Ezzel együtt ez egy fura dalcsokor, melynek van némi koncepciója (vagy lehet aszerint is értelmezni), és elég jól jellemzi a borítófestmény. Mely, a két évvel ezelőtti Hol a határ albumhoz hasonlóan ismét Huczek Zoltán műve, csak míg az egy főleg kék kép volt, itt ugye sűrűbbek a színek, de felszabadultabbnak is hat a látvány. Idővel kiderül, hogy ez részben csak látszat…
Az alábbi cikk viszont 2006 februárjában íródott, az újrakiadás kapcsán.
A múlt év (2005) egyik fontos eseménye volt a Sentenced feloszlása. A finn sötétlelkűek olyan stílusosan fejezték be a működésüket, hogy azt tanítani kellene. Csak így lenne szabad. Egy király utolsó lemez, egy ütős búcsúturné (mely minket a Szigeten érintett), na meg az a zseniális klip az Everfrost-ra – pazar!
Nem meglepő módon a kiadójuk ennek kapcsán leporolta az Amok-ot, azt az albumot, ami meghozta a csapatnak az áttörést (s hozzácsapták a Love & Death EP-t is). Itt az alkalom megemlékezni róla.
Némi csatazajjal nyitja a lemezt a The War Ain’t Over, aminek aztán egy Maiden-es riff az alaptémája. ’95-ben a tradícionális heavy metalt a legtöbb fórumon halottnak kiáltották ki, így a csapat az árral szemben haladt. Az Amok volt a harmadik albumuk (előtte: Shadows Of The Past 1991, North From Here és The Trooper EP 1993), és az elsők között voltak azon death metal felől érkező bandák sorában, akik heavy metallal keverték a hörgős témákat (javarészt megelőzve a göteborgi irányzatot, viszont a Carcass ’93-as mesterműve, a Heartwork után).
Az Amokon még Taneli Jarva basszer énekelt (utána ki is szállt, manapság a The Black League-ben nyomja), és a csóka képes volt igen emlékezetes dallamokat hörögni. Az anyag legnagyobb slágere kétségkívül a klipes Nepenthe – egy tökéletes gothic/heavy/death metal elegy, némi női énekkel, kitörölhetetlen melódiákkal. Nem csoda, hogy még a múlt évi Szigeten is nyomták! A kettes számú kedvenc a Dance On The Graves, ami alighanem a death & roll alapnótáinak egyike, és amiben a szinte mindenütt érezhető Maiden mellett még Billy Idol meg ilyesmik is feltűnnek. Pörgős, feelinges nóta.
A Phoenix és a New Age Messiah is alapvető heavy metal riffekre épít, a Forever Lost és a komolyzenei ihletettségű, instrumentális The Golden Stream Of Lapland a fagyos, nordikus hangulat tökéletes megtestesítői (kell-e mondanom, hogy ott van a lemezen a finn folk hatása is?!), a Moonmagick címéhez illően félelmetes és sötét, a Funeral Spring meg az Icon-korszakos Paradise Lost- és Nephilim hatásaival arat.
Sokan – köztük magam is – mindmáig az Amok-ot tartják a legjobb Sentenced albumnak. A korszak legjobb, legemlékezetesebb, legfontosabb albumai közé tartozik. Életben tartotta a metalt, és sikerükre, bátor kiállásukra számtalan később érkező csapat épített.
Hogy aztán tetszett-e az album, arról a Hammer honlapon írtam.
• Könyv
Ebben az évben rekord mennyiségű képregényt olvastam, máskülönben (is) elég változatos olvasmányaim voltak. De nem jött be minden, pedig próbálkoztam szépirodalomtól az ifjúsági/gyermekirodalomig nagyon sokfélével. Azért bőven volt jó olvasmányélményem, csak olyan kedvencelni való, katartikus nem (ill. de, ld. lentebb az utólagos betoldást).
A legjobb képregény a sok, csúcsszuper minőségű külföldi és magyar között egy underground sorozat 2. kötete volt:
Rédei Viktória – Gyuricza Márta: Az Ezerfejű Történetei. Második: Mihály és a sárkány
A legjobb ifjúsági egy újraolvasott klasszikus:
Astrid Lindgren: Ronja, a rabló lánya
Ez a kettő gondolkodtatott el legjobban:
Björn Natthiko Lindeblad - Caroline Bankler - Navid Modiri: Lehet, hogy tévedek
Hayley Campbell: Minden élők és holtak
És ezek is nagyon tetszettek, viszont mivel más már írt róluk korábban ekultra, ezért ezekről nem írtam külön cikket:
Fredrik Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs
Ursula K. Le Guin: Valós és valótlan I.
