szombat, április 21, 2018

Az Irodalom visszavág - magyar írók és a rock/metal zene

A Tisza Katával készült interjúmkor merült fel bennem az ötlet, hogy megkeressek néhány olyan írót-költőt, akikről tudtam, hogy hallgatnak rock-, netán metal zenét. Akkor még nem sejtettem, hogy annyira sok további író-költőről derül majd ki, hogy ilyesmit is szeret, hogy végül 8 részes sorozat lesz belőle a Hammer honlapján. És biztos van, aki kimaradt, mert nem is tudtam róla, vagy ha megkerestem is, nem vállalta - de, ha jól számolom, 38 író-költő így is választ adott az egyenkérdéseimre.
És ez baromi megtisztelő, és nagyon büszke vagyok erre a sorozatra.
Jó volt az is, amikor a kedvenc íróim meséltek arról, hogy miket hallgatnak, de az is, hogy e sorozat miatt fedeztem fel magamnak új írókat-költőket, akiknek a műveit azóta olvasom vagy emiatt fogom olvasni. És azt is jó volt látni, hogy mennyire sokfélék azok az emberek és a műveik, akik írnak és rockot hallgatnak. Ha varietas delectat, akkor ez a sorozat maga a menny :)
Az utolsó részt linkelem be ide (bár elképzelhetőnek tartom, hogy lesz folytatás), mert ebben megtalálni a korábbi részek linkjeit is. Köszönöm mindenkinek, aki vállalta!

kedd, április 17, 2018

Interjú Molnár Krisztina Rita író- és költőnővel

Molnár Krisztina Rita könyveit nagyon szeretem. Az elvileg gyerekeknek írt avagy mesekönyvek megannyi olyan, megélt és igazi bölcsességet rejtenek, amik az én felnőtti lelkemet gyógyítják, versei pedig úgy szólnak a felnőtt létről, hogy jobban megértem magamat és másokat is általuk. Volt hát mit kérdeznem tőle ebben az ekultos interjúban, és most is azt adta, mint az írásaiban.

péntek, március 23, 2018

Meszecsinka – Ellátóház, 2018. március 21.

A Meszecsinka 2009-ben alakult, eddig négy lemezük jelent meg, a legutóbbi (Álomban ébren) épp most nyerte el a Fonogram-díjat világzene kategóriában, de már korábban is voltak jelöltek. A név magyarul Holdacskát jelent, és egy bolgár népdalból kölcsönözték. Magam, szégyenszemre, most jutottam el először a koncertjükre, pedig már pár éve szeretem a zenéjüket. De az első alkalom igazán emlékezetes lett.

kedd, március 20, 2018

Akit Biffnek hívtak (színházi előadás)

Már másodszor láthattam magyar színpadon Christopher Moore regényének, a Biff evangéliumának színpadi verzióját – ráadásul két különféle rendezésben és felfogásban. Hat éve a Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza is megcsinálta a maga változatát, s most a Színház- és Filmművészeti Egyetem Ódry Színpadán, egy apró stúdióban (a Hevesi teremben) került színre újfent. S a regény akkora kedvencem, hogy amint hírét vettem az előadásnak, nyomban jegyet is rá.
S hogy milyen volt, azt ekultra írtam le
Fotó: Éder Vera

szerda, március 07, 2018

Warrel Dane 1961-2017

Ami itt következik, azt néhány nappal Warrel Dane halála (2017. december 13.) után írtam. Ma van a születésnapja, és úgy döntöttem, csak megosztom veletek a gondolataimat.



