Ez alapvetően a Németországban módfelett sikeres Ektomorf hosszú idő óta első magyar koncertje volt, de az élet úgy hozta, hogy csak a Gire-t néztük meg, meg a Cadaveres-féle tornaóra első pár számát (és a Replika is fellépett). As’szem, a Hammerben meg pár webzine-en majd csak írnak a többiről is. (Itt például.)
A makói trió első albuma még mindig nem jelent meg, nem kimondottan az ő hibájukból, mindenesetre koncertjük az anyag súlyosabb oldalára épült. És bár a számok alatt nem indult be különösebb zúzás és pogó a nézőtéren, a közönség jól vette a különös hangulatú dalokat (legalábbis kötve hiszem, hogy az ektomorfosok udvariasságból tapsoltak). Volt Zöld zivatar, Aranyhajnal, Törjön testünk!, Bábel, Eocén Expressz, valamint félig kakukktojásnak Az őzek futása. A többi elhangzott dalban is vannak szép és megindító részek, de ezutóbbinak a szavalós refrénjétől mindig sírhatnékom támad. Elhunyt szeretteim jutnak róla eszembe, és először mindig a dédimamám, aki pont a koncert napján lett volna 100 éves. (Kicsikacsa a blogján továbbadott nekem valami „játékot”, hogy az embernek írnia kellene magáról öt titkot, vagy mi a rosseb, és ez alapból sem érdekelne, mert akinek el akarok mondani bármit, annak elmondok, a többieknek meg ugyan mi köze hozzá, de ráadásul ez itten mégiscsak egy félblog, úgyhogy tessék, ez van a titkok helyett: vannak (vagyis már nincsenek itt) bizonyos emberek – meg kutyák és macskák, ami azt illeti –, akiket szeretek és hiányolok, és remélem, hogy ha egyszer kilépek ebből az életből, akkor velük lehetek.)Visszatérve a koncertre, elég jó volt a hangzás, így a Gire zenéjének atmoszférikus része is átjött, meg a riffek és a gépdob aprítása is kellő erővel tudtak megszólalni. Nem mondom, hogy feldobták a népeket, de valahol belül biztosan mindenki megérezte, hogy ez a Gire valami speciális.