Watchtower: Energetic Disassembly – 40

 Épp 40 éve, 1985-ben jelent meg az első Watchtower album, egy őrületes progresszív-thrash metal anyag, amire aligha volt még felkészülve a világ. Az alábbi lemezkritikát persze később, 2016-ban írtam (ja, nem 10 évesen, haha).

 

Ha nem tévedek, ez volt minden idők első színtisztán progresszív metal albuma. S nyomban minden idők egyik legborultabbja, legkomplexebbje, legnehezebben emészthetője is…

Nem a texasi csapat hozta be a prog témákat a metalba. A Black Sabbath már korábban beleszőtt ilyesmiket a zenéjébe, az Iron Maiden is bátran kísérletezett tempóváltásokkal, komplex témákkal már néhány éve, a Metallica ’84-es Ride The Lightning-ján is hallani ilyen törekvéseket, a Mercyful Fate ugyanazon évben megjelent Don’t Break The Oath albuma pedig megmutatta, hogy a heavy metalban mennyi lehetőség van még. A Fates Warning is elindult már a progresszív úton, ahogy a Queensryche debütanyaga is úttörő volt. Az egyes Watchtower mégis totális újdonság volt. Ők ugyanis a Rush és King Crimson féle komplexitást és zenészi játékot oltották bele a korszak thrash metaljába. A sikoltozós ének, a dzsesszbe hajló szólók, a döbbenetesen intenzív ritmusszekció együttese messzire elkerült minden bevett heavy metal tradíciót. Nem mondom, hogy nincsenek verzék és refrének, épp csak annyira borult mind, hogy nagyon nehéz beléjük kapaszkodni. Még úgy is, hogy az album nincs 38 percnyi, és a ’70-es évek progjára jellemző hosszú tételeket nem is írtak. Csupán két 6 perc körüli dal van, de azok sem monumentálisak. Viszont máig lezúzzák az embert.

A később a jóval divatosabb zenét, csajozós hard rockot játszó Dangerous Toys-ba távozott Jason McMaster magas hangú, agresszív szóköpködését csak ritkán váltja csordavokál szerű rész vagy mélyebb fekvésű ének, de ez tökéletesen passzol a tördelt ritmusokhoz, az ujjficamító riffekhez – na meg a szövegekhez. Ahogy a borító is sejteti, a nukleáris fegyverkezés, a hidegháború és az ezekből megjósolható jövő erősen jelen van a dalszövegekben, akárcsak a kortárs VoiVodnál. Viszont a Watchtower emellé politikai-társadalmi kérdéseket is feszeget, amikből nem tudom, mennyi mehetett át a korabeli hallgatóknak ezzel az idegesítő, nehezen érthető énekkel, de hogy máig érvényes megállapítások vannak benne a nyugati civilizációról, az biztos. Még amikor a világtörténelem egyik legvéresebb eseményéről (Argonne Forest) énekelnek, vagy egy ókori népet (netán Conan atyját, Robert E. Howardot) idéznek meg (Cimmerian Shadows), akkor is az azóta sem sokat változott jelenről van szó.

A zene pedig ennek megfelelően zaklatott, bonyolult és súlyos. Utóbbi szót nem a mai értelemben értem, mert ez a ’85-ös, eleve is szerény anyagi keretekből kihozott hangzás ma már vékonykának hat, de ha beleásod magad az albumba, ráébredsz, hogy iszonyatos mélységei vannak minden tekintetben. A dalok legtöbbje thrash témákra épül, de a Watchtower nem igazán illik sem a Bay Area-, sem a Slayer-vonalba, itt nem a sebesség és brutalitás a lényeg, hanem a mondanivaló zenei megjelenítése. Legalábbis én azt érzem, hogy a zene és a szövegek ritkán tapasztalható egységben vannak, és mindkettő pont olyan hideglelős, félelmetes, bizonyos értelemben gépies és elembertelenedett, mint a kor, amit ábrázol. És minden dalban van valami plusz (egy leállás, egy elmebeteg szóló), meg persze rengeteg hirtelen váltás. A címadóban például egy pillantra felvillan a Maiden szelleme, az Argonne Forestben van valami fura, egzotikus téma, a Violent Change „refrénjében”, ami pusztán a címből áll, szinte doomba áll a zene, a Cimmerian Shadows-t pedig olyan, misztikus atmoszféra lengi be, ami miatt kicsit ki is lógna az anyagról, ha nem lenne amúgy pont olyan, egyszerre zsibbasztóan és zseniálisan komplex, mint az összes többi. Talán a nyitó Asylum meg a Meltdown olyan, amit könnyebb befogadni, netán a Tyrants in Distress azzal a már-már megjegyezhető refrénnel, de amúgy mindmáig kihívás Watchtowert hallgatni. S hogy mégis kell, azt bizonyítja azok listája, akik biztosan tanultak tőlük: Dream Theater, Fates Warning, Psychotic Waltz, Cynic, Atheist, Death, Sieges Even, Spiral Architect, Meshuggah. Na meg a Metallica. Lars az …And Justice for All korszak fotóin rendre Watchtower pólót visel, egy olyan zenekarét, ahol szinte minden dalt a basszer Doug Keyser írt, míg ők pont a Justice-ról irtották ki a basszusgitárt…

’89-ben jelent meg a második, az elsőnél pengébb, de így is baromi nehéz Watchtower lemez, módosult felállással, aztán hol voltak, hol nem, de kézzel fogható új kiadványra mostanáig kellett várni, mert a napokban jelenik meg a Concepts of Math: Book One EP.

 

 

 

 

Rick Wakeman: Melancholia

Rick Wakeman 1949-ben született billentyűs-zeneszerző, akit a legtöbben a Yes nevű alap progresszív rock zenekarból ismernek, de szólóban is maradandót alkotott. A Melancholia című album egy zongorára épülő trilógia befejező darabja, de jóval színesebb, hogysem csak melankólikus hangulatú darabokból álljon.

Teljes cikkem róla az Underworld honlapon. 

Nagyúr: Miami lemezkritika és interjú

A 2021 első napján alakult Nagyúr a kultikus Isten Háta Mögött két tagjának (Pálinkás Tamás énekes, Bokros Csaba gitáros) zenekara. Második albumuk Miami címmel jelent meg novemberben, és bár nem annyira elvont és súlyos, mint az IHM volt, azért így is bőven fura zene, melyre táncolni épp úgy lehet, mint zúzni.

Itt írtam a lemezről.

Ide kattintva a Palikával készült interjú egy része olvasható.

Emitt meg letölthető az első Underworld magazin, melyben a teljes interjú szerepel, és érdemes is elolvasni, nagyon-nagyon jókat mond az ember. 

A Hammerből az Underworldbe / vallomás

November közepétől már nem írok a HammerWorld magazinba (ex-Metal Hammer H.). Több más exhammeres kollégámmal az újonnan indult Underworld magazinban folytatjuk. Megpróbáltam röviden megfogalmazni, miért (néhányan legalábbis kérdeztétek). De aztán számvetés lett belőle, úgyhogy hosszú lett, de elöl van rövidebben a lényeg, aztán kihagytam pár üres sort, és jön némi önvallomás erről az egész zenei újságíróskodásról. 

  Az első cikkem a Metal Hammer Hungaricában annak 54. számában jelent meg, 1994 áprilisában. Nyilván nem sejtettem előre, hogy több, mint 31 évig leszek majd ott a metal szolgálatában. Nagyon sok mindent köszönhetek a Hammernek, és máig büszke vagyok rá, hogy anno Lénárd Laci bizalmat szavazott nekem, és egy s másra abból is, amit aztán véghezvittem. (Erről később.)