Azt hiszem, abban, ha valakid meghal, nem pusztán az ő elveszítése fáj, hanem az is, hogy soha többé nem leszel már az, aki az ő szemében voltál. Vele hal egy részed, aki csak neki voltál. Nem jön vissza többé soha már…
Warrel Dane nem ilyen valakim volt. Nem rokon, nem barát. Találkoztunk néhányszor, de én nem adtam neki semmit. Ő nekem egy ikon volt, és akármilyen jók voltak az interjúk, amiket vele készítettem, nem merült fel bennem, hogy elkérjem az emailcímét. Most már bánom. De a múlt évi koncertje után sokat gondoltam rá, kiküldtem az Univerzumba a kívánságomat, hogy gyógyuljon meg. Ennél többre lett volna szükség…
Szóval Warrel nem olyasvalaki volt, akinek el tudnék menni a temetésére. Mégis vele halt egy részem. Magától értetődő, hogy ahogy telik az idő, egyre több kedvencünk fog elmenni, így-úgy híres emberek, akik nekünk adtak, mi meg ott voltunk a közönségben, és örültünk. Chris Cornell esete bizonyítja, hogy akármekkora közönség szeretete sem elég. És neki volt szerető családja, s az sem volt elég. Az általa írt dalokat hallgatva nincs is min csodálkozni. Ő is túl érzékeny volt erre a világra. Olyan társadalomban élünk, ahol az az elfogadott norma, az az elvárás, hogy ne legyél érzékeny. Miközben az egyik, ami emberré tesz minket, az érzékenységünk.
Warrel viszont, amennyire én tudom, egyedül volt, szinte mindig. Túl sok biztosat nem tudok róla (hiszen még a születési dátumával is folyton trollkodott… :)), de sajnos a megérzésem a 2016-os pesti szólókoncertjén beigazolódott. Láttam rajta, hogy meg fog halni. Látszott.
Szóval amit itt leírok róla, azt csak én gondolom, s nem biztos, hogy igazam van. De azt gondolom, hogy ez az ember sokkal mélyebbre ásott, mint a legtöbben a metal történetében. A sátánról, a világban lévő borzalmakról, az emberek ostobaságáról baromi könnyű ordibálni. Amúgy lehet ez hasznos is. Ahhoz, hogy egy problémát megoldjunk, előbb fel kell ismerni, hogy létezik, és el kell ismerni, hogy az probléma. Ebben a metal mindig jó volt. De ha leragadsz ott, hogy csak üvöltözöl, hogy minden milyen szar, attól nem lesz jobb semmi. És Warrel azon kevesek egyike volt, akik meg akarták érteni a problémát, fel akarták tárni annak gyökereit. A leginkább politikus meg "közéletiző" dalain is ez érződik. De nekem a legtöbbet azok a számai jelentik, amikor nem a külvilágról beszélt.
Don't be afraid to dream outside the lines
Don't be afraid of painting pictures within your mind
Don't be afraid, your path is not of sorrow
Don't be afraid, dreams are immortal
Warrel már az egészen korai időkben, már az első Sanctuary lemezen is a nagy kérdésekre kereste a választ. Hogy mi van a halál után, és mi van előtte, amiért érdemes egyáltalán élni. És azt hiszem, valahol, valamikor rossz utat választott. Miközben tudta, hogy a válaszok belül vannak, olyan mélységekbe ásott, ahova nagyon kevesen merészkednek, és ő maga sem tudta feldolgozni…
Van ez a kb. buddhista mondás, hogy a hegy tetejére több úton is fel lehet jutni. Meglehet, ha lett volna Warrel mellett valaki, aki szereti úgy igazán, vagy lett volna előtte valaki, aki segíti az útján, sosem lett volna belőle alkoholista. De ez olyasmi, ami nagyon keveseknek adatik meg. Ahogy nagyon kevesen vannak azok is, akik képesek felülemelkedni bármely függőségükön. És nem csak az olyasmik taszítanak függőségbe, mint az ital vagy a drogok. A reggeli kávé, a zenehallgatás, az, hogy mindig kell, hogy legyen valakid, és még sorolhatnám, ez mind-mind függőség. És azt hiszem, most, 42 évesen, zene-, könyv-, film-, és még-halom-egyéb-függőként, hogy ez mind azért is van, mert nem merünk szembenézni a halállal. Nem tudunk. Nem lehet felfogni. Hogy egyszer majd mi sem leszünk.
Warrel pedig megpróbálta. A dalai alapján azt gondolom, nagyon sok mindent talált, de békét, szeretetet, Istent nem. Azt hiszem, érezte, talán tudta, talán meg is élte, hogy "Több dolgok vannak földön és égen, (…) mintsem bölcselmetek álmodni képes", de talán túl sok mást, félelmetest és félelmet talált mellé. Nem tudom, miket élt meg. Nem tudom, tényleg azért ivott-e, mert nem bírta elviselni a körülötte levő semmit, és a válaszok hiányát odabenn. Azt sem tudom, hogy amit én találni vélek, az valóban van-e, s nem csupán por és hamu leszek-e, ha meghalok, és semmi más. De azt tudom, hogy ennek a világnak totálisan mindegy, miben hiszek, és bár a mélység, az éjsötét semmi nekem is nap mint nap az arcomba sikolt és igyekszik megtépázni az elmémet, azért valamit én találtam, azt hiszem. És mélységesen elszomorít, hogy Warrel, aki sokkal messzebbre ment, mint én valaha, nem találta ezt meg, holott ott volt benne, még a dalaiban is.
