Riverbend: All Our Luggage

A Riverbend úgy indult, hogy Dudás Tamás és Sztaroszta Adamo lementek a Sajó partjára, pengették az akusztikus gitárjukat, Tom énekelt, ami eszébe jutott, felvették mobillal, kirakták a netre, „oszt jónapot”. Tamás a legendás, kultikus sajószentpéteri Screen dalszerzője volt, a ’90-es évek elején megjelent egyetlen, kiadó által kiadott albumuk (Being the Season!) örök kedvence a beavatott keveseknek. Adamo a Damn Natural nevű bandában került Tomi mellé, de annak is sok éve már. Aztán ha csak ennyit csináltak volna, annak is nagyon örültünk volna maroknyian, akik egyáltalán látták azokat a videókat.

De végül lett teljes zenekar, két énekesnővel, s ez az első hivatalos anyaguk öt végtelenül egyszerű, mégis nagyon erős, főleg akusztikus gitárra épülő dalt rejt. Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Az 1980-as évek Japánjában játszódik Macuie Maszasi regénye. Egy kicsi, ám annál jelentősebb építésziroda adja a történet keretét, s két főszereplőjét is. Egyikük a hetvenes éveiben járó, sajátos módszerekkel és filozófiával dolgozó professzor, a Murai Tervezőiroda névadója, másikuk az egyetemet épp csak elvégzett mesélő, Szakanasi, aki nem pusztán felnéz Muraira, de azzal is tisztában van, hogy az irodába a ritkánál is ritkábban vesznek fel ennyire újoncot.

Hogy mégis így történt, annak alighanem az az oka, hogy az idős mester elvállal még egy, talán utolsó, nagy feladatot: indul a Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázaton. Nincs már mit bizonyítania, jellegzetes, a hangsúlyt a praktikumra helyező, visszafogott, letisztult stílusát számos kisebb-nagyobb épület képviseli szerte Japánban. De most az őt legjobban ismerő munkatársait is meglepi néhány újító húzásával.

A tervpályázat alakulása és az ehhez kapcsolódó megannyi, az építészetről szóló rész mellett mester és tanítványa kapcsolatának alakulását is nyomon követhetjük a regényben, ahogy a fiatal, magának való Szakanasi első komolyabb párkapcsolata is az olvasó szeme előtt kezd el kibontakozni.

Nem olvastam elég japán irodalmat, még a mangákat is idevéve sem, hogy el tudjam helyezni ezt a könyvet a japán irodalomban. Azt sem tudom, a japán olvasóknak mit adhat, akik minden bizonnyal mást találnak benne, mint én, egy az övéktől gyökeresen eltérő kultúra szülötte. A regény eleje számomra megnyugtatóan lassú volt, épp jól esett a tomboló nyárban ez a hűvös, visszafogott szöveg, és később sem zavart, hogy a cselekmény itt szinte mellékes. Illetve egyáltalán nem az, és Macuie nagyon is univerzális, emberi dolgokról mesél. Ám amit mond, azt épp a hogyan-nal teszi számomra érdekessé. Azzal, ahogy mesél róla. Egyszerre realistán, mégis olyan költőien. Nagyon japánul, miközben néha-néha felmerültek bennem kérdések, hogy egyik-másik szereplő miért hoz be olyan elemet, ami annyira nem japán (kezdve azzal, hogy a professzorra milyen nagy hatással volt több európai építész és egy amerikai is). De aztán eszembe jutott, hogy én itt magyar létemre rendelhetek szusit vagy elmehetek ilyen-olyan keleti éttermekbe, étkezdékbe Budapesten. Vagy ott van a Városligetben a Magyar Zene Háza, amelyet egy japán építész, Fudzsimoto Szószuke tervezett. (Arról sajnos nincs infóm, hogy az író merített-e ihletet valamely japán építész életéből és műveiből.) Akkor meg miért ne ünnepelhetne egy japán cég mondjuk egy olasz étteremben, ami történetesen Tokióban van?!

Az ám, csakhogy a történet zöme nem ott játszódik, hanem néhány órányi autóútra onnan (vagy ha a valaha működött, keskeny nyomtávú vasúttal mentünk volna, hát lett volna az hat is), a japán hegyek között, egy vulkán közelében, a Nyári Laknak nevezett helyen. Azt is Murai tervezte, s túl azon, hogy a leírások alapján még Mijazaki filmjeiben is helye volna, az az a hely, ahova a nyári hőség elől felköltözik az iroda, s ott folytatják mély koncentrációba merülve a munkát. A természet, maga a vulkán is fontos eleme lesz így a regénynek, ahogy a madarak és a komolyzene is, s persze maga a Nyári Lak.

Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Macuie klasszikus zenei műveket követve szerkesztette meg a regényt, egyes visszatérő, repetitív részletek is erre utalnak. S bár az effajta muzsikához épp úgy nem értek, ahogy a japán irodalomhoz, még nekem is feltűnik, hogy nem csupán az idős, révbe ért mester és a kezdő tanítvány, de a keleti és nyugati világ találkozásáról is szól a regény. Nem összeütközéséről, de a változásról mindenképp. S persze az idő múlásáról, arról, hogy van, hogy az események váratlanul és elsöprő erővel jönnek, ahogy egy vulkán kitör (nem spoiler!), de általában a lassan csordogáló, mégis egyre fogyó napok hozzák el a változást.

Azt gondolom, ez egy szép és bölcs regény, és nagyon sűrű mondanivalója van, miközben épp oly elegáns és távolságtartó, mint amilyennek sokszor Japán és a japán kultúra tűnnek. Érdekes látni, hogy a lassú mesélés közepette mennyivel visszafogottabban sugalmaz a szerző, mint a nyugati írók szoktak. Amik történnek a könyvben, ahová kifut a főszereplők élete, egy ponton már sejti az olvasó, mégsincs olyan érzése, hogy a mindentudó író játszik vele.

Olyan könyv ez, amit érdemes időről időre újraolvasni, hogy vajon mit mond adott korban. Mégis kicsit ellentmondásosnak érzem, az én (Japánból nézve) nyugati elmémmel. Miközben megismeri és részben megkedveli az ember az egyes szereplőket, és nem csak az egész könyvből áradó melankóliát, de konkrét, élesebb bánatot vagy gyászt is érez egyes részeknél, tehát a „rideg” japánság ellenére is érzelmeket ébreszt, valahogy mégsem megy annyira mélyre. Vagy de, csak nem tűnik fel elsőre. Meglehet, ez olyan fajta írás, amely beépül, s hosszabb távon hat. De most, utólag visszagondolva, úgy érzem, a leírásai hatottak rám leginkább, a helyekről, az épületekről, s néha az emberekről.

