Best of 2022

• Könyv  

Ray Bradbury: Dandelion ​Wine

Neil Gaiman: Sandman: ​Az álmok fejedelme-gyűjtemény 4.

David Petersen: Egérőrség - Fekete ​Fejsze

Alexander Weinstein: Az ​Új Világ gyermekei és más történetek

Simon Jimenez: Elveszett ​madarak

Michael Blake: Farkasokkal ​táncoló / A szent út

Ebben az évben is sokat olvastam, de mint látható, nem feltétlenül a 2022-ben megjelent könyvek adták a legtöbbet.

• Film

Belfast

Provence-i vakáció

Sandman: Az álmok fejedelme

Moziba alig jutottam el, abban sem feltétlenül volt köszönet, de a Belfast nagyon tetszett. A Provence-i vakáció régebbi film, csak most találtam rá, és nagyon jó élmény volt. Sorozat vonalon meg a Sandman tetszett leginkább (de A korona eddig látott majd' 3 évada is nagyon jó, és az első három epizód alapján Ted Lasso rajongó is lettem).

• Koncert 

Ebben az évben egyértelműen a két pesti Thy Catafalque koncert volt a legjobb, de legalább ugyanannyira emlékezetes a Lénárd László emlékest (iszonyatosan sajnálom, hogy meghalt).

Jó sok koncertre, amire szerettem volna, nem jutottam el, mindenesetre az alábbiakon fotóztam is:

Eilema, Szimpla

Thy Catafalque / All Machines Will Fail, Akvárium

Angertea, Szimpla

Tulpa, Szimpla

Mercyful Fate / Death Angel, Fezen

Lénárd László emlékest. Barba Negra Track

Thy Catafalque / Jo Quail, Akvárium

Pear Jam, Muzikum

Alva, Szimpla

New Model Army, A38

• Dalok 

Katt ide a teljes YouTube lejátszási listáért, ill. alant egyesével: Aebsence: Akinél az ördög Amorphis: The Moon Avatarium: Death, Where Is Your Sting A-Z: The Machine Gunner Brutus: Victoria Clue: Numinosus Everflow: Élni kell 440 Watt Sun: Reveal Ghost Toast: Rejtekből Half Gramme Of Soma: Muck & Cheese Ignite: Enemy King's X: Watcher Marillion: Murder Machines Nulladik Változat: Hová mész Oceans Of Slumber: The Lighthouse Perfect Pill: Boundaries Porcupine Tree: Harridan Queensryche: Hold On Red Hot Chili Peppers: Tangelo The Cult: Give Me Mercy Thy Catafalque: Fekete mezők Trident: Közel az éj Voivod: Planet Eaters Von Hertzen Brothers: All of a Sudden, You're Gone

A legtöbb szereplőtől más számokat is feltehettem volna ide, érdemes utánuk ásni.

• Fotók

Ez az év nem a fotózásról szólt számomra, hiába, hogy sok koncertképet lőttem. Valahogy sem idő, sem megfelelő hangulat nem volt hozzá, bár az UNfotóra ill. az Insta oldalamra tettem néhányat, aminek tán megvan a maga atmoszférája.

Magma Rise, LL-emlékest, 2022. szeptember

Szombathely, 2022. augusztus

 

Szóval persze, még ennek a tetves rohadt évnek is megvoltak a maga kincsei. Nyilván. Csak közben a háború, a világban és országban zajló mindenféle szar, az, hogy az ember egészen biztos lehet benne, hogy átcseszik, kihasználják, és elveszik tőle a levegőt, az élhető életet. A fenti kincsek dacára. És tudom, hogy lehetne rosszabb is, esélyes, hogy lesz is. Úgyhogy ez a lista leginkább emlékeztető annak egy részére, ami jót meg szépet találtam én 2022-ben, megosztva veletek, hátha nektek is ad valamit.

 

Mester Csaba • Tóth-Laboncz Attila: Egyenesen a mocsárból

A Master-Lab Comics sorozatot Mester Csaba rajzoló és Tóth-Laboncz Attila „Labi” író készíti. Az egyes füzetekben különféle magyar muzsikusok, zenekarok a főszereplők. Az Egyenesen a mocsárból a széria első része, melyben Ganxsta Zolee és Takács Vilkó texasi-mexikói kalandjait ismerhetjük meg.

Teljes cikkem ekulton.