(Utólagos +1, mivel nem sikerült megírnom a cikket még '24-ben, de akkor olvastam, és nagyon sokat adott, s aztán másodjára is, '25 elején: Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom)
• Film
Ebben az évben alig jutottam el moziba, és a sorozatok terén sem találtam olyat, amit muszáj újranézni meg felemlegetni. De ez a két film nagyon nagy élmény volt, a másodikat ezért kétszer is megnéztem:
(A Dűne: Második rész is rendkívüli, de attól még a regény mondanivalóját, megannyi rétegét nem adja át.)
• Koncert
Ez ilyen „nem” év volt, vagyis koncertre sem jutottam el annyira, mint szerettem volna. Végül is minden jó volt, amin jártam, de ezeket kiemelném:
Thy Catafalque, Magyar Zene Háza
Mad Robots / Angertea / Ghost Toast, Dürer kert
Bruce Dickinson / Divided, Barba Negra
Fekete Zaj: Enslaved / Perihelion, Sástó
Watch My Dying / Ørdøg / The Answer Lies In The Black Void, A38
Thy Catafalque / Gire, Dürer kert
• Dalok
Katt ide a YouTube lejátszási listáért, lentebb meg külön felsorolva:
• Fotók
Fotózni sem tudtam olyan sokat, mint szeretném, egy-két elkapott jó pillanat tán akadt, ill. a legtöbb koncerten fényképeztem is, és szerintem azokon is lőttem pár szépet vagy érdekeset vagy művészinek felfoghatót, pl. ezt:
De meg itt vannak a fotós oldalaim, tessenek böngészni:
Viszont ebben az évben jelent meg egy könyv, a Szavak és árnyak, amelyben az én fekete-fehér fotóimhoz írt rövid kis novellákat Kleinheincz Csilla. Erről talán egyszer majd írok hosszabban is, de nyilvánvaló, hogy olyan megtiszteltetés és élmény, amire nem igen vannak szavaim.
• Kiállítás
Ebben az évben összesen öt kiállításra jutottam el, de egy volt igazán, tényleg nagyon felvillanyozó:
Kereki Sándor – A hetvenes évek Budapestje egy srác szemével, Capa-központ
(A Szépművészetiben az Istenek és démonok királysága. Mezopotámia Kr. e. 1000-500 című kiállítás is nagyon jó, metalos fejjel pláne, de a múzeum árképzése, ahogy a tömeget kezelik, és az, hogy a néhány oldalas infofüzetért még külön fizetni kell, nagyon antipatikus. A felelős álmodjon Pazuzuval.)
Ugyanakkor megvolt életem első saját fotós kiállítása, ami mégsem volt tisztán saját (ld. még fentebb a „könyvünket”), merthogy két wekerlei hölgy, Csóka Eszter ötletgazda és Egri Krisztina magyartanárnő és versválogató tehet róla, hogy lett ilyen: Wekerlei fotó-vers galéria. Ez alapból is megtisztelő volt, de ahogy Kriszta válogatta a verseket a wekerlei képeimhez, és amilyen verseket, hát… megrázó és valahogy megtisztító élmény volt. A képek és versek a tavasz és nyár egy részében voltak láthatóak a Kós Károly tér kerítésén.
• Hammer
A Hammerről még annyit, hogy ebben az évben a nyomtatott lap fenntartása már annyi veszteséggel járt, hogy átmenetileg inkább szünetel. Van rá remény, hogy 2025 tavaszán visszatér úgy is, de addig is írjuk a honlapra és a digitális lapszámokba, amit sikerül. Utóbbi esetében annyi a különbség a nyomtatotthoz mérten, hogy 1. nincs kinyomtatva, nem dolgozik rajta a nyomda, 2. az olvasó nem fizet érte, és 3. több tér jut az írásokra és Posta Jani grafikusnak, hogy kiélje a kreativitását, és ez utóbbi pont nagyszerű. És mivel sok jó zene volt ebben az évben, és jókat lehetett róluk beszélgetni az alkotóikkal, ebben az évben úgy összetettben lelkesebb voltam, mint már nagyon sok éve.
Igaz, az év megannyi más területen annyi rosszat hozott (nekem is, a szeretteimnek is, országnak-világnak is), hogy elég egyértelmű, hogy a zene, a könyvek, ezek a fent felsorolt dolgok továbbra is az én drogjaim, avagy menedékeim. Végül is mindegy. Szoktam mondani, hogy nem üdülni jöttünk e földre, de azért azt sem hiszem, hogy öröm nélkül kell leélnünk a nekünk adatott időt. Márpedig a fentiek nekem örömöt okoztak. Köszönöm szépen minden érintettnek.
A címszereplő egy fura kissrác, aki egy Londonhoz közeli faluban él, nagyon is vidéki, sőt természeti környezetben. Apja ingázó pénzember vagy valami ilyesmi, anyja színésznő, aki thrillert ír a szabadidejében, de különben ott van Lannynek, meleg, bátorító szeretettel veszi körül, olyasmivel, amiben bárcsak mindenkinek része lett volna. A negyedik főbb szereplő egy idős művész, a jobb napokat és nagy sikereket is látott Pete, aki a történet egy pontján elvállalja, hogy rajzolni tanítja Lannyt.
És van még egy alapvető fontosságú szereplő, a Halott Fogacsán apó, akit felfoghatunk legendának, természetfeletti lénynek, netán magának a természet szellemének; ő a brit/kelta mítoszok zöld embere, aki valahogy túlélte mind a századokat, az összes jövő-menő embert, meg amiket a fajunk művelt az ő területén.
A könyv első részében leginkább Lanny anyja, apja és Pete nézőpontjából követjük az eseményeket, s legfőképp Lannyt magát, de rendre felbukkan Fogacsán apó is. Ő gyakorlatilag bármibe és bárkibe bele tud bújni. Amit lát és hall, girbe-gurba sorokban tárja elénk a könyv, szinte kaotikus az élmény, avagy pont olyan, mint egy nagyvárosban járni az utcán, és elcsípni mindenféle beszélgetésfoszlányt. Amilyen kicsiny falu az ott, annyi élet, titok, történés, semmiség és nagy esemény zajlik benne, s mindbe belenyalint Fogacsán apó, de minden hang között, egy ideje már, Lannyt keresi. Mert a fiú tényleg különleges. Ő sokkal inkább meglát, megérez, megért dolgokat, mint a többi ember, s bár szinte a saját kis elvarázsolt világában él, mégis sokan kedvelik. S persze adódik a kérdés, hogy jó, de mi van akkor, ha egy nem-emberi, fél-isteni lény figyelmét is felkelti…?
Na, Porter ezt pont nem így írta meg. Van ám izgalom bőven a regényben, de ő a szereplők belső világára, gondolataira koncentrál, és még a mellékszereplőket is teljes valójukban tudja ábrázolni, pár mondattal akár. Valóságos az egész, és azt ugyanúgy el tudja érni, hogy természetesnek érződjön az olvasónak ez az egész furcsa sztori, mint hogy megértse az olvasó, hogy egyes szereplők mennyire képtelenek elfogadni, elképzelni, egyáltalán meglátni valamit, ami nem illik az ő világképükbe. Több ember- és társadalomismeret van ebben a fura könyvben, mint sok kő realista szépirodalmi műben. Bizony.
A második rész azonban változtat a stíluson, ott a görbén szedett foszlányok kiegyenesednek, ott az olvasó rohan végig a szereplőkön Fogacsán módjára, egyre váltogatva a nézőpontokat. S közben, ha történetesen szülő, anyja vagy apja valakinek, akkor a szíve a torkában fog dobogni, a gyomra összeszorul, meg ilyenek. A harmadik rész megint más, ott aztán még olyasmi is jön, amire az eddigiek sem készítettek fel, de meg hogy mire fut ki… hát, Porter azon istenverte írók közé tartozik, akik szerint „A vég – micsoda hamis dolog az, piha, elképzelt befejezések! Bolondoknak való mankó, és soha, soha nem olyan, mint amilyennek óhajtanák.” Még ha ezt a Peggy nevű szereplője gondolja is.
Valamit még le akarok írni. Nem a könyvről szól, de annak kapcsán jutott eszembe. Vonnegut írta, hogy „És még azt is gondolom, hogy az írás és az olvasás a meditáció legtartalmasabb formája. Még senki sem talált fel ennél is tartalmasabbat. Ha a világtörténelem legérdekesebb elméinek műveit olvassuk, nemcsak a saját elménkkel töprengünk, de az övékével is. És ez számomra maga a csoda.”
Ahogy a halott Fogacsán apó belehallgat a körötte zajló életbe és nyugvó halálba, az is valahol olvasás. Mint írtam fentebb, hasonlít ahhoz, mint amikor egy zajos, zsúfolt utcán sétál az ember, és hall mindenféléket. De közben Fogacsán mindezeknek, élőknek és életteleneknek az apója is, valami fura módon legalábbis. És erről eszembe jut, hogy ha igaz, amit Vonnegut mondott, hogy az olvasáskor nem csak a saját elménkkel töprengünk, akkor vajon ha bármit látunk, hallunk, tapasztalunk, az egyben annak megélése-e? Ha Fogacsán apó belebújik bármibe, akkor belénk bújik-e a világ, pusztán azáltal, hogy érzékeljük? Tudom, hogy ezek nem új gondolatok, másoknak is eszébe jutott már, és én pl. nem fogok választ adni sem rájuk. Mert naná, hogy kinek-kinek magának kell ezeket megválaszolnia.
Ahogy azt is, hogy ez a kísérletinek ható, de valójában elképesztően okos regény mit mond neki.
Jelenkor, 2021
288 oldal
Fordította: Falcsik Mari
Az első könyv alapján készült ez a nagyméretű, gyönyörű képregény, melyhez Fred Bernard írta át Wohlleben szövegét, és melyet a francia Benjamin Flao illusztrált. Illik is ez a jellegzetesen francia képregényes stílus ehhez a témához, kellően valóságos, hogy ismeretterjesztő funkcióját betöltse, de közben jó nézegetni, szép látvány, kellemes a szemnek.
Aimée de Jongh a regény megjelenésének 70. évfordulójára megjelent képregénye elsőre meglepő módon színes-kedves stílusban dolgozza fel a regényt, de ettől csak még nagyobbat üt, amikor bedurvul a cselekmény...
Kevesen játszanak a világban horror punkot, jól meg még kevesebben. Szerencsére a magyar Bloody Holly And The RicketZ ezek közé tartozik, nem csoda, hogy első albumuk (Grand Opening) külföldön is megjelenik. Ráadásul ritkán látott egzotikus felállásban zenélnek: a férfi énekest három női zenész kíséri. Kirsch András énekes, Árendás Anita dobos és Brányi Vivien gitáros válaszolt a kérdéseimre.
Az interjú a Hammer honlapon olvasható.
 |
| fotó: Biró Edina |
A Thy Catafalque 12. stúdióalbuma A gyönyörű álmok ezután jönnek címmel jelent meg november közepén. A minden korábbinál több vendéget felvonultató, TC mércével mérve is igen gazdag albumról kérdeztem ki Kátai Tamást.
A teljes interjú a Hammer honlapon olvasható.
De kiemelnék pár gondolatot:
A Világnak világa című dalból idézek: „Tisztaság, kereslek dudván és muharon át.”, „Ez az atom magja, kerek erdő mélye, vagy az Isten ujja? Ki érti, ki tudja?” Mit találtál?
„Ebben a dalban sok Ady-utalás van, és általánosságban a magyarságról mond pár mondatot. Hogy hogy állunk ezzel. Olyan kérdések ezek, amiket az országban az elmúlt sok száz évben sokan feltettek már. Ki-ki a háttere meg a vérmérséklete szerint különféleképpen éli meg ezt a kultúrát, amibe beleszületett. Ómagyar Mária-siralom, Ady Endre, folklór, tudomány. Tényleg kell választani?”
Szerintem nagyon sokan épp azért szeretik a Thy Catafalque-ot, mert ezeket te belerakod.
„Én is másokból táplálkozom. Azok a nagyon nagy koponyák meg nagy szívek, akik ebben az országban éltek és alkottak, mindannyiunkat táplálnak. A mi gondolatainkban is benne vannak az ő gondolataik. Ez a dal nagyjából erről szól az én nézőpontomból legalábbis.”
Azért ők is valamire reagáltak, ők is másoknak a vállán álltak, satöbbi.
„Igen, ez egy folyamat, mi is csak részei vagyunk ennek a nagy rendnek, amit lehet, hogy nem is kell megfejteni, csak méltósággal elfogadni és ennek tudatában élni.”
A Hammer site-on mindkét koncertről olvasható beszámoló, plusz ott van rakat fotóm.
