nat b
Név:

Ez amolyan félblog, nem igazi. Inkább csak arra van, hogy feltegyek akármi cikket, legyen Hammer-es, ekulturás, endless-es, vagy bármi egyéb, ami nekem valamiért fontos. És nem csak zenékről meg könyvekről meg filmekről. Hanem pl. helyekről, ahol járok. És biztos lesz itt pár gondolatom is, meg hasonlók.

péntek, június 27, 2008

Patricia McKillip: Boszorkányerdő

Vadág erdeiben – Óföld elfeledett vadjai
Sorozatcím: A képzelet mesterei
Kiadó: Delta Vision
Kiadás éve: 2008 (első kiadás)
Fordította: Körmendi Ágnes, Kleinheincz Csilla
Eredeti cím: In the Forrest of Serre, The Forgotten Beasts of Eld
Oldalszám: 458
Ára: 2790 Ft
Kategória: sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom


Az 1948-as év szökőnapján született amerikai Patricia McKillip két rövidebb regényét foglalta egy kötetbe a Delta Vision kiadó. Az Óföld elfeledett vadjai 1975-ben World Fantasy díjat nyert, a Vadág erdeiben-t pedig Mythopoeic díjra jelölték 2004-ben. Három évtized telt hát el a két írás megjelenése között, mégis remekül megférnek egy fedél és a Boszorkányerdő cím alatt.

A Vadág erdeiben az orosz népmesékből merít sokat. A tűzmadár, Minden Boszorkányok Anyja (avagy Baba Yaga), a sűrű, sötét erdőségek, és maguk a szereplők is az orosz-szláv folklórban gyökereznek, és talán sokaknak meglepő lesz tapasztalni, mennyi párhuzam, áthallás, hasonlóság van a magyar népmesékkel. Egy feleségét és gyermekét elvesztett, halálvágyó herceg az egyik főszereplő, aki háborúból hazaútján lovával eltiporja az említett boszorkány kedvenc fehér tyúkját, szörnyű átkot vonva ezzel szegény fejére. Mire nagy nehezen hazaér, apja, Vadág rettentő ura azzal a számára szörnyű hírrel várja, hogy már útban van kastélyukba a herceg számára kiszemelt új ara, egy szomszédos király legkisebb lánya, akit egy különös varázsló kísér el útjára. Amellett, hogy e két nemesi sarj kapcsolata furán, nehézkeses és kínosan alakul, a történet legfőbb szála mégiscsak az, ami a varázslók hataloméhségéről szól. McKillipnél nem csak, hogy mindennek ára van, de a maga mesés, költői módján ijesztően félelmetes és reális képét festi meg a hatalomvágynak.

Az Óföld elfeledett vadjai inkább legendákra épít, legendás állatokra, akikről rég elfeledett énekek szóltak, akik csodálatosak és félelmetesek – és akiket egy varázsló leszármazottja, az elefántcsontszín hajú Szibella ural. Világtól elzárt, hegyi birtokán tartja e különleges lényeket, akikkel mentálisan tud kommunikálni, ám ő egy még náluk is különlegesebb teremtményt szeretne fellelni, s magához láncolni. Mindeközben azonban az emberi világtól elzárt szépség apránként csak megismerkedik az emberekkel, az egymással örökös harcban álló birodalmak ügyes-bajos dolgaival, amikbe végül maga is belekeveredik. Saját, különös hatalomvágya mellett az emberi érzésekkel való szembesülés, azok megtanulása is megannyi veszélybe sodorják őt, és ahogy a kötet másik írásánál, itt sem lehet előre kitalálni a fordulatokat, melyek mögött a valós élet és az emberi lélek alapos ismerete rejlik.

Mindkét történet telis tele van ősi szimbólumokkal, amik ebben a közegben is hordozzák súlyúkat, erejüket. S ha ez nem volna elég, McKillip szépirodalmi igénnyel ír, sokszor költőien, szavai, mondatai úgy burjánzanak és ejtik rabul az olvasót, ahogy azon roppant erdőségek növényei, ágai, indái, amik már az ember előtt is itt voltak. És pl. ilyeneket ír: „Akárcsak a víz, a mesék is megtalálják a saját útjukat; oda mennek, ahol szükség van rájuk.”

Könnyű Ursula Le Guin meg Anne McCaffrey műveihez hasonlítani Particia McKillip regényeit, hiszen hasonlóan fantáziadús, átható atmoszférájú, egyéni, tartalmas és igényes írások. A fantasy mániákus rajongói közül sokan fanyalognak a nők által írt fantasy-re, de a fent említettek, és még sokan mások, olyasmit tudnak, amit egy férfi író sem. Ez valami olyan plusz, aminek nyilvánvalóan köze van nőiségükhöz, de nem e cikk tárgya a meghatározása. Meg aztán, különben is, ez a két kisregény messze nem tipikus fantasy, annál jóval fajsúlyosabb, mélyebb, vadabb és szépségesebb. Bárcsak minél többen olvasnák, akik amúgy szeretik a szárnyaló fantáziát és az arany- meg vas-szálakkal beleszőtt mondanivalót!

A magyar kiadásról még annyit, hogy Körmendi Ágnes fekete-fehér borítófestménye közelebb visz e történetek lényegéhez, mint sok csicsás, csupaszín borító, amiket a külföldi kiadásokhoz készítettek. Ági volt a könyv javának fordítója is, s zömében jó munkát végzett, ám nem hagyhatom szó nélkül, hogy zavaróan sok hiba, elgépelés maradt a szövegben, ami nem csak az ő vétke, de a szerkesztőé és a korrektoré is. Erre sokkal jobban oda kell figyelni.

Címkék: