Nevermore: Dead Heart In A Deadworld 25

Ma 25 éve jelent meg a Nevermore legnagyobb sikert aratott albuma. Anno az alábbiakat írtam róla a Hammerbe. Ma is így látom, max. annyit tennék hozzá, hogy a The River Dragon...-nál nem fejtettem ki eléggé, mennyire kárpázatosan zseniális az egész, s micsoda szólóban csúcsosodik ki. Bizony.

 

Persze, hogy nagy volt a várakozás. Volt iszonyatosan komor és kiábrándult, volt továbbfokozhatatlanul komplex és pusztító, volt szinte elviselhetetlen lelki mélységekbe hatoló a Nevermore zenéje. Mit lehet csinálni ezek után?!

Elsőre az tűnt fel, hogy szellősebb az anyag, nem annyira tömény és masszív, zeneileg és hangzásilag sem, mint elődjei, és kevésbé bonyolult. És hogy így még sokszorta hatásosabb. Hogy minden eddiginél modernebb, köszönhetően Andy Sneap produceri munkájának és Jeff Loomis mélyre hangolt héthúros gitárjának, ám továbbra is igazi power metal. Elsőre még furcsa is volt. És már elsőre elbódítottak, elkápráztattak, elárasztottak, majd pedig megtisztítottak a dallamok. Aztán...

A Narcosynthesis című nyitódal tipikus Nevermore-féle energiabomba, amúgy Seven Tongues Of God/Beyond Within stílusban, de már itt előtűnik a modernebb megközelítés a szaggatott riffelés képében; a refrén pedig hamisítatlan Warrel Dane-i dark-psycho dallam. Az igazán nagy ütés azonban a következő We Disintegrate: egy hihetetlen thrash-power nóta, amire még a Forbidden, a Megadeth vagy a Testament is büszke lenne - de még ők sem tudtak ilyen megcsavart, eszelős és zseniális dallamokat írni, mint amilyeneket Warrel énekel, helyenként a Sanctuaryt idéző magasságokban szárnyalva. Az Inside Four Walls és az Engines Of Hate az album további politikus, a nyitó számmal rokon ívású dalai; előbbiben van pár Machine Head-es gitárvinnyogtatás (ez a legerősebb párhuzam Sneap korábbi munkáival), utóbbi pedig a címéhez méltón (A gyűlölet gépei) zakatol. Az anyag legpusztítóbb, legkeményebb dala azonban egy '66-os Simon & Garfunkel klasszikus, a The Sound Of Silence iszonyú félelmetes átdolgozása, ami a Heartwork-ös Carcass-nak is becsületére vált volna.  Az Evolution 169 sötét, monumentális, doom-os dal, a saját stílussal bíró Jeff lávakitörés-szerű szólója előtt némi Danzig hatással. A The River Dragon Has Come Led Zeppelin/Rush jellegű akusztikus kezdése után egy a Tiananmen Man-hez hasonló, szomorú hangulatú, komplex tétellé fejlődik. A The Heart Collector és az Insignificant olyan számok vonalát viszi tovább többé-kevésbé, mint a Sanity Assassin, a Passenger vagy a Sorrowed Man, tehát bővelkednek lírai és emelkedett pillanatokban. Ezek a dalok is gyönyörűek, de az album legszebbje - mely még az In Memory EP-n tapasztalt zenei tisztaságot is felülmúlja - Believe In Nothing címre hallgat, és nincs szó, ami kifejezhetné; ráz tőle a hideg. Himnikus, dallamos metal dalcsoda, ami csak a Queensryche legjobb pillanataival emlegethető egy lapon. És ez még nem minden, mert ott van zárásul a két részből összetevődő címadó. A rövidebb nyitórészben a szintén messziről felismerhető játékú Jim Sheppard akusztikus basszusgitározik egy olyan témát, ami mintha a Led Zep Stairway To Heaven-jének valami kifacsart tükröződése volna. Aztán berobban a második, pörgős-súlyos rész, amiben megintcsak iszonyatos dallamok és mélység vannak. Van Williams dobos talán itt hozza legkiemelkedőbb teljesítményét - ő a zenekarból a negyedik, akinek egyéni stílusa van. Többen meg nincsenek is...

Tudom, merész ilyet mondanom, de ideje, hogy Rob Halford felülvizsgálja nézeteit a metalzene fejlődőképességéről. Mert a vitathatatlanul fantasztikus Resurrection-t csak a Roy Z kreálta zseniális hangzás teszi maivá, amúgy Painkiller és még régebbi Priest az egész. Ezzel szemben a Nevermore olyan zenét csinál, amit tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna. Még akkor is, ha a Dead Heart-ot nem érzem annyira korát-megelőzőnek, mint elődeit. Így is az év legjobb albuma, nálam maximum a Fates Warning veheti el tőle az elsőséget. Ez Metal 2000.