Charles M. Schulz: JUHÚÚÚÚÚÚ! (Snoopy képregények 1.) és Snoopy családi szakácskönyv

Bár a Peanuts című képregénysorozat történelmet írt, és egyik főszereplője, Snoopy, a beagle kutyus pláne milliók kedvence, a magyar kiadása eddig elég nehézkesen és szerencsétlenül alakult. A Vad Virágok Könyvműhely most nyomban két kötettel hozza őt vissza, az egyikben főleg olyan képsorokkal, melyeket „kezdő olvasóknak is szívből ajánlanak”, míg a másikban megannyi, Amerikában közkedvelt és a Snoopy képregényekben is felbukkanó, fincsi étel receptje, plusz jó sok képregény is.

Klassz mindkettő, s ezt ekulton fejtem ki alaposabban.

Alig Használt Képregények – Képregényantológia 1-3.

2021. novemberében indult a meglepő nevű képregényantológia sorozat. Ahogy György Zoltán szerkesztő előszavából kiderül, eredeti koncepciója szerint olyan hosszabb-rövidebb képregények kerülnek bele, melyek léteznek már egy ideje (legyen bár az az idő fél évszázad vagy fél év), ám ilyen formában (egyben, ilyen minőségben stb.) még nem jelentek meg.

Ennek megfelelően az első kötet csupa csemegét és kuriózumot tartalmaz.A további kettőbe azonban már teljesen friss és zsírúj anyagok is kerültek, új és már ismert arcoktól egyaránt, és a minőség és változatosság egészen elképesztő.

Teljes cikkem az első három kötetről ekulton.

THY CATAFALQUE – Mezolit: Live at Fekete Zaj – Filmvetítés és közönségtalálkozó a Toldi Moziban

2021 augusztusában, a sástói Fekete Zaj fesztiválon volt először Thy Catafalque koncert - akkor még közel harminc zenész közreműködésével. Hatalmas élmény volt, és lett belőle egy káprázatos koncertfelvétel, amit egyetlen alkalommal moziban is vetítettek. Ott voltam, írtam róla a Hammer site-ra, rávilágítva, hogy ez bizony a magyar metal történelmének mérföldköve volt, úgy ám!

Vian: Kötelező EP

A Vian a 2000-es évek első évtizedében volt aktív, igen fajin alter/ethno-rockot játszottak, de aztán hosszas szünet következett, mely eddig tartott. Időközben, rock téren leginkább a kurd származású énekes, Amang volt számottevően aktív, s a jelenleg Párizs-Devecser-Budapest vonalon, jobbára „távkapcsolatban” létező négyes egy három számos EP-vel jelentkezett, mely közeli rokona Amang egyes dalainak, és frankó nagyon.

Hammer site-on a teljes kritika.

Képregénysaláta: Metabárók 1., Dűne: Atreides-ház 3., Dűne: Képregény 2.

Rövidebben írtam egy olyan képregénykötetről, mely más kiadásban már megjelent bő tíz éve, továbbá két különálló Dűne-képregénysorozat 2. ill. 3. részéről ekulton. Mindhárom jó cucc, vagy inkább mindháromnak vannak pozitívumai is, de a három közül a Metabárók a legütősebb.

Sandman: Az álmok fejedelme

Az eredetileg 1989-96 között kiadott Sandman sorozat egyike volt a műfajt felforgató, forradalmi ötleteket hozó képregényeknek. Bár már több, mint három évtizede szó van róla, hogy filmre vinnék, dacára, hogy sokan lehetetlennek tartják ezt, végül csak elkészült – épp csak nem mozfilmként, hanem tévésorozatként. Mely lehetővé teszi, hogy az eredeti, iszonyú szövevényes és szerteágazó történetfolyamot a képregényhez hasonlóan epizódonként tárja elénk.

És bár az első évad nagyjából az első két és fél kötetet dolgozza fel csupán, ami a teljes sorozatnak jó, ha negyede, tehát még nagyon (de nagyon!) sok minden van hátra, egyelőre jobbára tetszik.

Jó hosszan az ekulton fejtettem ki a véleményem.

David Petersen: Egérőrség: Fekete Fejsze

Ez az Egérőrség sorozat 3. kötete. Az elsőt kettőt is nagyon szerettem, arra azonban nem számítottam, hogy pont ez a visszatekintő, előzményeket elmesélő kötet lesz az, amire azt mondom, hogy még azoknál is jobb.

Ekulton írtam le, hogy hogy értem én ezt.

Joe Hill és Gabriel Rodríguez: Locke & Key – Kulcs a zárját: Az aranykor

Mint előszavában Joe Hill bevallja, bár a Locke & Key képregénysorozatot lezárták, kerek egész, mégis éveken át motoszkált benne és rajzoló-alkotótársában, Gabriel Rodríguezben a gondolat, hogy jó lenne egy crossovert írni hozzá, melyben a Neil Gaiman-féle Sandman sorozat szereplői bukkannának fel. Képregényes vonalon (de azokból készült filmekben is) gyakori megoldás ez, mely papíron az összemixelt sorozatok rajongóinak örömét szolgálja, ám az esetek túl nagy részében inkább erőltetett, fölösleges, logikátlan, esetenként gyalázatos az eredmény. Ezzel Hill is tisztában van, így addig nem veselkedtek neki, míg meg nem jött a kellő ihlet, és meg nem kapták Gaiman áldását. Jól tették.

