Közeledve az év végéhez körkérdést intéztem hazai zenészek, zenekarok felé, kinek melyik volt a legemlékezetesebb szilvesztere, évzáró bulija? A beérkezett válaszok több részletben kerültek fel az Underworld honlapjára, ill. a 2. PDF lapszámban is szerepelnek (alkalmasint még több fotóval).
Tanulságos és gazdag anyag született, a szinte elvárható, őrült sztoriktól az "én utálom a szilvesztert" elvét vallóknak is olvasmányos darabokig. Köszi mindenkinek!
• Könyv
2025-ben sokat olvastam, még a Biblia első felét is, és az alábbiak adták talán a legtöbbet (olvasási sorrendben):
Molnár Krisztina Rita: Ilyen kék virágok
John Fire (Lame Deer) - Richard Erdoes: Sánta Őz, a sziúindián sámán
Szabó Imola Julianna: Szimona és Zsabka
J. R. R. Tolkien - Charles Dixon - Sean Deming - DavidWenzel: A hobbit (képregény)
Katya Balen: Mindenhol látom a fényt
És nagyon megtisztelő volt, hogy interjút készíthettem David Almonddal.
• Film
Ebben az évben is alig jutottam el moziba, de lement végig a Breaking Bad (ja, későn érő típus vagyok...), meg haladtam a Better Call Saul-lal is, és ezek elég jók ám. Meg végül is, a botrány és a rettenet sok rövidítés ellenére a Sandman 2. évadja is, csak abból még hátra van egy rész.
De igazából ezek voltak, amik nagyon tetszettek:
I am Martin Parr
Galaxy Quest – Galaktitkos küldetés
• Koncert
2025-ben is csak töredékére jutottam el azon koncerteknek, amelyekre szerettem volna, cserébe mind annyira jó volt, hogy néhány híján muszáj felsorolnom őket, s ami nincs itt a listán, az is remek volt:
XXI. Stagediving: Petofi, Watch My Dying, Beerzebub, MWS, Dürerkert
Tengeri Püspök / Dead Gray / Alva, Dürer kert
Queensryche / Night Demon, Dürer kert
Wall Of Sleep / Magma Rise / At Night I Fly / Devil Seed, BarbaNegra
Nightbreed: Árnyak, Dying Wish, De Facto, Land Of Charon, AnalogMusic Hall
Thrash-Mosh Club: Undertakers, Atomic, Slogan, Instant
Bigfoot Preston / Redbreast Wilson, Muzikum
Téli Zaj: Vatafaka, Nular, Ann my Guard, Watch My Dying,Téveszme, Dürer kert
• Dalok
Katt ide a YouTube lejátszási listáért, de dalonként is mutatom:
Avatarium: Between You, God, the Devil and the Dead
Beton: Van egy visszatérő álmom
Bigfoot Preston: Borrowed Time
Deftones: my mind is a mountain
Green Carnation: The Slave That You Are
Kovács Gáborján - Császár Róbert: Búval bélelt
Steve Von Till: Watch Them Fade
The Answer Lies In The Black Void: Sine Morbo
stb.
• Fotók
Azt akartam írni, hogy hát, ebben az évben nem igen kapott el a flow, de aztán átnéztem, miket tettem fel Instára, a facebookos fotós oldalamra, meg az ez évben indított és csúful hanyagolt Substack oldalamra, és rá kellett jönnöm, hogy többször volt szerencsém elkapni jó pillanatokat, mint amire emlékeztem, miközben még rakat fotó várja, hogy megszerkesszem és megmutassam.
Például ezeket nagyon szeretem:
• Hammer / Underworld
Ebben az évben csak online ill. PDF Hammer volt, majd eljött az a pont (részemről bő 31 év után), hogy többen is otthagytuk a Hammert, ahogy arról írtam ehelyt novemberben. Az Underworld nevű magazinban folytatjuk, ami szintén főleg online ill. PDF, ámde van utóbbiból limitált nyomtatott verzió is, külön rendelésre, és az elég klasszul néz ki. Nem tudom, mire jutunk, meddig tart, de nekem jól esik ezzel foglalkozni, és remélem, azoknak is, akikről szól, és akik olvassák. Csak ez számít.
• Megmég
Kátai Tamás 50. születésnapjára (a Téli Zaj napján) megjelent egy kötet, Tűnő idő tárlat és más titokzatok címmel, melyben az ünnepelt zenéi által inspirált novellák és versek szerepelnek, valódi íróktól-költőktől, meg van a végén egy rövidke vers is tőlem. És az van, hogy jelent már meg csomó írásom nyomtatásban, de az mindig más alkotásáról szólt. Jelent meg múlt évben könyv a fotóimmal, amikhez valaki más írt novellákat (és ez azóta is hihetetlen számomra). De ez az első alkalom, hogy valami, amit én magam alkottam, megjelent így, könyvben. Megtisztelő és megindító ez, azért is, mert Tamás dalai olyan sokat jelentenek nekem, és annyira átszövik az életemet.
De meg magam is 50 lettem 2025-ben, és nem tudom, mennyi van még hátra, de azt érzem, hogy ami már a hátam mögött van, ahhoz máshogy állok, meg úgy az egész élethez. Gondolom, ez természetes, még ha nem is kell, hogy holmi évfordulókhoz kötődjön. Ezzel együtt is azt kívánom, legyen békés, jó év 2026 minden érző lénynek!
Kedves, szép hagyomány, hogy közvetlenül karácsony után a fajsúlyosabb zenék kedvelői összegyűlnek a Dürerben, hogy ki-ki visszatérhessen az egyensúlyhoz úgy testileg, mint lelkileg, miután torkig töltődött ünnepi kajával és érzésekkel.