 

 

Magvető, Budapest, 2025

374 oldal

Fordította: Vihar Judit

The Gathering: Mandylion 30

Ma 30 éve jelent meg az album, aminek nyomán szerte a világon metalos férfiak és fiúk szerettek bele egy bizonyos holland hölgybe... De mondjuk ezen túlmenően is van miért megemlékezni a harmadik The Gathering albumról, minthogy forradalmi anyag volt, énekesnős ill. gothic/death/doom metal vonalon is. De azt is bebizonyította, hogy ilyen zenét is előadhat valaki úgy, hogy közben aranyos. Bizony.

Az alábbi cikk nem korabeli, nem volt olyan szerencsém, hogy a megjelenésekor én írjak róla, hát pótoltam a dolgot 2012-ben, a Hammer Hatásokk rovatában.

---

 

A holland the Gathering-et 1989-ben alapították a Rutten testvérek (René gitáros és Hans dobos). Első két albumuk, az atmoszférikus death metalt rejtő Always…, és a számos irányba kísérletező, de emiatt széteső Almost a Dance hosszú távon nem sok vizet kavart, noha mindkettőn volt női ének és szinti is, amik abban a korszakban ritkaság számba mentek. Ám a harmadik lemez, a Mandylion kapcsán ismerték meg őket tömegek. Ezen mutatkozott be Anneke van Giersbergen nevű énekesnőjük, aki jobbára pop, jazz és rock zenéken nőtt fel.

Bár a csapatot az underground szintről egyre feljebb törő dark/gothic/death/doom metal vonulathoz sorolták, zenéjükben már ekkor rengeteg pszichedelikus és progresszív rock hatás érvényesült. Ám, elismerve a zenészek minden erényét, Anneke nélkül sosem lettek volna azzá a közkedvelt csapattá, amellyé a Mandylionnal kezdődően váltak.

Részemről ez nem volt szerelem első hallásra. Az lejött, hogy érdekes és újító csapat, az is, hogy metal bandáktól szokatlan dolgokat hoznak a zenéjükbe (pl. a javarészt instrumentális, legalábbis szöveg nélküli címadó erősen Dead Can Dance hatású, szóval egyszerre sötét és világzenei), de úgy éreztem, hajlamosak a dalaikat túl hosszúra nyújtani nem eléggé érdekes, fogós témákkal. A mai napig az a véleményem, hogy az ezt követő Nighttime Birds album a Mandylion befogadhatóbb, tökélyre csiszolt verziója volt.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy rockerek ezrei szerettek bele Annekébe, amint meglátták a Strange Machines klipjét. Vagy a Leaves-ét, tudom is én, melyik volt előbb. Az én véleményem is akkor változott meg. Azért is, mert a lány szakított mindenféle metalos hagyománnyal, mind énekében, mind külsőségekben: sem drámai áriázást, sem keménykedést nem hallhattunk tőle soha, ahogy fekete csipkét vagy szegecses bőrt sem viselt. Ő csak önmagát adta, bűbájos természetességgel, és hol vidám, hol szomorkás dallamai mindig megtették a magukét.

A kő egyszerű, doom-os riffre épülő, de szárnyaló Strange Machines és az érzékeny szövegű, monumentálisabb és finomabb részeket is hozó Leaves volt tehát az album két nagy slágere. De emlékezetes a többi is: a régi prog.rock és szimfo hatásokat is mutató, kissé dagályos, de Anneke dallamai miatt remek Eléanor, a szépséges In Motion #1 és a lemezt lezáró hömpölygősebb, álmodozó folytatása (In Motion #2), a tenger erejét áthatóan megidéző Fear the Sea, és a megintcsak terjengős instru részekkel teli, Pink Floyd-os szólót is felvonultató, énekileg szívet tépően fájdalmas Sand and Mercury.

Bár a későbbiekben egyre inkább kiveszett a metal a Gathering zenéjéből, kísérletező kedvük, képességük az átható atmoszféra megteremtésére, legyen az vidám és felszabadult vagy gyászos, szomorú, Anneke beszállásával lett védjegyük, és tartott is kiválásáig. A nélküle készült lemez sem rossz persze, csak már messze nem ugyanaz, ahogy Anneke szólóalbumai meg néha túl pop-osak, túl könnyedek.

 

 

Lipták Gábor: Délibáb

Lipták Gábor (1912-1985) ezen kötete alföldi regék, mondák, történetek igen olvasmányos és szórakoztató gyűjteménye. Nem túl meglepő módon az Alföld kapcsán sűrűn kerül elő a török hódoltság kora, több történet szól hajdúkról és betyárokról, és a gonosz elnyomót (legyen bár külhoni vagy magyar) megleckéztető szegénylegény is gyakran feltűnik a történetekben. Jut hely a romantikának is, bár a happy endre nincs garancia, és hátborzongató írás is akad. Ahogy ma, a régmúlt időkben is olyan hely volt az Alföld, amelynek megvan a szép, költői arca, de a kegyetlen, kopár, embertpróbáló is. 

Teljes cikkem ekulton. 

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség

Negyedszerre kísértem el Georges Dupin felügyelőt egy csavaros bretagne-i nyomozásra. Nem is tudom, krimiként mennyire működik a regény, mert nem értek hozzá. De amikor Bretagne-ról mesél Bannalec, a mindenféle apróbb-nagyobb dolgokról, onnantól, hogy persze a bretonok fedezték fel Amerikát (is), át a különféle tájakon, helyeken, ételeken, odáig, hogy hogy működik az osztrigatenyésztés, én ugyan le nem tudnám tenni.

Teljes cikkem ekulton. 

David Almond: The Tightrope Walkers

David Almond brit szerző elsősorban ifjúsági- és gyermekkönyvek írójaként ismert, s hazájában hovatovább a legnagyobb sztárok közé tartozik. De írt azért néhány novellát a felnőtteknek is (akiknek amúgy csont nélkül merem ajánlani a fiatalabbaknak szánt, csoda bölcs és megindító könyveit is) – és ez a regénye is nekik szól.