Teljes cikkem ekulton.

Alva koncert, 2022.10.08. Bp. SzimplaRocks

A sajátos grunge/doom/stoner keveréket játszó Alva ’19-ben adta első koncertjét, a Walking Papers előtt, még más ritmusszekcióval. Azóta is várunk az első lemezre, pedig már akkor is hidegrázást okozott, amit előadtak. Most sem volt másként.

A Hammer honlapon olvasható, hogy de mégis hogy volt.

PEAR JAM, 2022. okt. 1., Bp., Muzikum

Három éve volt utoljára Pear Jam koncert, és közben új gitáros és énekes érkezett a bandába. Helytálltak, mi több, baromi jó kis "házibuli" volt ez egy patinás helyen.

Írtam róla a Hammer site-ra.

Fotóim meg emitt.

Andreas H. Schmachtl: Mókus és Medve

Andreas H. Schmachtl nevét jól ismerik, akik olvasták Alma Magdi sorozatát, ám számomra a Mókus és Medve az első könyve. Ránézésre az Alma is bájos és aranyos, de azt nem tudom, abban is ilyen vásott humorral ír-e a szerző. Mindenesetre az egyik legjópofább gyerekkönyv ez, amit az utóbbi években olvastam.

A kötet alcíme: „Erdei kalandok, húsz mesés történet”. Hogy erdeiek és kalandok, arra valahogy számít az ember a címet és borítót látva, ám amiért úgy döntöttem, szeretnék írni erről a könyvről, az kb. az első három mondat volt. Azzal meg is győzött.

Teljes cikkem ekulton.

Forrai Márton: Tüzek és túlvilágok

Ez a rövid ám velős novellagyűjtemény összesen 8 novellát rejt, s címe kissé félrevezető lehet, bár a borítón látható kép segít. Igen, vannak itt fantasztikus elemek is (én legalábbis a címből ilyesmikre asszociáltam), ám az összes írás középpontjában így vagy úgy, de hétköznapi ember áll. Novellánként más és más helyzetben – s valami meglepőt, ütőset, vagy épp megrázót mindig kihoz az adott helyzetből Forrai Márton.

Teljes cikkem a kötetről ekulton.

Nina George: Déli fények

Persze, ez egy női regény, bár férfiakról is szól, de van, hogy annyira rossz dolgok történnek, hogy muszáj valamit olvasnom, ami eltereli a figyelmemet. Nem baj, ha limonádé, vagy akármi, csak adjon egy kis derűt.

Nina George-tól a Levendulaszoba anno nagyon tetszett, s az a könyves témája miatt került kezembe. Amit amarról írtam, az jobbára áll erre is. És abban emlegetnek egy könyvet, hogy az micsoda csoda, és Déli fények a címe. Más írók is éltek már ezzel a trükkel, hogy egy fantasztikus, ám nem létező könyvnek fontos szerepet adnak a maguk könyvében, ám Nina George ezt végül meg is írta.

És végül is szórakoztató volt, adott némi derűt, van benne sok okos gondolat szerelemről, könyvekről, miegymásról, és persze, csodás helyen játszódik (Nyons és környéke Dél-Franciaországban, Provence közelében). De sokszor éreztem úgy, hogy kissé kusza, máskor meg, hogy erőltetett. És hiába szeretné az ember, hogy létezzen ilyen, hogy meg lehet találni az egyetlen igazit, meg hogy van, hogy néha kap is segítséget, és akkor mindenki boldog meg minden – attól még a valóság nem ilyen. Nem annyira „egyszerű”, mint itt. Lehet, hogy csak az én valóságom nem, és nem gondolom helyénvalónak, hogy bárki le- vagy hülyének nézzen bárkit, csak mert neki másmilyen a valósága, de szóval minden bölcselkedés meg élettapasztalat mellett is ez a regény egyszerűen túl light-os (haha). Van benne rakat szereplő, zavaróan sok, de az összes ilyen-olyan szenvedése ellenére sem lett egyikük sem olyan megtört, hogy amikor aztán jön a szerelem (meg az ő „segítő keze”), akkor ne tudná nyomban (OK, max. némi berzenkedés meg jajistenemténylegőeaz után) elfogadni és fejest ugrani beléje. És mindenki olyan jófej, meg minden. Nekem ez életidegen. De nyilván én vagyok megkeseredve meg minden.

De azért csak tetszett. Sok minden. Nem adta azt, amit reméltem, nem hatott át tőle a dél-francia vidék atmoszférája (tényleg, ha már franciák: ezerből 999 francia film meg regény arról szól, mennyit tudnak ezek a népek szerelem meg effélék terén kavarni, erre itt egy német írónő, aki ott is él, és azt bizonygatja, hogy mindenkinek megvan az egyetlene, és meg is találhatja…). Mégis, akármilyen kitaláltak is a szereplők, akármilyen bakugrásokkal mesél is néha, mond jókat. Például ezt:

„Kik azok a csábítók? – Olyan emberek, akik rávesznek, hogy azt tedd, amit akarsz, csak okos vagy ostoba okból megtiltottad magadnak. Az a lényeg, hogy időben felismerd a különbséget.”

Vagy ezt: „…talán az élet is egy könyv, és ha az ember megöli magát, akkor az ember elszalasztja az igazi véget.”

Netán: „A nő úgy szereti, ahogy szeretni tudja. Talán nem úgy, ahogy ő, Francis akarja. És ha sikerül, ha el tudja fogadni az ember, hogy soha nem úgy szeretik, ahogy ő akarja, hanem csak úgy, ahogy a másik éppen képes – akkor igen, akkor lehetséges a béke.”

Továbbá: „A szerelem egy lakás, Marie-Jeanne. Egy lakásban mindent használni kell, semmit nem szabad letakarni vagy „kímélni”. Csak az él, aki a szerelmet is teljes egészében belakja, és egyetlen szobától, egyetlen ajtótól sem riad vissza. Veszekedni és gyengéden megfogni egymást, mindkettő egyformán fontos; szorosan megkapaszkodni egymásban, és újra eltaszítani egymást szintén. Szükséges, hogy a szerelemnek tényleg az összes szobáját használja az ember. Különben önállósodnak benne a szellemek és a szagok. Az elhanyagolt szobák és házak alattomosak és büdösek tudnak lenni…”

És amilyen ritkaság, hogy valaki megírjon egy általa kitalált történetbe beleszőtt kitalált könyvet, Nina még némi extrát is tartogat a végére, ami inkább üdítő és meglepő színfoltok csokra, mintsem olyasmi, ami hiányzott a regényből. De semmiképp sem átlagos, s persze, a regény sem. Csak nekem, most, e nehéz időkben, nem volt elég hihető sem.

 

Maxim, Szeged, 2021

272 oldal

Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Michael Blake: Farkasokkal táncoló / A szent út

Megindító regény és annak még szomorúbb folytatása arról, mi történt az észak-amerikai őslakosokkal, az 1800-as évek második felében. Avagy: „Amikor az utolsó fa is kipusztult, az utolsó folyót is megmérgeztük, és az utolsó halat is kifogtuk, csak akkor jövünk rá, hogy nem tudjuk megenni a pénzt.” (krí indián mondás, már ha tényleg)
Nem annyira előtérbe toltan hősies, sokszor irónikus, és végképp nagyon emberi két regény, mely kerüli a pátoszt és a hatásvadászatot. 

ekultra írtam róla.

Gaëlle Josse: Egy asszony ellenfényben - Vivian Maier élete

Vivian Maier (1926-2009) francia-osztrák származású, de Amerikában született és élete zömét ott leélő nevelőnő volt. Akiről életében kb. senki sem tudta, hogy szenvedélyes fotós. Még véletlennek is szürreális, ami ahhoz kellett, hogy valaki megtalálja egy felszámolás alatt álló raktárban a hagyatékát, és felismerje, hogy zseni képeire lelt. Ám amilyen rengeteg fotója maradt fenn, olyan kevés egyéb nyomot hagyott, s azokból egy ellentmondásos személyiség rajzolódik ki.

Rengeteg a kérdés, és Gaëlle Josse próbál válaszokat találni, de egészen más megközelítést alkalmaz, mint a többi életrajzíró és nyomozó. Ez a könyvet kézbevéve nyomban meglátszik, ugyanis a vékony kis kötetben nincsenek fényképek. Hogy lehet úgy mesélni egy fotósról, hogy nem mutatjuk meg a képeit?! De Vivian Maierről lehet, és Josse legfőbb erénye, hogy elismervén bár a magától értetődő, kivédhetetlen szubjektivitást, feltételezéseiben igyekszik objektív, de még inkább együttérző maradni.

Teljes cikkem ekulton.

Frank Herbert: A Dűne eretnekei

Az utolsó előtti, egyben ötödik (eredeti) Dűne regény 1984-ben jelent meg, közel két évtizeddel az első után. A második legvaskosabb kötet a sorozatban most Horváth Norbert új fordításában jött ki a Gabónál.

Sűrű, nehéz kötet. Herbert ebben is tudott olyan meglepőeket és újdonságokat hozni, hogy az ember csak néz, hogy ezt hogy. De nagyon kell figyelni, és helyére (talán) csak az utolsó kötetben kerül minden. 

Ekulton a teljes cikkem.

Lénárd László (1965.05.12.–2022.08.02.)

Az van, hogy Laci valószínűleg rühellne egy könnyes, nyálas megemlékezést, de muszáj leírnom néhány dolgot. Azzal kezdem, hogy ’89-ben, 14 éves koromban láttam őt és Cselőt a Rockstúdió c. tévéműsorban, ahol elmondták, hogy indul a Metal Hammer Hungarica. Mikor Pesten jártam, egy újságárusnál megtaláltam az utolsó Metallica Hungaricát, amit követően lett a lap Hammerré. Abban volt Lénárd Laci Queensryche interjúja. Életem egyik legfőbb fordulópontja volt ez. Olyan lelkesen írt a QR zenéjéről, az Operation: Mindcrime-ról, hogy valami kis butikban beszereztem kalózkazettán, és lassan, de biztosan úgy betalált, hogy életem legfontosabb zenéje lett. Így nyilván kialakult bennem egy ősbizalom Laci iránt (Cselő ugyanezt a Crimson Glory: Transcendence lemezkritikával érte el). A legjobbkor jött, és tényleg akkora hatással volt az életemre, hogy egészen máshol lennék, egész más ember. Pláne miután megtisztelt azzal, hogy lehetőséget adott írni az imádott Metal Hammerben. Nekem, a 19 éves vidéki suttyónak. Máig nem is értem, hogy történt.

Később 8 évet húztam le a lapnál „belsősként”, napi 8-12-akárhány órás munkában, s az nem az újságírásról szólt, az mindig szabadidős tevékenység maradt. Hamar kiderült, hogy Laci, amilyen jófej, barátságos és magával ragadó tud lenni, olyan nehéz ember is. De hát a heavy metal is nehéz, és az ő konoksága, iszonyatos, mindent felülíró elkötelezettsége és kitartása nélkül nem lett volna lap. Gerincroppantóan sok munkát tett bele, az élete volt, és ezt nagyon kevesen tudták és értették. Akármennyit harcoltunk akár mi is egymással, akár ő maga bár az egész világgal, a metalról felfoghatatlanul sokat tudott, és felmérhetetlen, amit tett ezért a zenéért, a színtérért. S nemcsak a zenekarokért, de értünk, zenerajongókért is. Útjelző volt, mérvadó véleménnyel, amihez lehetett viszonyítani. Ez a lap korai időszakában, amikor se net, se kinyílt világ nem volt még, alapvető fontosságú volt, most meg, a folyamatos zajban talán ugyanolyan fontos lehetne…

Persze, nem tudom, mi lesz a lappal, meg egyáltalán, a metallal. Minden elmúlik, bár valahogy az nem volt benne ebben, hogy LL meghalhat ilyen korán… Szoktam viccesen mondani, hogy ha annyi millióm lenne, ahányszor kérdezték tőlem, hogy „írsz még a Hammerbe?”, akkor kő gazdag lennék, de ez is jelzi, hogy régesrég nagyon külsős vagyok én már ott. Máshova vitt az élet, más dolgom van, meg nem is értettem egyet dolgokkal, és bár ugyanúgy a mindennapjaim része a zene, és igen, írok is még a Hammerbe, ez már csak amolyan „hobby”, hogy ne vesszen el a múltam oly nagy része, hogy legyen, ami megtart, és mert még mindig segít és ad, és szeretném továbbadni. Mikor múlt évben megújult a lap, és megvoltak a magunk belső vitái, harcai a szerkesztőségben, legalább annyit a szemébe mondhattam ennek az embernek, hogy szeretem és tisztelem. És bár nem ért teljesen készületlenül a halála, mégis megrendít, hogyne, és örülök, hogy akkor legalább erre volt lehetőségem. Ha már közeli barátok sose lehettünk, meg a színtér sem adta meg neki azt a szeretetet és tiszteletet, amit megérdemelt.

És maradnak az emlékek, a számtalan koncert, amin együtt zúztunk és örültünk (tegnap, a halála napján is olyan póló volt rajtam, amit olyan koncerten vettem, ahol együtt voltunk), az alkalmak, amikor magával vitt kocsival, vagy épp elröpített valameddig bulik után. Az eszelős lapzárták, amikor mind szénné melóztuk magunkat. És a rengeteg zene, amiket az ő kritikái, véleményei kapcsán ismertem meg, és belém égtek. A lelkesedése. Komolyan, ha nem tudsz lelkesedni valamiért az életben, akkor megette a fene az egészet. Lénárd Laci maga volt a lelkesedés. Köszi mindent. Mindent.