A nyári Fekete Zaj szellemiségét persze télen nem lehet pont ugyanúgy megidézni, mégis szabadtéri volt az első koncert: a Vatafaka nevű formáció ugyanis odakünn tartott amolyan ipari-sámánisztikus szeánszot. Jó volt az is, meg minden, amit még láttam az ismét igen gazdag felhozatalból.
Mely sok szempontból hasonlít az Október…-re, minthogy az egyik főszereplő itt is egy öntörvényű, szabadságra vágyó (vagy inkább azt élő) lány, a viharban született Zofia, aki valahol Anglia egyik tengerpartja mellett él lengyel származású édesapjával. Édesanyja kiskorában elhunyt, nem is emlékszik rá, de ő maga két ember helyett is kitölti a teret, olyan lobogó, viharos, nyüzsgő személyiség.
A másik főszereplő egyidős Zofiával, bár róla pont a lány el sem akarja hinni első látásra, hogy tizenegy éves. Tom egy nagyobb városból költözik az édesanyjával a tengerparti kisvárosba, és a magának való, szemlátomást mindentől félő fiú tökéletes ellentéte a vagány, szélvész lánynak.
Rétegzett, szép nyelvezetű, elgondolkodtató regény ez. Teljes cikkem róla ekulton.
A Baumann Eszter Anna énekesnő / basszusgitáros / dalszerző vezette Ann my Guard tavasszal jelentkezett utoljára hosszabb anyaggal, és a She of the Sea and Stars minden ízében különleges és változatos volt. A novemberben kiadott két újabb dalra szintén illenek ezek a jelzők, még a She...-hez mérten is.
Teljes cikkem az Underworld oldalán.
A számos formációban zenélő, holland Jason Köhnen és a legfőképp talán a Thy Catafalque-ból ismert Horváth Martina közös zenekara az Answer. Harmadik albumuk Transcendental címmel jelent meg ősszel, és címéhez illően különleges, akár spirituális élményt ad – mindezt a gothic/death/doom metal legszebb hagyományaira és Martina egyedi hangjára építve. Őt kérdezte meg az aktualitásokról.
Az interjú az Underworld oldalán olvasható.
Épp 40 éve, 1985-ben jelent meg az első Watchtower album, egy őrületes progresszív-thrash metal anyag, amire aligha volt még felkészülve a világ. Az alábbi lemezkritikát persze később, 2016-ban írtam (ja, nem 10 évesen, haha).
Nem a texasi csapat hozta be a prog témákat a metalba. A Black Sabbath már korábban beleszőtt ilyesmiket a zenéjébe, az Iron Maiden is bátran kísérletezett tempóváltásokkal, komplex témákkal már néhány éve, a Metallica ’84-es Ride The Lightning-ján is hallani ilyen törekvéseket, a Mercyful Fate ugyanazon évben megjelent Don’t Break The Oath albuma pedig megmutatta, hogy a heavy metalban mennyi lehetőség van még. A Fates Warning is elindult már a progresszív úton, ahogy a Queensryche debütanyaga is úttörő volt. Az egyes Watchtower mégis totális újdonság volt. Ők ugyanis a Rush és King Crimson féle komplexitást és zenészi játékot oltották bele a korszak thrash metaljába. A sikoltozós ének, a dzsesszbe hajló szólók, a döbbenetesen intenzív ritmusszekció együttese messzire elkerült minden bevett heavy metal tradíciót. Nem mondom, hogy nincsenek verzék és refrének, épp csak annyira borult mind, hogy nagyon nehéz beléjük kapaszkodni. Még úgy is, hogy az album nincs 38 percnyi, és a ’70-es évek progjára jellemző hosszú tételeket nem is írtak. Csupán két 6 perc körüli dal van, de azok sem monumentálisak. Viszont máig lezúzzák az embert.
A később a jóval divatosabb zenét, csajozós hard rockot játszó Dangerous Toys-ba távozott Jason McMaster magas hangú, agresszív szóköpködését csak ritkán váltja csordavokál szerű rész vagy mélyebb fekvésű ének, de ez tökéletesen passzol a tördelt ritmusokhoz, az ujjficamító riffekhez – na meg a szövegekhez. Ahogy a borító is sejteti, a nukleáris fegyverkezés, a hidegháború és az ezekből megjósolható jövő erősen jelen van a dalszövegekben, akárcsak a kortárs VoiVodnál. Viszont a Watchtower emellé politikai-társadalmi kérdéseket is feszeget, amikből nem tudom, mennyi mehetett át a korabeli hallgatóknak ezzel az idegesítő, nehezen érthető énekkel, de hogy máig érvényes megállapítások vannak benne a nyugati civilizációról, az biztos. Még amikor a világtörténelem egyik legvéresebb eseményéről (Argonne Forest) énekelnek, vagy egy ókori népet (netán Conan atyját, Robert E. Howardot) idéznek meg (Cimmerian Shadows), akkor is az azóta sem sokat változott jelenről van szó.
