A Hammer 102-es számában, '98 eleje környékén indult a Hatásokk rovat. Az eredeti koncepció az volt, hogy rövid cikkeket írunk régebbi, klasszikus vagy kultikus anyagokról. Ez volt a rovatban az első cikkem, ezért ilyen rövidke, pedig volna még bőven mit mesélni erről a ma 40 éve kiadott, máig elképesztő albumról, melyhez milliónyi szállal kötődök. De erre van az internet, az én ún. blogom meg arra, hogy ideírjak, amit akarok. Most pl. ezt a régi cikket.
Bár a zenekar jól ismert, 2. albumuk még a progresszív rockerek körében sem általánosan elterjedt. Pedig a stílus egyik alapműve. Igaz, akkoriban ezt még techno metalnak hívták, csak akkor az technikásat jelentett. A lemezt egy rendkívül egyéni, a ködös romantikát az ezredvégi kiábrándult hangulattal keverő légkör jellemzi. Minden szempontból jócskán megelőzte korát (az akkoriban tévedésnek tűnő kosztümök ma jól mutatnának egyes gothic bandákon). Modern és előremutató, mit sem vesztett fényéből, értékéből.
A hihetetlen dallamokkal ellátott nyitó Walk In The Shadows-tól a hideg éjben csillagként ragyogó, záró I Will Remember-ig tömény zsenialitás a Rage For Order. A Szerelem itt nem szokványos módon jelenik meg, hanem a legmélyebb érzések hangján. Az I Dream In Infrared és a The Killing Words egyszerűen tökéletes a kiábrándultság, a csalódás és szakítás megfestésében. A Lisa Dalbellótól feldolgozott Gonna Get Close To You-ban az őrületig fokozódott vágyakozás jelenik meg, míg a London-ban a szomorú-szép emlékezés.
A másik fő témakör az ezredforduló kizökkent világa, melyről nem mint kívülálló, mindentudó bölcsek szólnak Geoff Tate-ék (minden idők legnagyobb énekese ő). Hanem mint emberalkotta inttelligencia, ki digitálisan sikolt (emberi) jogaiért (Screaming In Digital); mint ember, aki ki akar törni a reá kényszerített, színességében is szürke és embertelen műanyagvilágból, ahol védelemnek nevezik a börtönőrséget (Chemical Youth, Neue Regel)... Mégis, végig igazi (Fém)Zene, lélegzetelállító, felmúlhatatlan dallamokkal. Tökéletes, időtlen és örök a Rage For Order. Ez utóbban sajnos nem hasonlít rá a csapat felállása...
Magam azon szerencsétlenek közé tartozom, akik sosem láthatták Chuck Schuldinert koncerten, élőben, de meg amikor az ő zenei emlékét ápoló, eredeti tagokkal felálló két zenekarból a Death To All magyar színpadon játszott, pont nem értem rá. De szerencsére visszajöttek, sőt, egyben elnyomták minden idők egyik legjobb metal albumát, a Symbolicot, és ennek én is tanúja voltam. Gyönyörűséges volt.
A Tulpa az utóbbi évtized egyik legjobb magyar rockcsapata, ezért
érzékenyen érintett, mikor Székely Marci (Superunknowns, ex-Ozone Mama)
énekes kilépett. Nem elég, hogy nehéz őt pótolni, de 2023 vége felé
Galambos Dorina érkezett a helyére, aki egészen más karakter (hangilag
is), és nyilván sokaknak van előítélete vele kapcsolatban a kereskedelmi
tévés sztárcsinálós múltja miatt. Engem egy 2024. májusi koncerten
végképp meggyőzött, de egész mostanáig kellett várni az első vele
készült teljes albumra.
Lipták Gábor (1912–1985) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki számos
gyűjteményes kötetet állított össze hazánk különféle tájegységeinek
mondáiból, legendáiból, regéiből. A Sárkányfészek Észak-Magyarországot idézi meg. Lipták igyekezett a kevésbé közismert sztorikat felkutatni, de sokszor
töredékekből kellett dolgoznia. „Cserébe” az átiratai egységes
stílusúak, és minden archaikusnak ható részletük mellett is máig
lebilincselőek, olvasmányosak – eredetileg ugye az ifjúságnak szánta e
könyveket. De a gazdag, szép nyelvezet mellett erénye a
remek mesélői készség, hogy ugyanúgy élményszerűen ír tragikus
eseményekről, románcokról, mint humoros esetekről.Teljes cikkem róla ekulton.
Ez az album 1996 májusában jelent meg, szóval kissé késve osztom meg itt a róla tíz éve írott cikkemet, de a doom metal amúgy sincs időhöz kötve, haha... Márpedig ez minden idők egyik legjobb doom albuma.
A texasi Solitude Aeturnus első három anyaga is az irányzat remekei közé
tartozik, különösen a '94-es Through the Darkest Hour, de a Downfallhoz fogható
mestermű talán ha évtizedenként egy készül. Persze túlzás lenne a Candlemass
legendás Epicus Doomicus Metallicusával egy lapon emlegetni, hiszen az tíz
évvel korábban az epikus doom alapköve volt. De ha az számít, hogy az éjsötét
atmoszféra, a masszív riffek és a végzettel való rendíthetetlen és konok
szembenézés mellett az örökre szóló dallamokból is minél több legyen, akkor
bizony a Downfall az irányzat egyik csúcsa. (S hogy milyen az élet: a
Candlemass 2007-es, szintén ilyen magasságokat elérő lemezén az a Robert Lowe
énekelt, akit a nevét épp a Candlemass-tól származtató Solitude Aeturnus-ban
ismertünk meg. Na, ennyire ritka az ilyesfajta zene.)