Függetlenül attól, hogy amúgy nagyon olyan, mint a legtöbb további írása. Észak-Anglia, ’60-as évek, munkásosztály. Felnövéstörténet abban a korban és azon a helyen. A hétköznapi rögvalóság, a mindennapokban mégis megtalált szépség, és némi kis varázs, vagy legalábbis valami megmagyarázhatatlan...

Teljes cikkem ekulton. 

FEKETE ZAJ Fesztivál, Sástó (2025. aug. 2.)

Nem múlik a Fekete Zaj fesztivál varázsa. Megérkezni a hegyek közé, újra látni megannyi ismerős arcot és/vagy jópofa fazont, nem szólva a kacsákról, a tóról, a kilátóról, valami csoda. Gyerekkoromban jó párszor jártam Sástón, emiatt is kicsit visszamegyek gyerekbe ilyenkor, és ez ott van az élet legjobb dolgai között.

Most mondjuk nem láttam olyan sok koncertet, s persze, hogy a Thy Catafalque nagyon-nagyon jó volt.

Hammer honlapon írtam le az élményeimet, s ott van link sok fotóhoz is. 

 

Steve von Till / Greet koncert – Budapest A38 hajó, 2025. július 18.

Steve von Tillt a legtöbben a Neurosis gitáros-énekeseként ismertük meg. Ez a csapat amiatt lett a ’90-es évek egyik legfontosabb, úttörő zenekarává, ahogy a metalt, a hardcore-t ötvözte ambient témákkal, felkavaró, sokkoló, irdatlanul súlyos dalokba. Magam ott voltam a legendássá lett, 1999-es, Almássy téri fellépésükön, mely a legmaradandóbb koncertélményeim közé tartozik. Viszont azóta nem láttam őt, pedig járt itt szólóban (ill. a Harvestman nevű projectjével) és a Neurosisszal is. Hanem új szólóalbuma, az Alone In A World Of Wounds mélységesen megérintett, és hiába volt előtte cefet éjszakám, hiába fájt a fejem és fogam, úgy döntöttem, ezt a koncertet nem vagyok hajlandó kihagyni.

Teljes cikkem a koncertről ekulton, a végén linkkel további fotóimhoz. 

Sigrid Nunez: A barát

Néhány hónapja szembejött velem az ezen regényből készült film előzetese, és az alapján arra jutottam, hogy jó lenne a film előtt elolvasni (már ha ugyan eljut a magyar mozikba). A trailer felkészített rá, hogy nem lesz vidám, de minthogy láttam, hogy amúgy szépirodalom, az sem lepett meg, hogy részint az okoskodós-önboncolgatós-depresszív írói sztorik közé tartozik. New York, írói lét, egy öngyilkos barát, aki után a hatalmas dán dog a jobbára egyes szám első személyben mesélő főszereplőnőre marad. Aki, mint idővel elég világossá válik, szerelmes volt ebbe a barátjába, aki viszont, hiába volt nagy nőcsábász (s mellette író és tanár, akárcsak mesélőnk), vele ugyan nem igazán kezdett viszonyt. Ilyenek. Felnőtt regény. Sok idézet az írásról, a már említett írói létről, sok, de rövid fejtegetés nagyon komoly és mély témákról, nem is feltétlenül az elvárt PC irány szerint, annál sokkal okosabb Nunez – s mégis, közben sokáig magának sem vallja be (a regénybéli írónő), hogy minden okosság sem elég feldolgozni a tragédiát, megélni a gyászt.

Ritkán olvasok ilyesmit, egyszerűen azért, mert túlságosan átérzek mindent, amit olvasok (látok, hallok stb.), és az ilyesmitől befordulok. Úgyhogy Bill Murray miatt olvastam el (ő a film egyik főszereplője). Meg a kutya miatt. És ahogy a mesélő lassan megismerkedik Apollóval (a dán doggal), ahogy egyre inkább egymás segítői lesznek, az valami csodaszép. Nyilván más, kutyákról szóló könyvekben-sztorikban is megtalálni ugyanezt, Sigrid Nunez regényét tán az teszi különlegessé, hogy szépirodalomba szőtte bele a kutyák iránt érzett, ill. tőlük kapott szeretetet. Még ha ő maga idéz is több korábbi szépirodalmi művet, amelyben szerepelnek ebek. Hanem mivel magam is „kutyás” vagyok, és velejéig át tudom érezni, s jobbára meg is éltem sok mindent, amiről ez a könyv szól, hát nekem végül nagyon tetszett, még ha a szépségén túl átjött a fájdalma és az íróilétes nyomorgása is.

Gaupa: Fyr EP

Számos különféle hatás érvényesül a svéd Gaupa zenéjében (folk, stoner, pszichedelikus, progresszív rock/metal). Fekete Zajra való cucc ez, mágikus, elvarázsolt dallamokkal és témákkal, és Emma Näslund személyében egy olyan énekesnővel, akiből jó eséllyel hamarosan sokak kedvence lesz. A szőke hölgy ugyanis igazi jelenség, olyan hanggal, mellyel csak nagyon ritkán megy magasabb tartományokba, s nem is igazán mélyen dörmögő, ám ebben a középfekvésben nagyon kifejező és magával ragadó tud lenni. 

Teljes cikkem az EP-ről a Hammer honlapján olvasható.

Lipták Gábor: Ezüsthíd

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki először 1961-ben, az Aranyhíd című kötetben gyűjtött össze különféle balatoni meséket, mondákat, történeteket. Ezt több másik könyv is követte, melyekben hazánk egyéb tájegységeiről regélt, ám 1977-ben visszatért a Balatonhoz.

Hanem az Ezüsthíd mégis más, mint az Aranyhíd, s nem pusztán azért, mert nem a Nap, hanem a Hold fényének sajátos játéka a vízen adja a címét. Kevesebb a mesés elem, több a történelmi, s általában az olyan írás, amit inkább elbeszélésnek, akár anekdotának lehetne mondani, még ha a szerző a jelenéről nem írt is. Az első kötetnél nem éreztem ilyen gyakran az oktató-nevelő szándékot, mint itt, de még így is inkább irodalmi szöveggyűjtemény ez a kötet, mintsem történelemkönyv.

Teljes cikkem róla ekulton.

Tom Taylor - Matyáš Namai: A Dalai Láma útja

Nyilván nagyon erős képregény ez, a Dalai Láma története miatt is, meg Matyáš Namai rajzai miatt is. De néha kicsit nehéz volt követni, ill. elviseltem volna egy kicsit többet a tibeti buddhizmusból, hogy jobban átjöjjön, miért / hogyan képes ezt az egészet ilyen békésen viselni (sőt, kezelni) ez az ember.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Jukimura Makoto: Vinland Saga 1.