A zene pedig ennek megfelelően zaklatott, bonyolult és súlyos. Utóbbi szót nem a mai értelemben értem, mert ez a ’85-ös, eleve is szerény anyagi keretekből kihozott hangzás ma már vékonykának hat, de ha beleásod magad az albumba, ráébredsz, hogy iszonyatos mélységei vannak minden tekintetben. A dalok legtöbbje thrash témákra épül, de a Watchtower nem igazán illik sem a Bay Area-, sem a Slayer-vonalba, itt nem a sebesség és brutalitás a lényeg, hanem a mondanivaló zenei megjelenítése. Legalábbis én azt érzem, hogy a zene és a szövegek ritkán tapasztalható egységben vannak, és mindkettő pont olyan hideglelős, félelmetes, bizonyos értelemben gépies és elembertelenedett, mint a kor, amit ábrázol. És minden dalban van valami plusz (egy leállás, egy elmebeteg szóló), meg persze rengeteg hirtelen váltás. A címadóban például egy pillantra felvillan a Maiden szelleme, az Argonne Forestben van valami fura, egzotikus téma, a Violent Change „refrénjében”, ami pusztán a címből áll, szinte doomba áll a zene, a Cimmerian Shadows-t pedig olyan, misztikus atmoszféra lengi be, ami miatt kicsit ki is lógna az anyagról, ha nem lenne amúgy pont olyan, egyszerre zsibbasztóan és zseniálisan komplex, mint az összes többi. Talán a nyitó Asylum meg a Meltdown olyan, amit könnyebb befogadni, netán a Tyrants in Distress azzal a már-már megjegyezhető refrénnel, de amúgy mindmáig kihívás Watchtowert hallgatni. S hogy mégis kell, azt bizonyítja azok listája, akik biztosan tanultak tőlük: Dream Theater, Fates Warning, Psychotic Waltz, Cynic, Atheist, Death, Sieges Even, Spiral Architect, Meshuggah. Na meg a Metallica. Lars az …And Justice for All korszak fotóin rendre Watchtower pólót visel, egy olyan zenekarét, ahol szinte minden dalt a basszer Doug Keyser írt, míg ők pont a Justice-ról irtották ki a basszusgitárt…
’89-ben jelent meg a második, az elsőnél pengébb, de így is baromi nehéz Watchtower lemez, módosult felállással, aztán hol voltak, hol nem, de kézzel fogható új kiadványra mostanáig kellett várni, mert a napokban jelenik meg a Concepts of Math: Book One EP.
Ide kattintva a Palikával készült interjú egy része olvasható.
Emitt meg letölthető az első Underworld magazin, melyben a teljes interjú szerepel, és érdemes is elolvasni, nagyon-nagyon jókat mond az ember.
November közepétől már nem írok a HammerWorld magazinba (ex-Metal Hammer H.). Több más exhammeres kollégámmal az újonnan indult Underworld magazinban folytatjuk. Megpróbáltam röviden megfogalmazni, miért (néhányan legalábbis kérdeztétek). De aztán számvetés lett belőle, úgyhogy hosszú lett, de elöl van rövidebben a lényeg, aztán kihagytam pár üres sort, és jön némi önvallomás erről az egész zenei újságíróskodásról.
Hogy most miért jöttem el a Hammertől, a stáb egy részével egyetemben, az végül is inkább csak ránk tartozik. Nyilván mindig voltak súrlódások, mindenki követett el hibát, volt rá elég időnk, és számtalanszor éreztem úgy, hogy abba akarom hagyni. Mindig a zene tartott ott, és az utóbbi három évben a 2022 augusztusában elhunyt főszerkesztőnk, Lénárd Laci emléke miatt is folytatni akartam, de most eljött a pillanat, amikor már inkább máshol írok a zenéről. Hosszan zajlott az elszakadás, és benne van, hogy elmúltam 50 éves, és ennyi idősen már azt a nagyon kevés szabadidőmet (mert az újságírás mindannyiunknak, mindig is szabadidős tevékenység volt!) úgy szeretném eltölteni, hogy az nekem is jól essen. És az utóbbi kb. másfél évben annyira flottul mentek a dolgok a lapnál (a háttérben, miközben ugye a nyomtatott magazin nem tudott többé megjelenni), hogy amikor kiderült, hogy az az ember, akinek ezt elsősorban és legfőképp köszönhettük, eljön a laptól, elindult egy folyamat, aminek az eredménye az lett, hogy többen is követtük.
Ő (nem titok, Posta János a neve) új lapot indított, a több évtizedes tapasztalatára, tudására és kapcsolatrendszerére építve. És mivel továbbra sem tudom még letenni a zenét, az írást, úgy döntöttem, csatlakozom én is az Underworldhöz. Itt remélhetőleg nem kell senki olyannak velem dolgoznia, aki nem akar velem dolgozni, itt nem kell magyarázni senkinek, hogy hahó, különben azért van lap, mert mi megírjuk.
Nyilván sajnálom.
Amikor Lénárd Laci meghalt, azt mondtam magamnak, megyek, amíg tart a lap, ha már az indulásakor nem lehettem ott, legalább a végéig ott leszek, ha tudok, Laciért. Ez mégsem lesz meg, mindazonáltal azt gondolom, ugyanaz mozgatja az UW stábját is, ami őt.
Itt jön a hosszú rész:
Látom, hogy 2025-ben már avítt, lefutott dolog a lemezkritika, még a koncertbeszámoló is. Az internet korában már nincs szükség fix pontokra, akiknek az ízlésére támaszkodhatsz (akár úgy is, hogy tudod, hogy ha UN-nek 10 pont, neked 3). Az ifjabb generációkat nem érdekli, a zene sem úgy általában, és ha belegondolsz, ez az egész rock & roll őrület elkezdődött úgy az 1950-es években, azelőtt (vagy még inkább a mozik elterjedése előtt) nem volt ilyen, pláne nem volt sztárkultusz, úgyhogy nem csoda, hogy ez is lefutott, és ma már nagyon kevés zenei előadóból lesz világsztár. Nem baj. Mindennek van vége. Részemről a Hammernek most, az újságírásnak még nem, de majd egyszer ahhoz is öreg vagy halott leszek, oszt jónapot.