Az van, hogy az egész kibaszott életemben rengeteg különféle tanítást kaptam már arról, hogy minden véges, hogy semmi nem tart örökké. Nyilván mindenki más is, csak asszem, engem jobban foglalkoztat ez, mint az emberek többségét. Rég nem tudok úgy nézni a világra, bárkire és bármire, hogy ne legyen ott a tudatomban, akár leghátul, hogy ő is, az is, én is, mind elmúlunk egy nap. De valahogy, minden előjel ellenére is, úgy éreztem, Laci nem mehet még el, ilyen korán nem. Azt szeretném, ha fennmaradna az öröksége. Ha mindazok ellenére, amik a világban zajlanak, úgy a metal színtéren, mint általában véve, és amik mind azt jelzik, hogy eljön ennek a zenének is a vége, mégsem így történne. Ha megerősödne, és mindig lennének iszonyat riffek és dallamok, amik felszabadítják az embert, amik erőt adnak, amik segítenek, amik valahogy egyenlőek az élni való élettel, vagy épp meggátolják, hogy az élni sem érdemes élet legyőzzön. Olyan zenék, amik éltették és kitöltötték Lénárd Laci életét.

Mercyful Fate / Death Angel – FEZEN Fesztivál, 2022. július 28.

Sajnos a jubileumi, 25. FEZEN fesztiválnak csak egy napjára tudtam eljutni, és a választásom arra esett, amelyen a Mercyful Fate lépett fel. Második magyar koncertjük, de az első nem előzenekarként, nem napvilágnál. Kihagyhatatlan volt. Habnak a tortán meg ott volt a Death Angel.

Ekultra írtam beszámolót.

Majoros Nóra: A néma táltos

Majoros Nóra regénye ötvözi a klasszikus kalandregények és a mai, mélyebb mondanivalót hordozó ifjúsági irodalom erényeit. A honfoglalás koráról mesél, némileg szokatlan nézőpontból, pl. mert igyekszik a (már a magyarok bejövetele előtt itt élt) hétköznapi emberek életét bemutatni, s azt is, hogy nekik milyen lehetett a hódítókkal találkozni. Nagyon szerethető könyv. 

A róla szóló cikkem az ekulton olvasható.

Philip K. Dick: A tökéletes fegyver

A tökéletes fegyver nem tartozik Philip K. Dick tökéletes írásai közé. Egy amfetamin rásegítéssel előidézett rém termékeny korszakában írta, és bár akkortájt is kerültek ki kezei közül remekművek, ez a regény eléggé szétszórtnak, szeleburdinak érződik. Van olyan szála, ami mintha csak az oldalszámbővítés miatt került volna bele, de mondanivalója, üzenete még annak is van, egyszerűen csak kissé kusza a sztori. Viszont vannak benne zseniális húzások is, és Kelet-Nyugat egymásnak feszüléséről, meg a politikai manipulációról ma is ékesen dalol...

Teljes cikkem ekulton.

Kalas Györgyi: Pavlova kisasszony és a dobostorta

Kalas Gyöngyi és az illusztrátor Horváth Ildi másodjára fogott össze, hogy az ételek történetéről meséljenek kicsiknek és nagyoknak. Csak míg a Sandwich grófja és a nápolyi pizza ország és világ leghíresebb étkeiről szólt, jelen kötet, ahogy címe is sejteti, alcíme meg egyenest elárulja, „A sütemények története”.
Az első könyvvel is úgy voltam, hogy amellett, hogy nagyon élveztem a tömör, de olvasmányos leírásokat és a kedves rajzokat, folyton azon spekuláltam közben, hogy akkor melyik kaját hol kéne megkóstolni, mikor kellene megfőzni vagy sütni. Lévén édesszájú, a Pavlova kisasszony… csak még inkább hat rám ilyen téren.

Teljes cikkem ekulton.

Ray Bradbury: Farewell Summer

Az 1957-ben megjelent Dandelion Wine, azaz Pitypangbor 1928 nyaráról szólt, és leginkább Bradbury gyerekkoráról. Mint a Farewell Summer utószavában leírta, emez a közel fél évszázaddal később megjelent folytatás valójában eredetileg egy volt a Dandelion Wine-nal, és kiadói nyomásra lett kettévágva. Akkor úgy hagyta ott a „maradékot” az író, hogy majd kiadják, ha megérett rá. Végül élete utolsó regénye lett belőle.
Míg a D.W. az egyik legfontosabb írása, a Farewell… nem tetszett minden ízében, de azért így is nagyon.