Egy barátommal beszélgettünk róla, hogy vajon miért nem lett Warrel soha sikeresebb. A Dead Heart in a Dead World (milyen cím ez…) idején voltak a csúcson a Nevermore-ral, akkor sokan, akik előtte meg utána nem tudtak kapcsolódni a zenéjükhöz, megszerették őket. Pedig az is irdatlan mélységekkel volt tele. Szóval azt gondolom, a Nevermore-t, de már a Sanctuaryt is, meghatározta Warrel személyisége, és amiről énekelt (és ami beszőtte a zenét, az egész hangulatát is), az sokszor egész egyszerűen túl sok volt a legtöbb embernek. Mert Warrel gondolkodó és érző ember volt (abban az értelemben, hogy nem tudott másmilyen lenni), és szembesítette a hallgatót. A halállal, az élet értelmetlenségeivel, a világ romlásával, azzal, hogy kell lennie valaminek, kell találni valamit, aminek van értelme, és amiért megéri szenvedni. És ő szenvedett. Olyan figura volt, mint Poe vagy Lovecraft: túl sokat látott, és ez magányossá tette. És szembenézni a halállal és mellé még az életben is magányosnak lenni… Ki bírná ezt ki?! Nem csoda, hogy ivott. Bár megvolt benne az a késztetés, az a belső tűz, és az a szenvedés is, ami a megvilágosodás felé löki az embert, ő valahol kisiklott. És ezt nem kritikaként írom, félre ne értsd. Néha úgy látom, megvilágosodni könnyű. Megtenni azt a lépést viszont iszonyatosan nehéz, az egész emberi élet legnehezebb lépése. Szembenézni önmagunkkal és a léttel, azzal, hogy a test romlandó, és nem biztos, hogy jut elég idő megtalálni a kiutat. Warrel ezt néha mesterségesen próbálta megoldani – legalábbis egyik-másik dala alapján úgy sejtem, kísérletezett kábítószerekkel is. És Isten tudja csak, hogy megszületett volna-e annyi zseniális zene az ilyen-olyan tudatmódosítók nélkül. Warrel is Seattle-i volt, ott nagy hagyománya van ennek, meg az emiatti elpusztulásnak… Layne Staley, Andy Wood, Kurt Cobain, Chris Cornell, és még sorolhatnám… Egyikük sem azért csinálta, amit csinált, hogy ezrek és milliók hallgassák. Hanem mert nem volt más választásuk: belenéztek a mélybe, és nem bírták elviselni. Senki nem marad ugyanaz az ember, ha egyszer szembenéz a halállal, és senkinek nincs joga megítélni őket. Amíg nem élted meg ugyanazt, addig nem tudhatod. És ez a világ, ez az elbaszott társadalom attól is ilyen élhetetlen, hogy mindenki kurvára okos, és mindenki megítél mindenkit, holott szart sem tud róla… Hagyjatok már élni mindenkit úgy, ahogy van! Keressétek végre magatokban a hibát, ne mindig másokban! És ha megtaláltátok, és meg fogjátok, mert emberek vagytok, és embernek lenni annyi, mint hibázni, akkor lássatok neki kijavítani. Az a valami. Az az, amiért megszülettünk.
Igen, és még akarok írni arról, nekem mit jelentett Warrel zenéje. Először úgy '90-'91-ben láttam, a Sanctuary Future Tense klipjét. Akkor már Queensryche rajongó voltam, és nyomban érdekesnek tűnt a csapat, lévén szintén seattle-iek. Sokkoló élmény volt az a klip. Úgy zúztak, mint egy thrash banda, de közben úgy énekelt az a szőke őrült, ahogy mondjuk Rob Halford. Teljesen kész voltam tőle. Plusz véglegesen eldöntöttem, hogy márpedig megnövesztem a hajamat. Olyan derékig érő, mint nekik volt, sosem lett, és még sorolhatnám, mi minden nem lett meg, amit akkoriban szerettem volna. Viszont az Into the Mirror Black bekerült azon lemezek közé, amik örökre, kitörölhetetlenül belém égtek.
Aztán feloszlottak, és úgy 5 évet kellett várni, hogy Warrel visszatérjen. Addigra a grunge és a pop-punk minden metalt kiölt a médiából, és a Nevermore egy végtelenül sötét, depresszív, mégis erőteljes anyaggal válaszolt minderre. Újabb megrázó élmény. Majd az EP, azokkal a kristálytiszta, gyönyörű dalokkal, és aztán a The Politics of Ecstasy, ami maga volt a tökély. Azt gondolom, hogy a metal '90-es évekbeli túlélése egyrészt a Paradise Lostnak köszönhető, mert amikor a hagyományos metal irányzatok teljesen underground szintre szorultak vissza, és számtalan zenekar adta fel, akkor ők mutattak új irányt. Azt is gondolom, hogy Bruce Dickinson két szólólemeze (az Accident és a Chemical) mutatták meg, hogy lehet még újat és igazán súlyosat alkotni a tradicionális heavy metalban. És hálásak lehetünk a Hammerfallnak meg a többi, Accept/Manowar/Maiden/Priest témákat újrahasznosító bandának, mert a nagyobb közönség számára ők hozták vissza a metalt, noha szerintem minimális, amit ténylegesen hozzátettek a zenéhez magához. Viszont a Nevermore volt az, aki képes volt a régit valahogy megújítani. Náluk egybeforrt a Priest és a Queensryche öröksége a Death/Carcass/Morbid Angel-féle technikás, progresszív death metallal, meg azzal, hogy Warrel képes volt aktuális témákról is úgy fogalmazni, hogy az túlmutasson a szimpla ökölrázáson és szájhabzáson. Nyilvánvaló, hogy túl intelligens, túl agyas volt mindez az átlagembernek. Hogy túl súlyos volt a tradicionális heavy metal híveinek, és túl dallamos a brutál zenék rajongóinak. Igen, a Dead Heart… működött, a Heart Collector szerelmi fájdalmát például elég sokan át tudták érezni (korábban a Dreaming Neon Black-ét még kevésbé…), és biztos vagyok benne, hogy underground szinten nagyon sok emberre, és azon belül is sok zenészre hatottak. De Warrelt most az egész metal világnak siratnia kellene, nem csak egy underground körnek. Tudom én, hogy az ő hatását nem lehet a legnagyobbakéhoz mérni, de attól még amit csinált, az mérhető hozzájuk.
Még aznap, hogy meghalt, olvastam a Blabbermouth-on, hogy a zenészek, akikkel Brazíliában épp a második szólólemezén dolgozott, még nem döntötték el, hogy befejezzék-e vendégénekesekkel az anyagot. Warrelnek már nem maradt ideje felénekelni. És én azt gondolom, hogy ez az a kivételes eset, amikor meg kellene csinálni. Senki nem pótolhatja őt, senki nem lesz képes úgy elénekelni, ahogy ő tette volna. De az élete volt ez, és szeretném tudni, az utóbbi években miket írt, mik foglalkoztatták. Mert Warrel ugyan nem volt az ismerősöm, de amit csak csinált, az visszhangot keltett bennem. Először azt, hogy lehet máshogy is metalt csinálni, hogy lehet bátran kísérletezni zenében és szövegben is. Aztán azt, hogy vannak utak, és hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a hétköznapi valóság nem minden, és hogy a hatalomnak, a rendszernek az az érdeke, hogy a hétköznapi ember mégse eszméljen rá erre. És alighanem a második szólóalbum az egyetlen esélyem, hogy megtudjam, mi járt a fejében. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem volt mellette senki az évek folyamán, aki segített volna neki, aki ki tudta volna hozni őt a maga alkotta börtönből. Hogy nem talált rá arra a kristálytiszta belső hangra, amin pedig annyi dalában énekelt.
Sokszor tapasztaltam már, hogy egy zenész, vagy bármely más művész a legjobbját a dalaiba teszi bele, és hogy nagy árat kell fizetnie érte. Nehéz meghatározni, hogy egy olyan embernél, aki kiáll a színpadra, hogy előadja a maga dolgait, mennyi az exhibicionizmus, mennyi az egó, és mennyi az isteni szikra. Nem ítélem el én azokat sem, akikben az utóbbi nem mutatkozik meg. De Warrel Dane-ből ragyogott. És lehet, hogy az alkohol vitte el, meg a szívét ért megannyi törés és fájdalom, és az, hogy "I have never seen God", de amit maga után hagyott, a zenei öröksége, abban nem az egó sütkérezik, az nem az alantas én sugaraitól fénylik. Nagy tanítás Warreltől az is, hogy óvatosnak kell lenni, hogy hova, milyen mélyre ásol, milyen utakat választasz, mert könnyen megsérülhetsz, ahogy vele is történt. De mindeközben, azt remélem, ő maga is közelebb került ahhoz a ragyogáshoz, ami még az olyan, éjsötét és fájdalmas dalaiból is árad, mint a No More Will…
Remélem, Warrel, most már megérkeztél arra a helyre, amiről a SorrowedMan-ben énekeltél. Hitem szerint ott vagy már…
Take me away to the quiet place
Where the doors of perception open wide
Smiling faces greet me there
Loved and lost, lost inside
Take me away to the netherworld
Where we dance in the waves, the universe shines
The place that holds my beautiful dream
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Fly me away on the wings of a dove
To the temple of knowledge we can fly
Smiling inside, peace so clear
One with the all, one within mind
Fly me away to a better world
Where there's no more war and can be no shame
The place that holds the great mystery
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Here I am, body and soul
Flesh and blood, on this stage I play my role
No, there's no time left for gazing at the sky
No, there's no time left, kiss the wind goodbye and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
In the eyes of the sorrowed man...