Ez tehát epikus doom metal,
melyben az ének sokkal inkább rokona Ronnie James Dioénak, mint Ozzyénak.
Vagyis magasabb, karcosabb, heavy metalosabb. A Downfallon pedig minden
korábbinál több irányba nyitott a John Perez gitáros vezette gárda, így jó sok
heavy és power metal téma van itt – kezdve a káprázatos és felülmúlhatatlan
nyitószámmal, a Phantomsszal. Ez a komor zongorahangokkal induló dal erőt és
kitartást adhat az embernek a legsötétebb napokban is. Az albumon több helyen
is hallani olyan vokálokat, énektémákat, amikről épp úgy eszébe juthat a
hallgatónak a középkori gregorián ének, mint az Alice In Chains védjegyszerű
vokáljai. S mindez tökéletesen illik ebbe a doom közegbe, mely valahogy
gótikusabb a legtöbb dark-goth bandánál is. Ezt támasztja alá a Midnight Dreams
is, mely alighanem egy vérfarkasos horrorfilm párbeszédével indít, és olyan
félelmetes és misztikus hangulata van, amilyet talán csak a Mercyful Fate
tudott megidézni. Megkockáztatom, a Solitude azon kevesek egyike, akik Poe és
Lovecraft irodalmi munkásságát képesek lehetnek hitelesen zenébe szőni – bár
náluk nincsenek konkrét utalások. Épp csak annyira egyértelmű a nevezettek
hatása, ahogy a mindenható Black Sabbathé.
A korai Trouble is eszébe juthat
az embernek, halld a szintén gigászi Only This (And Nothing More) ősmetalos
zúzdáját. A Candlemass-hez mérten kevésbé emelkedett, monumentális és patetikus
ez a zene, helyette valami nekikeseredett, minden viharral szembeszálló erő és
sodrás jellemzi az anyagot.
A Together And Witherben akad
leheletnyi áthallás a doom New Orleans-i vonala (Down és tsai) felé, de
ugyanitt érzem legerősebben a rokonságot a Nevermore néhány doomos dalával is
(amilyen a Garden of Grey). Az Elysium 3 perce maga az elmebaj, hideglelős,
végtelenül zaklatott tétel, amit a még rövidebb Deathwish követ. Ez egy
Christian Death dal feldolgozása. Nem tipikus gót szerzemény alapból sem, pláne
nem Perezék verziójában, és tökéletesen illik erre a számtalan sötét utat
bejáró, bátor albumra.
Aztán jön két, a Phantomsszal
vetekedően zseniális tétel, a középtempósan induló, a refrénre belassuló,
kísérteties These Are The Nameless, valamint az elvarázsolt, Psychotic
Waltz-rokon díszítésekkel és örökérvényű refrénnel bíró Chapel of Burning. És mindezek után ott a Concern, a
tökéletes zárás, amely egyszerre gyászos és erővel teli, és olyan kérdésekkel
hagyja magára a hallgatót, hogy "hol van, ahova megyünk, mi az, amit
keresünk, mi az, amit akarunk, miért kapjuk, amit kapunk?"…
Perezék két évvel később, de jobb
hangzással megismételték ezt a bravúrt (Adagio), aztán nyolc év szünet
következett, majd egy talán minden korábbinál depresszívebb és kilátástalanabb
anyag (Alone), s azóta semmi. De ez is így van jól, mert
doomot nem lehet sebek és megélt tapasztalatok, igazi tartalom nélkül írni,
játszani.
Az is durva azért, hogy a The Cult úgymond visszatérő lemeze óta is eltelt már negyedszázad. Ebből nem lett klasszikus, de egy megemlékezést megérdemel, szóval itt a 2001-ben írott cikkem.
Utoljára új Cult albumról a 61-es
MHH-ban írtunk, azaz '94 óta nem jelent meg lemezük. Voltak szólóprojectek,
miegymás, de igazából semmi lényeges. Végre újra együtt a banda két lelke, Ian
Astbury énekes és Billy Duffy gitáros. Persze sokaknak már csak a hosszú
hallgatás miatt sem mond semmit a Cult név, mégis, pl. a Wigwamban is sűrűn
leadják egyik-másik nótájukat. A csapat klasszikus voltához nem is férhet
kétség.
Az új Cult albumot leginkább a '89-es
Sonic Temple és a '91-es Ceremony (szerintem a két legjobb lemezük) és az
utolsó anyag keverékeként tudnám leírni. Vagyis őszinte, igazi,
szívből-lélekből jövő Rock&Roll, modern hangzással (de samplerek nélkül).
Már a nyitó War iszonyatosan megdörren, de a következő The Saint és Rise (amit
Amerikában már nagy erőkkel nyomnak a rádiók) is óriási nóták. Az is a jó és
egyben kissé zavarba ejtő ezzel az albummal, hogy szívem szerint az összes
dalát kiemelném, mert mind baromi jónak tűnik. De ki tudná előre megmondani,
néhány év múlva melyek lesznek még mindig ott az agyunk wurlitzerében?! A Take
The Power pontosan olyan, mint a címe, erőt lehet belőle meríteni, szinte
vibrál az elektromosságtól. A Breathe amolyan Sunking/Soul Asylum-szerű szám,
igen zúzós alapriffel. Igaz is, azok a Cult rajongók, akik az utóbbi években
nem követték a rockzene alakulását, itt-ott talán meglepődnek majd, ugyanis
Billy Duffy riffjei minden eddiginél zúzósabb-súlyosabbak, és Billy Morrison
basszusgitárja is úgy röfög, meg úgy szól, ahogy csak mostanában vált
szokásossá (noha a King's X már '88 körül így csinálta). Meg kell említeni a
Guns N' Rosest is megjárt Matt Sorumot is, aki baromi erőteljesen, mégis végig
izgalmasan dobol.
A Nico egy igen tipikus Cult
lírai. Az American Gothic a személyes kedvencem, óriási nóta, nagyon be lehet
rá pörögni! Az Ashes And Ghosts zúzósabb és elszállós-mágikus részek
váltakozására épül. Ian, aki szerintem az egyik legeredetibb és legzseniálisabb
rock énekes, itt hasonlít a legjobban a megboldogult Doors-énekes Jim
Morrisonra. Mély, vérbő, gothic felől érkező hang ez, maga a R&R Feeling!
Amúgy Glenn Danziggel és John Garciával (Unida, ex-Kyuss) is rokon. A Shape The
Sky emlékeztet leginkább az Electric albumra. Mondjuk Duffy amúgy sem túlbonyolított
témáiról híres, de itt aztán tényleg egyszerű, mocskos R&R, amit hoz! A
Speed Of Light is lazább és súlyosabb elemek keveredése. A nyugisabb True
Believers hozza leginkább a Cultra oly nagyon jellemző Szabadság-hangulatot. S
végül a My Bridges Burn egy kemény, vad és modern R&R.
Azzal együtt, hogy nagyon jól
szól az anyag (Bob Rock volt a producer), igazából kortalan ez a zene. És bár
Astburynek mindig is voltak mély szövegei, bulizáshoz nem sok ennél jobb zenét
tudok elképzelni. Meg úgy egyáltalán, annyira jó hallgatni, hogy ízt visz a
legszürkébb hétköznapba is. A Ceremony idejében volt a csapatnak egy jelszava,
ami, annak ellenére, hogy az indiános image már nem jellemző rájuk, mind a mai
napig hűen kifejezi a The Cult lényegét: Earth, Soul, Rock & Roll.
A kanadai VoiVod mindig is úttörő volt. Meglehet, az utóbbi évtizedben
nem írtak olyan fontos dalokat és albumokat, mint pályájuk első
évtizedében (melyek hatása a metal történelmére felmérhetetlen), de
mindmáig sajátos és különleges, amit művelnek. Így számítottam rá, hogy
ha egy komolyzenei nagyzenekarral együtt adnak koncertet, az sem lesz
átlagos. Az ilyen fajta együttműködés mindig izgalmas, de ha más nem, a
Metallica 1999-es S&M-je óta annyi ilyen volt, hogy kiderült, erre
is rá lehet unni. A VoiVod persze ezt is meg tudta úgy csavarni, hogy kő
egyéni legyen.
Négy évtizede jelent meg a "hegylakós" Queen album, egyik legnagyobb sikerük, és az a lemezük, ami nekem személyes szinten a legfontosabb volt, hiszen kiskölyökként imádtam a filmet is, de meg mindent, amit Mercuryék itt csináltak. Az alábbi cikket persze nem akkor írtam, hanem 2007-ben.
Állítólag csupán 3 zenekar van,
amelyik több lemezt adott el a világon, mint az angol Queen. Az 1970-ben
alakult csapat legnagyobb hatású albumait a korai időszakban alkotta. Bár a két
első anyag is ott van, rocktörténeti szempontból legfontosabb anyagaik ’74 és
’77 között jelentek meg. A ’74-es Sheer Heart Attack-on hallható a Stone Cold
Crazy, aminek feldolgozásáért a Metallica ’91-ben Grammy-díjat kapott. A ’75-ös
az A Night at the Opera-n ott van a Bohemian Rhapsody, a ’77-es News of the
World-ön pedig a We Will Rock You és a We Are the Champions. Kell ennél többet
mondanom?!
Az 1986-ban megjelent
tizenkettedik stúdióalbumukhoz az egyetlen magyar koncertjük, és az abból
készült film fűződik, ezért a magyar rajongók számára különös fontossággal bír
(sajnos én csak utóbbit láttam, moziban, de úgy is meghatározó élmény volt).
Emellett azért is emlékezetes, mert a Highlander (magyarra némileg tévesen
Hegylakó-nak fordított) c. film zenéjét is szolgáltatta. Amúgy hozta az addigra
a Queen-től már megszokott szintet és változatosságot. Freddy Mercury
jellegzetes hangja és dallamvilága, Brian May ezer közül is felismerhető, saját
tervezésű és hangzású gitárja, és a Roger Taylor dobosból és John Deacon
basszerből álló, megbízható ritmusszekció önmagához mérten igazán újat ekkor
nem alkotott. De jót igen!
A nyitó One Vision egy másik
film, az Iron Eagle (Vasmadarak) betétdala volt, egy energikus, jó pörgős dal.
A címadó igazi zenemágia Queen-módra, sokkal több, mint szimpla rock – szintén
örök kedvenc. Amúgy elég sok pop-osabb, lazább téma sorakozik a lemezen, úgy
tempósabb, mint líraibb formában, de pl. a kissé We Are The Champions-szerű
Friends Will Be Friends olyan örökzöld, ami ezzel együtt is nagyon szerethető.
