Thy Catafalque / Sear Bliss – Bp. Barba Negra, 2025. április 4.

Két régi nagy kedvencem adott koncertet a Barba Negrában. A hangzás sajnos jobbára nem volt elég jó, de attól még nagy élmény volt őket látni.

A Hammer honlapon olvasható, hogy ezt pontosan hogy értem, s a cikk végén link sok fotómhoz.

 

Kiss Judit Ágnes: Lívia, a varjú

Lívia egy varjú, méghozzá dolmányos varjú, szóval amolyan szürke kabátkát visel, de a többi része fekete. Egy állatbolond ember neveli fel, akinél ugyan nem lakik további varjú, van azonban nagy halom baromfi, macskából is annyi, amennyire a legtöbb ember azt mondaná, sok, de még kutyából is akad kettő.

Ez egy kedves, emberséges történet, melynek van üzenete gyereknek, felnőttnek egyaránt, de alapvetően mégiscsak szórakoztató olvasmány.

Teljes cikkem róla ekulton.

Nicoby - Vincent Zabus - Jostein Gaarder: Sofie világa 1.: A filozófia Szókratésztől Galileiig

Jostein Gaarder norvég írót a Sofie világa: Regény a filozófia történetéről c. könyve tette világhírűvé. Írt azóta is jó könyveket, de ilyen nagyszabásút és remekbeszabottat nem. Ebből készített két francia művész, Nicoby és Vincent Zabus képregényt. S minthogy az eredeti regény elég vaskos, a képregény a filozófia történetéről két kötetes lesz. És az első kötet legalábbis egész jól hozza a filozófiai tartalmat, s mellé igen kreatívan él a képregény adta lehetőségekkel.

Teljes cikkem ekulton.

Death: Symbolic (1995)

Március 21-én volt 30 éves a Death ezen albuma, mely számomra minden idők egyik legjobb metal anyaga. 2011-ben, a Hammer Hatásokk rovatába írtam róla, imhol az a régi cikk.

 

Chuck Schuldiner, a Death alapító énekes-gitárosa hunyt 2001. december 13-án hunyt el. A metal történetének egyik legfontosabb, legnagyobb hatású alakja volt ő, akit elsősorban mint a death metal „keresztapját” szokás emlegetni, és való igaz, hogy a Death korai albumai alapműveknek számítanak a stílusirányzatban. De már az 1990-ben megjelent harmadik lemezen, a Spiritual Healing-en is megmutatkozott, hogy ennél is több van Chuckban: zenéje egyre komplexebb lett. A következő Human-en szinte túlzásba is vitték a bonyolítást, az Individual Thought Patterns-en pedig már az is látszott, hogy emberünk, ha énekileg nem is feltétlenül, de gitárok terén egyre inkább nyit a dallamok felé. Aztán jött a Symbolic, ami számomra a tökéletes metal albumok egyike.

Chuck továbbra is a rá oly’ jellemző hörgést-bömbölést hozta, amivel azért képes volt emlékezetes témákra – de a melódikus élt itt is a gitár hozta. Az előző anyagot feljátszó nagy nevek közül csupán Gene Hoglan, a Dark Angel-ből ismert kolosszális dobos maradt itt, de mind Kelly Conlon basszer, mint Bobby Koelble gitáros remek választásnak bizonyult.

Chuck ekkortájt már szívesen hangoztatta, hogy ők egyszerűen csak metalt játszanak, minden külön jelző nélkül, és tény, hogy sok heavy/power ill. progresszív metalt fannak bejött a Symbolic, hiszen hörgés ide vagy oda, több emlékezetes dallam volt ezen az anyagon, mint amire a metal bandák zöme valaha is képes lesz. Erősen érződik a dalokban a klasszikus heavy metal hatása, különösen a Mercyful Fate-é (úgy komplexitásban, mint hangulatban), de a régi Metallica is eszünkbe juthat itt-ott, s persze a tiszta death témák sem vesztek ki teljesen – ha zúzásra kerül a sor, Chuck és Hoglan simán legyalulnak mindent.

