nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

szerda, január 17, 2007

Film / Parfüm: Egy gyilkos története

Eredeti cím: Perfume: The Story of a Murderer
Német-francia-spanyol krimi (feliratos)
Gyártás éve: 2006
Hossz: 147 perc
Rendező: Tom Tykwer
Operatőr: Wally Pfister
Forgatókönyv: Andrew Birkin, Bernd Eichinger, Tom Tykwer
Eredeti történet: Patrick Süskind
Zene: Reinhold Heil, Johnny Klimek, Tom Tykwer
Főszereplők: Ben Whishaw, Dustin Hoffman, Alan Rickman, Rachel Hurd-Wood, Corinna Harfouch
Gyártó: Constantin Film Produktion GmbH/ Davis-Films/ VIP 4 Medienfonds
Magyarországi forgalmazó: SPI International
Magyarországi bemutató: 2007. 01. 11.


Bár már ott figyel a polcon, még nem olvastam a könyvet, csak az első fejezetet (meg Patrick Süskind egy másik, rövid regénykéjét:
Sommer úr története), és az azonnal elvarázsolt, olyan stílusa van. Ám csak emiatt nem hagyhattam ki, hogy moziban lássam a filmet. Ott kell, olyan.

A film, azt hinnénk, a végén indul: a dél-francia Grasse város főtere, 1766, a tömeg magából kikelve követeli Jean-Baptiste Grenouille (Ben Whishaw) minél több kínnal kísért kivégzését. Majd váltás, és születésétől fogva megismerhetjük Grenouille élettörténetét. Párizsban jött a világra, annak legbűzösebb részén, a halpiacon. Már akkor megvolt az az emberfölötti szaglása, ami sok évvel később kiemelte és mássá tette őt. Az árvaház évei, az azt követő, megalázó munka a bőrcserzőknél, majd a nagy lehetőség: megismerkedése a jobb napokat megélt parfüm készítővel, Giuseppe Baldini-vel (Dustin Hoffman jutalomjátéka), aki megtanítja a hihetetlen szaglóérzékkel bíró, különös fiút mestersége minden fogására, s aki, mikor kifogy a tudásból, elküldi őt Grasse-ba. Ahol aztán megtalálja azt a módszert, amivel elérheti célját.

Jean-Baptiste ugyanis, első olyan sétáján Párizsban, amikor túljut a jól ismert nyomornegyedeken és szolgaléte mindennapos színterén, az ezernyi új szag között talál egy olyat, amibe végzetesen belehabarodik. Egy gyönyörű, vörös hajú lány illata az, akit a minden bizonnyal halmozottan pszichiátriai eset fiú véletlenül megöl. Ám illatának emlékét magával viszi, az kísérti, s az minden vágya, hogy azt újra alkothassa, megőrizhesse. S miközben, mintegy mellékesen sikeresebbnél sikeresebb parfümöket alkot Baldini-nek, ill. elnyeri a grasse-i iskola vezetőnőjének elismerését, egyre kísérletezik. És mikor megtalálja a megfelelő technológiát, nekilát, hogy 12 + 1 illatból megkomponálja a maga mesterművét. És minden egyes komponens egy-egy fiatal, szépséges és ártatlan leányból származik, akiket Grenouille a saját kezével öl meg (viszont úgy fest, a könyvben megnyúzza áldozatait, ám a film ennyire nem durva)... Tovább nem mesélem, de a java még úgyis csak ezután jön, döbbenetes, hidegrázós befejező félórával (hosszú, kifejtős film ez, és pont így a jó).

Rachel Hurd-WoodMaga a történet tehát meglehetősen beteg, különös és félelmetes – kevés hozzá fogható művet találni a gótikus irodalomban. Az ismeretlen Ben Whishaw tökéletesen alakítja ezt a furcsa figurát, akitől a néző szinte az első pillanattól undorodik, mégis meglátja benne a szeretetéhséget. Aminek különben Grenouille talán nincs is tudatában, ellenben a vágy, az akarat, hogy valakivé váljon, hogy emlékezzenek rá, nagyon is tudatos nála. Megszállottsága és elvarázsoltsága egyaránt kiolvasható a szeméből. Egyébként is sokkal inkább a képek beszélnek, és a rendező (Tom Tykwer – ld. még A lé meg a Lola) és stábja, akiknek egyik legnagyobb érdeme épp az, hogy egy illatokról szóló történetet ilyen nagyszerűen filmre tudott vinni, pont a látvánnyal ad a legtöbbet. Elsősorban a XVIII. századi Párizst alighanem a legtöbb kosztümös filmnél százszorta valóságosabban, mocskosnak, borzalmasnak bemutató, naturalisztikus képeknek köszönhető a film iszonyatosan erős hangulata, atmoszférája (ami pedig szép benne, az szintén áthatóan az) – de a remek filmzene is fontos tényező.

Amennyire szörnyűséges, annyira költői is A parfüm. Nem mondom, hogy totálisan lehetetlen szabadulni a hatása alól (elég pár idióta a nézőtérre...), de minek jár az ember moziba, ha nem az ilyen filmekért?!

Adalék: a volt Without Face-énekesnőt, Kiss Júliát, avagy Juliette-et is soraiban tudó, angliai
To-Mera dalt írt a regény alapján, ami első albumukon, a 2006-os Transcendental-on hallható. Ezzel mondjuk nem ők az elsők, pl. állítólag a Nirvana "Scentless Apprentice" c. száma is A parfüm hatására íródott. De annak nem egy magyar lány írta a szövegét. A To-Mera myspace-es oldalán bele is lehet hallgatni.

Címkék: