállatabb anyaga (ha tudni akarod, milyen az az igazi power metal, szemben azzal, amit ma Euróban annak hívnak, hallgasd meg a címadót!). A 4 éves kihagyás után megjelent Subhuman Race ezekkel nem vehette fel a versenyt, sem az épp futó grunge- meg punk-divattal, viszont sűrűbb, nehezebben emészthető anyag volt a korábbiaknál, amin kora hatásai is érezhetők voltak. ’95-re megcsappant a táboruk, az MTV sem nyomta őket többé, így messze kevesebb fogyott a Subhuman-ből, mint az első kettőből, és aztán Sebastian is kilépett a még alternatívabb/grunge-osabb irány felé mozduló bandából.

De attól még ez is óriási anyag volt! Elsősorban a líraibb, dallamosabb tételek miatt érzem így, de tulajdonképpen máig ugyanolyan nagyot ütnek a brutkóbb témák is, mint annak idején. Tény azonban, hogy leginkább azt a három számot szeretem róla, és veszem elő mindmáig, amikben a melódiáké a főszerep. A Skid Row-nak a lírai vonal mindig is nagyon ment, de úgy érzem, a Subhuman-en hallható dalok még a korábbiaknál is többek. Egyrészt mélyebbnek, fajsúlyosabbnak tűnnek, másrészt meg egyik sem tisztán lírai. Az Eileen talán inkább lassú középtempós, egy kattant nőről szól, aki Dave Sabo gitáros szomszédságában lakott, és van az egésznek valami hátborzongató, egyszersmind gyönyörűséges hangulata, plusz ott a dal végén az az iszonyatos Fight/Down-vonalas, belassulós zúzás. Az Into Another is káprázatos, emelkedett dallamaival fog meg, de a valahogy régies hangzású gitárszóló is nagyon rendben van. A Breakin' Down a kultikus Angyalok háborúja (The Prophecy) c. film betétdala volt, amiben Christopher Walken játssza a lázadó Gábriel arkangyalt zseniálisan, és a szám akár Pearl Jam is lehetne, ha nem Seb énekelné, és megintcsak kiráz tőle a hideg, ha hallgatom. Nem tudom leírni ezeket a dalokat, hallani kell őket, annyi érzés van bennük!

Persze a többi nóta is rendben van. A lemeznyitó és első klip My Enemy olyasmi húzós, groove-os, brutál metal cucc, ami akár a Panterának is jól állt volna, a Firesign-t a refrén előtti átkötő rész dallama meg maga a vadállat refrén viszi el, a Bonehead egy gyors, fasza punk & roll cucc, a Beat Yourself Blind újra a Pantera/Metal Church-vonalas groove-os zakatot hozza (a refrén meg abból áll, hogy Bach hatféleképpen énekli el a dal címét). A Remains To Be Seen-ben meg a Frozen-ben érzek némi grunge-ot, előbbiben inkább Alice In Chains-t, utóbbiban meg Soundgarden-t, de persze mindkettő igazi Skid Row. A címadó Subhuman Race gyors zakat a Slave to the Grind vonalán, a Face Against My Soul, a Medicine Jar és a záró Iron Will pedig jobbára az az irány, amit Sabo-ék előtt a Guns N’ Roses hozott be a köztudatba, az a fajta kemény, pörgős hard rock, aminek nincs sok köze ahhoz a hajmetalhoz, ami ellen a grunge fellépett...

Az anyagot valami nyersebb, természetes, de súlyos és élő sound jellemzi, Bob Rock (Metallica, The Cult, stb.) producer munkája nyomán. Ebben benne van, hogy a finomabb részek alatt minden hangszernek szépen van tere, a brutkóbbak alatt viszont kissé egybemosódik a dolog. Illett is ez a korszak szellemiségéhez. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.

Azóta értékelhetőt meg inkább Sebastian csinált, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skids anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.