Hogy most miért jöttem el a Hammertől, a stáb egy részével egyetemben, az végül is inkább csak ránk tartozik. Nyilván mindig voltak súrlódások, mindenki követett el hibát, volt rá elég időnk, és számtalanszor éreztem úgy, hogy abba akarom hagyni. Mindig a zene tartott ott, és az utóbbi három évben a 2022 augusztusában elhunyt főszerkesztőnk, Lénárd Laci emléke miatt is folytatni akartam, de most eljött a pillanat, amikor már inkább máshol írok a zenéről. Hosszan zajlott az elszakadás, és benne van, hogy elmúltam 50 éves, és ennyi idősen már azt a nagyon kevés szabadidőmet (mert az újságírás mindannyiunknak, mindig is szabadidős tevékenység volt!) úgy szeretném eltölteni, hogy az nekem is jól essen. És az utóbbi kb. másfél évben annyira flottul mentek a dolgok a lapnál (a háttérben, miközben ugye a nyomtatott magazin nem tudott többé megjelenni), hogy amikor kiderült, hogy az az ember, akinek ezt elsősorban és legfőképp köszönhettük, eljön a laptól, elindult egy folyamat, aminek az eredménye az lett, hogy többen is követtük.

Ő (nem titok, Posta János a neve) új lapot indított, a több évtizedes tapasztalatára, tudására és kapcsolatrendszerére építve. És mivel továbbra sem tudom még letenni a zenét, az írást, úgy döntöttem, csatlakozom én is az Underworldhöz. Itt remélhetőleg nem kell senki olyannak velem dolgoznia, aki nem akar velem dolgozni, itt nem kell magyarázni senkinek, hogy hahó, különben azért van lap, mert mi megírjuk.

Nyilván sajnálom.

Amikor Lénárd Laci meghalt, azt mondtam magamnak, megyek, amíg tart a lap, ha már az indulásakor nem lehettem ott, legalább a végéig ott leszek, ha tudok, Laciért. Ez mégsem lesz meg, mindazonáltal azt gondolom, ugyanaz mozgatja az UW stábját is, ami őt.

A világnak nyilván nem pont egy újabb metal lapra van szüksége. Még a hazai színtér is megvolna nélküle, sőt, az én cikkeim nélkül is. De továbbra is szeretnék szólni a nekem valamit adó zenékről, megszólaltatni a zenekarokat, ahogy tettem eddig is. Csak most már fontosabb nekem magamnak, hogy olyan közegben tegyem, ahol elismernek, ahol megvan a megfelelő háttér ahhoz, hogy nyugton cseszhessem el a nemlétező szabadidőmet ingyen írva különféle fura zenékről. Tart, amíg tart. Talán senkit nem érdekel majd, talán lesz sok ember, akit mégiscsak.

  

 

Itt jön a hosszú rész:

Látom, hogy 2025-ben már avítt, lefutott dolog a lemezkritika, még a koncertbeszámoló is. Az internet korában már nincs szükség fix pontokra, akiknek az ízlésére támaszkodhatsz (akár úgy is, hogy tudod, hogy ha UN-nek 10 pont, neked 3). Az ifjabb generációkat nem érdekli, a zene sem úgy általában, és ha belegondolsz, ez az egész rock & roll őrület elkezdődött úgy az 1950-es években, azelőtt (vagy még inkább a mozik elterjedése előtt) nem volt ilyen, pláne nem volt sztárkultusz, úgyhogy nem csoda, hogy ez is lefutott, és ma már nagyon kevés zenei előadóból lesz világsztár. Nem baj. Mindennek van vége. Részemről a Hammernek most, az újságírásnak még nem, de majd egyszer ahhoz is öreg vagy halott leszek, oszt jónapot.

 

Némi önvallomás. Engem sosem érdekelt, hogy én legyek a Valaki. Biztos, hogy volt olyan korszakom, amikor élveztem a pezsgést, azt, hogy zajlott a metal és részese voltam, de akkor sem tudtam mit kezdeni azzal, ha valaki dicsért. Ahogy azzal sem, ha szidott, bár eddig szinte soha nem állt elém senki, hogy elmondja, mi baja velem meg az írásaimmal. Ez az „összetartó, őszinte és kemény” metal táborban is csak a hátam mögött esett meg, és nem is érdekelt. Úgyis csak én lehetek én, hiába felcserélhető mindenki, helyettem senki nem fogja leélni az életemet, és már jó ideje kisebb bajom is nagyobb annál, hogy akkor mi zajlik a metal óvodában. De amíg van szabad akaratom meg cseppnyi szabadidőm, meg kedvem, hát csinálom. Mert csak. Mert mindig van valami jó új zene.

Anno, '89 környékén, nekem a Hammer (sőt, az elődjének számító Metallica Hungarica utolsó száma) sorsfordító volt, 14 évesen hirtelen megismertem életre szóló zenéket. Ugyanez történt könyves vonalon, amikor a Commodore Világban olvastam A Gyűrűk Uráról, amit sikerült beszerezni, és egy életre megváltoztatott. Nekem ez az alapélményem, egy olyan korból, amikor nem volt internet, a tévében sem igen találtam olyat, ami hozzám szólt, de bezzeg ezek a zenék és könyvek! Falun laktam, hasonló érdeklődésű barátokat is csak az után találtam, hogy a Metallica Hungarica miatt beütött nálam a Queensryche. Innen jött a vágy, hogy magam is eljuttassam a jó dolgok hírét azokhoz, akik szintén keresik.

 

Tudom, hogy nem marad utánam semmi. Ha pl. arra gondolok, milyen magyar bandákat dicsőítettem a Hammerben a '90-es években, hát a zömük már sehol nincs, rég feloszlottak, alig emlékeznek rájuk. Ilyen az élet. De a covid alatt a Facebook oldalamon pörgetett visszaemlékezős sorozatom, amelyben előástam koncertbeszámolókat, melyek x évvel korábbi, adott napi koncertekről szóltak, rájöttem, hogy mi értelme van egyáltalán ennek az egésznek. Korábban arra jutottam ugyanis, hogy nincs sok, hát pl. a gyerekeimnek sem tudom átadni életem legjobb koncertélményeit. Viszont a reakciókból kiderült, hogy nem is csak az olvasóknak, haveroknak, de főleg a (magyar) zenészeknek nagyon sokat jelentett. Nem az, hogy "Úristen, Az Uzseka azt írta, hogy jó volt a koncert, most már tuti befutunk és meggazdagszunk", hanem az, hogy egyáltalán valaki figyelt rájuk és megemlékezett róluk. Kicsit, mint mikor az Avatarban azt mondják: „Látlak téged.”

És én látni akartam a másik emberben a jót, ahogy a zenékben is. Meglátni az embert a felszín mögött. Néha tán sikerült is. 100 év múlva senki nem fog emlékezni egyikünkre sem. Viszont abban az adott pillanatban, amikor mindez történt, ez igenis számított. Mert a figyelem energia (igen, még a negatív előjelű is, ld. politikusok), és azok a bandák, akik játszottak 20-30 embernek valami ótvar pinceklubban, sokszor csak tőlem (vagy tőlünk, a hammeres vagy más sajtóorgánumnál ténykedő kollégáktól) kaptak figyelmet. Számít ez? Aligha. 1000 emberből, aki gitárt vesz a kezébe, hogy majd akkor ő befut, jó, ha egy jut valamire, s nem biztos, hogy közben nem veszít el valami emberileg fontosat. Igen, zenésznek lenni iszonyat áldozatokkal jár. És ha bárkit valaha megbántottam az írásaimmal, netán az zavarja, hogy túl vajszívű voltam, akkor bocsánatot kérek. Mégis, mai fejjel azt látom, hogy bár évtizedeken át egész a covidig nem is tudatosodott bennem, ez volt a lényeg: hogy figyelmet adtam a művészeknek. Mert végül is az, aki a maga gondolatait, érzéseit, fájdalmait beleteszi egy akármilyen zenébe, szövegbe, az művész, akkor is, ha sosem jut vele semmire.

És a zömük nem is jutott. Azzal is tisztában vagyok, hogy jóllehet, én már tényleg a demós korszakban is jókat írtam a Thy Catafalque-ról vagy az Isten Háta Mögöttről, meg én ajánlottam a Dalriadát a későbbi kiadója figyelmébe, egyikük sem miattam, az én cikkeim miatt vitte valamire. Ha nincs bennük kitartás, ha nem tudnak megszólítani további embereket is a zenéjükkel, akkor nem lettek volna azzá, amikké lettek. Nem rajtam múlott.

Sőt, ha már így ömlik belőlem a szó, elmondanám azt is, hogy zenei újságírónak lenni magányos élmény. Igen, ismersz nagy csomó zenészt, mondhatni, hogy spanok vagytok, de egyszer írjál bármelyikükről egy rossz szót, és vége a haverságnak. Természetesen. Nem, én inkább távolságot tartottam, ahogy Lénárd Laci is tette - ugye ő nyilatkozta anno egy interjúban a Wanted magazinban, hogy Ozzynak a falon, a poszteren a helye, nem akarja emberként ismerni. Mi bölcsesség van ebben! De nyilván rengeteg remek embert ismertem meg a Hammernek köszönhetően, zenészeket, egyéb szakmabelieket egyaránt, ahogy az olvasók közül is. Még úgy is, hogy én mindig szürke eminenciás voltam, aki nem vágyott a megmondóember-szerepre, sem a rivaldafényre, és ez mit sem változott.

Ahogy az sem, hogy mindig próbáltam nyitott lenni, nyilván a magam keretei között. Mindig úgy gondoltam, a lapnak függetlennek kell lennie, de teret kell adnia a színtéren meglévő különféle véleményeknek. Ha egy zenekar olyat nyilatkozik is, ami nekem nem szimpatikus, attól még helye van a lapban. Az évek során ebben is voltak egyensúlyvesztések a lapnál, de mindig úgy voltam vele, az nem az én véleményem, itt vagyok balansznak, majd én szót adok azoknak is, akik más vonalon mozognak. Relatív, hogy ez mennyire sikerült, de nekem alapvető fontosságú, hogy az nem gyengeség, ha látod és elfogadod, hogy van más is azon kívül, amit te jónak meg helyesnek tartasz. És hogy nem az én dolgom megítélni a többieket. De mindenféle beállítottságú emberrel készítettem már interjút, aki kevés barátom vagy jobb ismerősöm van, azok között is van mindenféle, és azt látom, hogy a legtöbbjüknek bizony vannak jó meglátásai erről vagy arról, és hogy nem a beállítottságukon, hovatartozásukon múlik, hogy emberileg  jófejek vagy sem, vagy hogy amit csinálnak, azt jól csinálják-e. És nem igen van ember hiba nélkül, de számít a szándék, s még inkább a cselekedet. És azt is tudja mindenki, hogy az érmének két oldala van, fentebb látható az enyém, de azt kevesen tudják, hogy az érem jobb híján gitárpengetőként is használható J és hogy a holtak szemére azért raktak régen érmét, hogy Kharón révész átvigye az elhunyt lelkét a Sztüx folyón az Alvilágba (angolul: Underworld – nem mintha ehhez sok köze lenne a lapnak).

  Nos, az Underworld viszont ingyenes, a honlapon is van már rengeteg anyag, és kijött az első PDF lapszám, itt tölthető le. Olvasd és teljen benne örömöd! S persze: let the metal flow!

 

Bigfoot Preston / Redbreast Wilson – Bp. Muzikum, 2025.11.22.

Kellett némi akaraterő ezen a rusnya, rideg novemberi estén, hogy elvándoroljak a Muzikumba, de bíztam benne, hogy majd a zene felmelegít. Aztán úgy is lett.

Redbreast Wilson egyszemélyes előzenekarként frankó countryval melegítette be az egybegyűlteket, aztán a Bigfoot Preston band tolta az ízes, derűs americana/southern rockot.

Koncertbeszámolóm az Underworld oldalán. 

 

 

Varga Krisztián interjú

Varga Krisztián gitárost a legtöbben a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de aki járatos a magyar underground színtéren, jó pár egyéb zenekarban láthatta már őt gitározni. Néhány hónapja kiadott egy szóló EP-t Departures címmel, melyen színes, izgalmas, de azért nagyon is metal instrumentális dalok hallhatók.

Az Underworld oldalán olvasható az interjú. 

 

J. R. R. Tolkien - Charles Dixon - Sean Deming - David Wenzel: A hobbit (képregény)

Manapság ritka, hogy egy képregényben ennyi legyen a szöveg, de ezt 1989-ben adták ki eredetileg, akkor még belefért, és jó is így, mert így kerek, így tudja átadni a történetet a kötet. Mindazonáltal A hobbit képregény legfőbb erényét képregényes szempontból számomra az illusztrációk hangulata adja. Wenzel akvareljei nem tobzódnak harsány színekben, számtalan természetes, valós árnyalatot használva adja át egy-egy hely, jelenet atmoszféráját. Megannyi apróbb-nagyobb képkocka van itt, amit nagyban boldogan kitennék a lakásom falaira.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Back to 80s Thrash / Thrash Mosh Club 2025 – Bp., Instant, 2025.11.15.

Dolgok, amikre nem számítottam: 1. Hogy eljutok valaha Undertaking koncertre. 2. Hogy 2025-ben még láthatom a Slogant, 3. Hogy közel 32 évvel az első hammeres cikkem után, mely a Slogan egyik koncertjéről szólt, az első már-nem-vagyok-hammeres cikkem, egy új magazinban, szintén a Sloganről (is) fog szólni.

Szóval fogadjátok szeretettel az Underworld-öt! 

 

Tuesday The Sky: Indoor Enthusiast

A Tuesday The Sky a Fates Warning gitáros-főnök Jim Matheos szólóprojektje, és ez már a harmadik albuma. A teljesen instrumentális anyag az előzőek vonalát viszi tovább, amennyiben különösebb határok nélkül kalandozik, ugyanakkor minden dalában felismerhető, hogy ki is zenél itt.

Nekem nagyon tetszik, s ezt a Hammer honlapon olvasható kritikában alaposabban is kifejtem.

Moonspell: Opus Diabolicum

A portugál Moonspell bő három évtizedes pályafutása alatt számos emlékezetes dolgot vitt véghez, de alighanem pályájuk csúcsa lehetett a 2024. október 26-i koncertjük, melyet Lisszabon (és egész Portugália) egyik legfontosabb rendezvénycsarnokában, a MEO Arenában tartottak. A koncerten részt vett a 45 tagú Lisbon Sinfonietta Orchestra, Vasco Pearce de Azevedo vezényletével, és mindezt hangban és képben is rögzítették. Ez lett az Opus Diabolicum, mely egyben az egyik leghangulatosabb koncertfelvétel az utóbbi évekből.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapon. 

Tesla: Five Man Acoustical Jam - 35

1990-ben épp e napon jelent meg a Tesla nevű fura hard rock banda akusztikus koncertfelvétele, ami alighanem a legnagyobb sikerük lett, plusz nagyban okolható az unplugged bulik akkoriban indult divatjáért. Én is annyira szerettem, hogy aztán 2014-ben ezt a cikket írtam róla.

 

Most, hogy a Tesla visszatalált az igazi ösvényre (a visszatérésük óta kiadott két korábbi lemez nem akadt be nálam, de ez a Simplicity eléggé), ideje lenne szólni a Hatásokk rovatban a klasszikus első három albumról (Mechanical Resonance 1986, The Great Radio Controversy 1989, Psychotic Supper 1991), de mivel ezt már megtettük korábban, hát mesélek erről az unplugged koncertalbumról.

A kaliforniai Sacramentóban még 1982-ben indult banda ekkortájt ért sikerei csúcsára, bár a Great Radio… dupla platina lett az USA-ban, míg a Five Man… "csak" szimpla. A Tesla mindig kilógott a sorból, már eleve a nevük (Nikola Tesla egy zseniális-őrült szerb feltaláló volt, különc alak, akinek nevét máig legendák övezik) is kiemelte őket a korszak hard rock bandái közül. Bár az MTV-s hajmetal korszakban arattak ők is, sosem tartoztak a rágógumi slágereket toló, szex-pia-rakenroll vonalas bandák közé. Zenéjükben rengeteg '60-as és '70-es évekbeli hatás érvényesül, szövegeik is messze mélyebbek, és amúgy is kerülnek minden sztárallűrt. Egyszerre egyszerű és fifikás muzsikájukért azok voltak és vannak oda, akik a zenét magáért szeretik.

