Vilkóék egy több, mint príma AIC emlékestet csináltak, olyat, aminek egy része persze, hogy nosztalgia volt, hiszen egy rakat jelenlévőnek ez tényleg "gyermekkora" zenéje. Ugyanakkor meg egy élő, lélegző, ma történő esemény is volt, igazi élmény, azért, mert a zenészek akkora szeretettel és átérzéssel tolták, és mert a közönség is annyira egy volt a zenével.Emitt olvasható egy beszámoló (és a Hammerben lesz egy másik).Fotó: Wera
Az alanti linkre kattintva olvasható egy hevenyészettségében és töredékességében is hosszú beszámoló erről a remek kis sci-fi rendezvényről. Töredékes, mivel az egész nap zajló különféle előadások és beszélgetések csupán kis részét volt szerencsém látni. De így is élmény volt ez a hol családias, hol paprikás hangulatú, igazi geek rendezvény. Minden sci-fi rajongónak azt tudom ajánlani, hogy ha teheti, menjen el az efféle alkalmakra, mert bizony, hogy vannak jó magyar írók, sokat küzdő könyvkiadók, és sokat olvasott emberek, akiknek érdemes a véleményére adni – és akiktől nagyon vicces sztorikat, jó poénokat lehet hallani.
És gratula Juhász Viktornak, akit fordítói munkája elismeréseként az Egy, izé, Trethon Judit Emlékgyűrűvel jutalmaztak, méltán!
Tehát a cikk az ekulton.
Ishiguro nevét a Napok romjai című könyve (és az abból készült film) kapcsán hallhattuk először. Bizonyos értelemben a Ne engedj el... nagyon hasonlít arra. Ott is, itt is belülről látunk egy (vagy több) életet, ami teljesen kizökkent, legalábbis normálisnak, társadalmilag jelenleg elfogadottnak nem nevezhető értékrend szerint zajlik, épül fel, történik. Egyes szám első személyben meséli el Kathy H. az élményeit, amiket a Hailsham nevű magániskolában és az onnan való kikerülése óta szerzett. Az olvasó talán néhány pillanatig úgy érezheti, tipikus angol regény ez, de Ishiguro igazából már az első oldalon világossá teszi, hogy nem az. Hogy valami itt nem stimmel. A donor szó már ott felbukkan, és nagyjából a regény felénél az is kiderül, hogy egészen pontosan miféle emberek is a történet szereplői. Illetve nem egészen pontosan, mert Ishiguro számos kérdésre nem ad választ, ami zavarhatja az olvasót, de... ő ilyen, ő így ír, és ettől számomra csak még inkább hiteles.
Eme válogatás középpontjában egy olyan nép áll, amiről valójában ma sem tudunk sokkal többet, mint Howard korában (Conan a barbár megalkotója mindössze 30 évet élt a múlt század elején). A piktek a brit szigetek olyan korai lakói voltak, hogy a kelták, britek, szászok, normannok mind-mind utánuk érkeztek. A könyvtárakat bújó ifjú Howard egy történelemkönyvben találkozott először a pikt névvel, és azonnal megragadta képzeletét, hogy annyira kevés információ állt róluk rendelkezésre, s hogy még az a kevés is ellentmondásos, mi több, jobbára negatív képet festett a piktekről. Hogy végül is mennyi történelmi alapja van a kötetbe került sztoriknak, az azonban mellékes, sokkal fontosabb, hogy akad köztük pár igazi gyöngyszem. Bran Mak Morn pedig kétségkívül Howard egyik legemlékezetesebb hőse.
Teljes cikk az ekulton.
Van némi sajátos mellékíze a könyv címének, tekintve, hogy az utolsó két Parsons regény (Nem lehetsz angyal, A kedvenc feleségem) nem igazán tetszett. De sajnos ez az új sem.
A történet főszereplő-mesélője George Bailey, 47 éves rendőr, két gyermek apja, egy általa hőn szeretett volt színházi táncosnő férje, aki munkahelyén aktákat tologat, köszönhetően öröklött szívproblémájának. Aztán egy hirtelen jött rendőri akció közben George szívrohamot kap, annak következményeként új szívet, valamint még egy esélyt az élettől. Amit elég sajátosan próbál kihasználni.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.