Némi önvallomás. Engem sosem érdekelt, hogy én legyek a Valaki. Biztos, hogy volt olyan korszakom, amikor élveztem a pezsgést, azt, hogy zajlott a metal és részese voltam, de akkor sem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki dicsért. Ahogy azzal sem, ha szidott, bár eddig szinte soha nem állt elém senki, hogy elmondja, mi baja velem meg az írásaimmal. Ez az „összetartó, őszinte és kemény” metal táborban is csak a hátam mögött esett meg, és nem is érdekelt. Úgyis csak én lehetek én, hiába felcserélhető mindenki, helyettem senki nem fogja leélni az életemet, és már jó ideje kisebb bajom is nagyobb annál, hogy akkor mi zajlik a metal óvodában. De amíg van szabad akaratom meg cseppnyi szabadidőm, meg kedvem, hát csinálom. Mert csak. Mert mindig van valami jó új zene.
Anno, '89 környékén, nekem a Hammer (sőt, az elődjének számító Metallica Hungarica utolsó száma) sorsfordító volt, 14 évesen hirtelen megismertem életre szóló zenéket. Ugyanez történt könyves vonalon, amikor a Commodore Világban olvastam A Gyűrűk Uráról, amit sikerült beszerezni, és egy életre megváltoztatott. Nekem ez az alapélményem, egy olyan korból, amikor nem volt internet, a tévében sem igen találtam olyat, ami hozzám szólt, de bezzeg ezek a zenék és könyvek! Falun laktam, hasonló érdeklődésű barátokat is csak az után találtam, hogy a Metallica Hungarica miatt beütött nálam a Queensryche. Innen jött a vágy, hogy magam is eljuttassam a jó dolgok hírét azokhoz, akik szintén keresik.
Tudom, hogy nem marad utánam semmi. Ha pl. arra gondolok, milyen magyar bandákat dicsőítettem a Hammerben a '90-es években, hát a zömük már sehol nincs, rég feloszlottak, alig emlékeznek rájuk. Ilyen az élet. De a covid alatt a Facebook oldalamon pörgetett visszaemlékezős sorozatom, amelyben előástam koncertbeszámolókat, melyek x évvel korábbi, adott napi koncertekről szóltak, rájöttem, hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek. Korábban arra jutottam ugyanis, hogy nincs sok, hát pl. a gyerekeimnek sem tudom átadni életem legjobb koncertélményeit. Viszont a reakciókból kiderült, hogy nem is csak az olvasóknak, haveroknak, de főleg a (magyar) zenészeknek nagyon sokat jelentett. Nem az, hogy "Úristen, Az Uzseka azt írta, hogy jó volt a koncert, most már tuti befutunk és meggazdagszunk", hanem az, hogy egyáltalán valaki figyelt rájuk és megemlékezett róluk. Kicsit, mint mikor az Avatarban azt mondják: „Látlak téged.”
És én látni akartam a másik emberben a jót, ahogy a zenékben is. Meglátni az embert a felszín mögött. Néha tán sikerült is. 100 év múlva senki nem fog emlékezni egyikünkre sem. Viszont abban az adott pillanatban, amikor mindez történt, ez igenis számított. Mert a figyelem energia (igen, még a negatív előjelű is, ld. politikusok), és azok a bandák, akik játszottak 20-30 embernek valami ótvar pinceklubban, sokszor csak tőlem (vagy tőlünk, a hammeres vagy más sajtóorgánumnál ténykedő kollégáktól) kaptak figyelmet. Számít ez? Aligha. 1000 emberből, aki gitárt vesz a kezébe, hogy majd akkor ő befut, jó, ha egy jut valamire, s nem biztos, hogy közben nem veszít el valami emberileg fontosat. Igen, zenésznek lenni iszonyat áldozatokkal jár. És ha bárkit valaha megbántottam az írásaimmal, netán az zavarja, hogy túl vajszívű voltam, akkor bocsánatot kérek. Mégis, mai fejjel azt látom, hogy bár évtizedeken át egész a covidig nem is tudatosodott bennem, ez volt a lényeg: hogy figyelmet adtam a művészeknek. Mert végül is az, aki a maga gondolatait, érzéseit, fájdalmait beleteszi egy akármilyen zenébe, szövegbe, az művész, akkor is, ha sosem jut vele semmire.
És a zömük nem is jutott. Azzal is tisztában vagyok, hogy jóllehet, én már tényleg a demós korszakban is jókat írtam a Thy Catafalque-ról vagy az Isten Háta Mögöttről, meg én ajánlottam a Dalriadát a későbbi kiadója figyelmébe, egyikük sem miattam, az én cikkeim miatt vitte valamire. Ha nincs bennük kitartás, ha nem tudnak megszólítani további embereket is a zenéjükkel, akkor nem lettek volna azzá, amikké lettek. Nem rajtam múlott.
Sőt, ha már így ömlik belőlem a szó, elmondanám azt is, hogy zenei újságírónak lenni magányos élmény. Igen, ismersz nagy csomó zenészt, mondhatni, hogy spanok vagytok, de egyszer írjál bármelyikükről egy rossz szót, és vége a haverságnak. Természetesen. Nem, én inkább távolságot tartottam, ahogy Lénárd Laci is tette - ugye ő nyilatkozta anno egy interjúban a Wanted magazinban, hogy Ozzynak a falon, a poszteren a helye, nem akarja emberként ismerni. Mi bölcsesség van ebben! De nyilván rengeteg remek embert ismertem meg a Hammernek köszönhetően, zenészeket, egyéb szakmabelieket egyaránt, ahogy az olvasók közül is. Még úgy is, hogy én mindig szürke eminenciás voltam, aki nem vágyott a megmondóember-szerepre, sem a rivaldafényre, és ez mit sem változott.
Ahogy az sem, hogy mindig próbáltam nyitott lenni, nyilván a magam keretei között. Mindig úgy gondoltam, a lapnak függetlennek kell lennie, de teret kell adnia a színtéren meglévő különféle véleményeknek. Ha egy zenekar olyat nyilatkozik is, ami nekem nem szimpatikus, attól még helye van a lapban. Az évek során ebben is voltak egyensúlyvesztések a lapnál, de mindig úgy voltam vele, az nem az én véleményem, itt vagyok balansznak, majd én szót adok azoknak is, akik más vonalon mozognak. Relatív, hogy ez mennyire sikerült, de nekem alapvető fontosságú, hogy az nem gyengeség, ha látod és elfogadod, hogy van más is azon kívül, amit te jónak meg helyesnek tartasz. És hogy nem az én dolgom megítélni a többieket. De mindenféle beállítottságú emberrel készítettem már interjút, aki kevés barátom vagy jobb ismerősöm van, azok között is van mindenféle, és azt látom, hogy a legtöbbjüknek bizony vannak jó meglátásai erről vagy arról, és hogy nem a beállítottságukon, hovatartozásukon múlik, hogy emberileg jófejek vagy sem, vagy hogy amit csinálnak, azt jól csinálják-e. És nem igen van ember hiba nélkül, de számít a szándék, s még inkább a cselekedet. És azt is tudja mindenki, hogy az érmének két oldala van, fentebb látható az enyém, de azt kevesen tudják, hogy az érem jobb híján gitárpengetőként is használható J és hogy a holtak szemére azért raktak régen érmét, hogy Kharón révész átvigye az elhunyt lelkét a Sztüx folyón az Alvilágba (angolul: Underworld – nem mintha ehhez sok köze lenne a lapnak).
Kellett némi akaraterő ezen a rusnya, rideg novemberi estén, hogy elvándoroljak a Muzikumba, de bíztam benne, hogy majd a zene felmelegít. Aztán úgy is lett.
Redbreast Wilson egyszemélyes előzenekarként frankó countryval melegítette be az egybegyűlteket, aztán a Bigfoot Preston band tolta az ízes, derűs americana/southern rockot.
Koncertbeszámolóm az Underworld oldalán.
Varga Krisztián gitárost a legtöbben a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de aki járatos a magyar underground színtéren, jó pár egyéb zenekarban láthatta már őt gitározni. Néhány hónapja kiadott egy szóló EP-t Departures címmel, melyen színes, izgalmas, de azért nagyon is metal instrumentális dalok hallhatók.
Az Underworld oldalán olvasható az interjú.
Dolgok, amikre nem számítottam: 1. Hogy eljutok valaha Undertaking koncertre. 2. Hogy 2025-ben még láthatom a Slogant, 3. Hogy közel 32 évvel az első hammeres cikkem után, mely a Slogan egyik koncertjéről szólt, az első már-nem-vagyok-hammeres cikkem, egy új magazinban, szintén a Sloganről (is) fog szólni.
Szóval fogadjátok szeretettel az Underworld-öt!
Nekem nagyon tetszik, s ezt a Hammer honlapon olvasható kritikában alaposabban is kifejtem.
1990-ben épp e napon jelent meg a Tesla nevű fura hard rock banda akusztikus koncertfelvétele, ami alighanem a legnagyobb sikerük lett, plusz nagyban okolható az unplugged bulik akkoriban indult divatjáért. Én is annyira szerettem, hogy aztán 2014-ben ezt a cikket írtam róla.
A kaliforniai Sacramentóban még 1982-ben indult banda ekkortájt ért sikerei csúcsára, bár a Great Radio… dupla platina lett az USA-ban, míg a Five Man… "csak" szimpla. A Tesla mindig kilógott a sorból, már eleve a nevük (Nikola Tesla egy zseniális-őrült szerb feltaláló volt, különc alak, akinek nevét máig legendák övezik) is kiemelte őket a korszak hard rock bandái közül. Bár az MTV-s hajmetal korszakban arattak ők is, sosem tartoztak a rágógumi slágereket toló, szex-pia-rakenroll vonalas bandák közé. Zenéjükben rengeteg '60-as és '70-es évekbeli hatás érvényesül, szövegeik is messze mélyebbek, és amúgy is kerülnek minden sztárallűrt. Egyszerre egyszerű és fifikás muzsikájukért azok voltak és vannak oda, akik a zenét magáért szeretik.
'90-ben már nem volt teljesen új dolog az unplugged, vagyis torzított-, elektromos- helyett akusztikus gitárokon zajló zenélés, de így is az elsők között voltak rock vonalon, akik ilyet műveltek. Akkoriban több ilyen koncertet is adtak (megvan egy olyan felvétel is, amin Don Dokken is vendégszerepel, és együtt tolják a Dokken klasszikus Breaking the Chains-ét!), de lemezre (meg a Five Man Video Band című videóra) a '90. július 2-i philadelphiai buli került.
A 14(+1) számos anyag maga a megtestesült Feeling. Van valami laza elegancia is abban, ahogy zenélnek, de a lényege az az esszenciális jókedv, ami minden komolysága mellett is oly’ nagyon jellemező a Teslára. Öt feldolgozás is van az anyagon: a Truckin' a Grateful Deadtől (egybeszőve a nyitó Comin' Atcha Live-val), The Beatles: We Can Work It Out, Creedence Clearwater Revival: Lodi, Rolling Stones: Mother's Little Helper, na meg a Signs a kanadai Five Man Electrical Bandtől, akiknek a nevét átköltve lett meg az album címe. Ezt a Signs-t '90 vége felé naponta sokszor lehetett látni az MTV-n, de még így sem tudtam megutálni.
Az anyag többi része meg amolyan best of az első két Tesla lemezből, olyan zseniális dalokkal, mint a Before My Eyes, a Paradise, a hátborzongató Modern Day Cowboy, vagy a Love Song, aminek simán ott a helye minden idők legjobb szerelmes dalai között.