A lemezt nyitó címadó dalban death/thrash épp úgy van, mint hátborzongatóan szép dallamok. Chuck szólói ezer közül is felismerhetőek, valami szavakkal nehezen körülírható monumentalitás jellemzi őket, meg egyszerre félelmetes és átható szépségű atmoszféra, valamint a klasszikus zenék hatása. Koelble csak pár dalban kap lehetőséget szólózni, pl. itt, de mindig egyértelmű, hogy nem Schuldiner játszik: Bobby stílusa inkább kaotikus, disszonáns, s persze szintén eszelősen technikás.

A Zero Tolerance egy lassabb, fenyegető hangulatú dal, aminek szólói és refrénje egyaránt örökre beleégnek az emberbe. Az Empty Words, amibe Chuck a szülei válása miatti kiábrándulását írta bele, a talán a többinél is fogósabb, nagyívűbb Sacred Serenity, a 1,000 Eyes, amiben Hoglan úgy üt, mint valami elszabadult pusztítógép, a Without Judgement azzal a hihetetlen húzásával, a Crystal Mountain a hidegrázós hangulatával, amiért talán még maga H.P. Lovecraft is imádná, na meg a latinos levezető szólójával, a brutál témákat és szférikus részeket egyaránt hozó Misanthrope, és a 8 perc fölötti Perennial Quest, amiben még némi doom-os málházás is van... Ezeket nem lehet leírni, hallani kell. Rengeteg váltás van ezekben a dalokban, de ezek valahogy mind más lendületet, tartalmat adnak nekik. Nagyon-nagyon ritka, hogy ennyire komplex zene ennyire jól szerkesztett, ennyire dinamikus legyen. S nem csak az, ahogy a témák egymásból következnek, de maguk a témák is zseniálisak.

És akkor a szövegek... A korai idők horrorisztikus dolgai helyébe döbbenetesen érett bölcsesség lépett. Akár költői képeket használva, akár realisztikusan-filozófikusan fogalmazott, Chuck mindig a valós életre koncentrált, és ez még az olyan, nyilvánvalóan nem hétköznapi, mindenkit érintő témák esetén is így van, mint amilyen a Crystal Mountain (ami mondjuk olvasható valláskritikaként is) vagy a Misanthrope, ami az UFO-król szól. Azon lehet vitatkozni, hogy léteznek-e földönkívüliek, de Schuldiner itt arról írt, hogy ha vannak, akkor valószínűleg rühellik az önmagát és minden élőt pusztító emberiséget... Chuck szerette hangoztatni, hogy ő az élet pártján van, és a Without Judgement-ben valami ilyesmit énekel: „Ítélkezés nélkül az érzékelés milliószorosára fokozódna”. Az ilyenek miatt gondolom azt, hogy Chuck, a maga mindenen átsütő, színtiszta zeneszeretetével és intelligenciájával, nyitottságával egyszerűen túl jó volt erre a világra...

Egy további fantasztikus Death album (The Sound of Perseverance) és a tiszta éneket alkalmazó Control Denied project első lemezét követően végzett Chuckkal az agytumor (és a retek amerikai egészségügyi rendszer). A fennmaradt demókból összekalapált kettes Control Denied anyag, a When Man and Machine Collide pedig azóta sem készült el, bár ezt-azt találni róla a neten. De Schuldiner nem csak ebben az értelemben él tovább: lénye, hozzáállása, zenéje mind-mind etalon és példakép lehet mindazok számára, akiknek ez a zene többet jelent, mint merő zúzást, mint az aktuális dühük és gyűlöletük világba kiabálását, mindazoknak, akik szerint a metal is lehet komoly, tartalmas, igazi zene.

 

 

Ann my Guard: She of the Sea and Stars EP kritika és interjú

Baumann Eszter Anna zenekara, az Ann my Guard a covid kezdetekor adott ki utoljára egy dalosnál hosszabb anyagot (a remek Furia EP-t). Akkoriban úgy gondoltam, hogy messze kimagaslik ez a csapat az énekesnős rock/metal bandák sorából, egyrészt Eszter remek dallamérzéke, dalírói készségei, másrészt a dalokba foglalt mélységek miatt. Az új anyag azonban metalt nem igen tartalmaz, rockos gitárból sincs sok, mégis talán az eddigieknél is erősebb a hatása.

Az EP-ről szóló kritikám idekattintva olvasható.

És készítettem egy interjút is Eszterrel, amelyben nagyon erős, jó gondolatokat fogalmazott meg, túl a zenén pl. a nőiségről és az anyaságról is. Ha elolvasnád, ide kattints.

