Jogos Alain de Botton felvetése, hogy a legtöbb szerelmi történet ott ér
véget, ahol a való élet kezdődik: X és Y ilyen-olyan nehézségek árán végül
egymás karjaiban köt ki, boldogok, mint atom, és úgy is élnek, míg meg nem
halnak. De a valóságban ez csak annyiban igaz, hogy élnek, amíg meg nem halnak
(kivéve azokat, akiknek átmossa az agyát a tévé meg a többi, azok már korábban
átmennek zombiba, ez azonban nem ehhez a könyvhöz tartozik – bár megfelelően
megvilágosodott szemszögből nézve ez is szinte mindenki).
Ez a könyv arról szól, hogy mit rontunk el és miért. Kíméletlenül őszinte
és pontos megállapításokat tesz az alapvetően filozófusnak számító de Botton, s
teszi mindezt egy konkrét pár történetén keresztül. S bár annak érdekében, hogy
regényszerű lehessen ez a sztori, tényleg vannak konkrétumai a párnak, ám az
író azon volt, hogy az életükben felmerülő problémák minél általánosabbak
legyenek. Annyira nagyon nem is kellett megfeszítenie magát ez ügyben, hiszen
amit a közel-keleti származású Rabih és a skót Kirsten megélnek, annak a zömén
így vagy úgy, de minden házaspár keresztülmegy.
És de Botton azt mondja, hogy alapvetően az okozza a gondokat, hogy a
sebeinken keresztül szemléljük a világot, életünk párját meg végképp. Meg hogy
a gyermekkorunkban megélt feltétel nélküli szeretet az, amit a párunktól
remélünk megkapni, aki ezt a szerelem kezdetén kialakuló rózsaszín köd leple
alatt látszólag meg is adja. Csak aztán kiderül erről a párról, hogy ilyen meg
olyan, s ráadásul még amolyan is. És ha akárki lenne, talán látnánk, hogy hát
csak ember a nyomorult, de mivel az életünket bíztuk rá (a házasság
kötelékében), iszonyatosan rosszul esik tőle, hogy mégsem tudja megadni, amit
ígért az elején. Mi több, esetleg a fejünkhöz vágja, hogy mi se neki.
Az a baj ezzel a könyvvel, hogy a maga már-már tabudöntögető módján nagyon
sok igazság van benne. És az igazságot ezer emberből 999 nem fogadja túl jól. Hát
ki szereti, ha oldalanként pofán csapják? Ahhoz is meg kell érni, és akkor az
még csak egy. Merthogy, és ezt szerintem nem hangsúlyozza ki eléggé ez a könyv,
a párkapcsolathoz két ember kell, ezért is hívják párkapcsolatnak. Az a fokú
tudatosság, belátás, megértés és együttérzés, hovatovább felébredett
bölcsesség, amit de Botton előír mindenkinek, aki párkapcsolatra adja a fejét,
érzésem szerint a nyugati civilizációban élők 99,99%-ának semmivel sem
elérhetőbb, mint a Csomolungma csúcsa. Az pedig, hogy a kivételes maradékba
tartozók közül kettő egymás párja legyen, már-már a lehetetlennel vetekszik.
Végig, ahogy olvastam a könyvet, az motoszkált bennem, hogy vajon mire
futtatja ki az egészet de Botton. Mi lesz az ő biznisze, amiért ezt az egészet
leírta. Aztán kibújt a szög a zsákból: története házaspárja végül a párterápia
segítségével érti meg végre annyira egymást, hogy élhető életük legyen. És
elhiszem de Bottonnak (akiről mondjuk nem tudom, van-e párterapeutai praxisa,
de ahogy nézem, nem merő filozofálgatással keresi meg a betevőt), hogy működik
a dolog. Mert akárhova nézek, azt látom, hogy az emberek többsége nem tud
beszélni az érzéseiről, ha mégis tudna, nincs kinek elmondania, ha mégis van,
hát a barátainak beszél róluk, akik valószínűleg a barátság lényegét abban
látják, hogy neki adjanak igazat és a másik felet szidják, s ha mégis lenne
olyan barát, aki megmondja az igazat, akkor meg a kérdező fél fogja
valószínűleg úgy érezni, hogy anyádpicsáját. Tehát elhiszem, hogy egy külső
szakember segíthet. Nem rovom fel de Bottonnak, hogy nem említ más megoldási
lehetőségeket, mert relatív, hogy vannak-e: bármely megoldás, módszer, út csak
annak hozhat eredményt, aki hajlandó és képes is végigmenni rajta. Azzal
viszont bajom van, hogy nem írta oda, hogy a párterápia akkor segíthet nagyon
sokat, HA mindkét fél részt vesz benne. Mert ha csak az egyik próbál valamit
tenni, akkor az, legyen ez az egyik fél bármilyen belátó, megértő, igazi
felnőtt, nem lesz elég. Lehet, hogy hosszú távon érett viszonyulásával élét
veszi a másik fél támadásainak – de ebben a verzióban meg mintha túl sok lenne
a "lehet", és ahogy az egyik Nomad dal fogalmaz: "az élet túl
rövid ahhoz, hogy rossz legyen".
Mi több, ebben a könyvben, bár bőven van szó a női oldalról is, érzésem
szerint mélyebben jelenik meg a férfié. Rabih csórikámról minden kiderül, de
Kirstenről nem annyira. És ha már az a cél, hogy beszéljünk őszintén minden
szarról, akkor itt érzek némi hiányt.
Mégis szívesen odaadnám ezt a könyvet mindenkinek, aki már párkapcsolatban
él, vagy egyszer majd fog. Sosem késő belátni a hibáinkat, rájönni, hogy mi
mozgat minket (sokszor tudat alatt), és mi a párunkat, mindig van remény
valamit jobbá tenni. És felnőttként kutya kötelességünk lenne, hogy tegyünk már
saját magunkért, hogy jobban képben legyünk, hogy ismerjük meg magunkat, hogy
jobb párja lehessünk a párunknak, jobb szüleje a gyerekünknek.
S persze lehet, hogy van ebben a témában sokkal jobb könyv vagy megfejtés,
de addig is, míg ez kiderül, csak olvassa végig mindenki. Mert végig kell
olvasni, akárhogy is fáj, amit de Botton ír, nem szabad félbehagyni, mert eljut
valahova, ad valamiféle megfejtést, és az messze több, mint ami a legtöbbünknek
jut.