Ha az a kérdés, hogy egy japán képregényíró-rajzoló képes lehet-e hitelesen írni-rajzolni a vikingekről japán létére, akkor a Vinland Saga első kötete elég egyértelmű választ ad rá. Túl azon, hogy Jukimura Makoto hű maradt a mangák stílusához és eszköztárához, szemlátomást mindent megtett, hogy hitelesen ábrázolja mind a vikingeket, mind a többi népet, akikkel találkoznak. Mind a történet, mind a szereplők, mind a történelmi háttér, és igen, még a rajzok is hűen hozzák azt, amit ma a vikingekről tudni lehet. 

Teljes cikkem az első kötetről ekulton. 

Kyuss: …And The Circus Leaves Town – 1995

Ma 30 éve jelent meg a Kyuss utolsó albuma. Az alábbi cikket 10 éve írtam, annyit kell hozzáadni a húszhoz, hogy most is érvényesek legyenek benne a számok, máskülönben javarészt ugyanígy gondolom.

 

 

Húsz év telt el azóta, hogy a kalifornia Palm Deserben lakozó Kyuss kiadta utolsó albumát és feloszlott. Pont, mielőtt divatba jött volna az a sivatagi- vagy stoner rock, amit ugyan nem ők találtak ki (a Hawkwind meg más bandák már a '70-es években tolták a rakétát, csak akkor space rocknak meg pszichedelikusnak hívták az ilyesmit), mégis valahogy a keresztapjai lettek.

Így aztán a Kyuss legendává vált, és tény, hogy a négyből három albumuk máig etalon (valahogy a '91-es debüt, a Wretch sosem talált be nálam, bezzeg a Blues for the Red Sun és a Welcome to Sky Valley!). A beszédes című utolsó anyagot néha hajlamos vagyok a kedvencemnek gondolni, bár ez nem ilyen egyszerű. Talán ez a legszínesebb albumuk, vagy a legkiegyensúlyozottabb, vagy tudom is én, mindenesetre a borító sugallta kékeges, napsütötte hangulat uralja, míg a korábbiak valahogy borultabbnak és sötétebbnek hatnak. De alapvetően ugyanazt csinálták a végén is: mélyen búgó-dohogó riffek, húzós rock & roll dobolás, kattant, játékos kis témák, meg John Garcia hol a punk, hol meg a pszichedelia felé hajló dallamai. Emberünk hangja emlékeztet a The Cult-os Ian Astbury-ére, bár nem olyan öblös, és ugyanúgy mérhetetlen sok feeling van benne, mint a többiek játékában.

Persze a banda agya Josh Homme gitáros volt, aki a Kyuss történet lezárása után egyedüliként tudott igazán sikeres lenni, ő viszont a Queens Of The Stone Age-dzsel kb. milliomos lett. Azért a bandáért kevésbé vagyok oda, hiányzik Garcia óbégatása, meg az orbitális riffek, viszont túl sok van Homme agymenéseiből.

A lemezt a 3 percnél is rövidebb, ám annál ütősebb Hurricane nyitja. Picit olyan, mint az alap "slágerük", a Green Machine, és nincs akkora, mint a másik alap, a Demon Cleaner, de így is nyomban legyalul mindent. A klipes One Inch Man sem kutya, groove-os, elvarázsolt cucc, de nem annyira, hogy ne robbanjon be a végén. Az instrumentális Thee Of Boozeroony sem kisebb kolosszus, egyszerűen nem bírok betelni ezekkel az irdatlan, dohogó riffekkel. Mintha a föld gyomrából törne elő, olyan mélyen búg az album zöme, s mellé, akármennyi füvet fogyasztott is a négyes, olyan húzása van, amilyenre nagyon kevés banda lenne képes. Ott van még remek példának az El Rodeo vagy a Gloria Lewis.

A Kyuss másik arca meg, ami amúgy nem válik el élesen emettől, az elszállós, gyakran akusztikus gitáros témáké, meg a hosszas jammeléseké. A Phototropic olyasmi, belassult cucc, amilyet a kemény rockban talán a Black Sabbath csinált először (Planet Caravan). Ebben, akárcsak a Catamaranban olyan finom, kellemes, lebegős hangok vannak, hogy az ember csak valami végtelen elégedettséget tud érezni tőlük. Utóbbi picit olyan, mint amit később a Red Hot Chili csinált, amikor funk helyett akusztikus témákkal operált (Scar Tissue meg ezek). Tudom, hogy durván szabad asszociáció (még úgy is, hogy nem tudnám megfejteni Garcia szövegeit) de a gyerekkorom békés, bensőséges pillanatai jutnak eszembe erről a két dalról. Ami elég fura egy stoner bandánál, nem igaz?

Bár a Kyuss pont attól volt nagy, hogy fura volt, hogy szart minden szabályra, ahogy azt a három részből álló, 11 perces Spaceship Landing is bizonyít. Ezt jó sok csönd követi, meg két rövidke rejtett track.

Garcia meg a többiek azóta sem bírtak leállni a zenéléssel, számtalan formációban muzsikáltak az elmúlt két évtizedben, és ez klassz, de a Kyuss volt az igazi zsírság, és jó, hogy feloszlottak, mert ennyire jó nem lehet semmi nagyon hosszú távon. Ez így volt kerek, és máig az ő cuccaik a legnagyobbak ezen a vonalon.

Josephine Mark: Gyógytúra

Ez is olyan gyermekkönyv/képregény, ami bekerül a kedvenceim közé. Mert megértéssel, szeretettel, de közben felszabadító humorral mesél a nagyon komoly betegségekről, és olyanfajta mintát mutat, ami valóban segítség lehet betegnek és hozzátartozónak egyaránt. És közben a farkas azt vonyítja, hogy born to be wild. Zseniális. 

Teljes cikkem róla ekulton. 

Paradise Lost: : Draconian Times

Ma 30 éve jelent meg a gothic/death/doom metal (meg egyáltalán, az egyetemes metal zene egyik) csúcsalkotása, amely egyben valahol az irányzat vége is volt, továbbá a metal akkori megmentője.

A Hammer honlapon olvasható a róla így utólag írt cikkem. 

Wall Of Sleep / Magma Rise / At Night I Fly / Devil Seed - Barba Negra, 2025. június 8.