Teljes cikkem ekulton.

Neil Gaiman: Books of Magic – A mágia könyvei

A képregénykötet borítóján látható pre-Harry Potter, Timothy alapvetően egy átlagos kiskamasz, aki szívesebben kerüli az iskolát, mint hogy bejárjon. Arról, hogy mágikus képességei lennének, mit sem tud addig, míg négy fura, ballonkabátos figura fel nem világosítja erről. Mind a négy fószer a DC Univerzum természetfeletti szereplői közé tartozik, közülük a magyar olvasó (és mozinéző) számára a legismertebb John Constantine, a démonvadász… Ám van egyéb dolguk is Timothy kapcsán: megmutatni neki a mágia világát, a múltat, a jelent és jövőt, hogy aztán szabad akaratából dönthessen, azt választja, vagy örökre lemond róla. Ja, és hogy megvédjék a fiút meggyilkolni vágyó különféle okkult szektáktól és azoknál is rosszabb lényektől – vagy épp a világot a fiú zabolázhatatlan erejétől, ha ő történetesen a sötét oldalt választaná…

Teljes cikkem ekulton.

Ghost Toast interjú

A debreceni Ghost Toast kísérletező, instrumentális prog rockot játszik, melyben a világzenétől a zúzós metalig bárminek van helye. A dalokba gyakran tesznek hangmintákat, beszédet, samplingelt éneket. Ötödik albumuk, a Shade Without Color a két évvel ezelőtti konceptanyag folytatása, mely a kiüresedés témakörét járja körül a csapatra jellemző szabad értelmezésben. A finn Inverse Records által kiadott anyagról faggattam Rózsavölgyi Bence gitárost, Stefán „WarYou” János basszusgitárost, Cserős Zoltán dobost, míg Pusker János billentyűs-csellista igazoltan volt távol. A márciusi lapszámban megjelent interjú teljes verziója a Hammer honlapon olvasható.

Simon Jimenez: Elveszett madarak

Távoli jövőben játszódó sci-fi, nem a hardcore fajtából, de nem is űropera (amennyiben nincsenek úgy űrcsaták). Jól felépített, érdekes jövő, de a lényege az emberi oldal, a három főszereplő, az ő emberi kapcsolataik. Na meg a zene! Van izgalom is benne, bőven, de olyan is, amitől az ember Bradburyt meg Le Guint kezd emlegetni. Úgyhogy szerettem. 

Teljes cikkem ekulton.

Majoros Nóra: Ramszesz 80 gyereke

Apaként nagyon jól esett látnom, hogy Majoros Nóra nemcsak azzal van tisztában, hogy anya nélkül a gyerekek szénné unják magukat, de azzal is, hogy az apának is van némi szerepe a családi életben. Ramszesz példamutatóan teszi oda magát, miközben az olvasó jókat kacag Nóra remek humorán, amit csak erősítenek Mészely Ilka kedves-mókás rajzai. Hiába csak 38 oldal, ez bizony remek élmény volt! 

Teljes cikkem ekulton.

David Yarrow: Hogyan fotózok én

David Yarrow elsősorban vadonélő állatokat fotóz, de vannak képei a civilizációtól távol, ám a természethez annál közelebb élő bennszülött törzsekről is. Ugyanakkor sportfotósként kezdte, s máig vállal reklámkampányokat is – a maga stílusában. Egyik fő stílusjegye, hogy a kép alanya a kamerába néz. Ennek is köszönhető, hogy olyan megejtőek, megindítóak vagy akár felkavaróak a képei. S Yarrow ebben a könyvben elmeséli, hogy is készülnek ezek.

Két verzióban írtam meg a cikket, ekultra általánosabban, FotóVideóra nyilván fotósabb szemszögből.

Alexander Weinstein: Az Új Világ gyermekei és más történetek

Alexander Weinstein novelláskötete eredetileg 2016-ban jelent meg, és mivel a közeljövőről szól, azóta csak érvényesebb lett minden írása.

Weinsteint elsősorban az érdekli, hogy az átlagemberre, a társadalom kisebb egységeire (közösségek, család, egyén) hogyan hatnak a jövő változásai, melyeket nyilván a jelenből igyekszik megjósolni. És meglehet, ritka, hogy egy sci-fi mű „előrejelzései” pontosan megvalósuljanak, Weinstein írásai, pont az emberi lépték és nézőpont miatt borzongatóan hitelesnek hatnak.

Teljes cikkem ekulton.