kedd, január 02, 2018

Best of 2017

• Könyv
Eckhart Tolle: A most hatalma
Legjobban tetsző fotós könyvek:
Könyvileg vegyes év volt ez, jó, de jó pár olyan könyv került fel a listámra, amiről nem én írtam a cikket. Klassz volt az is, hogy több íróval (Tisza Kata, Erlend Loe, Szöllősi Mátyás) interjúzhattam is, mind remek élmény volt. Ahogy az is, hogy dolgozhattam a Philip Pullman-féle Északi fény trilógia új kiadásán és a végre elkészült folytatás/előzményregényen. Mi több, életemben először lefordítottam egy könyvet is. Nem valami nagy cuccot, egy mesekönyvszerűséget, mely Tolkien életéről szól, de jó volt vele molyolni.


• Film
Idétlen időkig (végre megnéztem, és örök kedvenc lett belőle)
És két különlegesség:
Az a fura, hogy moziilag ezt az évet kevésbé éreztem erősnek, legalábbis kevesebbszer jutottam el moziba, és úgy tűnt, nem szól most annyi film hozzám. Mégis hosszabb listát írok azokról, amik emlékezetesek, amiket DVD-n is meg akarok venni, mint múlt évben.

Bizony, ebben az évben olyan sok különféle fotós kiállításon jártam, hogy van miért külön emlegetni őket. És ezek csak azok, amelyek a legjobban tetszettek (és a Kornissra még el sem jutottam).


• Koncert
Fates Warning / A New Tomorrow, A38
Nomad / Slogan, ShowBarlang
Dream Theater, Tüske csarnok
Mastodon / Ørdøg, Barba Negra Track
Avatarium, Dürer kert
VoiVod / Perihelion, Dürer kert
Aebsence, Kék Yuk
Sólstafir / Myrkur, A38
Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. És nem is tudom, volt-e valaha olyan év, amikor elmondhattam, hogy az év végi 20-as albumlistám első négy helyezettjét is láthattam élőben. Döbbenet. És hogy amiket fel sem tettem a listára, azok is jók voltak. És mennyi koncertre el se jutottam!


• Dalok
...és némi bónusz hardcore arcoknak

2017 simán durvább év volt, mint 2016, amikor még azt hittük, hogy, pedig dehogy.
Azért ilyen kultúr értelemben frankó év volt szerintem, amint fentebb látható. Kivéve, hogy meghalt Chris Cornell és Warrel Dane. Nekik még nagyon nem kellett volna...
Ami még jó volt ebben az évben számomra: eljutottam pár napra Bergenbe, s azóta együttérzek a Monty Python-féle kék papagájjal: én is vágyok vissza a fjordokra. Megjártam a birminghami Photography Show-t (mivel kivételesen pont a London Book Fair után tartották), az is jó élmény volt. Persze rengeteget fotóztam is, bár a Flickr-en egy fia képemet nem válogatták be az Explore-ba. Úgy fest, a közízléstől távol járok, de az észlelhető művészi színvonal számomra még elérendő magasságokban van. Sebaj, az élmény a fontos. Továbbá ebben az évben írtam a FotóVideó magazinba jó pár cikket, főleg teszteket ilyen-olyan fotós cuccokról, de oda is készítettem néhány frankó interjút, amikre büszke vagyok. De ennek a történetnek valószínűleg el is jött a vége (bár még van pár bevállalt és megírandó cikk előttem), mert úgy vagyok vele, hogy a hobbimban nem akarok senkivel harcolni, arra ott van az élet többi része, nem? De gond egy szál se, jó, hogy részese lehettem annak a lapnak is.
És annak is nagyon örülök, hogy elindítottam a Hammer honlapján Az irodalom visszavág - Magyar írók és a rock/metal zene sorozatot, melyből 3 rész jelent meg '17-ben, és lesz még jó pár '18-ban.