UNevermore 10

 

 

 

Thy Catafalque / Boru, Bp. A38, 2025. október 10.

Két éve már volt teltházas dupla Thy Catafalque koncert az A38 hajón, s most ismét. Csak az elsőre tudtam menni, arról a Hammer honlapján olvasható a lelkendezésem.

Douglas Coupland: X generáció

Douglas Coupland első regénye kultikus lett csomó helyen, pl. Amerikában, ill. nekem is vannak ismerőseim (vagy voltak barátaim), akik odavoltak érte. Úgy esett, hogy csak most olvastam el, több szempontból is túl későn, de hát eleve is túl későn jelent meg magyarul.

A könyv amolyan sztorifüzér, apró epizódokban mesél a mesélő, Andrew „Andy” Palmer, arról, hogy két barátjával kiköltözött a sivatagba, mert elegük lett a mai szóval fogyasztói társadalomból (ill. hogy ott miféle sztorikat találnak ki egymás szórakoztatására). Mondjuk effektíve nem a sivatagba, nem lettek buckalakók vagy valami, egyszerűen csak a kaliforniai Palm Springsben laknak, ami valóban határos a sivataggal, és főleg idősek lakják a környéket, tehát aki fiatal, az vagy gyanús, vagy olyan munkája van, ami kiszolgálja az időseket. Mármost a kb. 1990-ben játszódó történet három szereplője épp közeledik a harmincadik évéhez, amivel helyi viszonyok között még fiatalnak számítanak. 

Az első gondom az, hogy állítólag az X generáció az 1965 és 1980 között születetteket jelöli, de ’90-ben aki harminc, az még pont nem X-es. Én az vagyok, de pl. maga az író sem, ő ugyanis 1961. december 30-án született, és Coupland nyilatkozta is, hogy hogy elcsudálkozott, hogy így felkapták ezt, hogy X generáció, de ő különben az előző (Baby Boomer) meg az X közötti vékony mezsgyére utalva írta a regényt, melynek amúgy ő maga is tagja. Ezzel mondjuk nem kellene, hogy baj legyen, hát nem tök mindegy?! De nem az. Nem zárom ki, hogy az X generáció így érezte magát, ahogy Coupland (anti)hősei. Azt sem, hogy én is éreztem magamat így, ha nem is épp ’90 környékén, de mondjuk huszas éveim vége, harmincas éveim eleje tájékán. Annyi bizonyos, hogy nagy megfejtő korszak volt az, a velem egykorú barátaimmal együtt, és biztos imádtam volna akkoriban egy csomó klassz gondolatot, megfogalmazást, hasonlatot, amikkel Coupland telepakolta ezt a könyvet. Meglehet, még 2007-ben is így lett volna, amikor végre megjelent magyarul az eredetileg 1991-es könyv, akkor 32 voltam, talán nem lett volna túl késő. Most az, mert most meg 50 vagyok, és egy halom dologra már csak legyintek. Szóval nem érzem a magaménak a regény hangját. 

Ebben benne van az is persze, hogy ’90-ben mi még itten egész máshol tartottunk, mint a társadalom, amit Coupland leír és kritizál. 2007-re sok mindenben utolértük, szóval akár lehetne olyan hang, amit magaménak érzek. A baj az, hogy szerintem ez még mindig egy beat regény (szóval babyboom korabeli), alig valamiben különbözik, mittomén, a beat nemzedék fontos „szent könyveitől”. Jó, kiábrándultabb, ott van a hátterében, hogy nézd meg, a hippikből is mi lett, semmi, ugyanúgy beültek Woodstock után a zsíros vagy szar állásokba és a többi (de ezeket mondjuk nem írja le így). Ugyanakkor amit én X generációs életérzésnek gondolnék, abból nagyon kevés van itt. Vagyis… OK, lássuk. Pl. MTV, és a pop- meg hajmetal korszak vége, 1991, grunge, Nirvana és a többiek. Nekem az Az X generációs életérzés. Egy ’90-ben megjelent regényben nyilván nincs ez ott. De valahogy azt vártam, hogy majd jó sok zenei utalás lesz benne, hát van vagy egy.

Van viszont kismillió olyan utalás, ami totál amerikai, és meglepően sok utal a ’80-as évek előttre. Ezért is gondolom, hogy ez egy pre-X regény inkább. De meg tényleg annyi, számomra mit sem mondó utalás, idézet, hasonlat van benne, hogy az már fáraszt. Megértem, hogy egy mai fiatalnak fárasztó lehet, ha az én generációm elkezd sztorizni a maga korszakáról meg minden, de itt annyira csak amerikai dolgok vannak, hogy semmi kedvem utánakeresgélni, hogy mikről beszél Coupland, hiába, hogy gógle a barátunk. 

Viszont ha félreteszem mindezt, akkor mégiscsak tetszett. Még így is, hogy már kinőttem azt az életkort, amiről szól. Mondom, megfelelő időben nagyon szerettem volna, ebben biztos vagyok, és tök érdekes látni, hogy említett egyes ismerőseimnél azért hogy megjelent ebben-abban a hatása. És tényleg nagyon erős mondatok vannak benne, társadalomkritikailag is, meg úgy az emberről, az emberi létről, meg hogy milyen ilyen elveszett generáció tagjaként élni, stb. Meg látni azért, hogy Coupland olyan író, aki nagyon ráérzett a társadalmi ill. személyes történésekre, csomó dolgot szinte előre látott. És vannak jópofa, a szereplők által kitalált sztorik is benne (egy darabig ezek olyanoknak érződtek, mintha Vonnegut sci-fi író szereplőjének, Kilgore Troutnak a vicces kis történeteit rendesen el is mesélnék, nem csak a vázlatukat olvasnánk). Ha már itt tartunk: szerintem Coupland Chuck Palahniuk előfutára volt, csak itt nincs semmi olyan undorító meg brutális, mint Chucknál. 

Ami M. Nagy Miklós fordítását illeti, csomó munkáját nagyon szeretem (főleg a Nick Hornby és Roddy Doyle fordításait), de ez nem sikerült olyan jól. Főleg az elején zavart pár félrefordítás, ill. hogy szemlátomást nem tudta értelmezni, mire utalt Coupland, de aztán vagy ő rázódott bele, vagy én. Akárhogy is, mindenképp érdemes volt elolvasni ezt a könyvet, csak ne gondolja senki, hogy ha találkozik az X generáció egyik, még élő tagjával, akkor Coupland regényére hagyatkozva tévedhetetlenül megtippelheti adott tag életszemléletét, reakcióit, akármijét. Bár lehet, ehhez elég a józan paraszti ész is.

Vian: Félemez

A Vian ’99 óta létezik, de négyből hárman már több, mint harminc éve zenélnek együtt. Mondjuk nem épp megszakítások nélkül, sőt, 2-3 évvel ezelőtti EP-ik jókora szünet után jöttek ki (nem szólva a ’16-os visszatérés előtti még hosszasabb csöndről). De ők már a kezdetekkor is igen egyediek voltak, s ez azóta csak fokozódott.

A teljes cikk a Hammer site-on. 

David Michie: A titkos mantra

David Michie A Dalai Láma macskája című sorozat szerzője, de volt neki egy thrillere is (A lhászai mágus), s ennek érkezett meg végre a folytatása. Mely istenigazából külön is olvasható, pláne mivel a regény elején egy rövid összefoglalót is találunk az első részről – viszont aki az elsőt olvasta, az talán emlékszik, hogy az úgy ért véget, hogy nagyon is várta volna az olvasó, hogy kiderüljön, mi lesz azután.

A folytatás elgondolkodtató lett, s amellett, hogy izgalmas, sokat mesél a tibeti buddhizmusról is, de annyi minden másról. Ekulton írtam róla.

Beton: Önazonos

A Betont Kindák Márk gitáros indította el, akit a honi undergroundban talán a Sepultura tribute-ből ismernek leginkább, de több helyen is pengetett, és aki jó pár év alatt írta meg az Önazonos dalait. Az album, avagy a Beton maga mégis kevesebb, mint egy év alatt állt össze. A dobokat Márk régi spanja, Karsheh Nabil játszotta fel, s három legendás underground fazon csatlakozott még: Horváth István, azaz Pityesz énekes (ex-FreshFabrik, Neck Sprain, Sonic Bear Punch stb.), Jakab Viktor basszer (a ’80-as évek végi honi thrash színtér alapcsapatából, az Undertakingből), és Takács Jozzy gitáros (The Hellfreaks, Wendigo stb.).

A névsor alapján persze jót várt az ember, de hogy ennyire brutálisan erős lesz az album, arra nem voltam felkészülve. A Hammer honlapon olvasható a többi.

Robert Plant with Suzi Dian: Saving Grace

A hajdani Led Zeppelin-énekes 12. szólóalbumáról elsőként közzétett dal, az Everybody’s Song úgy betalált, hogy nagyon vártam a teljes lemezt. Aztán kiderült, hogy a country-s/folkos/blues-os anyag összes száma feldolgozás, más szerzeménye, és ez némileg más megvilágításba helyezte a Saving Grace-t. Mármint, a Zep is játszott feldolgozásokat, ismert szerzőktől és ismeretlenektől egyaránt (utóbbiakat hívják gyakran népdalnak), meg aztán 77 évesen miért ne játsszon minden idők egyik legnagyobb rockénekese azt, amit akar? Ha neki ez esik jól, ha az ő gondolatait-érzéseit mások dalaival van kedve épp előadni?

A teljes lemezkritika a Hammer honlapján olvasható.

