Neil Gaiman: Törékeny holmik

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2008
Fordította: Gálla Nóra, H. Kovács Mária, Huszár András, Kovács Kristóf, Pék László, Pék Zoltán, Roboz Gábor, Török Krisztina
Eredeti cím: Fragile Things
Oldalszám: 320
Ára: 2580 Ft
Kategória: fantasy / sci-fi / horror, szépirodalom

Neil Gaiman nevét ma már nem csak egy underground réteg ismeri hazánkban, bár kétlem, hogy az ő regényéből készült Csillagpor és az ő forgatókönyvére épülő Beowulf filmek ill. az utóbbi szűk két évben magyarul megjelent könyvei kapcsán mindenkihez eljutott a híre, aki értékelni, élvezni tudná az írásait. A magyar könyvkiadás továbbra is adós a Gaiman nevét az angol nyelvű világban kultikussá tevő Sandman képregény sorozat megjelentetésével, és bár remény mindig van, a gazdasági problémák miatt mintha annak fénye most megint halványabban derengene...

De az Agave Könyvek két regény (Csillagpor, Sosehol ) után múlt decemberben a Törékeny holmik című válogatáskötetet is megjelentette. Ez az eredetileg 2006-ban kiadott könyv nem az első válogatás Gaiman novelláiból és verseiből – a Tükör és füst 1999-ben magyarul is megjelent. Magam azóta vagyok feltétlen híve a szerzőnek, és nem is kerülhetem meg, hogy összehasonlítsam a két kötetet. Íme: ez gyengébb. A Tükör és füst olyan volt, mint egy egyéni, ügyes ötletekből való szilveszteri tűzijátéksorozat, merő zsenialitás, amivel nem lehetett betelni (bár a petárdázást csúful büntetném, macskák). A Törékeny holmik közé viszont relatíve sok valóban törött, csonka darab is került. Gaiman, akinek még a Csillagpor megjelente ill. moziba kerülése előtt, és évekkel az utolsó magyar nyelvű megjelenése után, 2007 júliusában volt egy spontán jött dedikálása a Delta Vision boltjában, ami kb. három órán át tartott, vagyis már akkor kiderült, hogy aki szereti, az nagyon – szóval Neil mester ma már igazi sztár Amerikában és egyáltalán, Nyugaton, és ez meg is jelenik ebben a kötetben. Egy kevésbé elismert, sikeres írónak nem engedte volna meg a szerkesztője, hogy ennyi fölös, kevésbé sikerült írást megjelentessen. Mert szóval Gaimanben egyebek mellett épp azt szeretjük, hogy olyan üdítően tudja újrahasznosítani a régi paneleket, kliséket, mindenféle népmesei meg mitológiai meg akármilyen más elemeket, és szinte bármiről képes történeket kitalálni – ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenből jót tud, vagy hogy mindet ki is kellene adni...

Félreértés ne essék, a Törékeny holmik java így is olyan jó, hogy ha ennél gyengébb művek nem jelenhetnének meg, az évente megjelenő könyvek száma töredékére zuhanna vissza. Épp csak egy ekkora géniusztól kevesebb resztlit, kevesebb olyat várnék, amit csak azért vagyok hajlandó elolvasni, mert ő írta.

Az is okoz némi problémát, hogy több írásában vannak számunkra (nem Amerikában vagy Angliában élők számára) kevéssé vagy nehezen értelmezhető utalások, és persze ott vannak a versek is, amiket rém nehéz lehetett magyarítani, és igazából a legtöbb esetben nem is sikerült... Elolvastam angolul, amit megtaláltam a neten, és amellett, hogy eredetiben sem mind jó (a Tündérverkliről maga Gaiman is elismeri, hogy „Mint vers nem nagy szám, de hangosan felolvasni rettenetesen élvezetes.”), mégiscsak van némi ritmusuk, lüktetésük, amit magyar nyelven javarészt nem sikerült visszaadni. De vannak kivételek, a már említett darab egészen jól hangzik magyarul is, vagy pl. A csészealjak eljövetele is üt, igaz, a tartalom, nem a forma miatt. Ám a legtöbb inkább prózavers, ami az eredeti ritmus híján képeinek értékéből is sokat veszít – különösen igaz ez az amúgy varázslatos és borzongató A titkos kamra c. versre.

A könyv elejére Gaiman olyan Bevezetőt írt, amiben mindegyik íráshoz fűz valami magyarázatot. Ezeket szerintem csak utóbb érdemes elolvasni, de érdemes, és már az is valami. Plusz közéjük rejtett még egy rövid történetet.

Nem veszem végig, mi minden található ebben a kötetben, de szóval olyan, mint egy rég elfeledett majd megtalált doboz, amit lehoz az ember a padlásról, és kincsekre lel benne, meg szétfoszló, elrohadt dolgokra is, meg pár pókra, a hálójukra, s tán mumifikálódott, döglött legyekre is.