Medárd napján maga a doom jött el a Barbába, s lehet, hogy kinn volt némi vad szélvihar, de odabenn, a Blue Stage sátrában sokkal súlyosabb dolgok is történtek. Négy remek zenekar játszott, és bár voltak bajok a hangzással, összességében remek, emlékezetes este volt ez.

Ekulton írtam le, hogy ezt hogy értem. 

 

Szabó Imola Julianna: Szimona és Zsabka

Túl azon, hogy milyen fontos témáról szól (erdők, állatok, környezetvédelem), ez egy végtelenül bohókás, szerethető, játékos, szép és különleges könyv is. Imola a szavakat is csudásan szövi, a képek meg egyszerűen varázslatosak. És az egyszerűt úgy is értem, hogy felületes első pillantásra amolyan tapétamintáknak tűntek, mittudomén, de kiderült, hogy a jobbára egyszerűnek ható növényi minták között megannyi apróbb-nagyobb titok is van, és hogy szóban és képben is olyat tesz ez az író-rajzolónő, amihez foghatót keveset találni még az amúgy gazdag magyar gyermekkönyves világban is. Az egymás után felbukkanó állatok egytől egyig egyedi, jópofa fazonok, és néhány szóval meg persze a mókás rajzokkal teljes jellemeket tár elénk Imola, s mire az állatsereglet a Dzsedzsinkához ér, már az olvasó is barátjának érzi az egész erdőt. S mi többet meg szebbet várhatnánk egy mesekönyvtől, mely az erdőről szól?!

Teljes cikkem róla ekulton.

A-Z: A2Z²

Az ex-Fates Warning dobos-isten, Mark Zonder és a még mindig FW énekes-isten, Ray Alder muzsikál itt együtt további remek zenészekkel. Az első album hard rockosabb volt, a 2-esre megerősödött a progresszív rock/metal vonal, úgyhogy még jobban is tetszik.

A Hammer honlapon olvasható kritikában fejtem ki ezt alaposabban. 

A föníciai séma

Wes Anderson. Elég is ennyit mondani. Kivéve, ha még nem láttad egy filmjét sem. Ebben az esetben elolvashatod a cikkemet az ekulton, az talán segít eldönteni, hogy merjél-e belevágni életed minden bizonnyal egyik legőrültebb filmjének megtekintésébe.

New Model Army: Live SO36

Az idén 45 éve, a yorkshire-i Bradfordban alakult New Model Army speciális kiadvánnyal jelentkezett a múlt évi Unbroken stúdióalbum után. A Live SO36-ot 2022 júliusában, a berlini SO36 klubban vették fel, és pont olyan nyers, amilyen általában a NMA élőben. Semmi cicoma, baromi őszinte cucc. És jó nagyon.

Mindezt bővebben is kifejtem a Hammer honlapon olvasható cikkben. 

Wall Of Sleep: The Kingdom lemezkritika és interjú

A Wall Of Sleep harmadik énekesével készült második albuma irdatlan erős lett. Van benne doom, őrzik még a Sabbath-hagyományokat, de annyi minden más is! Pl. bődületesen erős dallamok, énekben és gitáron egyaránt. Úgyhogy címéhez méltóan király anyag, adtam is rá 10 pontot, és a Hammer honlapon olvasható a teljes lemezkritika.

Továbbá Füleki Sándor gitárossal és Bátky "BZ" Zoltánnal interjúztam is, és ahogy az előre borítékolható volt, mondtak jókat. Ide katt az interjúért.

 

David Almond interjú

David Almond észak-angol író elsősorban gyermek/ifjúsági könyveiről ismert. Ezek közül a Skellig volt a legnagyobb siker, mely 1998-ban elnyerte a Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve a Carnegie Medalt. Az író májusban a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál vendégeként érkezett Budapestre, így nyílt alkalmam, hogy interjút készítsek vele. Ami számomra nem várt ajándék volt, lévén Almond az írók között az egyik legnagyobb kedvencem.

Az  interjúért katt ide.

KaeRel: Csonthalma

A Csonthalma képregény a lengyel folklór természetfeletti lényeiről mesél mai mesét, úgy, hogy végül is gyerekek is olvashatják, noha néha félelmetes meg groteszk. De közben csomó valódi bölcsesség van benne, és rengeteg remek humor, képben és szövegben-sztoriban egyaránt.

Teljes cikkem róla ekulton.

Gino D'Antonio: Út az ismeretlenbe (A Vadnyugat története 1.)

Még gyerekkoromban, a Füles rejtvénymagazinban olvastam ennek az eredetileg 1967-ben indult, gigászi sorozatnak néhány epizódját. De ezek az európai stílusú, inkább a valóság ábrázolására törekvő, mintsem szuperhősös vagy karikatúrába hajló illusztrációk most is megállják a helyüket. A történet maga pedig ugyan még épp csak elkezdődik az első kötetben, de az máris látszik, hogy a szerzők képesek voltak realistán közelíteni a témához.

Teljes cikkem az első kötetről ekulton.

Caitlin Doughty: Megeszi a macskám a szememet, ha meghalok?

Az írónő, aki amúgy temetkezési szakember, humorral, de őszintén beszél a halál, a holttestek kapcsán sokakban (vagy csak néhány vicces kedvű gyerek fejében) felmerülő kérdésekről. Hovatovább szórakoztató könyv ez, nagyon sok érdekes infóval.

Teljes cikkem róla ekulton.

David Almond: The Falling Boy

David Almond brit író, akit elsősorban a Skellig (Szárnyak titka) c. ifjúsági regénye miatt ismernek, azért kapott 1998-ban Whitbread Az év gyermekkönyve díjat, illetve Carnegie Medalt. De írt még annyi mást is, néhány könyvet felnőtteknek is, ám a legtöbb művét a gyermekirodalomba szokás sorolni. Gyengébb írást még sosem olvastam tőle, pedig igyekszem a néhány magyarul kiadott könyvén túl angolul is olvasni, merthogy az egyik legnagyobb kedvencem az írók közül ő. Ezért is örülök annyira, hogy május 10-én, a PesTexten lehet majd vele találkozni.

Teljes cikkem a legutóbbi könyvéről ekulton olvasható.

De Facto interjú

Május 10-én Ecsegfalván ismét megrendezik a legen­dás Nightbreed fesztivált, az első ilyen 25 éves jubi­leu­mának örömére. A szervező Tóth Gyula egyben a De Facto zenekar énekes-gitáros-dalszerzője is, aki azt is elmondta, hogy új album is várható tőlük.

