Medárd napján maga a doom jött el a Barbába, s lehet, hogy kinn volt némi vad szélvihar, de odabenn, a Blue Stage sátrában sokkal súlyosabb dolgok is történtek. Négy remek zenekar játszott, és bár voltak bajok a hangzással, összességében remek, emlékezetes este volt ez.
Ekulton írtam le, hogy ezt hogy értem.
A Hammer honlapon olvasható kritikában fejtem ki ezt alaposabban.
Mindezt bővebben is kifejtem a Hammer honlapon olvasható cikkben.
Továbbá Füleki Sándor gitárossal és Bátky "BZ" Zoltánnal interjúztam is, és ahogy az előre borítékolható volt, mondtak jókat. Ide katt az interjúért.
Május 10-én Ecsegfalván ismét megrendezik a legendás Nightbreed fesztivált, az első ilyen 25 éves jubileumának örömére. A szervező Tóth Gyula egyben a De Facto zenekar énekes-gitáros-dalszerzője is, aki azt is elmondta, hogy új album is várható tőlük.
A Gyulától és tőlem is szokatlanul rövid interjú a Hammer honlapján olvasható.
A történet 1966-ban kezdődik, Bécsben. Főszereplője, Robert Simon, háborús árva, és épp az említett évben hagyja maga mögött a piaci mindenes státuszát, és bérel ki egy leromlott kis üzletet, ahol kávézót nyit. Teszi mindezt Bécs kevéssé felkapott részén, a piac közelében. Ahogy Simon maga, úgy vendégei is jobbára egyszerű népek, olyanok, akikről nem szoktak regényt írni, bár nem Seethaler az első, aki mégis így tesz. És jól tette.
Két régi nagy kedvencem adott koncertet a Barba Negrában. A hangzás sajnos jobbára nem volt elég jó, de attól még nagy élmény volt őket látni.
A Hammer honlapon olvasható, hogy ezt pontosan hogy értem, s a cikk végén link sok fotómhoz.
Ez egy kedves, emberséges történet, melynek van üzenete gyereknek, felnőttnek egyaránt, de alapvetően mégiscsak szórakoztató olvasmány.
Március 21-én volt 30 éves a Death ezen albuma, mely számomra minden idők egyik legjobb metal anyaga. 2011-ben, a Hammer Hatásokk rovatába írtam róla, imhol az a régi cikk.
Chuck továbbra is a rá oly’ jellemző hörgést-bömbölést hozta, amivel azért képes volt emlékezetes témákra – de a melódikus élt itt is a gitár hozta. Az előző anyagot feljátszó nagy nevek közül csupán Gene Hoglan, a Dark Angel-ből ismert kolosszális dobos maradt itt, de mind Kelly Conlon basszer, mint Bobby Koelble gitáros remek választásnak bizonyult.
Chuck ekkortájt már szívesen hangoztatta, hogy ők egyszerűen csak metalt játszanak, minden külön jelző nélkül, és tény, hogy sok heavy/power ill. progresszív metalt fannak bejött a Symbolic, hiszen hörgés ide vagy oda, több emlékezetes dallam volt ezen az anyagon, mint amire a metal bandák zöme valaha is képes lesz. Erősen érződik a dalokban a klasszikus heavy metal hatása, különösen a Mercyful Fate-é (úgy komplexitásban, mint hangulatban), de a régi Metallica is eszünkbe juthat itt-ott, s persze a tiszta death témák sem vesztek ki teljesen – ha zúzásra kerül a sor, Chuck és Hoglan simán legyalulnak mindent.
A lemezt nyitó címadó dalban death/thrash épp úgy van, mint hátborzongatóan szép dallamok. Chuck szólói ezer közül is felismerhetőek, valami szavakkal nehezen körülírható monumentalitás jellemzi őket, meg egyszerre félelmetes és átható szépségű atmoszféra, valamint a klasszikus zenék hatása. Koelble csak pár dalban kap lehetőséget szólózni, pl. itt, de mindig egyértelmű, hogy nem Schuldiner játszik: Bobby stílusa inkább kaotikus, disszonáns, s persze szintén eszelősen technikás.