És akkor kívánom, hogy 2018 végre igazán, tényleg jó év legyen mindannyiótoknak! Ragyogjatok, legyetek a mostban (Tolle nyomán), és ha sikerült, mutassátok meg nekem is, hogy kell :)

vasárnap, december 31, 2017

Északi fény: Värttinä / Mari Boine koncert, MüPa, 2017.12.18.

Ahogy a MüPa honlapja írta, „a skandináv világzene két kultikus előadója” lépett fel a magától értetődőnek tűnő, de a koncerten számos értelmezéssel gazdagodott „Északi fény” esten
A finn Värttinä esetében tudtam, hogy vidám, tempós, de a mélységeket sem nélkülöző koncertre számíthatok, és nem is kellett csalatkoznom. A számi Mari Boine zenéjét viszont szégyenszemre nem ismertem korábban, ám a koncertje megindító és gyönyörű volt. S így egyben az egész az év egyik legjobb élménye számomra.

szombat, december 30, 2017

Vancsó Zoltán - könyv, interjú, slideshow

Vancsó Zoltánt jó ideje napjaink egyik legizgalmasabb, legegyedibb látásmódú fotósának tartom, és ebben az évben elég sokszor volt szerencsém a munkásságával foglalkozni.
Először is, írtam a legutóbbi fotóalbumáról, melynek Facebook – Az első évek 2010-2015 a címe.
Aztán készítettem vele egy meglehetősen őszinte és engem legalábbis felvillanyozó interjút, mely két részletben jelent meg, egyik fele az ekulton, másik fele a FotóVideó magazinban (utóbbiban nyomtatott formában is).
S bár sajnos ebben az évben egyetlen workshopjára vagy táborába se jutottam el (utóbbiban még sose jártam), viszont ott voltam a Lurdy moziban a Zoltán Képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája c. slideshow vetítés ősbemutatóján. 2017-ben kijutott nekem a remek és emlékezetes fotós kiállításokból (Salgado, Alex Webb, Elliott Erwitt, Sziget 25 (Benkő Imre egyik képén én is látható vagyok), Bruno Barbey Frankfurtban, Vivian Maier (bár ez a kiállítás pont nem volt annyira lenyűgöző)), de egyik sem adott ilyen sajátos élményt. Ez a slideshow vagy diaporáma vagy diavetítés ugyanis egyszerre volt kiállítás és mozi. Zoltán zseniálisan válogatta hozzá össze a képeket és zenéket, amelyek külön-külön is nagy élményt jelentettek volna, de így meg szinte sokkoló volt, jó értelemben.

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen + interjú, miegymás

Számomra az év egyik leginkább meghatározó élménye volt Tisza Kata új könyve. Nálam tiszta lappal indult a hölgy, a 10 évvel ezelőtti felhajtásról mit sem tudtam, de nem is érdekelt. Ritka és nagyon jó élmény, hogy belelapozok egy könyvbe, és pár sor után tudom, hogy KELL. Az Akik nem sírnak rendesen ilyen volt, de sokkal többet adott, mint elsőre gondoltam. Rengeteg-rengeteg élettapasztalat, keresetlen őszinteséggel kimondott igazság van benne. Olyanok, amiknél legszívesebben felkiáltottam volna, hogy "igen, ez az, ezt mondom már mióta, hiába", meg hogy "azt az eget, ez de nagyon betalált", meg hasonlók. Megosztó könyv, ahogy Kata személyisége is, de szerintem leginkább azért megosztó, mert amikről beszél, azokkal a többség nem mer, nem szeret, nem akar szembenézni - pláne, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz. És jobb úgy menni elébük, hogy készülsz rá, hogy gondolkodtál már rajta...
Tisza Kata. Fotó: én
Aztán volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy (illetve kettő) felolvasóestje Katának, Másik Jánossal közösen. Az is döbbenetes élmény volt, azért is, ahogy Kata felolvasott, de azért is, ahogy János énekelt, meg a kettejük közötti kölcsönhatás miatt is. Erről is írtam cikket, a YouTube csatornámra meg felraktam pár videót is, amiket ott készítettem.
S végül júliusban interjúztam is Katával. Másfél órát vettem fel, és sokkal többe került leírni, és égett a képemről a bőr, hogy olyan sokára készültem el vele, de nem vesztett semmit az értékéből közben sem. Szerintem baromi jó interjú lett, nem miattam, nyilván, hanem amiket mondott, és persze olyan hosszú, hogy önmagában is kitenne egy könyvet. Ekulton két részletben jelent meg, ez itt az interjú első fele, a második fele meg az első végén lévő linken található.

szerda, december 27, 2017

Erlend Loe: Doppler hazatér + interjú

A fene se gondolta volna, hogy Erlend Loe visszahozza Dopplert, s még egy könyvet szentel neki, megalkotván így a férfi életközépi válság trilógiáját.
Ami aztán a Doppler hazatér-ben történik, arra lehetett is számítani, meg nem is. De hazudnék, ha azt mondanám, jobban arclekaparós könyv, mint a két korábbi rész.
Viszont egész áprilisig nem is álmodtam arról, hogy egyszer majd interjúzok az íróval, aztán tessék, ez is megtörtént. Arra számítottam mondjuk, hogy jó lesz, de még annál is jobb volt.
Az interjú leírva, de létezik videós verzióban is (katt az írott verzióra, s kicsit lefelé görgetni), bár sajnos elég halk lett, és a kamera végig huntingolt, ahogy szakszóval mondani szokás.

kedd, december 26, 2017

Molnár Krisztina Rita: Derűs hétköznapok – Kalendárium

Bár valamelyest az ünnepek is megjelennek benne, ez a Kalendárium azért is különleges, mert a hétköznapokról szól, arról, hogyan lehet azokat tartalmasabbá, élhetőbbé tenni. Teszi ezt az írónőtől és illusztrátortól már megszokott, rájuk oly jellemző bájjal, finomsággal és érzékenységgel. Szívesen adnám ajándékba úgy mindenkinek.

vasárnap, december 03, 2017

Chade-Meng Tan: Belső Kereső Önmagadhoz

Chade-Meng Tan a Google HR szakértője, aki a keleti tanokra építve alakított ki egy olyan meditációs és önsegélyező technikát, melyet a modern nyugati világban élő emberek könnyebben elsajátíthatnak és használhatnak - önmaguk s a világ örömére. Az írónak van humora, és képes úgy magyarázni, hogy bárki megérthesse. A könyv emberek ezreinek (valójában millióinak és évek ezreinek) tapasztalataira és eredményeire épül, tehát ki lehet jelenteni, hogy a meditáció működik és jót tesz. És ezt immáron számtalan tudományos kutatás is bizonyítja. Úgyhogy hajrá, menjen mindenki meditálni! :)

Jostein Gaarder: Kérdem én

Melankolikus hangulatú képek díszítik Jostein Gaarder elvileg gyerekeknek szánt, de felnőtteket is gondolkodásra késztető, csodaszép könyvét, melyben csak kérdések vannak, oldalpáronként egy, talán kettő. Így aztán elolvasni pár perc ezt a könyvet, megválaszolni a kérdéseit azonban egy élet sem elég.

Ian McDonald: Luna – Újhold

A Luna egy olyan, jövőbéli Holdon játszódik, amit már valamelyest meghódított az ember. Öt nagy dinasztia uralkodik rajta meg azokon a piacokon, amelyeket a Hold maga nyitott meg. Így például a főszereplő család, a brazil származású Corták a hélium-3-ból élnek – ezzel világít ugyanis a Földön maradt emberiség. A kék bolygó, ha nem is ment még teljesen tönkre, olyan állapotban van, amilyennek a jelen alapján nem nehéz elképzelni – ám mindezt McDonald viszonylag röviden és velősen intézi el. A Luna nem a Földről szól, hanem arról, hogy miféle civilizációt alakíthat ki az ember egy teljesen új, és nagyon-nagyon nem embernek való terepen. És ebben aztán kiéli magát az író!