Az is jó a Five Man…-ben, hogy a hibák, idétlenkedések, Jeff Keith sajátos humorú konferálásai is rajta vannak, még a közönség reakciói is kézzelfoghatónak hatnak. Igazi mágia van ebben a cuccban, nem holmi szemfényvesztés. Elcseszett, rossz kedvű napokon, de még amikor igazán mélyen van az ember, akkor is jobb, mint bármi gyógyszer.
De már első megjelenésekor is igaz volt rá a Retró útikalandkönyv alcím, ugyanis a két szerző azt meséli el, hogy 1987-ben, ifjú karatésként hogy jutottak el Japánba.
25 éve jelent meg az a Pain Of Salvation album, amivel sok magyar rajongójuk megismerte őket, hiszen ezt turnéztatva jártak először Magyarországon, a SummerRocks fesztiválon. Imhol a korabeli lemezkritikám.
A svéd csapat az előző két lemezén is hasonló, az egyéni virtuózkodást mellőző, mégis elképesztően komplex zenét játszott, s harmadszorra is koncept albumot írtak. Ám a promoCD-hez nincs szövegkönyv, így az anyag gondolati oldaláról nem tudok mit mondani, túl azon, hogy biztosan értelmes, elgondolkodtató, megérintő, stb. Miként az eddigiek is...
Nehéz anyag A Tökéletes Elem I, tizenakárhány meghallgatás után is az újdonság erejével hat rám - noha egyre több dallam, részlet válik ismerőssé -, olyannyira összetett, rétegzett, és minden egyes meghallgatáskor (különösen, ha tényleg odafigyelek rá, nem csak valami mellett szól) elképeszt, elvarázsol. Dicsérhetném a jobbnál jobb riffeket, a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb énekdallamokat (mert Daniel Gildenlöw énekes-gitáros ezernyi hangon tud megszólalni, épp úgy képes az Iced Earth-ös Matthew Barlow-t idéző karcos metalüvöltésekre, mint a Ray Alder/Geoff Tate igényességű prog.rocker dallamokra, hogy az elvont dolgokat meg a különféle suttogásokat-szavalásokat ne is említsem), magasztalhatnám a meglepőbbnél meglepőbb váltásokat és zenei megoldásokat - de mindenek fölött áll az album Hangulata, az az, ami annyira különlegessé teszi. Ezek szubjektív dolgok; nem biztos, hogy pl. a zenedobozt idéző csilingelő hangokkal keretezett Ashes másban is egy havas-csillagos téli éjszaka képét idézi fel, vagy hogy a vonósokat is felvonultató Moving On Earth másnak is régi fekete-fehér filmeket vetít lelki mozivásznára. Abban mégis biztos vagyok, hogy ha rászánod az időt és türelmet, egyszer csak elég lesz lehunynod a szemed, hogy egy másik, saját világába vigyen az album.
...meg itt-ott eszembe jut a Dream Theater (pl. az Idioglossia előbb - súlyos riffjeiben - az Awake albummal, később viszont a Metropolis II-vel rokon), de ez itt nem másolat, hanem egyenértékű alkotás. Aztán ott van a lírai Her Voices, ami a végére olyasmi monumentális dallá válik, mint az Iced Earth A Question Of Heaven-je a Dark Saga végén. Vagy a Reconciliation, ami a slágeres Fates Warninggal rokon dallamos prog.metal...
Mindegyik dal egy kis világ, tele érzéssel, gondolattal, lélekkel, de az album mégis egész, és csakis Pain Of Salvation. Iszonyú sokat kell hallgatni, de meg is érdemli. Ahogy a maximális pontszámot is.
Ma 30 éve jelent meg az utolsó Alice In Chains soralbum, amin még Layne Staley énekelt. Itt következik a korabeli lemezkritikám, amihez annyit fűznék hozzá, hogy akkortájt még nem volt nem, hogy internet, de konkrétan papíron kellett bevinni a cikkeinket, amiket aztán alighanem LL gépelt be, és konkrétan ebben az esetben egyrészt kimaradt az utolsó bekezdések egyike (az egyik "látomásom"), s mivel sajnos nincs meg az eredeti, teljes cikk, így azt már nem tudom rekonstruálni, másrészt a lapban felcserélődött két bekezdés (gondolom, Laci ki akart belőle vágni, aztán meg visszatette, csak rossz helyre), úgyhogy most félig igazságot szolgáltatok az akkori agymenéseimnek.
Szóval nem volt egy szerelem első hallásra, mint az előzőek többségénél. Úgy voltam vele, mint a legutóbbi King’s X-szel (Dogman). És a folytatásban is: minél többet hallgattam, annál jobban megtetszett. Ahogy azt megszokhattuk Jerryéktől, ez az album is más, mint az elődei. De nem annyira más… És nem is annyira forradalmi. Világsiker lesz, és továbbra is az AIC lesz az a grunge banda, amelyet a metalosok is szeretnek. De olyan alkony hangulata van… Voltak olyan hírek, hogy ezután abbahagyják a srácok az AIC-t, és szerintem ez lenne a helyes lépés. Mert minden de ellenére ez az album képes szépen lezárni az AIC történetét, hogy emelt fővel, büszkén és élve hagyhassák abba Layne-ék… Hiszen az első klipnóta, a metalos és King’s X-es Grind, a Nirvanás/Jar Of Flies-os Heaven Beside You akusztikus dallamai, a már-már punkos So Close (az album majd’ egyetlen gyorsabb felvétele), vagy a Stones-os, akusztikus Over Now meghozzák majd a sikerrt a világ minden táján. Azok a Chains-esek pedig, akik a Love, Hate, Love-ot vagy a Sickmant is élvezettel tudják hallgatni, imádni fogják a leginkább Dirt-ös Headcreeps-et, a God Am-et, vagy a Facelift-es Again-t. Személyes kedvencem pedig a bő 8 perces, pszichedelikusan kábító Frogs (volt régen egy interjú a fiúkkal, amikor zivatarban mentek békát fogni. Lám: annyit fogtak, hogy dal lett belőle, hehe).
