Klasszisokkal jobban szólt az A38-on a To-Mera, mint múlt évben a Szigeten. Az akkori hangzás élvezhetetlen volt, most azért jóval érthetőbb volt a dolog, bár kötve hiszem, hogy túl sokat hallottak magukból odafönt, meg elviseltem volna több kakaót a gitáron (Tom MacLean zseni), főleg az elején. Így a nyitó Blood, az első lemez slágere nem tudott akkorát ütni, ami azért kár, mert aztán, a záró Inside the Hourglass-ig nem is igen volt olyan dal, amibe könnyebben bele lehet kapaszkodni. Nem csak, hogy veszettül komplex ez a zene, de sokszor olyan érzésem van, még most is, pedig már rengetegszer hallottam mindkét albumukat, hogy egyszerre 2-3 különböző szerzeményt hallok… 
Csúnyán elnagyolva kb. mintha az Awake-korszakos Dream Theater, egy hangulatos bárban zenélő, gátlástalan jazz banda, és mondjuk Poe írásainak atmoszféráját ill. csalódások, szakítások és hasonlók fájdalmait megidéző muzsika keveréke volna. Juliette (ex-Without Face, az amúgy angol banda magyar énekesnője) hangja sokszor egész másutt szárnyal, mint ahol Tom és a többiek zúznak vagy borulnak. Ezzel együtt ennél megfelelőbb közönséget nehezen találhatnának maguknak, s az alapos taps is ezt mutatta. De így is csak a buli végére engedett fel zenekar és akik nézték-hallgatták, ugyanakkor meg, ha bármikor közben behunytam a szemem, egyedül voltam, és működött a varázs. Persze, ha meg kinyitottam, akkor… Maradjunk annyiban, hogy Juliette-et nem csak a hangja emeli ki a metalénekesnők közül :)A svéd Pain Of Salvation múlt év februárjában játszott ugyanitt, azóta nincs új lemezük, szóval talán emiatt is voltunk most kevesebben (bár nem kínosan). Múltkor alighanem valamiféle bizonyítási kényszer dolgozott bennük, az akkor még friss Scarsick kapcsán, most viszont végig totál felszabadultan, lazán játszottak, sőt, jóval súlyosabban is. A Falling-The Perfect Element kezdés persze nem ezirányba mutatott, de aztán egymást érték a dalok közötti és közbeni poénok, a három húrcsépelő rengeteget mozgott, de még a jellemzően fa orcájú Fredrik Hermansson szintis is el-elmosolyodott, ha azt hitte, senki nem látja, de én résen voltam, hehe.
Persze, valahol tán fura, hogy ennyi mókázás ment ilyen borult-komplex-nehéz zene mellett, de a Daniel Gildenlöw énekes-gitáros-lyányokkedvence által vezetett csapat szinte hazajár ide (ugye a Remedy Lane c. lemezük a góré budapesti élményeit is felidézi), és pont ez a hozzáállásuk teszi őket baromi szimpatikussá. A dalok magukért beszélnek, miért játszanák hát pluszban a szigorút? A kigyúrt, rasztás Johan Hallgren gitáros volt Daniel mellett a legaktívabb, vokálok terén is, és jó a hangja, de a már-nem-is-annyira-új basszer Simon Andersson is kedélyesen zorkóskodott gyilkos kardhegyekben végződő szakállával, s a valóban új dobos, a francia Leo Margarit is remekül helyt állt.
A kb. 2 órás programba mindegyik lemezről raktak valamit. Igazán az első lemezről (Entropia) eltolt Nightmist-nél kezdtem jól érezni magam – az est egyik legmetalosabb, legsúlyosabb nótája volt. A hajó is itt mozdult be először. És az valami gyönyörű érzés, ahogy a zenére ring és reng a jó öreg A38-as! Hatalmasat ütött az Ashes, meg a ráadás egésze (Scarsick, Chainsling, Disco Queen), hidegrázósan szépséges volt a This Heart of Mine, de amúgy mindegyik dal jó volt. A hangzás is, többé-kevésbé – bár sikerült megint megsiketülni, amitől az elmúlt hónapok perszonális koncertínsége miatt el is szoktam. Sebaj, lényeg, hogy a Pain Of Salvation egyike napjaink legjobb bandáinak, és egy nem csak a nyári idő miatt forró hangulatú koncerttel tettek bennünket gazdagabbá.