A lemez két legmetalosabb
szerzeménye a kardozás hangjait is felvonultató Gimme the Prize (amiben Kurgan
szállóigévé vált mondata is elhangzik: „It's better to burn out than to fade
away"), valamint a záró Princes of the Universe, ami maga A hősi metal
himnusz. Nagyívű, monumentális és átüt minden falat. Benne van a korai Queen
vadsága, a Highlander film sötét-félelmetes hangulata, de a csapat egyik
védjegye, a fenséges multivokálok is. Nem is lehet mást elképzelni hozzá, mint
várormon harcoló hősöket villámló éggel és lángokkal a háttérben. Tökéletes.
De ha egyetlen dalt kellene
kiválasztanom a lemezről, hogy fenn maradjon, míg világ a világ, az mégsem ez
lenne. Hanem a filmben szintén elhangzó Who Wants To Live Forever, ami minden
idők egyik legszívbemarkolóbb, leggyönyörűbb líraija. A nagyzenekart Michael
Kamen vezényelte benne (ld. még Pink Floyd, Aerosmith, Queensryche), és a
szövegétől mindmáig kiráz a hideg. (Ez a dal szólt egy olyan barátunk, Puskás Mihály
temetésén is, aki ott volt azon a pesti koncerten. Az Ő emlékének ajánlom ezt a
cikket.)
Bár az album Amerikában nem volt
akkora siker, mint sok korábbi Queen anyag, attól még ez is kiemelkedő korong
volt. A gigászi The Magic Tour-t követően soha többet nem turnéztak, és
1991-ben Mercury-t elvitte az AIDS. Azóta sem csökkent a Queent övező kultusz,
s még az is belefért, hogy vendégénekesekkel koncertezzenek, vagy akár
turnézzanak – a Free/Bad Company-s Paul Rodgers-szel nem rég hozzánk is
eljutottak. Se szeri, se száma azon bandáknak, akikre hatott a Queen, a
neo-klasszikus metal (Malmsteentől a Blind Guardian-ig), a Queensryche vagy
akár a Trivium is nagyon sokat tanult tőlük.
Lucy Steeds fiatal angol írónő, akinek első regénye 2025-ben elnyerte a
Waterstones év könyve díját, és egyéb díjakat, illetve jelöléseket is
kapott. 1920-ban, Provence-ban játszódik, és a címszereplő mellett két
további főszereplője is van, akiknek élete nagyon eltérően bár, de
szorosan összefonódik vele.
Steeds ráérősen meséli el hármójuk történetét, újra meg újra csavarva egyet a sztorin. Hangulatos regény ez, és ekulton olvasható róla a cikkem.
Volt idő, amikor a Queensryche volt a példa értékű zenekar: stabil felállás, minden album újabb zseniális mérföldkő és újabb olyasmi, amit azelőtt még senki nem csinált. Aztán ez nem, hogy elmúlt, de sok szempontból ellentétébe fordult. Nincs számomra náluk fontosabb zenekar - úgy az 1994-es Promised Landdel bezárólag. Az, hogy az 1988-as alapmű Operation: Mindcrime-nak azóta két folytatást is írtak, ráadásul a most megjelent III. részt a csapatból jó ideje kivált Geoff Tate gyakorlatilag egymaga... Ilyet el sem tudtunk volna anno képzelni - sem azt, hogy lesz folytatás, mert minek, sem azt, hogy erőltetett és nem elég jó lesz.
De ez csak a kép egyik fele. A másik akkor jön elő, ha elvárások nélkül hallgatom, és a múltat legfeljebb a dalszövegekben hagyom szóhoz jutni.
A neten nem találtam meg e lemez megjelenésének pontos dátumát, de 35 éve volt, az tuti, meg az is, hogy az alábbi cikket 1999-ben írtam róla, továbbá az is, hogy máig a legnagyobb kedvenceim között van (és az ezt követő Love Under Will-t még ennél is jobban szeretem).
A Tribe After Tribe első albuma,
a Power 1986-ban jelent meg, s abban az időben ezreknek játszott a zenekar.
Mindez Dél-Afrikában történt, így sajnos nincs meg ez a lemez - és a zenekarnak
is el kellett jönnie onnan, politikai okok miatt. Az apartheid nem komálta
őket...
Ahogy a Remember nyitja az
albumot, az olyan, mintha az alvó dzsungelbe lépnél, úton egy holdvilágos
tisztásra, egy titkos ceremóniára. Talán el kell olvasnod a szövegeket, hogy
megértsd, ez nem néger voodoo mágia, nem „barbár, civilizálatlan, elkorcsosult
rituálé”, vagy nevezzék bármi efféle hülyeségnek. Itt aki áldoz, az maga az
áldozat. Itt szeretetről, toleranciáról van szó, arról, hogy minden ember egyenlő.
Az MHH No.47-ben a '93-as T.A.T.-ról írva Szarka Joseph olyan jól
megfogalmazott mindent, hogy csak őt tudom ismételni. Mert igen: Robbie Robb, a
T.A.T. (a világ?) lelke sokkal többet látott, sokkal többet megélt, mint mi. Ő
tudja. Neki lehet hinni, szabad akaratból. A Tribe After Tribe az Igazság.
És a Feeling, az Érzés! Annyira
mély, hogy a lüktetés, ami betölti, amit áraszt, magából a Föld szívéből jön.
Egyszerre ösztönös és bölcs. Nézd meg, szerte a világon élnek ősöreg emberek,
csuparánc arcúak, akik tévedhetetlenül tudják, milyen idő jön, akik belelátnak
az emberbe. Tőlük kellene tanulni. Szerte a világon szeretik egymást emberek -
élnek, ugyanúgy, mint mi. Mint Te vagy én. What Are We Now.
Az afro-folk hatások, a sok dob
és ütőhangszer (P.K.), a basszus vibrálása (Robby Whitelaw), a sokszor csak
színesítő, máskor Hendrixet idézően beszélő, éneklő, sikoltó gitár, és Robbie
éneke, mely hol simogat, hol felcsattan, belső erővel, hol meg mintha vadász
kiáltana a szavannába (Come To See You Fall) – ezek keverednek a nyugati
zenékkel. A T.A.T. mindig is magába foglalta, saját képére formálta az adott
korszak rockzenéjét. Így ezen az albumon sok dallamos Hard Rock, Led Zep
érezhető, leginkább a klippes slágerben, a White Boys In The Jungle-ben, vagy a
líraibb Rolling Stoney-ban, ami egyszersmind előrevetítette a Three Fish-t is.
Meg rokonság olyanokkal, mint Peter Gabriel, Sting és a Police, U2 (Everyhing
And More). És a lélek, az érzés mindenekfelett. Ami párát lehel az ablakra és
ködöt az ablakon túlra a Just For A While-ban, ami éjjeli kihalt utcát -
éjjeli, kihalt pusztát vetít a The Mode-ban, ami megráz, meghat a Poor
Afrikában. Mégiscsak varázslat lesz ez, mert ilyet senki más nem tud.
A csapatnak azóta még 4 albuma
jelent meg (szerintem a '93-as Love Under Will a legnagyobb alkotásuk). Nem
lett belőlük sztár, de aki akarja, meghallhatja szavukat. Robbie már két
anyagot is készített a Pearl Jam-es Jeff Ament-tel közösen Three Fish néven. Joseph egyik cikkében Robbie Robb-ot a legnagyobb zenei zseninek
nevezte Jimi Hendrix óta. Egyetértek.
A norvég Erlend Loe eddigi talán legbolondabb könyve ez, ami ugye nem akármi. Csomó
mindenről szól, onnantól kezdve, hogy a főszereplő hímvesszeje egy keddi
napon, zuhanyzás közben leesik a főszereplőről
Ez a kultikus film 30 éve jelent meg, de csak 30 évvel később láttam (köszi, Zsolt!). Egy a számos zenekarosdis filmből, de van benne annyi jó meg báj meg humor meg hitelesség, hogy nagyon tetszett, írtam is hát róla egy cikket.
A Soundgarden feloszlása előtti utolsó albuma épp három évtizede jelent meg. Az alábbi cikket viszont 9 éve írtam, miután meghalt Chris Cornell.
Meghalt Chris Cornell. Ki
számított erre? Lehet, hogy öregedett, lehet, hogy ki is égett, a fene se
tudja, hát annyiszor derül az ki, hogy az ember a saját rokonait vagy barátait
sem ismeri igazán, honnan tudhatná, mi játszódik le egy zenész, egy ikon fejében?!
Lehet, hogy baleset történt, lehet, hogy elborult az elméje, de valahogy
megölte magát, és nem lehet már visszahozni. És mi mind azt hittük, hogy ő
legalább rendben van, ő túléli. Ő, meg Vedder, csak ők ketten, a Seattle-i
grunge énekesei közül… 52 éves volt, az nem elég öreg, hogy meghaljon. Még
annyi minden lehetett benne, annyi elbaszott és annyi zseniális zene, egy ilyen
érzékeny emberben… És ez személyes is, amikor fiatalkorod egyik bálványa hal
meg. Valaki, aki annyira sokat adott neked, és akire úgy tudtál gondolni, hogy
de ő még él, ott van, és biztos pont. Hát nem az. Semmi sem az.
Viszont negyedszázaddal a grunge
robbanás után is ugyanolyan súlya van az akkor megjelent lemezeknek. Nem lettek
cikik, most is hihetetlen erejük van, és ezt nem azért mondom, mert az volt a
fiatalkorom. Rengeteg különféle zenét szerettem és hallgattam akkor is, és bár
vállalom mindet, nagyon sokuk már nagyon keveset jelent. Na persze, ebbe a
zenébe belehalt Andy Wood, Kurt Cobain, Layne Staley is…
A nagy seattle-i négyesből
(Nirvana, Pearl Jam, Alice In Chains) a Soundgarden lett utoljára világsztár, a
'94-es Superunknownnal. Abban az évben halt meg Cobain, és ez meg az irdatlan
siker rajta hagyta a nyomát Cornelléken is. Már amikor megjelent a Down…,
érezni lehetett, hogy közel a vég, és egy évre rá fel is oszlottak, hogy aztán
csak 2010-ben alakuljanak újjá. Ellentmondásos anyag ez, néhol úgy folyik, mint
a méz, máskor viszont tüskés, ellenséges. De óriási nóták ezen is vannak.
Kezdve a nyitó Pretty Noose-zal,
ami kissé Alice In Chains-es, bódult témával nyit, de aztán épp úgy érzek benne
Beatles, mint Nirvana párhuzamokat – miközben igazi Soundgarden sláger. Még
akkor is, ha Kim Thayil gitárja nem dörög úgy. Az is egyike volt a feloszlás
okainak, hogy az indiai származású gitáros kevesellte a súlyos gitárt. Nem
mondom, hogy nem volt igaza, de a Down… attól még ugyanolyan súlyos anyag, mint
a korábbiak, csak máshogy.
A Rhinosaurban jelenik meg
először az az ősrock vonal, ami a Down… anyag második legfontosabb vonása, az elvontság
után. Mintha Led Zeppelint hallanék, néhol némi doom/stoner fűszerrel. De a
régi lendület ebből is hiányzik, a Zero Chance meg egyenesen maga a fáradtság,
a beletörődés. Szinte country felé hajlik, ahogy mondjuk a Pearl Jam néha, és
megtestesíti a grunge láz végét. Végtelenül szomorú és szép dal.
A Dusty viszont szinte vidám, a
maga '60-as éveket idéző, tényleg poros módján. Jim Shepherd basszer írta, és
mindig is ő hozta a legőrültebb témákat a 'gardenbe. Ahogy a mandolinnal nyitó,
majd country-s punkba váltó, nagyon beteg és nagyon jó Ty Cobb bizonyítja. Egy
igazi dühbomba, melyből mégis hiányzik a metal. Azt a Badmotorfinger albumon
tolták csúcsra.
Majd jön két újabb sláger, ha ez
a jó szó: a Blow Up The Outside World kicsit nirvánás, kicsit Black Hole
Sun-os, és miközben hihetetlenül fogós, végig megvan az az érzés, mintha egy
koszos vagy színezett üveg mögött lenne az ember. Az egész anyagot uralja ez a
kívülállás, ez a
mindenből-olyan-kurvára-elegem-van-hogy-már-nem-is-tudok-jelen-lenni érzés… A
Burden In My Hand meg olyan, mintha valaki nagyon elborulva játszana Beatles,
Stones meg mondjuk Cream témákat. S közben zseniális nóta.
Az enyhén punkos, kissé bolond
Never Named-et a totálisan beállt és súlyos Applebite követi, majd Thayil
egyetlen szerzeménye förmed a hallgatóra, a Never The Machine Forever, egy
pszichedelikus noise zúzda. A Tighter & Tighter is stoneresebb irányba
mutat, és ha nem húznák 6 percig, sláger is lehetett volna belőle. Aztán újra
odacsapnak a No Attentionnel, egy pszichedelikus punk tétellel, amihez hasonlót
a dühös Pearl Jam szokott írni. A Switch Opens totálisan elvarázsolt cucc, az
Overfloater meg kicsit Chains, kicsit Kyuss rokon, és szintén gyöngyszem. Az An
Unkind alig 2 perce punkos őrület Shepherdtől, végül Cornell részint
akusztikus, eléggé beállt, kicsit Pink Floyd-os szerzeménye, a Boot Camp zárja
a lemezt.
Így Chris halála után egyik-másik
szöveg már egészen mást jelent, mint akkor, és félelmetes előjeleket lát az
ember már a Pretty Noose-ban is… Vigyázzatok magatokra, emberek!
Harminc éve jelent meg a King's X azon albuma, ami talán az első volt, ami talán nem volt csont nélkül 10 pontos, bár különben de. Az alábbi cikket viszont 2021-ben írtam róla.
A King’s X 1979-ben alakult, a keresztény rock színtéren próbálkoztak, és 9
évbe telt, mire eljutottak első albumukig, a zseniális Out of the Silent Planet-ig.
Azt további négy tökéletes anyag követte, ám az Ear Candy a hatodik lemezük.
Nem rosszabb semmivel az elődeinél, csak itt már nüansznyi újdonságokat
mutatott a csapat, a lényeget elmondták az első ötön. Ezzel együtt mindmáig
elő-előkerül nálam.
Ez leginkább annak köszönhető, hogy bár kb. minden korábbi albumukhoz
köthető, elsősorban mézédes melódiák és derűs hangulat jellemzik. Az ear candy
cím is utal erre, beragadnak az ember fülébe még a borultabb témák is. És bár
az előző Dogman megmutatta, hogy karcos, komor és sötét is tud lenni a
keresztény vonalból addigra már kiábrándult trió, egyszerűen képtelenek gyenge
dalt írni.
A King’s X zenéjében mindig jelen volt a Beatles melódikussága, de az
afro-amerikai Doug Pinnick basszer-énekes-mágus miatt a soul és gospel is. Hogy
mégis óriási hatással voltak a ’90-es évek rock/metaljára, az annak is köszönhető,
hogy ezek mellé irgalmatlan vaskos és groove-os riffeket írtak, plusz Pinnick
olyan bőgőhangzást talált ki, amit aztán még a Korn is nyúlt. De sokat tanult
tőlük a grunge irányzat is – ám ahogy az sok úttörővel megesett, a King’s X-et
is elkerülte az igazi világsiker. Felteszem, ebben Doug személye is
közrejátszott – a rock, legyen bármily szabad irányzat, nem sok teret adott a
színesbőrű előadóknak (arról nem is beszélve, hogy emberünk ’98-ban közzétette,
hogy meleg). Ez mondjuk a rajongókat kevésbé zavarta, ugyanis ez a trió úgy
zseni, ahogy van.
És ezt az Ear Candy is bizonyítja. Az anyag zöme valahogy kellemes,
barátságos rock, ám ha odafigyelsz, rájössz, hogy szövegileg nagyon komoly
témákat fognak meg pár sorban is. Legyen szó bár személyesről (Fathers, Picture),
vagy épp a vallásról, netán világ állapotáról (a 67 már ekkor rámutatott a
média agymosására). Doug karcosabb, bődületes erejű hangja mellett sokat énekel
a gitáros Ty Tabor is, beatles-esen kellemes orgánumán, a kissé borultabb, de
aranyos American Cheese (Jerry's Pianto)-t pedig Jerry Gaskill dobos énekli. S
persze mindhárman akkorákat vokáloznak, hogy arra még az angyalok is
tapsikolnak.
Ahogy a korábbi anyagoknál, itt is az van, hogy mindegyik dalt szeretem, de
persze a nyitó The Train nagyon adja magát. A Picture-től is mindig kész vagyok
(Doug arról énekel, hogy végre egyszer összejött a teljes, szétszabdalt, nagy
családja, és készült egy fotó, ami azóta a kedvence…), a Tom Petty-rokon Mississippi
Moont meg azért imádom, mert a nyarat jeleníti meg úgy, ahogy nagyon kevés dal
tudta.
Nina George ugyan elég változatos műveket írt eddig, de legsikeresebb
regénye mindmáig a Levendulaszoba, mely hazánkban is nagy sikert
aratott. Míg a valóságban tíz év telt el a folytatás megjelenéséig, a
könyvben csupán négy éve ért véget az első rész.
Melynek ismerete nélkül lehet ugyan olvasni ezt a könyvet, de nem
érdemes. Annyit azonban spoilerezés nélkül leírhatok, hogy az Irodalmi
Patikának és Lulunak is nevezett könyves hajó tulajdonosa, Monsieur
Perdu kivételesen jól ismeri az embereket, és ezen tudását arra
használja, hogy a csodás könyvesboltjába betérőknek személyre szabottan
ajánljon könyveket.
A Crown Lands egy rém fura kanadai duó. Pofátlanul nyúlják a Rush-t, az Apocalypse egy többlemezes sci-fi sztori része, és elhiszem, ha valakinek már csak az ének miatt is agyára megy. Nálam viszont betalált, pl. mert még annál is rétegzettebb és színesebb, mint elsőre gondolnád, meg mert vannak valóban remek dallamaik.
Negyedszázada adta ki a Tool ezt az albumot, én is akkor írtam róla ezt a cikket.
A Los Angeles-i Tool második
albuma, az Aenima '96 végén jelent meg (MHH No.87), azóta vártuk a Lateralust.
Megérte. Toolról írni nem szimplán nehéz, de folyton ott van az érzés, hogy
úgyis szubjektív (ha nem épp hülyeség), bármit mond az ember. Egy Tool lemez
évtizedekre szól, nem lehet néhány meghallgatás alapján ítélkezni. De azt
bizton állíthatom, hogy a Tool épp olyan egyéni, mint a lemezborító, ezzel a
fóliákból álló, rendkívül sokrétű füzetkével.
Elsőre az volt fura, hogy nem
tűnt annyira újszerűnek, mint vártam. A Tool a kezdetektől kultusz banda, de az
utóbbi évek nu metal mozgalmában ért be igazán a hatásuk. Nem mintha olyan sok
közük lenne a Kornhoz és társaikhoz, csak az efféle bandák,mint a Deftones, Ultraspank, Mudvayne stb.
nagyon sokat merítettek a Tooltól, főleg az elvont, elszállt témák és a különös
betétek, hangulatváltások terén. De ez a benyomás hamar elmúlt, átadva helyét
annak a kisebb megvilágosodásnak, hogy megint milyen előremutató, és lényegében
kortalan művet alkottak.
Akármennyire is nehezen
emészthető, elvont meg szokatlan ez a zene, az rögtön lejön, hogy zseniális.
Már az elején, ahogy a nyitó The Grudge egy iszonyat jó basszustéma után
(Justin Chancellor egy isten, igaz, a többiek is) berobban. Maynard James
Keenan ezer közül is felismerhető hangja és énektémái ezt a dalt rögtön a
legjobb Tool számok közé helyezik (Aenima, Prison Sex, Stinkfist, Sober stb.).
A 8 és fél perces nóta vége felé Maynard iszonyatosat üvölt, amúgy viszont
jellegzetes, szívbe markolóan szépséges, mégis néhol félelmetes és idegen
dallamai uralják a számot. Az album 79 perces, és sok nóta meglehetősen hosszú
rajta, ugyanakkor vannak rövid átvezetők, mint a keleties mágiát rejtő Eon Blue
Apocalypse, vagy a súlyos, egyszersmind indiai hangulatú Mantra.
A The Patient halkan indul, igazi
fejhallgatós zene, de aztán berobban, és még 2 lábgépes power téma is van
benne! Szinte minden dalban van lenyűgöző szépség és kíméletlen durvulás; és az
egész akkora ZENE, hogy azt el nem lehet mondani! A Tool azon kevesek egyike,
akik valóban tovább viszik a zenét, akik tényleg új utakat törnek. Vannak
gitárriffek, amelyek akár a '70-es években is foganhattak volna, ugyanakkor
nagyon is modernek, de legfőképpen időn kívüliek. De a basszus, a dob, az ének,
minden-minden, ami Tool, ott van, ahol a banda neve kiejtve, magyarul
értelmezve: túl mindenen, ami megszokott, ami átlagos, túl a szavakon.
Itt van ez a Schism nóta: Dead
Can Dance, Zeppelin, King Crimson, Primus, Metallica is beugrik róla,
olyannyira változatos. A Parabola lesz talán a nagy sláger, ennek a hossza és a
dallama is olyan. Viszont most nem lehet felosztani a lemezt ki- és befordult,
agybeteg, elvont, művészi tételekre és ütős, slágernek való számokra, mert a néhány
átvezetőtől eltekintve mindegyik dalban megvan mindkét oldal. Beteg is,
kitörölhetetlen is. Maynard tavalyi A Perfect Circle kirándulása a Tool
slágeres oldalát mutatta, annál ez az anyag sokkal súlyosabb és meredekebb,
mégis, most minden igazi dal igazi Dal.
Talán a Ticks & Leeches
(Kullancsok és piócák - csak nem a zeneiparról szól a dal?) a legdurvább szám,
ebben sokat üvölt (néha szinte hörög) Keenan, ugyanakkor az egyik legszellősebb
rész is itt van. Nem sorolom tovább, mindegyik dal döbbenetes. A lemez egésze,
már csak hossza folytán is irgalmatlanul súlyos, mégis elmondhatatlanul jó.