A legtöbb szám abban a stílusban, olyan hangzással íródott, mint a Last Action Hero filmzenéjéül szolgált két AIC nóta. Hiányoznak a Dirt-ös gitárok, viszont itt van Mike Inez királyi basszusjátéka. (Sean Kinney, Layne Staley és Jerry Cantrell király, mint mindig!) A Jar Of Flies a másik AIC munka, amire sűrű visszautalás található. A Sludge Factory és a Nothing Song pedig annyira eszement, hogy csak a Sap EP-n található bonus-nóta (Love Song?) képes túlszárnyalni őket.
Az AIC zenéjére különösen igaz, hogy mindenkinek mást mond, mindenkiben más képeket fest. Még egyszer mondom, nem akarok senkit befolyásolni a saját képeimmel, ezért szerintem előbb hallgasd meg magad az anyagot, és csak utána folytasd innen az olvasást. Ja, és nagyon fontos: ne ítélj elsőre!!! Ez egy óriási lemez, de időt kell neki adni, hogy erről meggyőzhessen!
Tehát, amikor először meghallgattam az anyagot, az volt az érzésem, hogy olyan, mint mikor egy nagy nyári záporban csontig ázik az ember, aztán, amikor hirtelen előbukkan a nap, a szemeken át benyúl és megszorítja az agyat… Tudod, hogy végre vége, és meg fogsz száradni, és jó idő lesz, de elsőre a fény nagyon fáj.
Egyébként kíváncsi lennék, kinek milyen ez a lemez, kinek mit jelent. Tudod, ha ez az Alice In Chains ’95-ben, akkor én így szeretem őket.
U.N. 10
1990-ben ma 35 éve jelent meg King Diamond ezen albuma. Ezzel kattantam rá, és máig az egyik leghangulatosabb, leghátborzongatóbb albumnak tartom. Az alábbi lemezkritikát 2006-ban írtam a Hammer Hatásokk rovatába.
King Diamond albumai közül elsősorban a ’87-es Abigail-t szokás klasszikusként emlegetni, de az azt követő, összefüggő „Them” és Conspiracy is kiemelkedő alkotásai a metal történelemnek. Szerintem mégis a The Eye a legjobb. Ezen az anyagon Kingék némileg dallamosabb, közérthetőbb irányba fordultak, ami a szövegek által megjelenített sztoriban és a zenében is megjelent.
Nagy teret kaptak a billentyűs hangszerek, amik inkább dúsították és masszívabbá tették a zenét, mintsem lágyították volna – azokról a mélyen dörgő-hömpölygő Hammond témákról mindig kormos füsttel lángoló fáklyák, és éji egekig csapó máglyák jutnak eszembe... S mivel a szövegi koncepció nem annyira erősen meghatározó, mint a megelőző King lemezeken, a Mester szabadabban, több dallammal énekelhet. Az olyan nóták melódiái, mint a Father Picard, a The Meetings vagy az 1642 Imprisonement, kétségkívül Diamond legemlékezetesebb, örökkön kísértő darabjai...
Mindemellett olyasmi, tökéletes heavy metalt játszik a remek zenészekből álló csapat (élén Andy La Rocque gitárossal), ami a Mercyful Fate zenéjében gyökerezik, de sokat adott a kései Death, vagy épp a Nevermore zenéjéhez is. Komplex, de megjegyezhető témákkal teli, izgalmas, mindmáig rozsdamentes fémzene.
Minden King Diamond album valamilyen történetet mesél el. A The Eye annyiban lóg ki a sorból, hogy csak csekély részben King agyszüleménye a sztori – a java a francia inkvizíció idejéből származó iratokon, tehát megtörtént eseményeken alapul.
A nyitó Eye Of The Witch és a záró The Curse adja a mában játszódó keretet – egy nyaklánc áll a történet középpontjában, a Szem, melybe ha az ember május 1-én belenéz, akkor újra átéli mindazt a borzalmat, amit az említett időszakban viselői megtapasztaltak. Kezdve a boszorkánysággal megvádolt lány, Jeanne szenvedéseivel, akit megkínoz és megéget az inkvizíció (The Trial, Burn). Jeanne volt tehát a lánc első tulajdonosa, az ő szeme került valami csodás módon a medálba... Később két kicsi lány a máglya helyén játszadozva rátalál a láncra – a Two Little Girls csilingelő hangjaival minden idők egyik leghátborzongatóbb King dala... Aztán megismerjük a bűnei elől egy apácazárdába menekülő Madeleine-t (Into the Convent), aki ahelyett, hogy békét lelne ott, egy olyan perverz apát, David atya irányítása alá kerül, akinek kedvelt szokása az apácák megerőszakolása. Madeleine megtalálja a Szemet, David atya pedig belenézve szörnyet hal. Ám a helyére érkező Picard atya még rosszabb – a sátáni pap valami szerrel elkábítja a nővéreket, és igen durva dolgokra veszi rá őket (pl. csecsemők keresztre szegelése...). Madeleine és a többi apáca nincs egészen tudatában, mit tesznek, szép lassan mégis megőrülnek (Behind These Walls, The Meetings). Picardot később elviszi a pestis, Madeleine nővért pedig bebörtönzik (ha jól értem azért, mert a borzalmas találkozók végül nem maradtak titokban), ahol aztán végre megtalálja lelke békéjét (1642 Imprisonement).
Az album hangulata teljesen magával ragadja az embert, tényleg olyan, mintha belenéznél a Szembe. A gótikus ill. természetfeletti horror, a sötét középkor, a katolikus egyház vétkei – mindezek zenei megjelenítésében King Diamond utolérhetetlen. És persze május 1.-én csak óvatosan a The Eye-jal!...
1990-ben ma 35 éve jelent meg a King's X harmadik albuma, ami nekem történetesen az első volt (és nyilván nem pont ezen a napon jutottam hozzá, jóhogy). Azóta is örök kedvencem a csapat, és minden cuccuk között ezt szeretem a legjobban. Nyilván a korabeli lemezkritikát nem én írtam, ami itt következik, az 2003-ból származik, a Hammer Hatásokk rovatában jelent meg.
Ez az album maga a zenei tejjel-mézzel folyó Kánaán, és abból is az a nagyon kellemes, napfényes fajta. Vannak persze ennél sokkal több hangot és hangszert felvonultató zenék, ám ekkora lélek meg feeling nem is tudom, van-e bármi másban?! És pláne az, amit a cím jelez: hit, remény, szeretet... Na igen, a texasi trió jó ideig a keresztényi értékeket, gondolkodásmódot is belevitte a dalaiba (elég döbbenetes volt hallani sok évvel később Pinnicket arról beszélni, hogy nem hisz már Istenben...), mindazonáltal white metalnak nem nevezném még a korai anyagaikat sem. Merthogy annyival több és más (volt) ez a banda mindennél, beleértve a white metal csapatokat is.
A F.H.L. a texasiak harmadik albuma (a 108-as MHH-ban írtam az első, Out Of The Silent Planet-ről, s a konceptanyag Gretchen Goes To Nebraska is sorra kerül tán egyszer). Ezzel ismertem meg őket, és a mai napig ezt tartom a legjobbjuknak (pedig mind király). Szinte hihetetlen, hogy csupán hárman képesek voltak ekkora zenét csinálni, de hát végül is Hendrix is trióban nyomta, meg a Rushban sincsenek többen, s azok is mekkora muzsikák már! Ezek hatása érezhető is, de igazából annyira egyéni a King's X, hogy nincs értelme a hasonlítgatásnak. Egyet mondok még azért: a sok-sok vokál, a dallamok egy része a Beatles-t idézi, de aki ez alapján nyálasnak hiszi Dougék zenéjét, az baromi nagyot téved - kevés zenekarnál van jelen ilyen mértékben az a súly és erő, ami a '60-as és '70-es évekbeli ősrock bandákat jellemezte. Doug basszusjátéka óriási, és amit ez a fekete fickó elénekel, az maga a csoda! De a másik két arc is vokálozik-énekel, s Ty Tabor óriási érzéssel gitározik, Jerry Gaskill döbbenetes figurákkal teli dobolása pedig önmagában is teljes élményt nyújt.
Dalaik pedig vannak ám mindenfélék; csak a legnagyobbak képesek ennyire színes, mégis ennyire egységes albumokat alkotni. A legtöbb nótába jut finom, kellemes, napsütötte énekdallam épp úgy, mint keményebb, súlyos téma. Pl. a nyitó We Are Finding Who We Are ilyen: nagy ősrock kezdés, aztán Beatles-esen vokálgazdag verze, amire egy kemény, zseniális, de egyszerű refrén jön. Nyers, vad, s mégis kifinomult, barátságos zene ez. A szövegek nem mindegyike szól mélyebb témákról (és a mélyebb témákat is sajátosan tudják megragadni, aminek köszönhetően sosem érzi úgy az ember, hogy rád akarnák erőltetni a hitüket). A Talk To You szövegén pl. mind a mai napig mosolyognom kell, pedig már ezerszer hallottam (egy levél tartalma, amiben Doug egy peches napját meséli el egy barátjának). Hihetetlen jók a líraibb vagy lassú hangvételű számok is: szerelmes és istenes nótának is szép az I'll Never Get Tired Of You, szívbemarkolóan őszinte és fájdalmas az Everywhere I Go, a záró, csellót és fuvolát is felvonultató Legal Kill-nél pedig kevés emberibb és emberségesebb, jó kedvre derítő nótát ismerek. Aztán ott van a komplex, hatalmas zenélésre épülő We Were Born To Be Loved, a menetelős címadó, meg az összes többi szám, hihetetlenül király mind. De azért a Legal Kill mellett a legnagyobb a Moanjam, ami valóban egy nagy jammelés, alighanem minden idők leggyorsabb, legkeményebb King's X nótája, amit '98-as, frenetikus budapesti koncertjükön is eljátszottak.
Hogy a King's X sosem lett igazi sztár, annak alighanem az az oka, hogy Amerikában nem tolerálják túlságosan, ha egy rockbandában fekete az énekes, meg amúgy is, túl jó volt ez a zene ahhoz, hogy holmi slágerlistákon szerepeljen... Viszont a szakma, a zenészek mindig is szerették őket, számtalan rajongójuk van ezen körökben (elég csak a Dream Theatert megemlítenem). Egyszerűen aki tud zenélni, vagy legalábbis úgy igazán beleássa magát a zenébe, megérti és megérzi, hogy ez a három texasi arc valami óriásit produkál. Tényleg megvan zenéjükben mindaz, ami a rockot mint zenét létre hívta, az az eredeti és eredendő erő, feeling, érzelmi többlet. Ha mindenkinek olyan gazdag lenne a karácsonya, amilyen gazdag ez a zene (lelki-zenei értelemben, nem anyagiakban), boldog és szép világban élnénk. De már az is valami, ha néha meghallgatsz egy King's X lemezt.