A kötet nyitóírása illő módon igazi ász: a Locus díjas Smaragdzöld tanulmány a válasz arra a kérdésre, mi lenne, ha Sherlock Holmes a Lovecraft-i világban élne, s mindez megfejelve egy speciális, tipikusan gaimanes trükkel. Itt ugyanis a Nagy Öregek a különféle országok uralkodói... A szintén Locus díjas Október a székben lírai, hangulatos és végtelenül szomorú történet, bár ha Gálla Nóra fordítja, azt hiszem, még szebb lett volna. Az Arcasincs pórok átokvert arái az iszonytató szomj éjének tiltott zugolyában megintcsak jellegzetes Gaiman-trükkre épít, kifordítva a való és a képzelt világot, s ez is kapott egy Locus díjat (emberünk zsinórban ötször nyerte el a legjobb novellának járó Locus díjat, és mindegyik sztori itt van a kötetben!). A Záróra picit Joanne Harris-re emlékeztet, amennyiben gyermekkori emlékekből építkezik (és legalábbis egyes részei valósak), és ez is kapott ám egy Locus díjat. Ahogy erre és a hátborzongató Keserű zacc-ra, a kötet számos további írására is áll, hogy javarészt valóságos alapokkal meg többé-kevésbé átlagemberi szereplőkkel bír, s csupán nüansznyi mágikus vagy fantasztikus van bennük. Helyénvaló a mágikus realizmus és urban fantasy kifejezésekkel dobálózni ezekkel kapcsolatban.
A túlvilágról szóló A másik amilyen rövid, olyan ütős. Szintén figyelemre méltó az Emlékek és kincsek, melynek két valóban emlékezetes szereplője, a mesélő Smith, és dúsgazdag, ám véres kezű és ferde hajlamú főnöke, Alice úr, egy későbbi írásban is felbukkan. Elég jó még a viktoriánus rémtörténetek sémáját friss ötlettel feldobó, hátborzongató Falatok és falatozók, a Mátrix film forgatókönyve alapján, ám a film mozikba kerülte előtt íródott Góliát, a Locus díjas Hogyan beszélgessünk bulin csajokkal (bár igazán csak az tetszik benne, amit a költészetről ír, amúgy valahogy kiszámítható, hiába, hogy a punk korszak Londonja és a tinifiúk dilemmái is megjelennek benne), meg a szintén Locus díjas Napmadár, ami állítólag R.A. Lafferty stílusában íródott (még ha némi kis műveltséggel az egyiptomi dolgok terén könnyen meg is fejti az ember), valamint a kisregénynek titulált A völgy császára, ami az Amerikai istenek című, Hugo-, Locus-, Bram Stoker- és (ki hinné) Locus díjjal jutalmazott Gaiman regényhez kapcsolódik. Ebben a főszereplő, Árnyék Skócia északi részére vetődik, ahol újabb mitológikus problémával szembesül. Kicsit vontatott a dolog, de feledteti ezt, hogy jó újra találkozni Árnyékkal.

A többi írás között akadnak jobbak-rosszabbak vegyesen. Sajnos nem írhatom azt, hogy bejött a Tori Amos egy-egy albumához kapcsolódó két, rövidke szösszenetekből összerakott írás (Különös kislányok – Strange Little Girls ill. Lapok egy cipődobozban talált naplóból, amit egy Greyhound-buszon felejtettek, valahol félúton az oklahomai Tulsa és a kentuckyi Louisville között – Scarlet’s Walk; és figyeljetek, ezt a hármat meg kell hallgatnotok, egyszerűen csodásak, imádom őket: A Sorta Fairytale, Wednesday, Pancake ill. hosszabb verzióban!) tetszik, mert nem. Hiába ismerem e lemezeket, mindkét írás tele van számomra mit sem mondó utalásokkal, de nagyobb baj, hogy direkte művészkedőknek érzem ezeket, ahogy a Tizenöt nagyarkánum a vámpírtarot-ból címűt is. Meglehet, nem az értelmükre, hanem a hangulatukra kellene koncentrálnom, ami alighanem könnyebben menne, ha olvasás közben az adott Tori Amos CD szólna, de így, önmagukban, magyarra fordítva nem állják meg a helyüket.

Ami a fordításokat illeti, sokszor iszonyú nehéz dolguk volt a fordítóknak, de ahol nem lehetetlen, ott azért mindenkinek volt legalább egy jó pillanata. Mégis úgy érzem, a Törékeny holmik írásaiból nem elégnek egyenletesen magas színvonalú a magyarítása. Úgy látom a neten eddig megjelent kritikákból, hogy ez a kötet különösen megosztja az olvasókat, és mindenkinek más tetszik ill. nem, s mivel ezt a cikket én írom, ez itt a saját, merőben szubjektív véleményem: szerintem Gálla Nóra csinálta a legjobban. Valahogy nála érzem azt, hogy mindvégig eltudta kapni azt a sajátos, nehezen körvonalazható, s még nehezebben megragadható atmoszférát, ami Gaiman írásait jellemzi. Bár a Törékeny holmik nem hat a reveláció erejével, igazi újdonságot sem hoz szerzőnktől, mégis igazi Gaiman-munka, és azt az ízt és hangulatot, amit én nála szeretek, bizony Gálla Nóra fordításaiban érzem leginkább jelen. Még az is lehet, hogy ő költőibb, gazdagabb nyelvezetet használt, mint az eredeti írások, én mégis úgy gondolom, hogy inkább csak ráérzett arra, ami akkor is ott van Gaiman írásaiban, ha csak úgy, pőrén az angol szöveg nem adná meg. Vagy ha így jobban tetszik, Nóra volt az, aki a legszabadabban, egyben legköltőibben használja a mi gazdag és szép és kifejező magyar nyelvünket. De mondom, a többiek is megtették a magukét, s ha ez nem volt elég, hát nem rajtuk múlott.