Skid Row: Subhuman Race (1995)

Az internet emlékeztetett rá, hogy ma 30 éve jelent meg a Skid Row harmadik albuma, és mivel épp gépnél vagyok, hát előástam a magam cikkét róla, amit amúgy 2011-ben írtam, de most sem gondolom másként.

 

Most, hogy Sebastian Bach, a Skid Row volt énekese új anyaggal jelentkezett, különösen van miért megemlékezni a vele készült utolsó SR albumról. Ez volt a harmadik sorlemezük, egyben a legkevésbé sikeres. A ’89-es, még inkább hard rock debütalbumon van a két legnagyobb slágerük (18 and Life, Youth Gone Wild), a ’91-es Slave to the Grind meg egyszerűen a metal történetének egyik legállatabb anyaga (ha tudni akarod, milyen az az igazi power metal, szemben azzal, amit ma Euróban annak hívnak, hallgasd meg a címadót!). A 4 éves kihagyás után megjelent Subhuman Race ezekkel nem vehette fel a versenyt, sem az épp futó grunge- meg punk-divattal, viszont sűrűbb, nehezebben emészthető anyag volt a korábbiaknál, amin kora hatásai is érezhetők voltak. ’95-re megcsappant a táboruk, az MTV sem nyomta őket többé, így messze kevesebb fogyott a Subhuman-ből, mint az első kettőből, és aztán Sebastian is kilépett a még alternatívabb/grunge-osabb irány felé mozduló bandából.

De attól még ez is óriási anyag volt! Elsősorban a líraibb, dallamosabb tételek miatt érzem így, de tulajdonképpen máig ugyanolyan nagyot ütnek a brutkóbb témák is, mint annak idején. Tény azonban, hogy leginkább azt a három számot szeretem róla, és veszem elő mindmáig, amikben a melódiáké a főszerep. A Skid Row-nak a lírai vonal mindig is nagyon ment, de úgy érzem, a Subhuman-en hallható dalok még a korábbiaknál is többek. Egyrészt mélyebbnek, fajsúlyosabbnak tűnnek, másrészt meg egyik sem tisztán lírai. Az Eileen talán inkább lassú középtempós, egy kattant nőről szól, aki Dave Sabo gitáros szomszédságában lakott, és van az egésznek valami hátborzongató, egyszersmind gyönyörűséges hangulata, plusz ott a dal végén az az iszonyatos Fight/Down-vonalas, belassulós zúzás. Az Into Another is káprázatos, emelkedett dallamaival fog meg, de a valahogy régies hangzású gitárszóló is nagyon rendben van. A Breakin' Down a kultikus Angyalok háborúja (The Prophecy) c. film betétdala volt, amiben Christopher Walken játssza a lázadó Gábriel arkangyalt zseniálisan, és a szám akár Pearl Jam is lehetne, ha nem Seb énekelné, és megintcsak kiráz tőle a hideg, ha hallgatom. Nem tudom leírni ezeket a dalokat, hallani kell őket, annyi érzés van bennük!

Persze a többi nóta is rendben van. A lemeznyitó és első klip My Enemy olyasmi húzós, groove-os, brutál metal cucc, ami akár a Panterának is jól állt volna, a Firesign-t a refrén előtti átkötő rész dallama meg maga a vadállat refrén viszi el, a Bonehead egy gyors, fasza punk & roll cucc, a Beat Yourself Blind újra a Pantera/Metal Church-vonalas groove-os zakatot hozza (a refrén meg abból áll, hogy Bach hatféleképpen énekli el a dal címét). A Remains To Be Seen-ben meg a Frozen-ben érzek némi grunge-ot, előbbiben inkább Alice In Chains-t, utóbbiban meg Soundgarden-t, de persze mindkettő igazi Skid Row. A címadó Subhuman Race gyors zakat a Slave to the Grind vonalán, a Face Against My Soul, a Medicine Jar és a záró Iron Will pedig jobbára az az irány, amit Sabo-ék előtt a Guns N’ Roses hozott be a köztudatba, az a fajta kemény, pörgős hard rock, aminek nincs sok köze ahhoz a hajmetalhoz, ami ellen a grunge fellépett...

Az anyagot valami nyersebb, természetes, de súlyos és élő sound jellemzi, Bob Rock (Metallica, The Cult, stb.) producer munkája nyomán. Ebben benne van, hogy a finomabb részek alatt minden hangszernek szépen van tere, a brutkóbbak alatt viszont kissé egybemosódik a dolog. Illett is ez a korszak szellemiségéhez. Ám sem a hangzás, sem a király dalok, sem az alteresebbre vett külső nem voltak elegendőek, hogy a Skid Row az első ligában maradhasson.

Azóta értékelhetőt meg inkább Sebastian csinált, bár az ő szólólemezei sem érik el az első három Skids anyag szintjét. Amiket viszont máig jó hallgatni.

 

 

 

Bak Róbert: Ameddig elhiszem (első és utolsó versek)

A legtöbb ember élete egy pontján ráeszmél, hogy meg fog halni, de azt kevesen tudják előre, ha már csak kis idejük van hátra, s hogy azt a keveset is egyre több szenvedés fogja övezni. Bak Róbert egy közülük. Az Ameddig elhiszem versei őszinték, mi egyebek is lehetnének egy ilyen helyzetben? Van bennük harag, értetlenség, lemondás, gyász. Az élet, a világ, az abban ténykedő ártó, alávaló erők olyan tisztán látása, amihez ott kell állni a halál kapujában. Nincs bennük hit, remény. Vagy talán mégis. És van bennük szeretet, mármint az az igazi, csillogástól mentes. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

Odion: Narcissus EP

Az Odiont a Reason három tagja alakította, bár Dudás Gábor énekest a legtöbben alighanem a Thy Catafalque-ból ismeritek. Kun József dobos és Vándor Erik gitáros mellé pedig a főként a Dividedból ismert Purnhauser Pál basszusgitáros érkezett, valamint a szintén a TC kapcsán ismert, de korábban a Képzelt Városban is csellózott Bos Michaela. Ilyen nevek kapcsán az embernek óhatatlanul is vannak elvárásai, de az Odion már ezen a bemutatkozó EP-n is jóval többet ad, mint amit várnál tőlük.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Peter Wohlleben: Értsük meg a fákat

Üdítően érdekes és sokszor lelkesítő könyv ez, melynek van egy praktikusabb oldala is. Wohlleben ugyanis számos különféle fafajra kitér, mesél azok jellegzetességeiről, és arról is, hogy melyiket hogy érdemes a saját kertünkben ültetni, nevelni, gondozni (vagy épp miért nem való adott növény a kertbe).

Teljes cikkem róla ekulton.

 

(Megjegyzés: "papíron" ez az 1000. bejegyzésem a blogomon. Egy csomó régi bejegyzésben a link már nem él, a Hammer esetében a régi honlappal oda is lettek ezek, bár nálam megvannak, csak az idő és késztetés nincs meg, hogy akkor legalább ide feltegyem azokat a régebbi dolgokat. Akárhogy is, közel 19 év alatt jött össze ennyi. Hú.)

Zivatar: Apocalypse Campaign / EP kritika és interjú

A Zivatar Petheő Attila énekes-gitáros-dalszerző zenekara, mely kb. tíz éve indult (előtte Attila a Doomsday-t vezette), és ez a bő 40 perces album vagy EP sem mutat számottevő elmozdulást az eddigi irányvonaltól. Maradt a sötét, fajsúlyos gothic/death/doom metal, a My Dying Bride, korai Paradise Lost vonalán. Az viszont újdonság, hogy az aktuális felállás élőben, egyben játszotta fel az anyagot. Mely igen erős lett.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon. 

Az Attilával készült, alapos interjú teljes verziója pedig itt érhető el.

Sven Nordqvist: Palacsintatorta

Ha jól látom, a Palacsintatorta volt az első Pettson és Findusz könyv, ámde nem ebben a formában, hanem úgy, ahogy a General Press már korábban, A ​kandúr szülinapi tortája címmel kiadta. Merthogy cikkem tárgya az a fajta lapozgatós, „kukucskálós” könyv, melyet kisebbeknek szánnak. De saját tapasztalatból mondom, hogy nagyobbak is remekül szórakoznak, míg kinyitnak minden kis rejtett ajtót, elhúzigálnak minden kis fület meg bigyót, és megtalálják az összes rejtett apró részletet.