A Zero Tolerance egy lassabb, fenyegető hangulatú dal, aminek szólói és refrénje egyaránt örökre beleégnek az emberbe. Az Empty Words, amibe Chuck a szülei válása miatti kiábrándulását írta bele, a talán a többinél is fogósabb, nagyívűbb Sacred Serenity, a 1,000 Eyes, amiben Hoglan úgy üt, mint valami elszabadult pusztítógép, a Without Judgement azzal a hihetetlen húzásával, a Crystal Mountain a hidegrázós hangulatával, amiért talán még maga H.P. Lovecraft is imádná, na meg a latinos levezető szólójával, a brutál témákat és szférikus részeket egyaránt hozó Misanthrope, és a 8 perc fölötti Perennial Quest, amiben még némi doom-os málházás is van... Ezeket nem lehet leírni, hallani kell. Rengeteg váltás van ezekben a dalokban, de ezek valahogy mind más lendületet, tartalmat adnak nekik. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire komplex zene ennyire jól szerkesztett, ennyire dinamikus legyen. S nem csak az, ahogy a témák egymásból következnek, de maguk a témák is zseniálisak.
És akkor a szövegek... A korai idők horrorisztikus dolgai helyébe döbbenetesen érett bölcsesség lépett. Akár költői képeket használva, akár realisztikusan-filozófikusan fogalmazott, Chuck mindig a valós életre koncentrált, és ez még az olyan, nyilvánvalóan nem hétköznapi, mindenkit érintő témák esetén is így van, mint amilyen a Crystal Mountain (ami mondjuk olvasható valláskritikaként is) vagy a Misanthrope, ami az UFO-król szól. Azon lehet vitatkozni, hogy léteznek-e földönkívüliek, de Schuldiner itt arról írt, hogy ha vannak, akkor valószínűleg rühellik az önmagát és minden élőt pusztító emberiséget... Chuck szerette hangoztatni, hogy ő az élet pártján van, és a Without Judgement-ben valami ilyesmit énekel: „Ítélkezés nélkül az érzékelés milliószorosára fokozódna”. Az ilyenek miatt gondolom azt, hogy Chuck, a maga mindenen átsütő, színtiszta zeneszeretetével és intelligenciájával, nyitottságával egyszerűen túl jó volt erre a világra...
Egy további fantasztikus Death album (The Sound of Perseverance) és a tiszta éneket alkalmazó Control Denied project első lemezét követően végzett Chuckkal az agytumor (és a retek amerikai egészségügyi rendszer). A fennmaradt demókból összekalapált kettes Control Denied anyag, a When Man and Machine Collide pedig azóta sem készült el, bár ezt-azt találni róla a neten. De Schuldiner nem csak ebben az értelemben él tovább: lénye, hozzáállása, zenéje mind-mind etalon és példakép lehet mindazok számára, akiknek ez a zene többet jelent, mint merő zúzást, mint az aktuális dühük és gyűlöletük világba kiabálását, mindazoknak, akik szerint a metal is lehet komoly, tartalmas, igazi zene.
Az EP-ről szóló kritikám idekattintva olvasható.
És készítettem egy interjút is Eszterrel, amelyben nagyon erős, jó gondolatokat fogalmazott meg, túl a zenén pl. a nőiségről és az anyaságról is. Ha elolvasnád, ide kattints.
Az internet emlékeztetett rá, hogy ma 30 éve jelent meg a Skid Row harmadik albuma, és mivel épp gépnél vagyok, hát előástam a magam cikkét róla, amit amúgy 2011-ben írtam, de most sem gondolom másként.
De attól még ez is óriási anyag volt! Elsősorban a líraibb, dallamosabb tételek miatt érzem így, de tulajdonképpen máig ugyanolyan nagyot ütnek a brutkóbb témák is, mint annak idején. Tény azonban, hogy leginkább azt a három számot szeretem róla, és veszem elő mindmáig, amikben a melódiáké a főszerep. A Skid Row-nak a lírai vonal mindig is nagyon ment, de úgy érzem, a Subhuman-en hallható dalok még a korábbiaknál is többek. Egyrészt mélyebbnek, fajsúlyosabbnak tűnnek, másrészt meg egyik sem tisztán lírai. Az Eileen talán inkább lassú középtempós, egy kattant nőről szól, aki Dave Sabo gitáros szomszédságában lakott, és van az egésznek valami hátborzongató, egyszersmind gyönyörűséges hangulata, plusz ott a dal végén az az iszonyatos Fight/Down-vonalas, belassulós zúzás. Az Into Another is káprázatos, emelkedett dallamaival fog meg, de a valahogy régies hangzású gitárszóló is nagyon rendben van. A Breakin' Down a kultikus Angyalok háborúja (The Prophecy) c. film betétdala volt, amiben Christopher Walken játssza a lázadó Gábriel arkangyalt zseniálisan, és a szám akár Pearl Jam is lehetne, ha nem Seb énekelné, és megintcsak kiráz tőle a hideg, ha hallgatom. Nem tudom leírni ezeket a dalokat, hallani kell őket, annyi érzés van bennük!
Persze a többi nóta is rendben van. A lemeznyitó és első klip My Enemy olyasmi húzós, groove-os, brutál metal cucc, ami akár a Panterának is jól állt volna, a Firesign-t a refrén előtti átkötő rész dallama meg maga a vadállat refrén viszi el, a Bonehead egy gyors, fasza punk & roll cucc, a Beat Yourself Blind újra a Pantera/Metal Church-vonalas groove-os zakatot hozza (a refrén meg abból áll, hogy Bach hatféleképpen énekli el a dal címét). A Remains To Be Seen-ben meg a Frozen-ben érzek némi grunge-ot, előbbiben inkább Alice In Chains-t, utóbbiban meg Soundgarden-t, de persze mindkettő igazi Skid Row. A címadó Subhuman Race gyors zakat a Slave to the Grind vonalán, a Face Against My Soul, a Medicine Jar és a záró Iron Will pedig jobbára az az irány, amit Sabo-ék előtt a Guns N’ Roses hozott be a köztudatba, az a fajta kemény, pörgős hard rock, aminek nincs sok köze ahhoz a hajmetalhoz, ami ellen a grunge fellépett...
Az anyagot valami nyersebb, természetes, de súlyos és élő sound jellemzi, Bob Rock (Metallica, The Cult, stb.) producer munkája nyomán. Ebben benne van, hogy a finomabb részek alatt minden hangszernek szépen van tere, a brutkóbbak alatt viszont kissé egybemosódik a dolog. Illett is ez a korszak szellemiségéhez. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.
Azóta értékelhetőt meg inkább Sebastian csinált, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skids anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.
(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)
Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.
Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.
Magam is úgy mentem a Dürerbe, hogy jó, hát biztos jó lesz meghallgatni a The Warning és a debüt EP dalait élőben, ha már épp efféle nosztalgia turnét tart az ún. Queensryche zenekar, de az élmény messze felülmúlta ezt. Túl a helyben érzett örömön és többszöri katarzison, beindította az agyamat is, aminek az eredménye ez a rettenet hosszú koncertbeszámoló lett (megannyi fotóval).
A sok vicces, tényleg kocsmai ill. tengerésztéma között jól megférnek a komolyabbak, és feltűnő, hogy több dal is milyen pozitív üzenetet hordoz. Higgy magadban, ne add fel, úgy vagy jó, ahogy vagy. Ez rohadtul közhelyes is lehetne, de ahogy Firkinék előadják, úgy el tudom hinni. Jó példa erre Az út végén című dal, ami a ’18-as We are the Oneson Odyssey címmel szerepelt, és azóta az úgymond élethimnuszaim egyike lett. Magával ragadó, lelkesítő, s közben ott van benne az a semmivel sem összetéveszhető ír hangulat is.
Nem gondolom, hogy pont velem kellene interjút készítenie bárkinek, nem vagyok művész, csak mert néha fotózok, és az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, nem az, hogy őt kérdezzék. De Gede Norbert a Rockbooktól olyan kérdéseket is feltett, amelyeken egy ideje már gondolkodom, és előbb-utóbb nekiültem volna megfogalmazni, leírni a válaszaimat. Hát akkor most ez megtörtént. Úgyhogy megtisztelő és jó élmény volt, köszönöm szépen.
Ide kattintva olvasható, és szólok, hogy cefet hosszú interjú, és főleg a Hammerről szól, de meg fotózásról is, miegymás.
Reinhard Kleist német képregényrajzoló eredetileg 2017-ben megjelent képregénye Cave életének zömét feldolgozza, bár Cave egyik fiának két évvel korábban történt halála nem szerepel benne, s nyilván az sem, ami az után következett. De azért így is épp eléggé megdolgozza az olvasót ez a kötet…
A Kajgün egy négytagú formáció, mely a jazz, progresszív, pszichedelikus zenékből épp úgy merít, mint a metal különféle irányzataiból. A Söptei Balázs (gitár, fretless basszusgitár), Mesterházy Győző (dob), Czimmermann András (szaxofon, fúvósok és szintetizátorok) és Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű) felállású zenekar ének nélküli, tisztán improvizációra épülő muzsikát játszik, így nincs két ugyanolyan koncertjük. Oddha Raur címet kapott, novemberben megjelent második albumukról kérdeztem őket.
Az interjú a Hammer honlapján olvasható.
A Sapiens egy alapvetően elektronikus zenében gyökerező projekt, melyet Fodor „Fodi” Zoltán énekes (Storm The Studio, ex-Nomad/Godlam/Bedlam) és Persoczki „Perso” Gábor hangszeres (ex-Cadaveres de Tortugas/ManGod) hozott össze. Első albumuk azonban rejt nem kevés rockot is, és a komoly, fajsúlyos mondanivaló miatt is metalosok is szeretni fogják.
A velük készített interjúm a Hammer honlapon olvasható.
De az új album is 10 pontos lett, és a HammerWorld oldalán írtam le, hogy miért jutottam erre a véleményre.
Hogy ezt hogy értem, az ekultura.hu-s cikkemben fejtettem ki alaposan.
Újabb három fellépős undeground koncert a Dürer kistermében, melyről csak lelkendezni tudok. Sőt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik zenekarban szerepelt olyan arc, aki fellépett anno a Pintér Miklós kollégám által szervezett Chris Cornell emlékesten 2017-ben, továbbá, hogy szakszóval élve dobos-extravaganza volt ez az est. De most komolyan: Markó János, Bánfalvi Sándor, Hohl Árpád. Ilyen kaliberű ütőhangszerest egymagában is ritkán látni, erre itt három volt belőlük, és ha semmi más nem történik, csak pusztán önmagukban elporolják a dobcuccot, akkor is orcánkra fagyott volna a széles vigyor egész estére.
Hammer honlapon a teljes cikkem, plusz link sok fotóhoz.
A Bran több, mint harminc éve zenél, s magam is ott voltam, mikor húsz éve utoljára játszottak Gyömrőn. És lehet, hogy szalad az idő, de az biztos, hogy a Bran dalain nem fog. Mely dalok persze csak részben az övéik, hiszen a zenekart vezető Kovács Gáborján gyűjtötte sokukat Írországban és egyéb olyan helyeken, ahol a kelták emléke máig él. Emberünk máig megőrizte vásott, huncut mosolyát, ahogy elmeséli, a következő dal miről is szól, mi a háttere – és a maga szelíd, kedves, ihletett módján mindről tud mondani valami érdekeset vagy vicceset, ha ugyan nem mindkettőt.
Csodás koncert és táncház volt ez, és ekulton olvasható róla a teljes cikkem, s ott van link további fényképekhez is.
Az úgy volt, hogy a XXI. Stagediving Fesztiválon láttam néhány zenekart, Gáti Viktor kollégám meg többet is, és minderről a Hammer honlapon olvasható a koncertbeszámolónk.
Viszont mivel benne volt a kezemben az írógörcs, tehát merő kényszerességből végül csak írtam azokról is, amiket mindketten láttunk, de Viktor írt róluk a honlapra (mert amúgy valahova úgyis feljegyezném magamnak, hogy mit éltem át már megint), úgyhogy iderakom a magaméból azt, amiről a honlapra nem én írtam:
A Watch My Dying részéről ez volt a múlt évi Egyenes kerülő album lemezbemutató koncertje. Ezt szó szerint értelmezték: felsétáltak a színpadra, és egy az egyben eljátszották az albumot, megszakítás nélkül. Annyi volt csupán változás, hogy míg lemezen Ritzel Ani énekelte a záró Utolsó fejezet-et, most Dudás Ivett helyettesítette őt, akit mostanában a Thy Catafalque-ban látni legsűrűbben. Ani ugyanis hamarosan szülni fog. Ivett tündéri jelenség, s csak még inkább kihozta ennek a dalnak a kontrasztját a többihez mérten. Ugyanis végig szinte csak fekete-fehér háttérvetítés ment, fény is csak fehér volt, és a hangzás is az album rideg, embertelen arcát erősítette fel. Többeknek is az volt a véleménye erről az anyagról, hogy ilyen, én ezen hamar túltettem magamat, ahogy ráleltem a dalok különféle rétegeire, de ezen a koncerten olyan volt, mint valami ipari monolit. A gitárok mondjuk nekem tömény zúgásnak hatottak, a koncert második felében volt tisztább csak a hangzás, de lehet, direkt ez volt a koncepció. Mindenesetre ilyen félelmetesnek, zordnak még tán sosem láttam a WMD-t (pedig még csak 20x láttam őket).
A koncert második felében aztán lettek színek is, és amolyan szűkített best of-ot kaptunk, melynek csúcspontja a Nicht vor Dem Kind volt, amiben a Nest Of Plagues énekes-basszer Ivanics Dániel vendégszerepelt. Ugye a lemez megjelenése óta ment a kommentháború a két zenekar között, mely nyilván csak poénkodás volt, annak viszont príma, de most bejelentették, hogy ennek vége, innentől minden sima.
De volt más csemege is, a Fényérzékeny alatt ugyanis különféle egyéb WMD-barát bandák elferdített neve tűnt fel a kijelzőn (vagy más motívum utalt rájuk, mint pl. a pixeles Thy Catafalque borító). Minthogy ez volt a 21. Stagediving, s végül egyedül a WMD maradt, mint olyan fellépő, aki mindegyiken jelen volt, ez a gesztus egészen megható volt, amellett, hogy annyi belsős poént sűrítettek bele, amennyit még én sem tudok megfejteni. Akárhogy is, emlékezetes koncert lett ez is.
Aztán szerettem volna belenézni az Archaicba, de ők szó szerint megtöltötték a kistermet, az ajtónál állt a tömeg képezte fal, úgyhogy nem jutottam be. Így már csak a PETOFI-ből tudtam megnézni kb. négy dalt, mielőtt a másnapi elfoglaltságok miatt feladtam. Most láttam őket először, és még annál is jobbak voltak, mint amire számítottam, úgy is, hogy az influenza ledöntötte a lábáról az egyik gitárosukat, aki helyett így a basszer Bence pengette a hathúrost, basszusgitár meg nem volt. Hogy élőben meglesz ennek a kb. metalcore-nak, vagy dallamosabb metal/hardcore keveréknek a kellő energiája, azt sejtettem, de megélni mégis más szint. Azt viszont remélni sem mertem, hogy a nagyon erős, gyakran költői dalszövegek is ilyen jól átjönnek majd koncerten. Azt írták a koncert kapcsán, hogy „Jövőre kevesebb alkalommal csíphettek el minket a színpadon. Az is lehet, hogy ez lesz az egyetlen 2025-ös budapesti koncertünk.” Hát, én mégis remélem, hogy mielőbb újra látom őket.