VAN: Van úgy + interjú

A debreceni Van annak a Dickmann Rolandnak a másik zenekara, aki a Bordó Sárkányt is vezeti. Csak míg utóbbi zenéje főleg középkori muzsikákból táplálkozik, addig a Vanban csomó más egyéb is van. Népzene is, de itt sokkal inkább megjelenik a modernebb, rock hangszerelés. Gyakran progresszív rockos témák is előkerülnek, de nincs egy olyan szerzeményük sem, ami csak ilyen vagy csak olyan lenne. Mindben keverednek a különféle zenei irányzatok, és épp abban mutatkozik meg igazán a zenészek kiválósága, hogy ezek a különféle témák milyen természetességgel olvadnak egybe.

A teljes lemezkritika a Hammer honlapon olvasható. 

 

És interjúztunk is Rolanddal, az pedig ide kattinva olvasható. 

Liselotte Welskopf-Henrich: A Nagy Medve fiai / Tokei-ihto visszatér

Miután nemrég végre elolvastam a Sánta ​Őz, a sziú indián sámán című életrajzi művet, úgy döntöttem, előveszem a régi indiános kedvenceimet, hogy lássam, ennyi évvel utóbb, mai fejjel mit mondanak. Liselotte Welskopf-Henrich eme két regényéből szinte csak annyira emlékeztem, hogy ezeket szerettem a legjobban, de semmi más nem rémlett. Felkészültem rá, hogy nem lesz hiteles, hogy olyan sarkított képet mutat majd, mint Karl May könyvei, a Winnettou és a többi (May-ról ugye közismert, hogy valójában nem sokat tudott, pláne nem első kézből, az észak-amerikai őslakosok életéről, kultúrájáról, történelméről). Ehhez képest ennek pont az ellentétét tapasztaltam. Nem csak, hogy máig izgalmas és lebilincselő a történet, de nagyon sok ponton egybecseng azzal, amit Sánta Őz könyvéből illetve más, hiteles forrásokból tudni lehet az indiánokról.

Ekulton írtam rettenet hosszú értekezést a két regényről, meg amik ezek kapcsán eszembe jutottak. 

Amorphis: Borderland

A finn Amorphis 35 éve alakult, ez a tizenötödik albumuk, és gyakorlatilag ugyanolyan, mint az utóbbi jó pár lemez. Talán kicsit szellősebb a hangzás, kicsit erősebb a szinti jelenléte, míg a riffek nincsenek annyira elöl, de szó sincs arról, hogy átváltottak popba, hogy végre akkora sikereket érjenek el, amilyeneket mindig is megérdemeltek volna.

A teljes lemezkritika a Hammer site-on olvasható. 

Down: NOLA 30

Ma 30 éve jelent meg a New Orleans-i szupergrup első, felülmúlhatatlan albuma, a doom/stoner/sludge metal örök darabja.

Nem én írtam róla anno, de a Hatásokkban megemlékeztem róla 2017-ben. Ez a cikk következzék itt.

---

A fehér hollónál is ritkább, hogy egy szupergrup igazán jó zenét csináljon. A Down ezen kivételek egyike: a NOLA-t ismernie kell mindenkinek, aki metalosnak vallja magát.

Phil Anselmo Pantera-énekes, Pepper Keenan (Corrosion Of Conformity) és Kirk Windstein (Crowbar) gitárosok, valamint Todd „Sexy T” Strange (Crowbar) basszer és Jimmy Bower dobos (aki az Eyehategodban gitáros) merő szórakozásból hozták össze a Downt még ’91-ben, és sokáig nem is árulták el senkinek, hogy ők zenélnek azokon a demókon, amiket amúgy maguk osztogattak trükkösen. Mikor aztán fény derült a titokra, nyomban kaptak szerződést a kor egyik óriáskiadójánál. A Down debütanyaga mégsem lett akkora siker, mint a Pantera korongok, ám aki nem csak divatból szereti a metalt, az azonnal ráérzett. Legendás album ez, melynek már a borítója is emblematikus a Jézus arccal, akinek szájából joint lóg.

Bizony, az öt nehézfiú áthatolhatatlan marihuána füstben alkotta meg haveri dzsemmelések közepette a doom/stoner/sludge metal csúcslemezét, aminél alapvetőbb cuccot tényleg csak a mindenható Black Sabbath csinált, amúgy meg max. néhány Trouble meg St.Vitus/The Obsessed lemezt lehet vele egy lapon emlegetni, s persze a COC-től a Blind/Deliverance kettőst is ide kell sorolni, meg a Crowbartól a csak később megjelent Odd Fellows Rest-et, de azok is mind mások voltak. Mert persze a Down pontosan olyan zenét tolt, amilyet ettől a névsortól elvárnánk. Anselmo nagyon sokat rekeszt és üvölt pont úgy, mint a Panterában, viszont sokkal több és baromi jó tiszta éneket is hallani tőle. És épp úgy vannak Crowbar módra tonnás, falrepesztő sludge riffek, mint a COC-t idéző, irgalmatlanul feelinges southern témák. S mindezeket úgy hatja át New Orleans mocsarainak dögletes kipárolgása meg a fű és az alkohol, ahogy a Kyuss zenéjét a sivatag. Mocskos, durva, kíméletlen, de közben a southern rock és blues zenékre jellemzően hangulatos és lélekig ható riffek, szólók és énektémák sorakoznak minden nótában.