A Gyulától és tőlem is szokatlanul rövid interjú a Hammer honlapján olvasható.

 

 

John Fire (Lame Deer) - Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziú indián sámán

Ez a könyv kb. 1988 karácsonya óta várta, hogy elolvassam, még a nagyszüleimtől kaptam, akik jól tudták, mennyire odavoltam az indián kultúráért. Meglehet, sok mindent nem értettem volna belőle, ha olyan fiatalon olvasom, most meg már nem fogja annyira formálni a világképemet, mint tette volna akkor. De attól még nagyon erős olvasmányélmény volt, sok-sok, ebben a korban (2025 ill. a magamé) is érvényes életbölcsességgel.

Ekulton fejtettem ezt ki alaposabban.

Bigfoot Preston: Light Up My Darkness lemezkritika és interjú

A Bigfoot Preston név azt a Gábor Andrást takarja, aki az Ozone Mama gitáros-dalszerzőjeként már jó adag sikert tudhat magáénak, és három remek retro rock albumot. Szólóban azonban még messzebbre-mélyebbre ás, avagy még régebbre, az amerikai zenék terén. Rengeteget merít az amerikai folk/country muzsikákból, a southern rockból, abból a fajtából, amilyet olyan nevek játszottak és játszanak, mint pl. az Allman Brothers, Tom Petty, Neil Young, netán Bruce Springsteen. Mindehhez megannyi fűszert is ad, a western filmzenéket idéző hangulatoktól a blueson át a gospeles női vokálokig. S teszi mindezt annyi alázattal, jó ízléssel, annyira feelingesen, hogy átjön, ez a muzsika Andris szíve-lelke.

A teljes lemezkritika idekattintva olvasható.

Itt pedig az Andrissal készült interjút találod.

Robert Seethaler: A névtelen kávéház

Robert Seethaler osztrák író, magyar nyelven ez a harmadik könyve, s az első, amelyet elolvastam. A korábbiak fülszövege nem fogott meg, ennek meg de.

A történet 1966-ban kezdődik, Bécsben. Főszereplője, Robert Simon, háborús árva, és épp az említett évben hagyja maga mögött a piaci mindenes státuszát, és bérel ki egy leromlott kis üzletet, ahol kávézót nyit. Teszi mindezt Bécs kevéssé felkapott részén, a piac közelében. Ahogy Simon maga, úgy vendégei is jobbára egyszerű népek, olyanok, akikről nem szoktak regényt írni, bár nem Seethaler az első, aki mégis így tesz. És jól tette.

Teljes cikkem a regényről ekulton.

Messa: The Spin

Az észak-olasz Messa tagjai scarlet doomnak nevezik a zenéjüket, és van is ebben valami, de negyedik albumukat, a The Spin-t épp az teszi különlegessé, hogy még annyi minden mást is adtak ehhez.

Hammer honlapon olvasható a teljes lemezkritika.

Thy Catafalque / Sear Bliss – Bp. Barba Negra, 2025. április 4.

Két régi nagy kedvencem adott koncertet a Barba Negrában. A hangzás sajnos jobbára nem volt elég jó, de attól még nagy élmény volt őket látni.

A Hammer honlapon olvasható, hogy ezt pontosan hogy értem, s a cikk végén link sok fotómhoz.

 

Kiss Judit Ágnes: Lívia, a varjú

Lívia egy varjú, méghozzá dolmányos varjú, szóval amolyan szürke kabátkát visel, de a többi része fekete. Egy állatbolond ember neveli fel, akinél ugyan nem lakik további varjú, van azonban nagy halom baromfi, macskából is annyi, amennyire a legtöbb ember azt mondaná, sok, de még kutyából is akad kettő.

Ez egy kedves, emberséges történet, melynek van üzenete gyereknek, felnőttnek egyaránt, de alapvetően mégiscsak szórakoztató olvasmány.

Teljes cikkem róla ekulton.

Nicoby - Vincent Zabus - Jostein Gaarder: Sofie világa 1.: A filozófia Szókratésztől Galileiig

Jostein Gaarder norvég írót a Sofie világa: Regény a filozófia történetéről c. könyve tette világhírűvé. Írt azóta is jó könyveket, de ilyen nagyszabásút és remekbeszabottat nem. Ebből készített két francia művész, Nicoby és Vincent Zabus képregényt. S minthogy az eredeti regény elég vaskos, a képregény a filozófia történetéről két kötetes lesz. És az első kötet legalábbis egész jól hozza a filozófiai tartalmat, s mellé igen kreatívan él a képregény adta lehetőségekkel.

Teljes cikkem ekulton.

Death: Symbolic (1995)

Március 21-én volt 30 éves a Death ezen albuma, mely számomra minden idők egyik legjobb metal anyaga. 2011-ben, a Hammer Hatásokk rovatába írtam róla, imhol az a régi cikk.

 

Chuck Schuldiner, a Death alapító énekes-gitárosa hunyt 2001. december 13-án hunyt el. A metal történetének egyik legfontosabb, legnagyobb hatású alakja volt ő, akit elsősorban mint a death metal „keresztapját” szokás emlegetni, és való igaz, hogy a Death korai albumai alapműveknek számítanak a stílusirányzatban. De már az 1990-ben megjelent harmadik lemezen, a Spiritual Healing-en is megmutatkozott, hogy ennél is több van Chuckban: zenéje egyre komplexebb lett. A következő Human-en szinte túlzásba is vitték a bonyolítást, az Individual Thought Patterns-en pedig már az is látszott, hogy emberünk, ha énekileg nem is feltétlenül, de gitárok terén egyre inkább nyit a dallamok felé. Aztán jött a Symbolic, ami számomra a tökéletes metal albumok egyike.

Chuck továbbra is a rá oly’ jellemző hörgést-bömbölést hozta, amivel azért képes volt emlékezetes témákra – de a melódikus élt itt is a gitár hozta. Az előző anyagot feljátszó nagy nevek közül csupán Gene Hoglan, a Dark Angel-ből ismert kolosszális dobos maradt itt, de mind Kelly Conlon basszer, mint Bobby Koelble gitáros remek választásnak bizonyult.