Ma 45 éve jelent meg a kanadai prog-rock trió hetedik albuma. Az alábbi cikket a 40. évfordulóra írtam, 2020-ban.
2020 januárjában elhunyt Neil Peart, a legendás kanadai progresszív rock zenekar, a Rush dobosa és szövegírója. Nem volt, nem is lesz többé ilyen zenekar, mely minden albumával valami maradandót alkotott. Négy évtizedes működésük alatt generációknak mutatták meg, hogy létezik olyan, hogy valaki hű marad önmagához, miközben folyton változik, fejlődik, s utat enged az újdonságoknak, melyeket beolvaszt a maga világába. Peart innovatív, komplex játéka megannyi dobost inspirált, de a szövegei voltak csak igazán hatással tömegekre. Az emberség, a nyitott és kíváncsi elme, a kölcsönös tisztelet hangján szólt, máig megrázó éleslátással. Nyilván Geddy Lee énekes-basszer és Alex Lifeson gitáros is zsenik (pl. ők írták az összes zenét), nekik is ugyanakkora részük volt abban, hogy a Rush sokak példaképévé váljon. Hogy lehet rock & roll külsőségek nélkül és agyament témákat összerakva is hatalmas nótákat írni, hogy lehet emberközelinek maradni a legmonumentálisabb színpadképek mellett is. Hogy lehet így is.
A Permanent Waves egy új korszak kezdete volt számukra is (egyben megnyitotta a ’80-as éveket, hiszen januárban jelent meg). Nem hagyták teljesen maguk mögött az előző Hemispheres-en csúcsra járatott progresszív irányt, de a korábbiaknál több rövid és könnyebben ható dallal jelentkeztek, ahogy a billentyűs hangszerek is itt kezdtek igazán teret kapni a zenéjükben. Átmeneti anyag ez, mégis tökéletes.
A nyitó The Spirit Of Radio a valaha írt egyik legnagyobb Rush sláger, vibráló alaptémája és szuper dallama azonban szinte profetikusan szól a zene eliparosodásáról, termékké válásáról. Van benne egy laza reggae téma is, ami újdonság volt, szemben a régi időket idéző riffel. A Freewill is örökzöld darab, egyszerre van benne a ’80-as évek csillogása és a klasszikus Rush mélysége (és itt énekelt Geddy utoljára azon a sokak számára idegesítő magas hangján). A szabad akaratról szól, és Alex disszonáns szólója is jelzi, hogy ez nem egyszerű téma.
A Jacob’s Ladder zseniálisan építkező hét és fél perce baljós és ragyogó is, mindig megborzongok tőle, valahányszor hallom. Az Entre Nous csaknem az ellentéte, szinte popba hajlik, mégis tipikus Rush, és kb. az emberi kapcsolatokról szól, arról, hogy bár sosem ismerhetjük meg egymást teljesen, mindig lehet próbálkozni. A Different Strings egyike azon kevés Rush nótának, amihez Geddy Lee írt szöveget. Akusztikusan indul, de nem lírai, inkább mesélős, és a lemezborítókat készítő zseni, Hugh Syme zongorázik benne. Alapból egyszerű, szintén az emberi dolgokról szóló dal, amolyan kevéssé ismert gyöngyszem.