Pat Walsh egy brit régész- és írónő, ez a könyve pedig már a második, ami a Crowfield apátságban játszódik. A Crowfield átka egy olvasmányos és élvezetes ifjúsági regény volt, amiben, mint itt kiderül, remek és erős alapokat fektetett le történetei számára – ami magáról az apátságról már kevéssé mondható el...
A Crowfield sorozat szerethető szereplőket, izgalmas cselekményt, erős hangulatot és némi kis tudást is hordoz, elmúlt korokról, természetfeletti, varázsos lényekről. Teljes cikk ekulton.
Ma 15 éve halt meg a Keresztapám. Rákos volt, számítottunk rá, hogy elmegy. Úgy történt, hogy pont miután megírtam és elmentettem ezt a lemezkritikát (ami aztán a 86-os Metal Hammerben jelent meg), megcsörrent a telefon, anyám hívott, hogy meghalt a Kereszt. Úgyhogy az ő emlékének ajánlottam.
Mintha tüzet gyújtana az éjben, úgy indul a Like Gods Of The Sun, egy hatalmas Non-Fiction/Sabbath riffel, s ahogy lassan átjár a kisebbfajta máglya melege, s felfogod a környező világot, amit a lángok megvilágítanak belőle, azon nyomban ráébreszt az album, hogy mindez csak szenvedés... Egy újabb nyomorult lélek fázós testbe zárva, megátkozva az Élet lángjával. Haldoklunk hát, az első pillanattól kezdve, vállunkon egy újabb élet terhe.
Sötéten simogat az éj a Dark Caress-ben először felcsendülő hegedű szépséges hangjaival. Megcsillan a szem, de nincs, ó mégsincs remény. És így a My Dying Bride sem változott, talán épp csak metalosabb, gyorsabb, mint azelőtt.
Mintha csak Raistlin, a Sárkánydárda Krónikák mágusának homokóra-alakú szembogarán át néznénk a világot. A nyíló virágban már látni a hervadót, a rügyező fában a levelét hullatót, születő gyermekben a megvénült haldoklót... Igéző, csodálatos az A Kiss To Remember, de halott ajak csókol egy másik holtat. Hogy élnek? Csak illúzió...
És elfogyott az erő, mely szembe próbálna szállni a Végzettel. Aaron, az énekes hangja nem kiált fel dühvel, a hegedű nem hívja ördögi táncra a Kaszást. Csak a többiek zúznak, döngölnek, vakon és monotonon néha, de soha meg nem állva. All Swept Away, For You: a Halál tudata keseríti szájuk ízét, de nem fekszenek le csöndben elmúlni. Tagadás? Hit? Vagy már a fény az alagút végén?!
Meghalt. Erdőben jár a párja, s feledett útján kis kápolnára lel. Lassan a tisztaság és a gyász átjárja lelkét; könnyei porba hullanak, de szeme az égen, s bukott angyal búskomor arcát látja, ajkán a bánat, a gyász dalával. Fallen Angel.
Mélyen, hat láb mélyen a földben , és a lélek mérhetetlen mélységében gyökeredzik a My Dying Bride zenéje. Temetők csendje, haldoklók utolsó sóhaja visszhangzik minden dalukban, de, mert Zene, furamód ott van benne maga az Élet is. S ha még oly' nehéz tehernek tűnik is, végig kell élni. Talán ezek az angolok hasznosan teszik ezt, mert művészetük az élőknek sokat adhat. (I.M.S.J.)
Számos díjjal meg arra jelöléssel elismert francia regény ez, amit fiatalok és felnőttek egyaránt olvashatnak, van miért. A kiadó azt írta rá, 16 éves kortól ajánlják, de fene tudja… Hajléktalant a kisgyerekek is láthatnak, és egy idő után felteszik a kérdést, hogy kik ezek, miért ilyen piszkosak, mit csinálnak, nem fagynak meg itt, meg minden.
De ez a regény nem attól jó, hogy egy fontos társadalmi problémára (miegyéb) világít rá, hanem azért, mert szívhez szóló, őszintén és szépen megírt történet. Teljes cikk az ekultura.hu-n.