'90-ben már nem volt teljesen új dolog az unplugged, vagyis torzított-, elektromos- helyett akusztikus gitárokon zajló zenélés, de így is az elsők között voltak rock vonalon, akik ilyet műveltek. Akkoriban több ilyen koncertet is adtak (megvan egy olyan felvétel is, amin Don Dokken is vendégszerepel, és együtt tolják a Dokken klasszikus Breaking the Chains-ét!), de lemezre (meg a Five Man Video Band című videóra) a '90. július 2-i philadelphiai buli került.

A 14(+1) számos anyag maga a megtestesült Feeling. Van valami laza elegancia is abban, ahogy zenélnek, de a lényege az az esszenciális jókedv, ami minden komolysága mellett is oly’ nagyon jellemező a Teslára. Öt feldolgozás is van az anyagon: a Truckin' a Grateful Deadtől (egybeszőve a nyitó Comin' Atcha Live-val), The Beatles: We Can Work It Out, Creedence Clearwater Revival: Lodi, Rolling Stones: Mother's Little Helper, na meg a Signs a kanadai Five Man Electrical Bandtől, akiknek a nevét átköltve lett meg az album címe. Ezt a Signs-t '90 vége felé naponta sokszor lehetett látni az MTV-n, de még így sem tudtam megutálni.

Az anyag többi része meg amolyan best of az első két Tesla lemezből, olyan zseniális dalokkal, mint a Before My Eyes, a Paradise, a hátborzongató Modern Day Cowboy, vagy a Love Song, aminek simán ott a helye minden idők legjobb szerelmes dalai között.

Az is jó a Five Man…-ben, hogy a hibák, idétlenkedések, Jeff Keith sajátos humorú konferálásai is rajta vannak, még a közönség reakciói is kézzelfoghatónak hatnak. Igazi mágia van ebben a cuccban, nem holmi szemfényvesztés. Elcseszett, rossz kedvű napokon, de még amikor igazán mélyen van az ember, akkor is jobb, mint bármi gyógyszer. 

 

 

Varga Krisztián: Departures

Varga Krisztiánt a legtöbben talán a Thy Catafalque koncertfelállásából ismerik, de pengetett a Tales Of Evening-ben és az Ann My Guard-ban is, stb. Ez a szűk 20 perces EP az első szólóanyaga, és igen remek.

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján. 

EiLEMA: Scales Pt. 01 EP kritika és interjú

A rhythm ’n’ grunge-ot játszó budapesti EiLEMA második albuma, a Scales két részletben jelenik meg. Október utolsó napján érkezett az első rész öt dallal, és ennek kapcsán kérdeztem ki Gyurácz Németh Ivánt.

Ide kattintva olvasható az EP-kritika.

Ide kattintva viszont az interjút olvashatod. 

Badár Sándor - Horváth János: Jappán

A Jappán című könyv először 2005-ben jelent meg, és nem túlzás azt állítani, hogy hamar kultkönyvvé vált, mindazonáltal 2007 óta nem adták ki újra, egész mostanáig. Ennek örömére kapott még egy előszót, a borítója szebb, mint valaha, és mai fejjel olvasni talán még érdekesebb.

De már első megjelenésekor is igaz volt rá a Retró útikalandkönyv alcím, ugyanis a két szerző azt meséli el, hogy 1987-ben, ifjú karatésként hogy jutottak el Japánba.

Teljes cikkem róla ekulton. 

De Facto: Celebratum 1996 – 2026

Az 1996-ban alakult De Facto hazánk egyik legkirályabb dark rock bandája. A Celebratum pedig egy eléggé speciális válogatás a csapat dalaival, két új nótával megfejelve. 10 korábbi dalt ugyanis újra felvett a gárda mai felállása, és ezeket többé vagy kevésbé át is gyúrták. 

Teljes cikkem róla a Hammer honlapján. 

Pain Of Salvation: The Perfect Element, Part I - 25

25 éve jelent meg az a Pain Of Salvation album, amivel sok magyar rajongójuk megismerte őket, hiszen ezt turnéztatva jártak először Magyarországon, a SummerRocks fesztiválon. Imhol a korabeli lemezkritikám. 

 

 

Egy modern, szakító metalriffel indul a 3-as Pain Of Salvation lemez nyitódala, a Used, majd hirtelen váltással egy csodás, Enchant/Fates Warning jellegű prog.metal téma következik, amit utóbb (szépséges és zúzós részek váltogatása után) egy szinte rockoperás, monumentális rész követ. Az album pedig 73 perces, 12 dallal, és szinte mindegyik ilyen rendkívül változatos, egyetlen számon belül is számos téma, dallam váltakozik.

A svéd csapat az előző két lemezén is hasonló, az egyéni virtuózkodást mellőző, mégis elképesztően komplex zenét játszott, s harmadszorra is koncept albumot írtak. Ám a promoCD-hez nincs szövegkönyv, így az anyag gondolati oldaláról nem tudok mit mondani, túl azon, hogy biztosan értelmes, elgondolkodtató, megérintő, stb. Miként az eddigiek is...

Nehéz anyag A Tökéletes Elem I, tizenakárhány meghallgatás után is az újdonság erejével hat rám - noha egyre több dallam, részlet válik ismerőssé -, olyannyira összetett, rétegzett, és minden egyes meghallgatáskor (különösen, ha tényleg odafigyelek rá, nem csak valami mellett szól) elképeszt, elvarázsol. Dicsérhetném a jobbnál jobb riffeket, a lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb énekdallamokat (mert Daniel Gildenlöw énekes-gitáros ezernyi hangon tud megszólalni, épp úgy képes az Iced Earth-ös Matthew Barlow-t idéző karcos metalüvöltésekre, mint a Ray Alder/Geoff Tate igényességű prog.rocker dallamokra, hogy az elvont dolgokat meg a különféle suttogásokat-szavalásokat ne is említsem), magasztalhatnám a meglepőbbnél meglepőbb váltásokat és zenei megoldásokat - de mindenek fölött áll az album Hangulata, az az, ami annyira különlegessé teszi. Ezek szubjektív dolgok; nem biztos, hogy pl. a zenedobozt idéző csilingelő hangokkal keretezett Ashes másban is egy havas-csillagos téli éjszaka képét idézi fel, vagy hogy a vonósokat is felvonultató Moving On Earth másnak is régi fekete-fehér filmeket vetít lelki mozivásznára. Abban mégis biztos vagyok, hogy ha rászánod az időt és türelmet, egyszer csak elég lesz lehunynod a szemed, hogy egy másik, saját világába vigyen az album.

...meg itt-ott eszembe jut a Dream Theater (pl. az Idioglossia előbb - súlyos riffjeiben - az Awake albummal, később viszont a Metropolis II-vel rokon), de ez itt nem másolat, hanem egyenértékű alkotás. Aztán ott van a lírai Her Voices, ami a végére olyasmi monumentális dallá válik, mint az Iced Earth A Question Of Heaven-je a Dark Saga végén. Vagy a Reconciliation, ami a slágeres Fates Warninggal rokon dallamos prog.metal...

Mindegyik dal egy kis világ, tele érzéssel, gondolattal, lélekkel, de az album mégis egész, és csakis Pain Of Salvation. Iszonyú sokat kell hallgatni, de meg is érdemli. Ahogy a maximális pontszámot is.