Teljes cikkem ekulton.

Jay Allen Sanford: A Pink Floyd élmény

Az angol Pink Floyd az ismert világegyetem egyik legnagyobb rockzenekara volt, hatásuk a zenére általában, de a popkultúrára és akár korunkra is felmérhetetlen. Ám az, hogy forradalmi újításokat hoztak a rockzenébe, és hogy sok-sok millió albumot adtak el, nem jelenti azt, hogy merő öröm és diadalmenet volt a pályájuk. Sőt. Ez a fekete-fehér képregény is tökéletesen visszaadja, milyen zaklatott, belső konfliktusokkal terhelt pálya volt ez, mennyi emberi és művészi ellentét, probléma zajlott – gyakran nem is csak a háttérben.

Teljes cikkem a képregénykötetről ekulton.

QUEENSRYCHE / NIGHT DEMON – Bp. Dürer Kert, 2025.02.23.

Magam is úgy mentem a Dürerbe, hogy jó, hát biztos jó lesz meghallgatni a The Warning és a debüt EP dalait élőben, ha már épp efféle nosztalgia turnét tart az ún. Queensryche zenekar, de az élmény messze felülmúlta ezt. Túl a helyben érzett örömön és többszöri katarzison, beindította az agyamat is, aminek az eredménye ez a rettenet hosszú koncertbeszámoló lett (megannyi fotóval).

 

Képregénysaláta: Kispál, CDT, Bedlam

Három Master-Lab Comics zenei képregényről írtam egy csokorban az ekultra: Kispál és a Borz, Cadaveres De Tortugas és The Bedlam. Mind jó. Még szép.

Katt ide a cikkét.

Molnár Krisztina Rita: Ilyen kék virágok

Molnár Krisztina Rita a rá oly’ jellemző műveltség, megfigyelőkészség, lelki béke, megértő odafordulás és elegancia „elemeit” alkalmazva olyan könyvet írt, mely nem is annyira érződik írástechnikai műnek (Személyiségfejlesztő írásgyakorlatok ugyanis az alcíme), sokkal inkább kalandnak, amelyen szelíden, de biztos kézzel vezet végig MKR. S így ajándék az olvasónak, amennyiben az nekivág, és elvégzi a feladatokat. 

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n.

George Orwell - Matyáš Namai: 1984

Az 1984-et mindenkinek el kell olvasnia. A tisztánlátás végett. Hanem Matyáš Namai képregényes verziója saját jogán is zseniális. A fiatal cseh képregényesnek olyan kiforrott, sőt, felismerhető stílusa van, amihez foghatóval kevés pályatársa büszkélkedhet. Ezt már a Csernobil: Az atomváros bukása című kötettel is bizonyította, ám az 1984 talán még erősebb lett. 

Teljes cikkem róla ekulton.

FIRKIN: Kocsmadalok

A Firkin 2008 óta tolja az ír/kelta melódiákkal kevert punkos rockzenét, jobbára angol nyelven, de néha magyarul is, s ez a második teljesen magyar nyelvű albumuk. A dalok ismerősek korábbi Firkin-kiadványokról, egy részüket angolul ismertük eddig, más részük megvolt már magyarul is, csak itt másféle verzióban (koncert, unplugged) hallható.

A sok vicces, tényleg kocsmai ill. tengerésztéma között jól megférnek a komolyabbak, és feltűnő, hogy több dal is milyen pozitív üzenetet hordoz. Higgy magadban, ne add fel, úgy vagy jó, ahogy vagy. Ez rohadtul közhelyes is lehetne, de ahogy Firkinék előadják, úgy el tudom hinni. Jó példa erre Az út végén című dal, ami a ’18-as We are the Oneson Odyssey címmel szerepelt, és azóta az úgymond élethimnuszaim egyike lett. Magával ragadó, lelkesítő, s közben ott van benne az a semmivel sem összetéveszhető ír hangulat is.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon.

Interjú - velem...

Nem gondolom, hogy pont velem kellene interjút készítenie bárkinek, nem vagyok művész, csak mert néha fotózok, és az újságírónak az a dolga, hogy kérdezzen, nem az, hogy őt kérdezzék. De Gede Norbert a Rockbooktól olyan kérdéseket is feltett, amelyeken egy ideje már gondolkodom, és előbb-utóbb nekiültem volna megfogalmazni, leírni a válaszaimat. Hát akkor most ez megtörtént. Úgyhogy megtisztelő és jó élmény volt, köszönöm szépen.