A Red Hot Chili Peppers-t valószínűleg én is abban az elhíresült Parabolában láttam először, amikor egy szál zokniban voltak, s az is a farkukon, és úgy nyomták a rap-rock-punk keveréket, de ezt akkor még nem tudtam. Azt sem, hogy ezt azért mutatják, hogy lássuk, mint rothad a Nyugat, míg nekünk milyen jó a szocializmusban.Aztán rémlik valami gimis sorozat a Disney mesedélutánon, ahol az egyik arcnak a Chili volt a kedvence, de lefordították a banda nevét magyarra, és akkor viszont már tudtam, miről van szó, és szörnyülködtem (a fordítás tényén).És aztán a kb. 2. Szigeten, két metal koncert között valami domb környéki, szabadtéri színpadnál, volt valami cudar divatbemutató, de a Give It Away ment alatta, és Kovács Bedlammal nagyot ugráltunk rá. Igen, és már nagyon régóta tudom, hogy a Chili egyike azonban bandáknak, amiknek a lemezeit a legjobb hallgatni házimunkákhoz, mert tele van energiával és vidámsággal, és pont ez a két dolog szokott hiányozni az efféle melókhoz (meg a kedv, viszont az, hogy kell, sokszor ugye erősebb, hehe).És ott voltam az egy szem magyar RHCP koncerten a Kisstadionban, a One Hot Minute turnéján, pontosabban nem is volt az még a turné, hanem csak az azt megelőző bemelegítő buli (vki okos ezt mondta), és szóval csapni való volt. Ott nem volt szerencsém velük, azóta meg hozzájuk, és most, hogy Frusciante megint lelépett, szomorú is vagyok, mert vele volt a Chili az, amiért én a leginkább szerettem őket.Ennyit a személyes vonatkozásokról. A Chiliről szóló könyvről, ami nagy, szép, és menő lett volna azzal mászkálni a városban, de végül csak itthon olvastam ki, az ekulton lehet olvasni a cikkemet.És ugyanoda írtam az új lemezről, ami nem rossz, de nem is igazán jó, számomra legalábbis. Háttérzenének kiváló, másnak nem annyira, szemben a korábbiak zömével. És megint nem jönnek Budapestre :(
Ahogy a zenekar nevéből sejthető, a Keep Floyding egy tribute csapat, mely Pink Floyd dalokat játszik. Hosszú évek óta teszik ezt (korábban Echoes Of Pink Floyd néven), és már régen is jók voltak, s azóta nyilván csak jobbak lettek. És tényleg, nagyon hangulatos koncertet adtak a Wekerle-napokon: ekulton a teljes cikk.
Robert E. Howard Conan történetei a fantasy alapművei közé tartoznak, azok nélkül nem lett volna Trónok harca sem. De aki csak ezt a filmet látja, nem fogja ezt elhinni. És ez a legnagyobb baj vele. Howard eredeti Conan sztorijainak hangulatát, atmoszféráját talán ha pillanatokra képes megidézni, de inkább annyira sem. Hibákkal, önmaguk paródiájába forduló momentumokkal teli film. Nagy kár érte.
Hosszas kirohanás az ekulton.
A fülszöveg azt írja, a legjobb kortárs angol szerzők (pl. Roddy Doyle, Joanne Harris, Lawrence Block, Chuck Palahniuk, vagy Diana Wynne Jones) vadonatúj novellái ezek, amikben, merítsenek bár a képzeletből vagy a mindennapi valóságból, az a közös, hogy különlegesek. Ez persze kevés antológia esetében volna igaz, és itt sem az teljesen, de tény, hogy a 27 történet zöme jó. Persze, hogy mi a jó, relatív, ebben a cikkben azt írtam le, hogy szerintem.
Eddig jellemzően gyermek/ifjúsági regényeket olvashattunk a márciusban elhunyt kiváló írónőtől, ám A trónörökös inkább ifjúsági és felnőtt könyv. Úgy értem, aki képes volt elolvasni a Harry Potter sorozatot, a benne lévő szörnyűségekkel együtt, az bírni fogja ezt a sztorit is, de azért 13-14 év alatt nem annyira adnám gyerek kezébe.
Pedig nem úgy indul. Diana Wynne Jones 1997-ben Hugo és World Fantasy díjra is jelölt The Tough Guide to Fantasyland című elméleti munkája a fantasy kliséit vette végig, majd írt két regényt is, amik ezeket parodizálják (a Mythopoeic díjat kapott Dark Lord of Derkholm-ot és a Year of the Griffin-t), és A trónörökös is tartalmaz jó pár vicces elemet. És amikor az események hirtelen szörnyű fordulatot vesznek, akkor meg is lepődik az olvasó.