péntek, november 17, 2017

Gavin Edwards: Bill Murray és a Tao

Bill Murray hihetetlen egy fószer. Elképesztő sztorik keringenek róla az interneten, amiket az ember simán el is hisz, amennyiben látta már őt valamelyik filmjében (például az Idétlen időkigben, a Szellemirtókban vagy az Elveszett jelentésben). Gavin Edwards-ot is ez indította el ennek a könyvnek a megírására, ám végül jóval több lett a kötet, mint a Murray-hez kapcsolódó, meghökkentő esetek gyűjteménye. Murray ugyanis a nagy taoista és zen mesterek módszerét alkalmazva, teljesen váratlan, meghökkentő húzásaival kizökkenti az embereket a megszokott kerékvágásból. Ez pedig azért jó, mert lehetőséget ad, hogy másként nézzünk magunkra, az életünkre, a világra – ami hovatovább a megvilágosodáshoz is elvezethet…

hétfő, október 30, 2017

John Irving: Garp szerint a világ

A Garp szerint a világ a ’70-es évek végének/’80-as évek elejének egyik amerikai kultuszkönyve, melyből 1982-ben mozifilm is készült. Ahogy az új magyar kiadás borítójáról sejteni lehet, Robin Williams volt a főszereplője, Glenn Close játszotta Garp anyját, és mindent összevetve jó film volt, de azért a könyvet is el kell olvasni.
Ennek ellenére én egész eddig az új kiadásig nem olvastam el. Taszított a könyv vastagsága meg a kis betűméret. Meg voltak félelmeim, hogy fájni fog. Ezek beigazolódtak, de az is, hogy tényleg el kell olvasni. 

vasárnap, október 29, 2017

Sebastião Salgado: Genesis – kiállítás a Műcsarnokban

Sebastião Salgado korunk egyik legfontosabb fotográfusa, mind művészi értelemben, mind pedig annak fontosságában, amit képein elénk tár. A Műcsarnokban tegnap este nyíló tárlaton legutóbbi projektjéből, a Genesisből láthatunk számos fotót – ez a sorozat a Föld azon részét mutatja be, amely a modern civilizációtól szinte érintetlenül, a teremtés avagy az őskor óta mit sem változva létezik.
Gyönyörű és felkavaró kiállítás, november 12-ig látogatható, menjen, ki látni mer! :) Teljes cikkem ekulton

csütörtök, október 19, 2017

Chris Cornell emlékest, 2017.06.23., A38 Hajó

Az van, hogy május 18-án meghalt Chris Cornell, a Soundgarden énekese, és az eléggé megzúzott. Amit akkor írtam, tán sosem fogom megjelentetni sehol, mert talán túl személyes, bár eléggé biztos vagyok benne, hogy senkit nem érdekel annyira - s pont ezért sem.
Viszont eltelt azóta 5 hónap meg egy nap, szóval elkezdem újra kirakni az ilyen-olyan cikkeimet ide. Kezdve a Cornell emlékestről szóló cikkemmel. Van rakat fotóm is róla, a cikkben a link.

szombat, május 13, 2017

The Photography Show – Birmingham

Úgy hozta az élet, hogy épp Angliában jártam más okból kifolyólag, így el tudtam menni a birminghami Photography Show-ra, ami ugyan nem olyan fontos rendezvény, mint a Photokina, de így is roppant érdekes meg izgalmas.
És itt vannak fotóim róla.
The Photography Show 2017, Birmingham

Szily László: Kitolás – Túlélőkalauz kezdő apáknak

Közhely, hogy az apák le vannak sza… szavazva, és hogy hozzájuk aztán nem szól egy könyv sem. Ez már jó ideje nem igaz, de kb. igaz volt, mikor az első Kitolás könyv először megjelent, még 2003-ban. Ugyanis cikkem tárgya eredetileg két részből állt, ám ez az új kiadás mindkét kötetet tartalmazza. Az első részben a terhesség-szülés-csecsemőkor viszontagságait veszi végig a szerző az egyszeri, nyomorult apa szemszögéből, a második pedig a kisgyerekkorét (úgy az óvoda végéig).
Lehet rajta megbotránkozni és nagyokat nevetni, és mindent a kettő között. Teljes cikkem ekulton.