A 12 számot (plusz a Pray for the Locust című átvezetőt) rejtő NOLA (New Orleans, Louisiana, innen a cím) az elejétől a végéig zseniális, de ha semmi mást nem is teszel, a kedvemért hallgasd meg ezeket a neten: Temptations Wings, Lifer, Losing All, Stone the Crow, Bury Me in Smoke. A többi is szuper, de ezek olyan alapvető metal nóták, amiket mindenkinek hallania kell. A Stone The Crow-ban amúgy még valami kis grunge hatás is érződik (akárcsak a Rehabban), és kitörölhetetlen a refrénje, a verze alatti szomorkás gitártéma meg olyan, mint a méz, amire gyerekkorodból emlékszel. Persze a többi nóta refrénje is óriási. A Bury Me in Smoke meg… baszki, Az A Riff. Annál parasztabb, tahóbb téma a világon nincs, és ahogy tolják a végén, majd elhalkul és visszajön, abba bele lehet pusztulni.

A Jail konkrétan a Pantera által feldolgozott Sabbath-dal, a Planet Caravan második része, végig perka megy benne, Phil halkan énekli, de így is hátborzongató. Ám ami igazán beteg, az az Underneath Everything, mely olyan pszichés képet mutat Anselmóról, hogy csoda, hogy még él…

A későbbi Down anyagok is nagyok, de a NOLA tömény zsenialitását (és meglepetését) nem tudták megismételni. Ez a cucc kortalan, máig úgy hat, mint mikor először hallottam, és túlélné még az atomháborút is.

 

 

Beat: Live

Úgy 2024 elején jött a hír, hogy két King Crimson-zenész (Adrian Belew énekes-gitáros és Tony Levin basszer) meg fogja turnéztatni a velük készült, ’80-as évekbeli Crimson albumokat, s ehhez Steve Vai gitáristent és a Toolból Danny Carey dobosistent is beveszik a csapatba. Nem is tudom, mi volt a nagyobb: a hír fölött érzett izgalmam, vagy az azóta is meglévő csalódás, hogy nem hogy ide, de Európába se jöttek át. Volt egy csomó amerikai dátum, mindkét féltekén, a Los Angeles-i buli felvételének megjelenését meg Japánban ünneplik meg. Európáról szó sincs… Vigasztalódjunk hát, progresszív rocker feleim, ezzel a felvétellel, mely több különféle verzióban jelenik meg.

Cikkem a Hammer honlapján. 

Green Carnation: A Dark Poem, Part 1: The Shores of Melancholia

A norvég Green Carnation pályája elég szövevényes, de a zenéjük még inkább. Mindig megvolt náluk a tipikus nordikus íz, de a korai death, majd gothic/doom metalhoz egyre több progresszív ill. ős-hard rock elem érkezett. Ilyen szempontból az új anyag nem is hoz igazi újdonságot. Viszont manapság jószerével senki nem játszik akár csak hasonló zenét, s ez önmagában reményt kelt, hogy sok új rajongót nyer majd a csapat. Meg engem is meggyőzött.

Hammer honlapon a lemezkritikám. 

Pink Floyd: Wish You Were Here 50

Ma 50 éve jelent meg a Pink Floyd egyik legismertebb albuma, szóval egyidősek vagyunk.

Az alábbi cikket 2002-ben írtam a Hammer Hatásokk rovatába. Nem életem legjobbja, meg nem is túl alapos, de akkoriban épp volt némi karakterkorlátozás, hát próbáltam rövidebben fogalmazni. A lényeg az, hogy ez is egy irdatlan csudás album, és máig hat.

--- 

Állítólag amikor megjelent a Pink Floyd 9. lemeze, a Wish You Were Here, a kritikusok véleménye megoszlott róla. Az azonban bizonyos, hogy az album öt dalából kettő (avagy három) örökérvényű klasszikussá lett, s ezeket például a Floyd egykori énekes-basszer-szövegírója, Roger Waters ma sem hagyhatja ki műsorából.

Az egyik ilyen alapmű a két részre osztott, a lemezt keretbe foglaló, 24 perces Shine On You Crazy Diamond. Valamikor általánosban jártunk az aggteleki cseppkőbarlangban osztálykiránduláson. Volt ott egy koncertterem, speciális fényekkel és szökőkutakkal, ahol Pink Floyd szólt szalagról, de már nem emlékszem, melyik szám. Arra viszont igen, hogy amikor épp egy gigászi magasságokra és mélységekre nyíló cseppkőbarlangrész mellett egy keskeny ösvényen mentünk át, egyszer csak
lekapcsolták az összes világítást, s a tökéletes sötétben felcsendült a Shine On You Crazy Diamond. Nem tudom, ki volt az ötlet atyja, de minden elismerésem az övé. Óriási élmény volt. És tökéletes illett oda ez a dal, mert ez a monumentális szerzemény sokszor olyan, mintha maga az univerzum tükröződne benne. Elszállós, space-es témái mellett, az énekrészek alatt bluesban gyökerezik az alapja; de mindkét részben hallhatunk óriási, már-már dzsesszbe hajló szólókat (szaxofont, gitárt és szintetizátort egyaránt, sőt a basszusgitár is - rövid - szólisztikus szerephez jut). A szöveg a Floyd korai korszakának vezéregyéniségéről, a vizionárius lángelméről, Syd Barrettről szól.

Az album legkevésbé időtálló témája a Welcome To The Machine, annak ellenére, hogy talán még az industrial zenéknek is adott valamit. Tipikus rideg Waters dal, amely előrevetíti a The Wallt. Az élénkebb, bluesos alapú és a zeneipart gúnyoló Have A Cigart az a Roy Harper énekli, akivel David Gilmour (Floyd gitáros) azt a Hope című dalt írta, amit az Anathema is feldolgozott. Egy hangulatos, jó nóta.

De a Wish You Were Here legemlékezetesebb darabja mégis a címadó. Egyszerű, akusztikus gitárra épülő dal, egyike a legnagyobb Pink Floyd számoknak. Azt hiszem, elgondolkodtató, szép és mély. De alighanem mindenkinek mást mond.

Mindent egybevetve van az albumnak egyfajta elveszettség- vagy útkereső-érzése; ami nyilván összefügg azzal, amit maguk a zenészek akkoriban átéltek (óriási sikerek, a kiégéstől való félelem, ilyesmik). S mindeközben nagyon messzire visz. Tóth Árpád Lélektől lélekig című verse is eszembe jut róla.

Jonas Karlsson: Esőisten

A fülszöveg alapján is érdekesnek tűnt ez a könyv, az is jól hangzik, hogy „A könyvből filmet készít Hannes Holm, Az ember, akit Ovénak hívnak című film rendezője, de istenigazából az alcím miatt vettem kézbe ezt a svéd regényt: Kerti mese. 

De aztán a kerti és a mese mellett még csomó minden más is van benne, és biztosan egyéni, ki hogy értékeli. Én így, ahogy az ekulton leírtam.

Hans Rath: Kell egy pszichológus, mondta Isten

Dr. Jakob Jakobi Berlinben él, vagy legalábbis próbál megélni, mint pszichoterapeuta, de momentán egy páciense nincs. Bezzeg a volt felesége, akitől a lakást bérli, szaktanácsot akar tőle, ehelyett azonban Jakob kap egy jókora ütést az orrára, a volt nej aktuális párjától. Isten útjai persze kifürkészhetetlenek, így esik, hogy pont a kórházban találkozik Abel Baumann-nal, a cirkuszi bohóccal, és bár ő is híján van a jószerencsének, legalább pénze van. S nyomban meg is kéri a jó doktort, hogy legyen az ő terapeutája, merthogy úgy érzi, arra volna szüksége.

 

Jakob hamarosan ugyanerre a következtetésre jut, mikor kiderül, hogy Abel biztos benne, hogy ő maga isten. Más kérdés, hogy Abel nem emiatt kéri az agyturkász segítségét, ám Dr. Jakobi nem csupán azért vállalja el a munkát, mert pénzre van szüksége, de azonnal. Hanem azért is, mert Abel egész elgondolkodtatóakat tud mondani. S nem mellesleg tud néhány trükköt, és olyat is, amit még egy pszichoterapeuta sem tud könnyen megfejteni…

 

A borító, a fülszöveg és a kiadó miatt a bolondos, de bölcs skandináv regényekhez soroltam Hans Rath regényét, emiatt is vettem kézbe, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon más, mint mondjuk Fredrick Backman könyvei. Nála és más skandináv íróknál is tapasztaltam már olyat, hogy adott könyv az elejétől fogva őrültségekkel van tele, de végül minden a helyére kerül, mindennek kiderül az értelme, miértje. Itt kissé fordítva van. Ahogy halad előre a sztori, s főleg a vége felé, mintha Rath a lovak közé dobná a gyeplőt, a cselekmény kiszámíthatatlannak és esetlegesnek ható fordulatokat vesz. Egy ponton mintha egy őrült francia filmet néznék, de a végére már azt mondom, amit pedig a könyv zömében nem: nagyon is német. Nem pejoratíve, semmi ilyesmi, egyszerűen csak előbukkan a német humor azon alfaja, amivel én pl. nem igen tudok mit kezdeni.