A cikk további része az ekulton.
David Almond művei számos díjat nyertek, angol nyelvterületen egyike a legelismertebb gyermek/ifjúsági íróknak. Nálunk meg alig ismerik, pedig azt gondolnám, Almond filozofikus, gondolkodásra serkentő írásait a magyar olvasóközönség akár jobban is venné, mint az angol – de lehet, hogy helyesebb a múltidő használata. Almond történeteiben mindig van valami a hétköznapin túlmutató, ugyanakkor sokszor mégis azt mutatják meg, ami minden hétköznapi emberben ott van. Jelen könyve, akárcsak a Dave McKean illusztrációival készült A vadóc, az agresszióról szól, a gyermeki kegyetlenségről is, és arról is, hogy megfelelő helyzetben mi mindenre lehet képes (vagy képtelen) bármelyikünk.
Ez már a harmadik (vagy inkább ötödik) kötet Frances Mayes-től, az Egyesült Államok déli részéről, Georgia államból származó költő-írónőtől és tanártól, amelyik toszkánai birtokukon zajló hétköznapjaikról szól. Az első ilyen könyve, a még a ’90-es években írt Napsütötte Toszkána tette őt híressé. Annak egyenes folytatása volt az Édes élet Itáliában, s ez az új, angolul múlt évben megjelent mű is. 11 évet kellett rá várni, és az csak részben igaz, hogy ugyanolyan, mint az első két könyv. Mindenesetre amiért azokat szerettük, azok javarészt itt is megvannak.
Robert E. Howard (1906. január 22. – 1936. június 11.) nevét talán nem ismeri mindenki, akinek illene, de Conanról már a többség hallott. A barbár Howard legismertebb hőse, akinek történetei a fantasy irányzat alapművei közé tartoznak, de voltak neki más remek, emlékezetes karakterei is. A Delta Vision új, MesterMűvek című sorozatának nyitódarabjában három korai Howard hősről olvashatunk.
Luis Sepúlveda chile-i író, bár számos pontján élt már a világnak, egy időben (pl. midőn ezt a könyvét írta) Németországban is, ám manapság Spanyolországban lakik. Ezen kívül egyetlen könyve jelent meg magyarul, Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, és azt nagyon szerettem. Meg ezt is, pedig nagyon más. Az elején, talán csak a német vonatkozások miatt, még Michael Ende is eszembe jutott róla – sokkal inkább, mint más latin-amerikai írók. Ez egy kedves mese, aminek már a címe is mindent elmond, már ami a történetet illeti.
Becsapós a magyar cím, ez valójában a harmadik palota, vagyis a harmadik könyv, amiben felbukkan Howl mágus, és párja, Sophie, akiket még A vándorló palota című regényben (vagy a Miyazaki rendezte animében) ismertünk meg. Ahogy Az égi palota című folytatásban, a harmadik részben sem ők már a főszereplők, de újra felbukkannak más, már ismert alakokkal együtt.
Bárcsak eljöttek volna azok az elfek az írónőért is! :(
Teljes cikk az ekultúrán.
Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
Hosszas elemzés vagy legalábbis mindenféle, ami eszembe jutott, itt.
Gaiman és McKean régi harcostársak, már a Sandman képregény sorozat előtt is együtt dolgoztak, és bár külön-külön is királyok, együtt mindig valami elképesztőt és fantasztikusat alkotnak.
Teljes méltatás ide kattintva.
Vilkóék egy több, mint príma AIC emlékestet csináltak, olyat, aminek egy része persze, hogy nosztalgia volt, hiszen egy rakat jelenlévőnek ez tényleg "gyermekkora" zenéje. Ugyanakkor meg egy élő, lélegző, ma történő esemény is volt, igazi élmény, azért, mert a zenészek akkora szeretettel és átérzéssel tolták, és mert a közönség is annyira egy volt a zenével.
Ishiguro nevét a Napok romjai című könyve (és az abból készült film) kapcsán hallhattuk először. Bizonyos értelemben a Ne engedj el... nagyon hasonlít arra. Ott is, itt is belülről látunk egy (vagy több) életet, ami teljesen kizökkent, legalábbis normálisnak, társadalmilag jelenleg elfogadottnak nem nevezhető értékrend szerint zajlik, épül fel, történik. Egyes szám első személyben meséli el Kathy H. az élményeit, amiket a Hailsham nevű magániskolában és az onnan való kikerülése óta szerzett. Az olvasó talán néhány pillanatig úgy érezheti, tipikus angol regény ez, de Ishiguro igazából már az első oldalon világossá teszi, hogy nem az. Hogy valami itt nem stimmel. A donor szó már ott felbukkan, és nagyjából a regény felénél az is kiderül, hogy egészen pontosan miféle emberek is a történet szereplői. Illetve nem egészen pontosan, mert Ishiguro számos kérdésre nem ad választ, ami zavarhatja az olvasót, de... ő ilyen, ő így ír, és ettől számomra csak még inkább hiteles.
Eme válogatás középpontjában egy olyan nép áll, amiről valójában ma sem tudunk sokkal többet, mint Howard korában (Conan a barbár megalkotója mindössze 30 évet élt a múlt század elején). A piktek a brit szigetek olyan korai lakói voltak, hogy a kelták, britek, szászok, normannok mind-mind utánuk érkeztek. A könyvtárakat bújó ifjú Howard egy történelemkönyvben találkozott először a pikt névvel, és azonnal megragadta képzeletét, hogy annyira kevés információ állt róluk rendelkezésre, s hogy még az a kevés is ellentmondásos, mi több, jobbára negatív képet festett a piktekről. Hogy végül is mennyi történelmi alapja van a kötetbe került sztoriknak, az azonban mellékes, sokkal fontosabb, hogy akad köztük pár igazi gyöngyszem. Bran Mak Morn pedig kétségkívül Howard egyik legemlékezetesebb hőse.
Van némi sajátos mellékíze a könyv címének, tekintve, hogy az utolsó két Parsons regény (Nem lehetsz angyal, A kedvenc feleségem) nem igazán tetszett. De sajnos ez az új sem.
Pat Walsh egy brit régész- és írónő, ez a könyve pedig már a második, ami a Crowfield apátságban játszódik. A Crowfield átka egy olvasmányos és élvezetes ifjúsági regény volt, amiben, mint itt kiderül, remek és erős alapokat fektetett le történetei számára – ami magáról az apátságról már kevéssé mondható el...
Ma 15 éve halt meg a Keresztapám. Rákos volt, számítottunk rá, hogy elmegy. Úgy történt, hogy pont miután megírtam és elmentettem ezt a lemezkritikát (ami aztán a 86-os Metal Hammerben jelent meg), megcsörrent a telefon, anyám hívott, hogy meghalt a Kereszt. Úgyhogy az ő emlékének ajánlottam.
Számos díjjal meg arra jelöléssel elismert francia regény ez, amit fiatalok és felnőttek egyaránt olvashatnak, van miért. A kiadó azt írta rá, 16 éves kortól ajánlják, de fene tudja… Hajléktalant a kisgyerekek is láthatnak, és egy idő után felteszik a kérdést, hogy kik ezek, miért ilyen piszkosak, mit csinálnak, nem fagynak meg itt, meg minden.
A Red Hot Chili Peppers-t valószínűleg én is abban az elhíresült Parabolában láttam először, amikor egy szál zokniban voltak, s az is a farkukon, és úgy nyomták a rap-rock-punk keveréket, de ezt akkor még nem tudtam. Azt sem, hogy ezt azért mutatják, hogy lássuk, mint rothad a Nyugat, míg nekünk milyen jó a szocializmusban.
Ahogy a zenekar nevéből sejthető, a Keep Floyding egy tribute csapat, mely Pink Floyd dalokat játszik. Hosszú évek óta teszik ezt (korábban Echoes Of Pink Floyd néven), és már régen is jók voltak, s azóta nyilván csak jobbak lettek. És tényleg, nagyon hangulatos koncertet adtak a Wekerle-napokon: ekulton a teljes cikk.
Robert E. Howard Conan történetei a fantasy alapművei közé tartoznak, azok nélkül nem lett volna Trónok harca sem. De aki csak ezt a filmet látja, nem fogja ezt elhinni. És ez a legnagyobb baj vele. Howard eredeti Conan sztorijainak hangulatát, atmoszféráját talán ha pillanatokra képes megidézni, de inkább annyira sem. Hibákkal, önmaguk paródiájába forduló momentumokkal teli film. Nagy kár érte.
A fülszöveg azt írja, a legjobb kortárs angol szerzők (pl. Roddy Doyle, Joanne Harris, Lawrence Block, Chuck Palahniuk, vagy Diana Wynne Jones) vadonatúj novellái ezek, amikben, merítsenek bár a képzeletből vagy a mindennapi valóságból, az a közös, hogy különlegesek. Ez persze kevés antológia esetében volna igaz, és itt sem az teljesen, de tény, hogy a 27 történet zöme jó. Persze, hogy mi a jó, relatív, ebben a cikkben azt írtam le, hogy szerintem.
Eddig jellemzően gyermek/ifjúsági regényeket olvashattunk a márciusban elhunyt kiváló írónőtől, ám A trónörökös inkább ifjúsági és felnőtt könyv. Úgy értem, aki képes volt elolvasni a Harry Potter sorozatot, a benne lévő szörnyűségekkel együtt, az bírni fogja ezt a sztorit is, de azért 13-14 év alatt nem annyira adnám gyerek kezébe.
David Almond művei számos díjat nyertek, angol nyelvterületen egyike a legelismertebb gyermek/ifjúsági íróknak. Nálunk meg alig ismerik, pedig azt gondolnám, Almond filozofikus, gondolkodásra serkentő írásait a magyar olvasóközönség akár jobban is venné, mint az angol – de lehet, hogy helyesebb a múltidő használata. Almond történeteiben mindig van valami a hétköznapin túlmutató, ugyanakkor sokszor mégis azt mutatják meg, ami minden hétköznapi emberben ott van. Jelen könyve, akárcsak a Dave McKean illusztrációival készült A vadóc, az agresszióról szól, a gyermeki kegyetlenségről is, és arról is, hogy megfelelő helyzetben mi mindenre lehet képes (vagy képtelen) bármelyikünk.
Ez már a harmadik (vagy inkább ötödik) kötet Frances Mayes-től, az Egyesült Államok déli részéről, Georgia államból származó költő-írónőtől és tanártól, amelyik toszkánai birtokukon zajló hétköznapjaikról szól. Az első ilyen könyve, a még a ’90-es években írt Napsütötte Toszkána tette őt híressé. Annak egyenes folytatása volt az Édes élet Itáliában, s ez az új, angolul múlt évben megjelent mű is. 11 évet kellett rá várni, és az csak részben igaz, hogy ugyanolyan, mint az első két könyv. Mindenesetre amiért azokat szerettük, azok javarészt itt is megvannak.
Robert E. Howard (1906. január 22. – 1936. június 11.) nevét talán nem ismeri mindenki, akinek illene, de Conanról már a többség hallott. A barbár Howard legismertebb hőse, akinek történetei a fantasy irányzat alapművei közé tartoznak, de voltak neki más remek, emlékezetes karakterei is. A Delta Vision új, MesterMűvek című sorozatának nyitódarabjában három korai Howard hősről olvashatunk.
Luis Sepúlveda chile-i író, bár számos pontján élt már a világnak, egy időben (pl. midőn ezt a könyvét írta) Németországban is, ám manapság Spanyolországban lakik. Ezen kívül egyetlen könyve jelent meg magyarul, Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, és azt nagyon szerettem. Meg ezt is, pedig nagyon más. Az elején, talán csak a német vonatkozások miatt, még Michael Ende is eszembe jutott róla – sokkal inkább, mint más latin-amerikai írók. Ez egy kedves mese, aminek már a címe is mindent elmond, már ami a történetet illeti.
Becsapós a magyar cím, ez valójában a harmadik palota, vagyis a harmadik könyv, amiben felbukkan Howl mágus, és párja, Sophie, akiket még A vándorló palota című regényben (vagy a Miyazaki rendezte animében) ismertünk meg. Ahogy Az égi palota című folytatásban, a harmadik részben sem ők már a főszereplők, de újra felbukkannak más, már ismert alakokkal együtt.
Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
Gaiman és McKean régi harcostársak, már a Sandman képregény sorozat előtt is együtt dolgoztak, és bár külön-külön is királyok, együtt mindig valami elképesztőt és fantasztikusat alkotnak.