Sokat írtam, de ez is semmi. Nem akarok rábeszélni senkit, csupán azt
szeretném, ha azok, akiknek szükségük van rá, tudnának róla.
Ma 30 éve jelent meg minden finn metal bandák legnagyobbikának az az albuma, amely alighanem a legfontosabb mérföldkő volt az ő pályájukon, egyúttal metaltörténeti jelentősége is hatalmas, lévén az egyik legfontosabb anyag, amelyen metalhoz népzenét kevert bárki. Az alábbi cikk 2011-ben íródott.
Az 1990-ben indult finn Amorphis már második, Tales from the Thousand Lakes
című, ’94-ben kiadott albumával kultikus státuszba lépett. A death/doom metalt
gótikus és népzenei elemekkel vegyítő, rendkívül hangulatos anyag sokakra volt
aztán hatással, de az igazi nagy áttörést az Elegy jelentette. Ez az album
bizonyos értelemben az volt a folk metalnak, mint a Paradise Lost Draconian
Times-a a gothic/dark metalnak: sokkal szélesebb közönségréteget ért el, mint
bármely korábbi próbálkozás. Ugyanakkor viszont alapműve is az irányzatnak, amit
ugyan nem az Amorphis kezdett el (számtalan bandánál bukkantak fel korábban is
folkos témák, és a Skycladre használták először a folk metal kifejezést), de
mégis ők emelték olyan szintre, ami nem csak sok ezer rajongót vonzott, de
bandák százai számára is meghatározó inspirációt jelentett. Arról nem is
beszélve, hogy a korábban is gazdag és érdekes finn metal underground előtt az
Elegy nyitotta meg a kapukat a világ többi része felé. Megkockáztatom, még a
Nightwish sem lehetne ennyire népszerű, ha az Amorphis ki nem tapossa előttük
az utat a világba.
Persze, más volt az Elegy, mint a Tales. Először is, bekerült a csapatba
Pasi Koskinen énekes, s vele sok-sok tiszta ének és dallam. Ezen az anyagon még
kb. fele-fele arányban osztoztak a témákon Tomi Koivusaari gitárossal, aki továbbra
is hörgött jellegzetes, mélyen brummogó hangján, Pasira csak a melodikus részeket bízták.
A lemezt nyitó Better Unborn keleties hangzású, szitárral díszített nyitása
és szólója is sokként hatott az old school rajongókra, pedig itt még a hörgés
dominál, csak a refrén dallamos. A klipes Against Widows-ban erősödik a népzene
hatása – nekem valahogy kissé oroszosnak is tűnik, de ez nem lehet annyira
meglepő, lévén szomszédos népek. Mindenesetre Tomi itt is hozza a brutál
vokalizálást, hanem aztán a The Orphan szakít minden korábbi Amorphis
hagyománnyal: enyhén pszichedelikus ill. ős hard rock témákra épülő, szépséges,
bánatos dal ez.
Az On Rich And
Poor-ban ott van az a sodrás, ami máig jellemzi az Amorphis egyes dalait,
akárcsak a Hammond
szerű billentyűk. Zseniális dal, de van ennél is jobb, a következő My Kantele,
ami két változatban szerepel itt: egy hörgéssel dúsított, metalos verzióban,
valamint a lemez végi acoustic reprise-ként, amiben harmónika és szitár is
hallható. A lemez szövegeihez a finn népi költemények gyűjteményéből, a Kanteletárból
merítettek, s mind közül ez a legszebb, legszívbemarkolóbb darab.
A vibráló Cares
népzenei betétjét, akárcsak az album végi, amúgy inkább ’70-es évekbeli
progresszív rockot idéző instrumentális Relief pár témáját annak idején kissé
“lagzisnak” éreztem, de hát a népzene messze nem csak balladákból meg bánatból
áll, és mai fejjel már sokkal jobban tudom értékelni ezeket a táncos részeket.
A Song Of The
Troubled One lassabb, folkos, szép dal, a Weeper On The Shore is letisztultabb
tétel, bár ebben is akad azért hörgés, meg egy olyan, szárnyaló gitárszóló, ami
szintén a banda védjegyévé vált, azóta is rengeteg ilyet hallottunk tőlük. A bő
7 perces címadó pedig zongorával indul, és tényleg elégikus: vágyódás, bánat,
gyász van benne, doomba hajlik, hosszasan, hömpölygősen.
Bármennyit
változott is azóta az Amorphis felállása és zenéje, az Elegy megmaradt
etalonnak. Máig az itt lerakott alapokra épül a zenéjük, még ha sok tekintetben
sokat csiszolódott is. Ma könnyebben írnak fogós, emlékezetes melódiákat,
dinamikusabb, erőteljesebb a csapat megszólalása, de az Elegy-t úgy egészében
sosem szárnyalták túl.
A helyszín Berlin, pár évvel a Fal leomlása után. Egy volt kelet-berlini
(tehát volt NDK-s, volt szocialista helyen lévő) bérház a legtöbb
fejezet helyszíne, a lakók pedig a szereplők. Ebből már sejthető, hogy
Rédei Viktória különféle embertípusokat fog bemutatni, és a köztük zajló
interakciókat, mindezt közel szocreál környezetben. Ennyiből akár
realista szépirodalom is lehetne ez a regény, és végül is az is. Épp
csak még a szépírók között is kevés van, aki ennyire őszintén és
mélyrehatóan mutatná be és meg a szereplőit.