 

Ettől függetlenül azonban a könyv mondanivalója nagyon is ül. Az olvasó kénytelen elgondolkodni, nem is csak annyin, hogy hát akkor mi lenne, ha isten lejönne ebbe a mi világunkba, aztán itt kéne meggyőznie bárkit, hogy higgyen már benne. Ennél kevésbé nagy horderejű, az emberi lét szempontjából talán mégis fontosabb kérdéseket is felvet a regény. És ezek miatt jó volt elolvasni. De a folytatásaira még rápihenek…

Ozaki Kaori: Az istenek hazudnak

Ozaki Kaori mangája a borító alapján lehetne kedves, aranyos, akár giccses kis gyermekkori sztori is, de a cím és a fülszöveg jelzi, hogy nem az. De nem is az, amire számítottam, mert valamiféle természetfeletti szálra asszociáltam, holott valójában a valós emberi életről szól ez a könyv.

Teljes cikkem róla ekultura.hu-n. 

Neil Gaiman: Sandman: Az álmok fejedelme gyűjtemény – Nyitány

Közel 17 évvel a Sandman képregény sorozat befejezése után, 2013-ben tért vissza Neil Gaiman Álomhoz és a többi Végtelenhez, hogy elmesélje, mi is történt az Álomúrral a sorozatot elindító események előtt. Hogy elmondja, miért volt olyan fáradt Morpheus, hogy egy mágiával foglalkozó ember csapdába ejthette őt.

Akármilyen szemkápráztató és kreatív is ez a képregény, a sztorit kissé utólag hozzátoldottnak, erőltetettnek érzem, de az ekultos cikkben aztán még Gaiman botránya kapcsán is fejtegetek.

Katt tehát ide az ekultos cikkért. 

Riverbend: All Our Luggage

A Riverbend úgy indult, hogy Dudás Tamás és Sztaroszta Adamo lementek a Sajó partjára, pengették az akusztikus gitárjukat, Tom énekelt, ami eszébe jutott, felvették mobillal, kirakták a netre, „oszt jónapot”. Tamás a legendás, kultikus sajószentpéteri Screen dalszerzője volt, a ’90-es évek elején megjelent egyetlen, kiadó által kiadott albumuk (Being the Season!) örök kedvence a beavatott keveseknek. Adamo a Damn Natural nevű bandában került Tomi mellé, de annak is sok éve már. Aztán ha csak ennyit csináltak volna, annak is nagyon örültünk volna maroknyian, akik egyáltalán látták azokat a videókat.

De végül lett teljes zenekar, két énekesnővel, s ez az első hivatalos anyaguk öt végtelenül egyszerű, mégis nagyon erős, főleg akusztikus gitárra épülő dalt rejt. Teljes cikkem róla a Hammer honlapján.

Macuie Maszasi: A vulkán lábánál

Az 1980-as évek Japánjában játszódik Macuie Maszasi regénye. Egy kicsi, ám annál jelentősebb építésziroda adja a történet keretét, s két főszereplőjét is. Egyikük a hetvenes éveiben járó, sajátos módszerekkel és filozófiával dolgozó professzor, a Murai Tervezőiroda névadója, másikuk az egyetemet épp csak elvégzett mesélő, Szakanasi, aki nem pusztán felnéz Muraira, de azzal is tisztában van, hogy az irodába a ritkánál is ritkábban vesznek fel ennyire újoncot.

Hogy mégis így történt, annak alighanem az az oka, hogy az idős mester elvállal még egy, talán utolsó, nagy feladatot: indul a Kortárs Nemzeti Könyvtár megtervezésére kiírt pályázaton. Nincs már mit bizonyítania, jellegzetes, a hangsúlyt a praktikumra helyező, visszafogott, letisztult stílusát számos kisebb-nagyobb épület képviseli szerte Japánban. De most az őt legjobban ismerő munkatársait is meglepi néhány újító húzásával.

A tervpályázat alakulása és az ehhez kapcsolódó megannyi, az építészetről szóló rész mellett mester és tanítványa kapcsolatának alakulását is nyomon követhetjük a regényben, ahogy a fiatal, magának való Szakanasi első komolyabb párkapcsolata is az olvasó szeme előtt kezd el kibontakozni.