Chuck ekkortájt már szívesen hangoztatta, hogy ők egyszerűen csak metalt játszanak, minden külön jelző nélkül, és tény, hogy sok heavy/power ill. progresszív metalt fannak bejött a Symbolic, hiszen hörgés ide vagy oda, több emlékezetes dallam volt ezen az anyagon, mint amire a metal bandák zöme valaha is képes lesz. Erősen érződik a dalokban a klasszikus heavy metal hatása, különösen a Mercyful Fate-é (úgy komplexitásban, mint hangulatban), de a régi Metallica is eszünkbe juthat itt-ott, s persze a tiszta death témák sem vesztek ki teljesen – ha zúzásra kerül a sor, Chuck és Hoglan simán legyalulnak mindent.

A lemezt nyitó címadó dalban death/thrash épp úgy van, mint hátborzongatóan szép dallamok. Chuck szólói ezer közül is felismerhetőek, valami szavakkal nehezen körülírható monumentalitás jellemzi őket, meg egyszerre félelmetes és átható szépségű atmoszféra, valamint a klasszikus zenék hatása. Koelble csak pár dalban kap lehetőséget szólózni, pl. itt, de mindig egyértelmű, hogy nem Schuldiner játszik: Bobby stílusa inkább kaotikus, disszonáns, s persze szintén eszelősen technikás.

A Zero Tolerance egy lassabb, fenyegető hangulatú dal, aminek szólói és refrénje egyaránt örökre beleégnek az emberbe. Az Empty Words, amibe Chuck a szülei válása miatti kiábrándulását írta bele, a talán a többinél is fogósabb, nagyívűbb Sacred Serenity, a 1,000 Eyes, amiben Hoglan úgy üt, mint valami elszabadult pusztítógép, a Without Judgement azzal a hihetetlen húzásával, a Crystal Mountain a hidegrázós hangulatával, amiért talán még maga H.P. Lovecraft is imádná, na meg a latinos levezető szólójával, a brutál témákat és szférikus részeket egyaránt hozó Misanthrope, és a 8 perc fölötti Perennial Quest, amiben még némi doom-os málházás is van... Ezeket nem lehet leírni, hallani kell. Rengeteg váltás van ezekben a dalokban, de ezek valahogy mind más lendületet, tartalmat adnak nekik. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire komplex zene ennyire jól szerkesztett, ennyire dinamikus legyen. S nem csak az, ahogy a témák egymásból következnek, de maguk a témák is zseniálisak.

És akkor a szövegek... A korai idők horrorisztikus dolgai helyébe döbbenetesen érett bölcsesség lépett. Akár költői képeket használva, akár realisztikusan-filozófikusan fogalmazott, Chuck mindig a valós életre koncentrált, és ez még az olyan, nyilvánvalóan nem hétköznapi, mindenkit érintő témák esetén is így van, mint amilyen a Crystal Mountain (ami mondjuk olvasható valláskritikaként is) vagy a Misanthrope, ami az UFO-król szól. Azon lehet vitatkozni, hogy léteznek-e földönkívüliek, de Schuldiner itt arról írt, hogy ha vannak, akkor valószínűleg rühellik az önmagát és minden élőt pusztító emberiséget... Chuck szerette hangoztatni, hogy ő az élet pártján van, és a Without Judgement-ben valami ilyesmit énekel: „Ítélkezés nélkül az érzékelés milliószorosára fokozódna”. Az ilyenek miatt gondolom azt, hogy Chuck, a maga mindenen átsütő, színtiszta zeneszeretetével és intelligenciájával, nyitottságával egyszerűen túl jó volt erre a világra...

Egy további fantasztikus Death album (The Sound of Perseverance) és a tiszta éneket alkalmazó Control Denied project első lemezét követően végzett Chuckkal az agytumor (és a retek amerikai egészségügyi rendszer). A fennmaradt demókból összekalapált kettes Control Denied anyag, a When Man and Machine Collide pedig azóta sem készült el, bár ezt-azt találni róla a neten. De Schuldiner nem csak ebben az értelemben él tovább: lénye, hozzáállása, zenéje mind-mind etalon és példakép lehet mindazok számára, akiknek ez a zene többet jelent, mint merő zúzást, mint az aktuális dühük és gyűlöletük világba kiabálását, mindazoknak, akik szerint a metal is lehet komoly, tartalmas, igazi zene.

 

 

Ann my Guard: She of the Sea and Stars EP kritika és interjú

Baumann Eszter Anna zenekara, az Ann my Guard a covid kezdetekor adott ki utoljára egy dalosnál hosszabb anyagot (a remek Furia EP-t). Akkoriban úgy gondoltam, hogy messze kimagaslik ez a csapat az énekesnős rock/metal bandák sorából, egyrészt Eszter remek dallamérzéke, dalírói készségei, másrészt a dalokba foglalt mélységek miatt. Az új anyag azonban metalt nem igen tartalmaz, rockos gitárból sincs sok, mégis talán az eddigieknél is erősebb a hatása.

Az EP-ről szóló kritikám idekattintva olvasható.

És készítettem egy interjút is Eszterrel, amelyben nagyon erős, jó gondolatokat fogalmazott meg, túl a zenén pl. a nőiségről és az anyaságról is. Ha elolvasnád, ide kattints.

Skid Row: Subhuman Race (1995)

Az internet emlékeztetett rá, hogy ma 30 éve jelent meg a Skid Row harmadik albuma, és mivel épp gépnél vagyok, hát előástam a magam cikkét róla, amit amúgy 2011-ben írtam, de most sem gondolom másként.

 

Most, hogy Sebastian Bach, a Skid Row volt énekese új anyaggal jelentkezett, különösen van miért megemlékezni a vele készült utolsó SR albumról. Ez volt a harmadik sorlemezük, egyben a legkevésbé sikeres. A ’89-es, még inkább hard rock debütalbumon van a két legnagyobb slágerük (18 and Life, Youth Gone Wild), a ’91-es Slave to the Grind meg egyszerűen a metal történetének egyik legállatabb anyaga (ha tudni akarod, milyen az az igazi power metal, szemben azzal, amit ma Euróban annak hívnak, hallgasd meg a címadót!). A 4 éves kihagyás után megjelent Subhuman Race ezekkel nem vehette fel a versenyt, sem az épp futó grunge- meg punk-divattal, viszont sűrűbb, nehezebben emészthető anyag volt a korábbiaknál, amin kora hatásai is érezhetők voltak. ’95-re megcsappant a táboruk, az MTV sem nyomta őket többé, így messze kevesebb fogyott a Subhuman-ből, mint az első kettőből, és aztán Sebastian is kilépett a még alternatívabb/grunge-osabb irány felé mozduló bandából.

De attól még ez is óriási anyag volt! Elsősorban a líraibb, dallamosabb tételek miatt érzem így, de tulajdonképpen máig ugyanolyan nagyot ütnek a brutkóbb témák is, mint annak idején. Tény azonban, hogy leginkább azt a három számot szeretem róla, és veszem elő mindmáig, amikben a melódiáké a főszerep. A Skid Row-nak a lírai vonal mindig is nagyon ment, de úgy érzem, a Subhuman-en hallható dalok még a korábbiaknál is többek. Egyrészt mélyebbnek, fajsúlyosabbnak tűnnek, másrészt meg egyik sem tisztán lírai. Az Eileen talán inkább lassú középtempós, egy kattant nőről szól, aki Dave Sabo gitáros szomszédságában lakott, és van az egésznek valami hátborzongató, egyszersmind gyönyörűséges hangulata, plusz ott a dal végén az az iszonyatos Fight/Down-vonalas, belassulós zúzás. Az Into Another is káprázatos, emelkedett dallamaival fog meg, de a valahogy régies hangzású gitárszóló is nagyon rendben van. A Breakin' Down a kultikus Angyalok háborúja (The Prophecy) c. film betétdala volt, amiben Christopher Walken játssza a lázadó Gábriel arkangyalt zseniálisan, és a szám akár Pearl Jam is lehetne, ha nem Seb énekelné, és megintcsak kiráz tőle a hideg, ha hallgatom. Nem tudom leírni ezeket a dalokat, hallani kell őket, annyi érzés van bennük!

Persze a többi nóta is rendben van. A lemeznyitó és első klip My Enemy olyasmi húzós, groove-os, brutál metal cucc, ami akár a Panterának is jól állt volna, a Firesign-t a refrén előtti átkötő rész dallama meg maga a vadállat refrén viszi el, a Bonehead egy gyors, fasza punk & roll cucc, a Beat Yourself Blind újra a Pantera/Metal Church-vonalas groove-os zakatot hozza (a refrén meg abból áll, hogy Bach hatféleképpen énekli el a dal címét). A Remains To Be Seen-ben meg a Frozen-ben érzek némi grunge-ot, előbbiben inkább Alice In Chains-t, utóbbiban meg Soundgarden-t, de persze mindkettő igazi Skid Row. A címadó Subhuman Race gyors zakat a Slave to the Grind vonalán, a Face Against My Soul, a Medicine Jar és a záró Iron Will pedig jobbára az az irány, amit Sabo-ék előtt a Guns N’ Roses hozott be a köztudatba, az a fajta kemény, pörgős hard rock, aminek nincs sok köze ahhoz a hajmetalhoz, ami ellen a grunge fellépett...

Az anyagot valami nyersebb, természetes, de súlyos és élő sound jellemzi, Bob Rock (Metallica, The Cult, stb.) producer munkája nyomán. Ebben benne van, hogy a finomabb részek alatt minden hangszernek szépen van tere, a brutkóbbak alatt viszont kissé egybemosódik a dolog. Illett is ez a korszak szellemiségéhez. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.

Azóta értékelhetőt meg inkább Sebastian csinált, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skids anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.

 

 

 

Bak Róbert: Ameddig elhiszem (első és utolsó versek)

A legtöbb ember élete egy pontján ráeszmél, hogy meg fog halni, de azt kevesen tudják előre, ha már csak kis idejük van hátra, s hogy azt a keveset is egyre több szenvedés fogja övezni. Bak Róbert egy közülük. Az Ameddig elhiszem versei őszinték, mi egyebek is lehetnének egy ilyen helyzetben? Van bennük harag, értetlenség, lemondás, gyász. Az élet, a világ, az abban ténykedő ártó, alávaló erők olyan tisztán látása, amihez ott kell állni a halál kapujában. Nincs bennük hit, remény. Vagy talán mégis. És van bennük szeretet, mármint az az igazi, csillogástól mentes. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

Odion: Narcissus EP

Az Odiont a Reason három tagja alakította, bár Dudás Gábor énekest a legtöbben alighanem a Thy Catafalque-ból ismeritek. Kun József dobos és Vándor Erik gitáros mellé pedig a főként a Dividedból ismert Purnhauser Pál basszusgitáros érkezett, valamint a szintén a TC kapcsán ismert, de korábban a Képzelt Városban is csellózott Bos Michaela. Ilyen nevek kapcsán az embernek óhatatlanul is vannak elvárásai, de az Odion már ezen a bemutatkozó EP-n is jóval többet ad, mint amit várnál tőlük.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Peter Wohlleben: Értsük meg a fákat

Üdítően érdekes és sokszor lelkesítő könyv ez, melynek van egy praktikusabb oldala is. Wohlleben ugyanis számos különféle fafajra kitér, mesél azok jellegzetességeiről, és arról is, hogy melyiket hogy érdemes a saját kertünkben ültetni, nevelni, gondozni (vagy épp miért nem való adott növény a kertbe).

Teljes cikkem róla ekulton.

 

(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)

Zivatar: Apocalypse Campaign / EP kritika és interjú

A Zivatar Petheő Attila énekes-gitáros-dalszerző zenekara, mely kb. tíz éve indult (előtte Attila a Doomsday-t vezette), és ez a bő 40 perces album vagy EP sem mutat számottevő elmozdulást az eddigi irányvonaltól. Maradt a sötét, fajsúlyos gothic/death/doom metal, a My Dying Bride, korai Paradise Lost vonalán. Az viszont újdonság, hogy az aktuális felállás élőben, egyben játszotta fel az anyagot. Mely igen erős lett.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon. 

Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.

Sven Nordqvist: Palacsintatorta

Ha jól látom, a Palacsintatorta volt az első Pettson és Findusz könyv, ámde nem ebben a formában, hanem úgy, ahogy a General Press már korábban, A ​kandúr szülinapi tortája címmel kiadta. Merthogy cikkem tárgya az a fajta lapozgatós, „kukucskálós” könyv, melyet kisebbeknek szánnak. De saját tapasztalatból mondom, hogy nagyobbak is remekül szórakoznak, míg kinyitnak minden kis rejtett ajtót, elhúzigálnak minden kis fület meg bigyót, és megtalálják az összes rejtett apró részletet.

Teljes cikkem ekulton.