 

 

 

Alice In Chains: Alice In Chains - 30

Ma 30 éve jelent meg az utolsó Alice In Chains soralbum, amin még Layne Staley énekelt. Itt következik a korabeli lemezkritikám, amihez annyit fűznék hozzá, hogy akkortájt még nem volt nem, hogy internet, de konkrétan papíron kellett bevinni a cikkeinket, amiket aztán alighanem LL gépelt be, és konkrétan ebben az esetben egyrészt kimaradt az utolsó bekezdések egyike (az egyik "látomásom"), s mivel sajnos nincs meg az eredeti, teljes cikk, így azt már nem tudom rekonstruálni, másrészt a lapban felcserélődött két bekezdés (gondolom, Laci ki akart belőle vágni, aztán meg visszatette, csak rossz helyre), úgyhogy most félig igazságot szolgáltatok az akkori agymenéseimnek.

 

Nem akarok senkit befolyásolni a saját „látomásaimmal”, amiket ez az album okozott, ezért előbb megpróbálom megfogalmazni „mezei” módszerekkel, hogy milyen is az új Alice In Chains mű, aztán mindenki hallgassa meg maga az albumot, és utána elolvashatja, hogy pont nekem pont milyen hülyeségek jutottak róla eszembe, jó?

Szóval nem volt egy szerelem első hallásra, mint az előzőek többségénél. Úgy voltam vele, mint a legutóbbi King’s X-szel (Dogman). És a folytatásban is: minél többet hallgattam, annál jobban megtetszett. Ahogy azt megszokhattuk Jerryéktől, ez az album is más, mint az elődei. De nem annyira más… És nem is annyira forradalmi. Világsiker lesz, és továbbra is az AIC lesz az a grunge banda, amelyet a metalosok is szeretnek. De olyan alkony hangulata van… Voltak olyan hírek, hogy ezután abbahagyják a srácok az AIC-t, és szerintem ez lenne a helyes lépés. Mert minden de ellenére ez az album képes szépen lezárni az AIC történetét, hogy emelt fővel, büszkén és élve hagyhassák abba Layne-ék… Hiszen az első klipnóta, a metalos és King’s X-es Grind, a Nirvanás/Jar Of Flies-os Heaven Beside You akusztikus dallamai, a már-már punkos So Close (az album majd’ egyetlen gyorsabb felvétele), vagy a Stones-os, akusztikus Over Now meghozzák majd a sikerrt a világ minden táján. Azok a Chains-esek pedig, akik a Love, Hate, Love-ot vagy a Sickmant is élvezettel tudják hallgatni, imádni fogják a leginkább Dirt-ös Headcreeps-et, a God Am-et, vagy a Facelift-es Again-t. Személyes kedvencem pedig a bő 8 perces, pszichedelikusan kábító Frogs (volt régen egy interjú a fiúkkal, amikor zivatarban mentek békát fogni. Lám: annyit fogtak, hogy dal lett belőle, hehe).

A legtöbb szám abban a stílusban, olyan hangzással íródott, mint a Last Action Hero filmzenéjéül szolgált két AIC nóta. Hiányoznak a Dirt-ös gitárok, viszont itt van Mike Inez királyi basszusjátéka. (Sean Kinney, Layne Staley és Jerry Cantrell király, mint mindig!) A Jar Of Flies a másik AIC munka, amire sűrű visszautalás található. A Sludge Factory és a Nothing Song pedig annyira eszement, hogy csak a Sap EP-n található bonus-nóta (Love Song?) képes túlszárnyalni őket.

Az AIC zenéjére különösen igaz, hogy mindenkinek mást mond, mindenkiben más képeket fest. Még egyszer mondom, nem akarok senkit befolyásolni a saját képeimmel, ezért szerintem előbb hallgasd meg magad az anyagot, és csak utána folytasd innen az olvasást. Ja, és nagyon fontos: ne ítélj elsőre!!! Ez egy óriási lemez, de időt kell neki adni, hogy erről meggyőzhessen!

Tehát, amikor először meghallgattam az anyagot, az volt az érzésem, hogy olyan, mint mikor egy nagy nyári záporban csontig ázik az ember, aztán, amikor hirtelen előbukkan a nap, a szemeken át benyúl és megszorítja az agyat… Tudod, hogy végre vége, és meg fogsz száradni, és jó idő lesz, de elsőre a fény nagyon fáj.

Egyébként kíváncsi lennék, kinek milyen ez a lemez, kinek mit jelent. Tudod, ha ez az Alice In Chains ’95-ben, akkor én így szeretem őket.

U.N. 10

 

 

 

King Diamond: The Eye – 35

1990-ben ma 35 éve jelent meg King Diamond ezen albuma. Ezzel kattantam rá, és máig az egyik leghangulatosabb, leghátborzongatóbb albumnak tartom. Az alábbi lemezkritikát 2006-ban írtam a Hammer Hatásokk rovatába.

 

King Diamond albumai közül elsősorban a ’87-es Abigail-t szokás klasszikusként emlegetni, de az azt követő, összefüggő „Them” és Conspiracy is kiemelkedő alkotásai a metal történelemnek. Szerintem mégis a The Eye a legjobb. Ezen az anyagon Kingék némileg dallamosabb, közérthetőbb irányba fordultak, ami a szövegek által megjelenített sztoriban és a zenében is megjelent.

Nagy teret kaptak a billentyűs hangszerek, amik inkább dúsították és masszívabbá tették a zenét, mintsem lágyították volna – azokról a mélyen dörgő-hömpölygő Hammond témákról mindig kormos füsttel lángoló fáklyák, és éji egekig csapó máglyák jutnak eszembe... S mivel a szövegi koncepció nem annyira erősen meghatározó, mint a megelőző King lemezeken, a Mester szabadabban, több dallammal énekelhet. Az olyan nóták melódiái, mint a Father Picard, a The Meetings vagy az 1642 Imprisonement, kétségkívül Diamond legemlékezetesebb, örökkön kísértő darabjai...

Mindemellett olyasmi, tökéletes heavy metalt játszik a remek zenészekből álló csapat (élén Andy La Rocque gitárossal), ami a Mercyful Fate zenéjében gyökerezik, de sokat adott a kései Death, vagy épp a Nevermore zenéjéhez is. Komplex, de megjegyezhető témákkal teli, izgalmas, mindmáig rozsdamentes fémzene.

Minden King Diamond album valamilyen történetet mesél el. A The Eye annyiban lóg ki a sorból, hogy csak csekély részben King agyszüleménye a sztori – a java a francia inkvizíció idejéből származó iratokon, tehát megtörtént eseményeken alapul.

A nyitó Eye Of The Witch és a záró The Curse adja a mában játszódó keretet – egy nyaklánc áll a történet középpontjában, a Szem, melybe ha az ember május 1-én belenéz, akkor újra átéli mindazt a borzalmat, amit az említett időszakban viselői megtapasztaltak. Kezdve a boszorkánysággal megvádolt lány, Jeanne szenvedéseivel, akit megkínoz és megéget az inkvizíció (The Trial, Burn). Jeanne volt tehát a lánc első tulajdonosa, az ő szeme került valami csodás módon a medálba... Később két kicsi lány a máglya helyén játszadozva rátalál a láncra – a Two Little Girls csilingelő hangjaival minden idők egyik leghátborzongatóbb King dala... Aztán megismerjük a bűnei elől egy apácazárdába menekülő Madeleine-t (Into the Convent), aki ahelyett, hogy békét lelne ott, egy olyan perverz apát, David atya irányítása alá kerül, akinek kedvelt szokása az apácák megerőszakolása. Madeleine megtalálja a Szemet, David atya pedig belenézve szörnyet hal. Ám a helyére érkező Picard atya még rosszabb – a sátáni pap valami szerrel elkábítja a nővéreket, és igen durva dolgokra veszi rá őket (pl. csecsemők keresztre szegelése...). Madeleine és a többi apáca nincs egészen tudatában, mit tesznek, szép lassan mégis megőrülnek (Behind These Walls, The Meetings). Picardot később elviszi a pestis, Madeleine nővért pedig bebörtönzik (ha jól értem azért, mert a borzalmas találkozók végül nem maradtak titokban), ahol aztán végre megtalálja lelke békéjét (1642 Imprisonement).

Az album hangulata teljesen magával ragadja az embert, tényleg olyan, mintha belenéznél a Szembe. A gótikus ill. természetfeletti horror, a sötét középkor, a katolikus egyház vétkei – mindezek zenei megjelenítésében King Diamond utolérhetetlen. És persze május 1.-én csak óvatosan a The Eye-jal!...

  

 

Thea Beckman: Keresztes hadjárat farmerban

Thea Beckman (1923. július 23. – 2004. május 5.) holland írónő ezen regényét bátran nevezhetjük az ifjúsági irodalom klasszikusának. Egy tizenötéves fiú visszakerül a középkorba, konkrétan 1212-be, s egyenest belecsöppen a gyermekek kereszteshadjáratába (abba, amelyik Németországból indult). Nyilván van itt némi tanító-nevelő szándék, úgy a történelemről, mint a társadalomról, ám kinézi az ifjú olvasókból, hogy képesek értelmezni, ami oda van írva. És felnőtt fejjel is élvezetes olvasmány.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Faith Hope Love by KING'S X - 35

1990-ben ma 35 éve jelent meg a King's X harmadik albuma, ami nekem történetesen az első volt (és nyilván nem pont ezen a napon jutottam hozzá, jóhogy). Azóta is örök kedvencem a csapat, és minden cuccuk között ezt szeretem a legjobban. Nyilván a korabeli lemezkritikát nem én írtam, ami itt következik, az 2003-ból származik, a Hammer Hatásokk rovatában jelent meg.

 

Gondolom, minden Hammer-olvasónak, aki szereti is ezt a lapot, vannak kedvenc kritikái. Nekem is vannak, s ezek egyike az, amit Szűts Laci írt a '91 januári MHH-ban erről a lemezről. Szűk nagyon ráérzett, hogy a King's X nem csak a rockzene múltját idézi meg, de jövőjét is - a mai napig is viszonthallani azt a masszív bőgősoundot, ami Doug Pinnick játékát jellemezte, és a Seattle-i bandák (főleg Alice In Chains) is nagyon sokat vettek át tőlük.

Ez az album maga a zenei tejjel-mézzel folyó Kánaán, és abból is az a nagyon kellemes, napfényes fajta. Vannak persze ennél sokkal több hangot és hangszert felvonultató zenék, ám ekkora lélek meg feeling nem is tudom, van-e bármi másban?! És pláne az, amit a cím jelez: hit, remény, szeretet... Na igen, a texasi trió jó ideig a keresztényi értékeket, gondolkodásmódot is belevitte a dalaiba (elég döbbenetes volt hallani sok évvel később Pinnicket arról beszélni, hogy nem hisz már Istenben...), mindazonáltal white metalnak nem nevezném még a korai anyagaikat sem. Merthogy annyival több és más (volt) ez a banda mindennél, beleértve a white metal csapatokat is.

A F.H.L. a texasiak harmadik albuma (a 108-as MHH-ban írtam az első, Out Of The Silent Planet-ről, s a konceptanyag Gretchen Goes To Nebraska is sorra kerül tán egyszer). Ezzel ismertem meg őket, és a mai napig ezt tartom a legjobbjuknak (pedig mind király). Szinte hihetetlen, hogy csupán hárman képesek voltak ekkora zenét csinálni, de hát végül is Hendrix is trióban nyomta, meg a Rushban sincsenek többen, s azok is mekkora muzsikák már! Ezek hatása érezhető is, de igazából annyira egyéni a King's X, hogy nincs értelme a hasonlítgatásnak. Egyet mondok még azért: a sok-sok vokál, a dallamok egy része a Beatles-t idézi, de aki ez alapján nyálasnak hiszi Dougék zenéjét, az baromi nagyot téved - kevés zenekarnál van jelen ilyen mértékben az a súly és erő, ami a '60-as és '70-es évekbeli ősrock bandákat jellemezte. Doug basszusjátéka óriási, és amit ez a fekete fickó elénekel, az maga a csoda! De a másik két arc is vokálozik-énekel, s Ty Tabor óriási érzéssel gitározik, Jerry Gaskill döbbenetes figurákkal teli dobolása pedig önmagában is teljes élményt nyújt.

Dalaik pedig vannak ám mindenfélék; csak a legnagyobbak képesek ennyire színes, mégis ennyire egységes albumokat alkotni. A legtöbb nótába jut finom, kellemes, napsütötte énekdallam épp úgy, mint keményebb, súlyos téma. Pl. a nyitó We Are Finding Who We Are ilyen: nagy ősrock kezdés, aztán Beatles-esen vokálgazdag verze, amire egy kemény, zseniális, de egyszerű refrén jön. Nyers, vad, s mégis kifinomult, barátságos zene ez. A szövegek nem mindegyike szól mélyebb témákról (és a mélyebb témákat is sajátosan tudják megragadni, aminek köszönhetően sosem érzi úgy az ember, hogy rád akarnák erőltetni a hitüket). A Talk To You szövegén pl. mind a mai napig mosolyognom kell, pedig már ezerszer hallottam (egy levél tartalma, amiben Doug egy peches napját meséli el egy barátjának). Hihetetlen jók a líraibb vagy lassú hangvételű számok is: szerelmes és istenes nótának is szép az I'll Never Get Tired Of You, szívbemarkolóan őszinte és fájdalmas az Everywhere I Go, a záró, csellót és fuvolát is felvonultató Legal Kill-nél pedig kevés emberibb és emberségesebb, jó kedvre derítő nótát ismerek. Aztán ott van a komplex, hatalmas zenélésre épülő We Were Born To Be Loved, a menetelős címadó, meg az összes többi szám, hihetetlenül király mind. De azért a Legal Kill mellett a legnagyobb a Moanjam, ami valóban egy nagy jammelés, alighanem minden idők leggyorsabb, legkeményebb King's X nótája, amit '98-as, frenetikus budapesti koncertjükön is eljátszottak.

Hogy a King's X sosem lett igazi sztár, annak alighanem az az oka, hogy Amerikában nem tolerálják túlságosan, ha egy rockbandában fekete az énekes, meg amúgy is, túl jó volt ez a zene ahhoz, hogy holmi slágerlistákon szerepeljen... Viszont a szakma, a zenészek mindig is szerették őket, számtalan rajongójuk van ezen körökben (elég csak a Dream Theatert megemlítenem). Egyszerűen aki tud zenélni, vagy legalábbis úgy igazán beleássa magát a zenébe, megérti és megérzi, hogy ez a három texasi arc valami óriásit produkál. Tényleg megvan zenéjükben mindaz, ami a rockot mint zenét létre hívta, az az eredeti és eredendő erő, feeling, érzelmi többlet. Ha mindenkinek olyan gazdag lenne a karácsonya, amilyen gazdag ez a zene (lelki-zenei értelemben, nem anyagiakban), boldog és szép világban élnénk. De már az is valami, ha néha meghallgatsz egy King's X lemezt.

 

 

Nightbreed fesztivál, Bp. Analog Music Hall, 2025. okt. 18.

A Nightbreed fesztivált először 2000-ben tartották meg, Ecsegfalván, ebben a kicsi alföldi faluban, ami a fesztek idején a honi dark-gothic (és egyéb sötétebb tónusú) zenék fővárosává vált. Olyan bensőséges, barátságos hangulata volt, hogy aki valaha járt ott, máig emlegeti. Hosszas szünet után, 2025 májusában rendezte meg újra a bulit Ecsegen Tóth Gyula, a De Facto énekes-főnöke, egyben a Nightbreed főszervezője. De arra nem tudtam eljutni, így nagyon örültem, hogy Budapesten is megrendezik.

És persze nagyon jó is volt. Hammer honlapon róla a teljes cikkem, meg fotóim. 