Ide kattintva olvasható, és szólok, hogy cefet hosszú interjú, és főleg a Hammerről szól, de meg fotózásról is, miegymás.

Reinhard Kleist: Nick Cave – Uram, kegyelmezz

Nick Cave ausztrál énekes-zenész-író, aki mára Leonard Cohenre emlékeztető státuszba került, amint teltházas koncertje az Arénában is jelezte. De nem volt ez mindig így, Cave nagyon mélyről és messziről jött, és aki kicsit is odafigyelve hallgatja a dalait, hamar megérti, hogy nagyon mélyre és messzire is jutott…

Reinhard Kleist német képregényrajzoló eredetileg 2017-ben megjelent képregénye Cave életének zömét feldolgozza, bár Cave egyik fiának két évvel korábban történt halála nem szerepel benne, s nyilván az sem, ami az után következett. De azért így is épp eléggé megdolgozza az olvasót ez a kötet…

Teljes cikkem róla ekulton.

KAJGÜN – A jazz-metal punkjai (interjú)

A Kajgün egy négytagú formáció, mely a jazz, progresszív, pszichedelikus zenékből épp úgy merít, mint a metal különféle irányzataiból. A Söptei Balázs (gitár, fretless basszusgitár), Mesterházy Győző (dob), Czimmermann András (szaxofon, fúvósok és szintetizátorok) és Tóth Ádám (theremin, elektromos hegedű) felállású zenekar ének nélküli, tisztán improvizációra épülő muzsikát játszik, így nincs két ugyanolyan koncertjük. Oddha Raur címet kapott, novemberben megjelent második albumukról kérdeztem őket.

Az interjú a Hammer honlapján olvasható.

SAPIENS – Tánc a világ végén (interjú)

A Sapiens egy alapvetően elektronikus zenében gyökerező projekt, melyet Fodor „Fodi” Zoltán énekes (Storm The Studio, ex-Nomad/Godlam/Bedlam) és Persoczki „Perso” Gábor hangszeres (ex-Cada­veres de Tortugas/ManGod) hozott össze. Első albumuk azonban rejt nem kevés rockot is, és a komoly, fajsúlyos mondanivaló miatt is metalosok is szeretni fogják.

A velük készített interjúm a Hammer honlapon olvasható.

 

 

AVATARIUM: Between You, God, The Devil and The Dead

A stockholmi Avatariumot még Leif Edling Candless basszer alapította 2013-ban, s bár ő már rég kiszállt, máig itt van a szelleme, hiszen a hatodik albumon is bőven van doom. Talán még több is, mint az előzőn (az Until Forever And Again alapriffje pl. simán elfért volna a méltatlanul mellőzött, végtelenül baljós és sötét Chapter VI-en). A két évvel ezelőtti Death, Where Is Your Sting? lemezük nagyon beütött nálam, és kicsit féltem is, hova lehet az után még lépni.

De az új album is 10 pontos lett, és a HammerWorld oldalán írtam le, hogy miért jutottam erre a véleményre.

Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom

Schäffer Erzsébet a ’90-es évek eleje óta ír a Nők Lapjába, s a Pipacsvirágom volt az első kötet, melyben összegyűjtötte a különféle történeteit. 2000-ben jelent meg először, s azóta három további kiadása volt, legutóbb 2023-ban – miközben megannyi további könyvet is megírt. Sok minden változott azóta, a már akkoriban is eltűnőfélben lévő régi világ, ahonnan ő és számos története is jön, csak még inkább múlttá vált. De ma is nagyon sokat adnak ezek a rövid írások.

Hogy ezt hogy értem, az ekultura.hu-s cikkemben fejtettem ki alaposan.

Tengeri Püspök / Dead Gray / Alva – Dürer Kert, 25.01.17.

