A Solar Scream első albumát (Divider) 2006-ban vette fel, 2007 végén jelent meg, így nem csoda, hogy már inkább az új nótákra szeretnének koncentrálni, amikből 3 fért a 7 számos programba. A nyitó Still Running Deep jött be a legjobban, nagyon hangulatos, de a többi is rendben volt, a lemezesek közül meg a Misery Entwines tetszett most leginkább, remek a ritmus, amire épül, viszi magával az embert. De a Permanence slágernek is beillő refrénje is ott volt. S a végén nyomtak egy System Of A Down-Aerials-t is, jól, de kissé minek? A gitáros SolarTom utóbb azt mondta, hogy azért ezt, mert nem akartak valami egyértelműt, de hát az ő zenéjük amúgy sem az. Illik sokmindenhez, más nézőpontból meg sehova, egyszerűen azért, mert annyi minden van benne: progos dallamok, Katatonia-rokon modern dark-témák, néhány zúzósabb dolog, miazmás. És jól zenélnek, sőt, a nem rég visszatért basszer, Csabi is jól tolta, meg a kezdeti görcsösség is oldódott, de az, hogy ketten konferálnak, nem OK (függetlenül attól, hogy Tamás mikrofonja szólt-e), és a kiállás sem 100%-os. No de majd, apránként.A Lake Of Tears még soha nem járt nálunk, ami elég fura, tekintve, hogy a ’90-es évek közepi gothic/death/doom hullám kb. minden valamirevaló bandája sűrűn fellép itt, és mindig sikerük van. De az ő pályájukon ettől függetlenül is annyi baki, probléma volt, hogy az is nagy szó, hogy még léteznek. Igaz, közben fel is oszlottak… Lehettek volna ők is sztárok a stílusirányzaton belül, hiszen ’95-ös második lemezüket, a Headstones-t kultikus tisztelet övezi egy szűkebb körben, a ’97-es, pszichedelikusabb irányba forduló A Crimson Cosmos-on meg ott volt a Devil’s Diner, egy gót diszkósláger, amire nagyon lehet ropni. De aztán az amúgy is minden idők egyik legbénább metalkiadójának számító Black Mark annyit szerencsétlenkedett velük, hogy most ott tartanak, ahol.
Ez magyar viszonyokat nézve kb. 200 embert jelent (pláne két nappal a Zöld Pardon beli, közelingyenes Paradise Lost után), akik viszont azért jöttek, mert tényleg szeretik a Könnyek Tavának zenéjét, és olyan fogadtatásban részesítették a svéd négyest, hogy tisztán látszott rajtuk a meglepődés. A borízű hanggal bíró Daniel Brennare énekes-gitáros, aki kinézetre bármely falusi lagzis bagázs szintisének is elmehetne, szimpatikusan hajtogatta, hogy „jól van, barátaim, jól van”, és az egész csapat barátságos, szerény csókákból állt, akik idült mosollyal fogadták a masszív „lékoftírz” kórust. Egyedül a viking külsejű basszer Mikael Larsson nézett ki úgy, mint aki egy ilyen zenekarban játszik, de a lelkesedés és a tűz mindannyiukban megvolt.Megtépázott karrierje során 7 albumot adott ki a csapat, ezek közül a rém gyenge hangzású The Neonai-t most hanyagolták, de a múlt évi Moons and Mushrooms-ról is csak két számot (a tempósabb You Better Breathe While There's Still Time-ot és a szomorkás Like a Leaf-et) toltak. Az eggyel korábbi Black Brick Road-ot viszont 5 nóta képviselte, köztük a jó pörgős The Greymen. Legmelankólikusabb anyagukról, a Forever Autumnról az itt samplerről felcsendülő hegedűvel induló, de amúgy nem totál beállt, szintén slágernek is beillő So Fell Autumn Rain szólt, az első Greater Art-ot meg az As Daylight Yields idézte meg. A már említett Crimson Cosmosról vett To Die is to Wake volt az intro, plusz Boogie Bubble, a közönségkedvenc Cosmic Weed, és a táncra csábító Devil’s Diner.
Hát igen, ezek jobbára elég jó dalok meg minden, de azért egyikre sem volt akkora zúzás és ováció, mint a 6 db Headstones-os számra! Kivételes egy album volt az, amolyan igazi elfeledett, avagy kevesek által ismert gyöngyszem. Szokás mondani, hogy a Lake Of Tears igen egyszerű zenét játszik, és ez így is van, pl. SolarTom is azt mesélte, hogy gitárosi pályája korai szakában milyen könnyen meg tudta tanulni a LOT szerzeményeket. Ami a Headstones-t mégis naggyá tette, az az, hogy ez az egyszerűség ott a természet tisztaságát, elemi erejét idézte meg. A címadó Headstones akkordjaiban ott a hegyi forrás vize, az emberrel egyidős gyász esszenciája; a Ravenlandben és a Sweetwaterben észak minden komorsága, hidege és nemessége; az A Foreign Roadban az ősrock és -metal alapvető riffelése, a Dreamdemons-ban és a második ráadás Burn Fire Burnben maga a tűz. És erről beugrik még egy hasonlat: faragatlan ez a zene, mint a tábortűz fahasábjai, de egész éjjel melegen tart a tél ege alatt, lángjaiban régmúlt idők képei lobognak, füstjében ősök szelleme suttog.
Családias hangulatú, igazi underground koncert volt ez, olyan, amire mindig jó lesz visszaemlékezni.