A 36 perc sincs albumot a bő 9 perces, három részből álló, nagyon is prog Natural Science zárja. Itt a téma az, hogy elfeledkeztünk a természetről, arról, amit általa tanulhatunk – s ma aktuálisabb, mint valaha. A középső, sötétebb, Hyperspace című rész ott visszhangzik a VoiVod és a Fates Warning zenéjében is, Alex metal szólót tol benne, ám a befejezésében van valami ünnepi, áradó és reményteli is – ellenpontozva Lifeson újabb disszonáns témáival. Meg ilyen sorokkal, hogy „a leginkább veszélyeztetett faj az őszinte ember”…
Nem állítom, hogy minden Rush dalt ugyanannyira szeretek, de azt igen, hogy gyenge albumot nem adtak ki, tökéleteset viszont többet is, és ezek közé tartozik a Permanent Waves is.
Ezzel együtt ez egy fura dalcsokor, melynek van némi koncepciója (vagy lehet aszerint is értelmezni), és elég jól jellemzi a borítófestmény. Mely, a két évvel ezelőtti Hol a határ albumhoz hasonlóan ismét Huczek Zoltán műve, csak míg az egy főleg kék kép volt, itt ugye sűrűbbek a színek, de felszabadultabbnak is hat a látvány. Idővel kiderül, hogy ez részben csak látszat…
Az alábbi cikk viszont 2006 februárjában íródott, az újrakiadás kapcsán.
A múlt év (2005) egyik fontos eseménye volt a Sentenced feloszlása. A finn sötétlelkűek olyan stílusosan fejezték be a működésüket, hogy azt tanítani kellene. Csak így lenne szabad. Egy király utolsó lemez, egy ütős búcsúturné (mely minket a Szigeten érintett), na meg az a zseniális klip az Everfrost-ra – pazar!
Nem meglepő módon a kiadójuk ennek kapcsán leporolta az Amok-ot, azt az albumot, ami meghozta a csapatnak az áttörést (s hozzácsapták a Love & Death EP-t is). Itt az alkalom megemlékezni róla.
Némi csatazajjal nyitja a lemezt a The War Ain’t Over, aminek aztán egy Maiden-es riff az alaptémája. ’95-ben a tradícionális heavy metalt a legtöbb fórumon halottnak kiáltották ki, így a csapat az árral szemben haladt. Az Amok volt a harmadik albumuk (előtte: Shadows Of The Past 1991, North From Here és The Trooper EP 1993), és az elsők között voltak azon death metal felől érkező bandák sorában, akik heavy metallal keverték a hörgős témákat (javarészt megelőzve a göteborgi irányzatot, viszont a Carcass ’93-as mesterműve, a Heartwork után).
Az Amokon még Taneli Jarva basszer énekelt (utána ki is szállt, manapság a The Black League-ben nyomja), és a csóka képes volt igen emlékezetes dallamokat hörögni. Az anyag legnagyobb slágere kétségkívül a klipes Nepenthe – egy tökéletes gothic/heavy/death metal elegy, némi női énekkel, kitörölhetetlen melódiákkal. Nem csoda, hogy még a múlt évi Szigeten is nyomták! A kettes számú kedvenc a Dance On The Graves, ami alighanem a death & roll alapnótáinak egyike, és amiben a szinte mindenütt érezhető Maiden mellett még Billy Idol meg ilyesmik is feltűnnek. Pörgős, feelinges nóta.
A Phoenix és a New Age Messiah is alapvető heavy metal riffekre épít, a Forever Lost és a komolyzenei ihletettségű, instrumentális The Golden Stream Of Lapland a fagyos, nordikus hangulat tökéletes megtestesítői (kell-e mondanom, hogy ott van a lemezen a finn folk hatása is?!), a Moonmagick címéhez illően félelmetes és sötét, a Funeral Spring meg az Icon-korszakos Paradise Lost- és Nephilim hatásaival arat.
Sokan – köztük magam is – mindmáig az Amok-ot tartják a legjobb Sentenced albumnak. A korszak legjobb, legemlékezetesebb, legfontosabb albumai közé tartozik. Életben tartotta a metalt, és sikerükre, bátor kiállásukra számtalan később érkező csapat épített.
Hogy aztán tetszett-e az album, arról a Hammer honlapon írtam.