Újabb három fellépős undeground koncert a Dürer kistermében, melyről csak lelkendezni tudok. Sőt, nem tudtam nem észrevenni, hogy mindegyik zenekarban szerepelt olyan arc, aki fellépett anno a Pintér Miklós kollégám által szervezett Chris Cornell emlékesten 2017-ben, továbbá, hogy szakszóval élve dobos-extravaganza volt ez az est. De most komolyan: Markó János, Bánfalvi Sándor, Hohl Árpád. Ilyen kaliberű ütőhangszerest egymagában is ritkán látni, erre itt három volt belőlük, és ha semmi más nem történik, csak pusztán önmagukban elporolják a dobcuccot, akkor is orcánkra fagyott volna a széles vigyor egész estére.

Hammer honlapon a teljes cikkem, plusz link sok fotóhoz.

Bran koncert és táncház – Gyömrő, Hankó István Műv.Kp., 2025. január 12.

A Bran több, mint harminc éve zenél, s magam is ott voltam, mikor húsz éve utoljára játszottak Gyömrőn. És lehet, hogy szalad az idő, de az biztos, hogy a Bran dalain nem fog. Mely dalok persze csak részben az övéik, hiszen a zenekart vezető Kovács Gáborján gyűjtötte sokukat Írországban és egyéb olyan helyeken, ahol a kelták emléke máig él. Emberünk máig megőrizte vásott, huncut mosolyát, ahogy elmeséli, a következő dal miről is szól, mi a háttere – és a maga szelíd, kedves, ihletett módján mindről tud mondani valami érdekeset vagy vicceset, ha ugyan nem mindkettőt.

Csodás koncert és táncház volt ez, és ekulton olvasható róla a teljes cikkem, s ott van link további fényképekhez is.

XXI. Stagediving Fesztivál, 2025. január 11., Bp. Dürer Kert

Az úgy volt, hogy a XXI. Stagediving Fesztiválon láttam néhány zenekart, Gáti Viktor kollégám meg többet is, és minderről a Hammer honlapon olvasható a koncertbeszámolónk.

 

 

Viszont mivel benne volt a kezemben az írógörcs, tehát merő kényszerességből végül csak írtam azokról is, amiket mindketten láttunk, de Viktor írt róluk a honlapra (mert amúgy valahova úgyis feljegyezném magamnak, hogy mit éltem át már megint), úgyhogy iderakom a magaméból azt, amiről a honlapra nem én írtam:

A Watch My Dying részéről ez volt a múlt évi Egyenes kerülő album lemezbemutató koncertje. Ezt szó szerint értelmezték: felsétáltak a színpadra, és egy az egyben eljátszották az albumot, megszakítás nélkül. Annyi volt csupán változás, hogy míg lemezen Ritzel Ani énekelte a záró Utolsó fejezet-et, most Dudás Ivett helyettesítette őt, akit mostanában a Thy Catafalque-ban látni legsűrűbben. Ani ugyanis hamarosan szülni fog. Ivett tündéri jelenség, s csak még inkább kihozta ennek a dalnak a kontrasztját a többihez mérten. Ugyanis végig szinte csak fekete-fehér háttérvetítés ment, fény is csak fehér volt, és a hangzás is az album rideg, embertelen arcát erősítette fel. Többeknek is az volt a véleménye erről az anyagról, hogy ilyen, én ezen hamar túltettem magamat, ahogy ráleltem a dalok különféle rétegeire, de ezen a koncerten olyan volt, mint valami ipari monolit. A gitárok mondjuk nekem tömény zúgásnak hatottak, a koncert második felében volt tisztább csak a hangzás, de lehet, direkt ez volt a koncepció. Mindenesetre ilyen félelmetesnek, zordnak még tán sosem láttam a WMD-t (pedig még csak 20x láttam őket).

A koncert második felében aztán lettek színek is, és amolyan szűkített best of-ot kaptunk, melynek csúcspontja a Nicht vor Dem Kind volt, amiben a Nest Of Plagues énekes-basszer Ivanics Dániel vendégszerepelt. Ugye a lemez megjelenése óta ment a kommentháború a két zenekar között, mely nyilván csak poénkodás volt, annak viszont príma, de most bejelentették, hogy ennek vége, innentől minden sima.

De volt más csemege is, a Fényérzékeny alatt ugyanis különféle egyéb WMD-barát bandák elferdített neve tűnt fel a kijelzőn (vagy más motívum utalt rájuk, mint pl. a pixeles Thy Catafalque borító). Minthogy ez volt a 21. Stagediving, s végül egyedül a WMD maradt, mint olyan fellépő, aki mindegyiken jelen volt, ez a gesztus egészen megható volt, amellett, hogy annyi belsős poént sűrítettek bele, amennyit még én sem tudok megfejteni. Akárhogy is, emlékezetes koncert lett ez is.