Catherine Gilbert Murdock: Da Vinci macskája

Akárcsak az írónőtől korábban magyarul megjelent Fiú könyve, ez is szerethető regény, még ha egészen másmilyen is. Egy része ugyan ennek is évszázadokkal korábban játszódik (a reneszánsz kori Rómában), másik része viszont napjainkban. De az is közös, hogy van valami szelíd, csöndes varázs mindkettőben.

Teljes cikkem ekulton.

Finn Beales: Történetmesélő ​fotográfia mesterkurzus

A Walesben élő Finn Beales fotósorozatokon keresztül mesél el történeteket - elsősorban reklámkampányokban, de könyve bárkinek érdekes és értékes lehet, aki szeretne fejlődni a fotózásban.

Két helyre is írtam róla: ekultra inkább általános szemszögből, míg a FotóVideó oldalára fotós szemmel.

Perfect Pill interjú

A budapesti Perfect Pill jó tíz éve indult, progresszív és grunge elemekkel tarkított modern rockot játszik, keserédes dallamokkal. Sok daluk szól a világunktól való elidegenedésről, az álmodozásról és a valósághoz visszavezető útról. Új albumuk, a White Noise az év egyik legjobbja. A kérdéseimre Szabó Levente énekes-gitáros és Szenkovits Arshak gitáros válaszolt.

Az interjú a Hammer oldalán olvasható.

Art deco Budapest. Plakátok, tárgyak, terek (1925–1938)

A Magyar Nemzeti Galéria a rendkívül alapos és remek Szinyei tárlat után újra magyar művészek alkotásait mutatja be időszaki kiállításán - ám ez valami teljesen más.

Elsőre nem is voltam igazán lelkes az Art deco plakátok kapcsán, ám az első terem végére magával ragadott a két világháború közötti korszak miliője. Remek kiállítás, érdemes megnézni!

Teljes cikkem róla ekulton.

Martin Parr: Strand az egész világ | Műcsarnok

Június 26-ig tekinthető meg a Műcsarnokban Martin Parr apánk kiállítása. Őt mindig is az ember érdekelte, és sosem a szép oldalát mutatta meg, mégis mélységes együttérzés van a képeiben. Már ha elég sokáig nézed...

Cikkem a kiállításról a FotóVideó oldalán.

 

Dan Lockwood (szerk.) - H. P. Lovecraft: Lovecraft antológia 1.

Félve vettem kézbe ezt az amúgy remekmívű képregénykötetet, hiszen a médium sajátossága, hogy képben jeleníti meg azt, amit Lovecraft misztériumnak írt meg. Már csak azért is, mert a kötetben hét olyan novella feldolgozása szerepel, melyek ott vannak HP legjobban sikerült művei között. Ráadásul köztük van a Szín az űrből című is, melynek épp az a lényege, hogy emberi nyelven leírhatatlanul idegen színeket látnak a szereplők. És az a döbbenetes, hogy még ezt is jól megoldották a készítők. 

Teljes cikkem ekvlton.

Wagner: Parsifal – Magyar Állami Operaház / fotós próba

Részt vehettem a felújított Operaház egyik első előadásának, a Parsifalnak a fotós próbáján. Lett belőle cikk az ekulton (ajánló, a zöme a sajtóanyag), ill. sok-sok kép, ami meg az ekult FB oldalán látható. Érdekes és klassz élmény volt, sajnálom, hogy csak az első felvonást tudtam megnézni (az úgy egy és 3/4 óra volt).

Jay Allen Sanford: The Cure – Rock ’N’ Roll Comics

A The Cure neve manapság nyilván kevésbé ismert, de 1979-es megalakulásuk óta rengeteg olyan dalt írtak, mely himnusza vagy épp fontos kapaszkodója lett az adott időszakban zenét hallgató népeknek – és sok számuk mit sem vesztett erejéből az eltelt évek alatt. A Gaiman-féle Sandman (Morpheus, Álom) előképének, mintájának is tekinthető Robert Smith énekes-gitáros vezette, pályája során rengeteg tagcserén és változáson áteső zenekar valami egészen különlegeset és egyedit alkotott. A New Wave felől jöttek, s hamar a gótikus/dark wave/rock úttörői majd ikonjai közé kerültek. Ám sok hasonló formációval szemben Smithék gyakran engedtek teret dalaikban a popba hajló, azonnal ható, fülbemászó dallamoknak. Így aztán az olyan slágereket, mint a Boys Don’t Cry vagy egy Friday I’m in Love, máig játsszák a különféle rádiók, és akkor is ismered őket, ha mit sem tudsz a The Cure-ról.

Ebben a képregényben pedig ott van feketén-fehéren a csapat pályájának első évtizede, és tök jó. Teljes cikkem ekulton.