 

 

The Cult: Love - 40

1985-ben, vagyis 40 éve ezen a napon jelent meg az angol The Cult második stúdióalbuma. Ez még nem volt annyira rockos, mint amikkel később sztárokká lettek, de bőven van rajta máig szerethető dal. Az alábbi lemezkritikát 1998-ban írtam, a Hammer Hatásokk rovatába. Mely akkoriban még új volt a lapban, és az volt a szabály, hogy rövid cikkeket kell írni. Pedig ennél sokkal többet lehetne mesélni a Love-ról...

 

A ’80-as évek első fele a new wave (újhullám) ideje volt; ez következett a punk és a disco után. A dark/gothic rockból kifelé tartó, de a későbbi hard rock sztárságnak még előtte álló The Cult-ot mutat a Love album, mely a new wave cuccok között igazi kemény rock volt. ma mondjuk altirocknak neveznék.

De a ma már sajnos nem létező angol csapat már ekkor tudott valamit, amit senki más. Ian Astbury jellegzetes, Jim Morrisonnal (The Doors) és kicsit Elvisszel rokon, érzelmektől túlfűtött, lélekkel teli hangja, Billy Duffy szellős, tágas, gigantikus rockriffjei és Jamie Stewart pulzáló, kifejező basszusjátéka alkották a Cult-féle varázst. A kezdetektől fogva volt valamiféle spirituális töltete a Cult zenéjének, meg egyfajta világtág-érzete, mintha a zene szárnyain suganna az ember, mint egy felhő vagy a szél a födek s vizetk felett. Ugyan egy rockernek ez az anyag még nem mutat annyit, mint a későbbiek, de hatalmas nóták már itt is voltak, rossz pedig egy se. A két legnagyobb dal a Rain és a She Sells Sanctuary. Tipikus Cult-slágerek, egyszerűségükben szépek, óriási, ízig-vérig rockklasszikusok! Egyébként a Rain refrén után riffjét autóbb a Metallica Enter Sandman-jében hallhattuk viszont kicsit másképp.

A Phoenixben Ian tűzimádata jelenik meg, a Nirvana is beindítós, a Big Neon Glitter a The Cure Boys Don’t Cry-ának rokona, a Love és a Revolution lassú, pszichedelikus tánc, a líraik közül pedig a Black Angel emelkedik ki: megrázó, megható dal a balsorsról. Astbury nem írt hosszú szövegeket, de szavainak súlya volt. Számomra sokáig ő testesítette meg az eszményi Rock énekest.

 

 

 

Nevermore: Dead Heart In A Deadworld 25

Ma 25 éve jelent meg a Nevermore legnagyobb sikert aratott albuma. Anno az alábbiakat írtam róla a Hammerbe. Ma is így látom, max. annyit tennék hozzá, hogy a The River Dragon...-nál nem fejtettem ki eléggé, mennyire kárpázatosan zseniális az egész, s micsoda szólóban csúcsosodik ki. Bizony.

 

Persze, hogy nagy volt a várakozás. Volt iszonyatosan komor és kiábrándult, volt továbbfokozhatatlanul komplex és pusztító, volt szinte elviselhetetlen lelki mélységekbe hatoló a Nevermore zenéje. Mit lehet csinálni ezek után?!

Elsőre az tűnt fel, hogy szellősebb az anyag, nem annyira tömény és masszív, zeneileg és hangzásilag sem, mint elődjei, és kevésbé bonyolult. És hogy így még sokszorta hatásosabb. Hogy minden eddiginél modernebb, köszönhetően Andy Sneap produceri munkájának és Jeff Loomis mélyre hangolt héthúros gitárjának, ám továbbra is igazi power metal. Elsőre még furcsa is volt. És már elsőre elbódítottak, elkápráztattak, elárasztottak, majd pedig megtisztítottak a dallamok. Aztán...

A Narcosynthesis című nyitódal tipikus Nevermore-féle energiabomba, amúgy Seven Tongues Of God/Beyond Within stílusban, de már itt előtűnik a modernebb megközelítés a szaggatott riffelés képében; a refrén pedig hamisítatlan Warrel Dane-i dark-psycho dallam. Az igazán nagy ütés azonban a következő We Disintegrate: egy hihetetlen thrash-power nóta, amire még a Forbidden, a Megadeth vagy a Testament is büszke lenne - de még ők sem tudtak ilyen megcsavart, eszelős és zseniális dallamokat írni, mint amilyeneket Warrel énekel, helyenként a Sanctuaryt idéző magasságokban szárnyalva. Az Inside Four Walls és az Engines Of Hate az album további politikus, a nyitó számmal rokon ívású dalai; előbbiben van pár Machine Head-es gitárvinnyogtatás (ez a legerősebb párhuzam Sneap korábbi munkáival), utóbbi pedig a címéhez méltón (A gyűlölet gépei) zakatol. Az anyag legpusztítóbb, legkeményebb dala azonban egy '66-os Simon & Garfunkel klasszikus, a The Sound Of Silence iszonyú félelmetes átdolgozása, ami a Heartwork-ös Carcass-nak is becsületére vált volna.  Az Evolution 169 sötét, monumentális, doom-os dal, a saját stílussal bíró Jeff lávakitörés-szerű szólója előtt némi Danzig hatással. A The River Dragon Has Come Led Zeppelin/Rush jellegű akusztikus kezdése után egy a Tiananmen Man-hez hasonló, szomorú hangulatú, komplex tétellé fejlődik. A The Heart Collector és az Insignificant olyan számok vonalát viszi tovább többé-kevésbé, mint a Sanity Assassin, a Passenger vagy a Sorrowed Man, tehát bővelkednek lírai és emelkedett pillanatokban. Ezek a dalok is gyönyörűek, de az album legszebbje - mely még az In Memory EP-n tapasztalt zenei tisztaságot is felülmúlja - Believe In Nothing címre hallgat, és nincs szó, ami kifejezhetné; ráz tőle a hideg. Himnikus, dallamos metal dalcsoda, ami csak a Queensryche legjobb pillanataival emlegethető egy lapon. És ez még nem minden, mert ott van zárásul a két részből összetevődő címadó. A rövidebb nyitórészben a szintén messziről felismerhető játékú Jim Sheppard akusztikus basszusgitározik egy olyan témát, ami mintha a Led Zep Stairway To Heaven-jének valami kifacsart tükröződése volna. Aztán berobban a második, pörgős-súlyos rész, amiben megintcsak iszonyatos dallamok és mélység vannak. Van Williams dobos talán itt hozza legkiemelkedőbb teljesítményét - ő a zenekarból a negyedik, akinek egyéni stílusa van. Többen meg nincsenek is...

Tudom, merész ilyet mondanom, de ideje, hogy Rob Halford felülvizsgálja nézeteit a metalzene fejlődőképességéről. Mert a vitathatatlanul fantasztikus Resurrection-t csak a Roy Z kreálta zseniális hangzás teszi maivá, amúgy Painkiller és még régebbi Priest az egész. Ezzel szemben a Nevermore olyan zenét csinál, amit tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna. Még akkor is, ha a Dead Heart-ot nem érzem annyira korát-megelőzőnek, mint elődeit. Így is az év legjobb albuma, nálam maximum a Fates Warning veheti el tőle az elsőséget. Ez Metal 2000.

UNevermore 10

 

 

 

Thy Catafalque / Boru, Bp. A38, 2025. október 10.

Két éve már volt teltházas dupla Thy Catafalque koncert az A38 hajón, s most ismét. Csak az elsőre tudtam menni, arról a Hammer honlapján olvasható a lelkendezésem.

Douglas Coupland: X generáció

Douglas Coupland első regénye kultikus lett csomó helyen, pl. Amerikában, ill. nekem is vannak ismerőseim (vagy voltak barátaim), akik odavoltak érte. Úgy esett, hogy csak most olvastam el, több szempontból is túl későn, de hát eleve is túl későn jelent meg magyarul.

A könyv amolyan sztorifüzér, apró epizódokban mesél a mesélő, Andrew „Andy” Palmer, arról, hogy két barátjával kiköltözött a sivatagba, mert elegük lett a mai szóval fogyasztói társadalomból (ill. hogy ott miféle sztorikat találnak ki egymás szórakoztatására). Mondjuk effektíve nem a sivatagba, nem lettek buckalakók vagy valami, egyszerűen csak a kaliforniai Palm Springsben laknak, ami valóban határos a sivataggal, és főleg idősek lakják a környéket, tehát aki fiatal, az vagy gyanús, vagy olyan munkája van, ami kiszolgálja az időseket. Mármost a kb. 1990-ben játszódó történet három szereplője épp közeledik a harmincadik évéhez, amivel helyi viszonyok között még fiatalnak számítanak. 

Az első gondom az, hogy állítólag az X generáció az 1965 és 1980 között születetteket jelöli, de ’90-ben aki harminc, az még pont nem X-es. Én az vagyok, de pl. maga az író sem, ő ugyanis 1961. december 30-án született, és Coupland nyilatkozta is, hogy hogy elcsudálkozott, hogy így felkapták ezt, hogy X generáció, de ő különben az előző (Baby Boomer) meg az X közötti vékony mezsgyére utalva írta a regényt, melynek amúgy ő maga is tagja. Ezzel mondjuk nem kellene, hogy baj legyen, hát nem tök mindegy?! De nem az. Nem zárom ki, hogy az X generáció így érezte magát, ahogy Coupland (anti)hősei. Azt sem, hogy én is éreztem magamat így, ha nem is épp ’90 környékén, de mondjuk huszas éveim vége, harmincas éveim eleje tájékán. Annyi bizonyos, hogy nagy megfejtő korszak volt az, a velem egykorú barátaimmal együtt, és biztos imádtam volna akkoriban egy csomó klassz gondolatot, megfogalmazást, hasonlatot, amikkel Coupland telepakolta ezt a könyvet. Meglehet, még 2007-ben is így lett volna, amikor végre megjelent magyarul az eredetileg 1991-es könyv, akkor 32 voltam, talán nem lett volna túl késő. Most az, mert most meg 50 vagyok, és egy halom dologra már csak legyintek. Szóval nem érzem a magaménak a regény hangját. 

Ebben benne van az is persze, hogy ’90-ben mi még itten egész máshol tartottunk, mint a társadalom, amit Coupland leír és kritizál. 2007-re sok mindenben utolértük, szóval akár lehetne olyan hang, amit magaménak érzek. A baj az, hogy szerintem ez még mindig egy beat regény (szóval babyboom korabeli), alig valamiben különbözik, mittomén, a beat nemzedék fontos „szent könyveitől”. Jó, kiábrándultabb, ott van a hátterében, hogy nézd meg, a hippikből is mi lett, semmi, ugyanúgy beültek Woodstock után a zsíros vagy szar állásokba és a többi (de ezeket mondjuk nem írja le így). Ugyanakkor amit én X generációs életérzésnek gondolnék, abból nagyon kevés van itt. Vagyis… OK, lássuk. Pl. MTV, és a pop- meg hajmetal korszak vége, 1991, grunge, Nirvana és a többiek. Nekem az Az X generációs életérzés. Egy ’90-ben megjelent regényben nyilván nincs ez ott. De valahogy azt vártam, hogy majd jó sok zenei utalás lesz benne, hát van vagy egy.

Van viszont kismillió olyan utalás, ami totál amerikai, és meglepően sok utal a ’80-as évek előttre. Ezért is gondolom, hogy ez egy pre-X regény inkább. De meg tényleg annyi, számomra mit sem mondó utalás, idézet, hasonlat van benne, hogy az már fáraszt. Megértem, hogy egy mai fiatalnak fárasztó lehet, ha az én generációm elkezd sztorizni a maga korszakáról meg minden, de itt annyira csak amerikai dolgok vannak, hogy semmi kedvem utánakeresgélni, hogy mikről beszél Coupland, hiába, hogy gógle a barátunk. 

Viszont ha félreteszem mindezt, akkor mégiscsak tetszett. Még így is, hogy már kinőttem azt az életkort, amiről szól. Mondom, megfelelő időben nagyon szerettem volna, ebben biztos vagyok, és tök érdekes látni, hogy említett egyes ismerőseimnél azért hogy megjelent ebben-abban a hatása. És tényleg nagyon erős mondatok vannak benne, társadalomkritikailag is, meg úgy az emberről, az emberi létről, meg hogy milyen ilyen elveszett generáció tagjaként élni, stb. Meg látni azért, hogy Coupland olyan író, aki nagyon ráérzett a társadalmi ill. személyes történésekre, csomó dolgot szinte előre látott. És vannak jópofa, a szereplők által kitalált sztorik is benne (egy darabig ezek olyanoknak érződtek, mintha Vonnegut sci-fi író szereplőjének, Kilgore Troutnak a vicces kis történeteit rendesen el is mesélnék, nem csak a vázlatukat olvasnánk). Ha már itt tartunk: szerintem Coupland Chuck Palahniuk előfutára volt, csak itt nincs semmi olyan undorító meg brutális, mint Chucknál. 

Ami M. Nagy Miklós fordítását illeti, csomó munkáját nagyon szeretem (főleg a Nick Hornby és Roddy Doyle fordításait), de ez nem sikerült olyan jól. Főleg az elején zavart pár félrefordítás, ill. hogy szemlátomást nem tudta értelmezni, mire utalt Coupland, de aztán vagy ő rázódott bele, vagy én. Akárhogy is, mindenképp érdemes volt elolvasni ezt a könyvet, csak ne gondolja senki, hogy ha találkozik az X generáció egyik, még élő tagjával, akkor Coupland regényére hagyatkozva tévedhetetlenül megtippelheti adott tag életszemléletét, reakcióit, akármijét. Bár lehet, ehhez elég a józan paraszti ész is.

Vian: Félemez

A Vian ’99 óta létezik, de négyből hárman már több, mint harminc éve zenélnek együtt. Mondjuk nem épp megszakítások nélkül, sőt, 2-3 évvel ezelőtti EP-ik jókora szünet után jöttek ki (nem szólva a ’16-os visszatérés előtti még hosszasabb csöndről). De ők már a kezdetekkor is igen egyediek voltak, s ez azóta csak fokozódott.

A teljes cikk a Hammer site-on. 

David Michie: A titkos mantra

David Michie A Dalai Láma macskája című sorozat szerzője, de volt neki egy thrillere is (A lhászai mágus), s ennek érkezett meg végre a folytatása. Mely istenigazából külön is olvasható, pláne mivel a regény elején egy rövid összefoglalót is találunk az első részről – viszont aki az elsőt olvasta, az talán emlékszik, hogy az úgy ért véget, hogy nagyon is várta volna az olvasó, hogy kiderüljön, mi lesz azután.

A folytatás elgondolkodtató lett, s amellett, hogy izgalmas, sokat mesél a tibeti buddhizmusról is, de annyi minden másról. Ekulton írtam róla.

Beton: Önazonos (lemezkritika és interjú)

A Betont Kindák Márk gitáros indította el, akit a honi undergroundban talán a Sepultura tribute-ből ismernek leginkább, de több helyen is pengetett, és aki jó pár év alatt írta meg az Önazonos dalait. Az album, avagy a Beton maga mégis kevesebb, mint egy év alatt állt össze. A dobokat Márk régi spanja, Karsheh Nabil játszotta fel, s három legendás underground fazon csatlakozott még: Horváth István, azaz Pityesz énekes (ex-FreshFabrik, Neck Sprain, Sonic Bear Punch stb.), Jakab Viktor basszer (a ’80-as évek végi honi thrash színtér alapcsapatából, az Undertakingből), és Takács Jozzy gitáros (The Hellfreaks, Wendigo stb.).

A névsor alapján persze jót várt az ember, de hogy ennyire brutálisan erős lesz az album, arra nem voltam felkészülve. A Hammer honlapon olvasható a többi.

 

Idekattinva pedig a zenekarral készült interjúm olvasható.