Aztán szerettem volna belenézni az Archaicba, de ők szó szerint megtöltötték a kistermet, az ajtónál állt a tömeg képezte fal, úgyhogy nem jutottam be. Így már csak a PETOFI-ből tudtam megnézni kb. négy dalt, mielőtt a másnapi elfoglaltságok miatt feladtam. Most láttam őket először, és még annál is jobbak voltak, mint amire számítottam, úgy is, hogy az influenza ledöntötte a lábáról az egyik gitárosukat, aki helyett így a basszer Bence pengette a hathúrost, basszusgitár meg nem volt. Hogy élőben meglesz ennek a kb. metalcore-nak, vagy dallamosabb metal/hardcore keveréknek a kellő energiája, azt sejtettem, de megélni mégis más szint. Azt viszont remélni sem mertem, hogy a nagyon erős, gyakran költői dalszövegek is ilyen jól átjönnek majd koncerten. Azt írták a koncert kapcsán, hogy „Jövőre kevesebb alkalommal csíphettek el minket a színpadon. Az is lehet, hogy ez lesz az egyetlen 2025-ös budapesti koncertünk.” Hát, én mégis remélem, hogy mielőbb újra látom őket.

További sok fotómért katt ide.

Tengeri Püspök: Disconnected

A jobbára veszprémi Tengeri Püspök 1998-ban alakult, hol voltak, hol nem (mondhatni, illőn a mende-mondákból vett névhez), aztán 2024 decemberéig kellett várni az első albumukra. A Tool sehol nincs hozzájuk képest… Anno az egyik demójukról írtam, de még az is az előző évezredben volt. Akárhogy is, a mai felállás ’18 óta létezik, s az utóbbi pár évben észrevehetően egyre inkább jelen voltak a színtéren. A Disconnected pedig egy érett, rendkívüli anyag lett.

Hammer honlapon a teljes lemezkritika.

Nulladik Változat: 35

A Nulladik Változat 35 éve indult, és az új albumra pár korábban íródott, de kiadatlan szerzeményt is elővettek újra. Mégsem visszatekintő vagy összegző anyag ez, hiszen a csapatnak régesrég megvan a maga hangja, jellegzetességei, és ez most sincs másként.

Ezzel együtt ez egy fura dalcsokor, melynek van némi koncepciója (vagy lehet aszerint is értelmezni), és elég jól jellemzi a borítófestmény. Mely, a két évvel ezelőtti Hol a határ albumhoz hasonlóan ismét Huczek Zoltán műve, csak míg az egy főleg kék kép volt, itt ugye sűrűbbek a színek, de felszabadultabbnak is hat a látvány. Idővel kiderül, hogy ez részben csak látszat…

A teljes lemezkritika a Hammer honlapon olvasható.

Guillaume Musso - Miles Hyman: Az írók titkos élete

Tény, hogy nem olvastam az eredeti regényt, meg semmi mást sem napjaink egyik legsikeresebb francia szerzőjétől. Kerülgettem pont ezt a könyvét, de végül nem került rá sor. Aztán mikor láttam, hogy nagyalakú, gyönyörűen illusztrált képregény verzió is készült belőle, és a Park ezt ki is adta, úgy döntöttem, eljött az idő.

Aztán ekultra megírtam, hogy tetszett.

SAPIENS: Sapiens

Néhány hónapja jött a meglepő, de örvendetes hír a Sapiens projektről, melyben Fodor „Fodi” Zoltán énekel (Storm The Studio, ex-Nomad/The Bedlam), és Peroczki „Perso” Gábor felel a zenéért (ő a Cadaveres De Tortugasban és a ManGodban énekelt és basszusozott korábban, de az utóbbi időkben saját neve alatt adott ki érdekes anyagokat). Meglepő, azon is túl, hogy Fodi Japánban él, szóval ritkán látjuk idehaza – mert előre megfontolt szándékkal főleg a ’80-as évek elektronikus zenéire épülő muzsikát játszik a duó.

Hogy aztán tetszett-e az album, arról a Hammer honlapon írtam.