 

 

 

Bak Róbert: Ameddig elhiszem (első és utolsó versek)

A legtöbb ember élete egy pontján ráeszmél, hogy meg fog halni, de azt kevesen tudják előre, ha már csak kis idejük van hátra, s hogy azt a keveset is egyre több szenvedés fogja övezni. Bak Róbert egy közülük. Az Ameddig elhiszem versei őszinték, mi egyebek is lehetnének egy ilyen helyzetben? Van bennük harag, értetlenség, lemondás, gyász. Az élet, a világ, az abban ténykedő ártó, alávaló erők olyan tisztán látása, amihez ott kell állni a halál kapujában. Nincs bennük hit, remény. Vagy talán mégis. És van bennük szeretet, mármint az az igazi, csillogástól mentes. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

Odion: Narcissus EP

Az Odiont a Reason három tagja alakította, bár Dudás Gábor énekest a legtöbben alighanem a Thy Catafalque-ból ismeritek. Kun József dobos és Vándor Erik gitáros mellé pedig a főként a Dividedból ismert Purnhauser Pál basszusgitáros érkezett, valamint a szintén a TC kapcsán ismert, de korábban a Képzelt Városban is csellózott Bos Michaela. Ilyen nevek kapcsán az embernek óhatatlanul is vannak elvárásai, de az Odion már ezen a bemutatkozó EP-n is jóval többet ad, mint amit várnál tőlük.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Peter Wohlleben: Értsük meg a fákat

Üdítően érdekes és sokszor lelkesítő könyv ez, melynek van egy praktikusabb oldala is. Wohlleben ugyanis számos különféle fafajra kitér, mesél azok jellegzetességeiről, és arról is, hogy melyiket hogy érdemes a saját kertünkben ültetni, nevelni, gondozni (vagy épp miért nem való adott növény a kertbe).

Teljes cikkem róla ekulton.

 

(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)

Zivatar: Apocalypse Campaign / EP kritika és interjú

A Zivatar Petheő Attila énekes-gitáros-dalszerző zenekara, mely kb. tíz éve indult (előtte Attila a Doomsday-t vezette), és ez a bő 40 perces album vagy EP sem mutat számottevő elmozdulást az eddigi irányvonaltól. Maradt a sötét, fajsúlyos gothic/death/doom metal, a My Dying Bride, korai Paradise Lost vonalán. Az viszont újdonság, hogy az aktuális felállás élőben, egyben játszotta fel az anyagot. Mely igen erős lett.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon. 

Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.

Sven Nordqvist: Palacsintatorta

Ha jól látom, a Palacsintatorta volt az első Pettson és Findusz könyv, ámde nem ebben a formában, hanem úgy, ahogy a General Press már korábban, A ​kandúr szülinapi tortája címmel kiadta. Merthogy cikkem tárgya az a fajta lapozgatós, „kukucskálós” könyv, melyet kisebbeknek szánnak. De saját tapasztalatból mondom, hogy nagyobbak is remekül szórakoznak, míg kinyitnak minden kis rejtett ajtót, elhúzigálnak minden kis fület meg bigyót, és megtalálják az összes rejtett apró részletet.

Teljes cikkem ekulton.

Jay Allen Sanford: A Pink Floyd élmény

Az angol Pink Floyd az ismert világegyetem egyik legnagyobb rockzenekara volt, hatásuk a zenére általában, de a popkultúrára és akár korunkra is felmérhetetlen. Ám az, hogy forradalmi újításokat hoztak a rockzenébe, és hogy sok-sok millió albumot adtak el, nem jelenti azt, hogy merő öröm és diadalmenet volt a pályájuk. Sőt. Ez a fekete-fehér képregény is tökéletesen visszaadja, milyen zaklatott, belső konfliktusokkal terhelt pálya volt ez, mennyi emberi és művészi ellentét, probléma zajlott – gyakran nem is csak a háttérben.

Teljes cikkem a képregénykötetről ekulton.

QUEENSRYCHE / NIGHT DEMON – Bp. Dürer Kert, 2025.02.23.

Magam is úgy mentem a Dürerbe, hogy jó, hát biztos jó lesz meghallgatni a The Warning és a debüt EP dalait élőben, ha már épp efféle nosztalgia turnét tart az ún. Queensryche zenekar, de az élmény messze felülmúlta ezt. Túl a helyben érzett örömön és többszöri katarzison, beindította az agyamat is, aminek az eredménye ez a rettenet hosszú koncertbeszámoló lett (megannyi fotóval).