Nem olvastam elég japán irodalmat, még a mangákat is idevéve sem, hogy el tudjam helyezni ezt a könyvet a japán irodalomban. Azt sem tudom, a japán olvasóknak mit adhat, akik minden bizonnyal mást találnak benne, mint én, egy az övéktől gyökeresen eltérő kultúra szülötte. A regény eleje számomra megnyugtatóan lassú volt, épp jól esett a tomboló nyárban ez a hűvös, visszafogott szöveg, és később sem zavart, hogy a cselekmény itt szinte mellékes. Illetve egyáltalán nem az, és Macuie nagyon is univerzális, emberi dolgokról mesél. Ám amit mond, azt épp a hogyan-nal teszi számomra érdekessé. Azzal, ahogy mesél róla. Egyszerre realistán, mégis olyan költőien. Nagyon japánul, miközben néha-néha felmerültek bennem kérdések, hogy egyik-másik szereplő miért hoz be olyan elemet, ami annyira nem japán (kezdve azzal, hogy a professzorra milyen nagy hatással volt több európai építész és egy amerikai is). De aztán eszembe jutott, hogy én itt magyar létemre rendelhetek szusit vagy elmehetek ilyen-olyan keleti éttermekbe, étkezdékbe Budapesten. Vagy ott van a Városligetben a Magyar Zene Háza, amelyet egy japán építész, Fudzsimoto Szószuke tervezett. (Arról sajnos nincs infóm, hogy az író merített-e ihletet valamely japán építész életéből és műveiből.) Akkor meg miért ne ünnepelhetne egy japán cég mondjuk egy olasz étteremben, ami történetesen Tokióban van?!

Az ám, csakhogy a történet zöme nem ott játszódik, hanem néhány órányi autóútra onnan (vagy ha a valaha működött, keskeny nyomtávú vasúttal mentünk volna, hát lett volna az hat is), a japán hegyek között, egy vulkán közelében, a Nyári Laknak nevezett helyen. Azt is Murai tervezte, s túl azon, hogy a leírások alapján még Mijazaki filmjeiben is helye volna, az az a hely, ahova a nyári hőség elől felköltözik az iroda, s ott folytatják mély koncentrációba merülve a munkát. A természet, maga a vulkán is fontos eleme lesz így a regénynek, ahogy a madarak és a komolyzene is, s persze maga a Nyári Lak.

Nem lennék meglepve, ha kiderülne, Macuie klasszikus zenei műveket követve szerkesztette meg a regényt, egyes visszatérő, repetitív részletek is erre utalnak. S bár az effajta muzsikához épp úgy nem értek, ahogy a japán irodalomhoz, még nekem is feltűnik, hogy nem csupán az idős, révbe ért mester és a kezdő tanítvány, de a keleti és nyugati világ találkozásáról is szól a regény. Nem összeütközéséről, de a változásról mindenképp. S persze az idő múlásáról, arról, hogy van, hogy az események váratlanul és elsöprő erővel jönnek, ahogy egy vulkán kitör (nem spoiler!), de általában a lassan csordogáló, mégis egyre fogyó napok hozzák el a változást.

Azt gondolom, ez egy szép és bölcs regény, és nagyon sűrű mondanivalója van, miközben épp oly elegáns és távolságtartó, mint amilyennek sokszor Japán és a japán kultúra tűnnek. Érdekes látni, hogy a lassú mesélés közepette mennyivel visszafogottabban sugalmaz a szerző, mint a nyugati írók szoktak. Amik történnek a könyvben, ahová kifut a főszereplők élete, egy ponton már sejti az olvasó, mégsincs olyan érzése, hogy a mindentudó író játszik vele.

Olyan könyv ez, amit érdemes időről időre újraolvasni, hogy vajon mit mond adott korban. Mégis kicsit ellentmondásosnak érzem, az én (Japánból nézve) nyugati elmémmel. Miközben megismeri és részben megkedveli az ember az egyes szereplőket, és nem csak az egész könyvből áradó melankóliát, de konkrét, élesebb bánatot vagy gyászt is érez egyes részeknél, tehát a „rideg” japánság ellenére is érzelmeket ébreszt, valahogy mégsem megy annyira mélyre. Vagy de, csak nem tűnik fel elsőre. Meglehet, ez olyan fajta írás, amely beépül, s hosszabb távon hat. De most, utólag visszagondolva, úgy érzem, a leírásai hatottak rám leginkább, a helyekről, az épületekről, s néha az emberekről.

 

 

Magvető, Budapest, 2025

374 oldal

Fordította: Vihar Judit

The Gathering: Mandylion 30

Ma 30 éve jelent meg az album, aminek nyomán szerte a világon metalos férfiak és fiúk szerettek bele egy bizonyos holland hölgybe... De mondjuk ezen túlmenően is van miért megemlékezni a harmadik The Gathering albumról, minthogy forradalmi anyag volt, énekesnős ill. gothic/death/doom metal vonalon is. De azt is bebizonyította, hogy ilyen zenét is előadhat valaki úgy, hogy közben aranyos. Bizony.

Az alábbi cikk nem korabeli, nem volt olyan szerencsém, hogy a megjelenésekor én írjak róla, hát pótoltam a dolgot 2012-ben, a Hammer Hatásokk rovatában.

---

 

A holland the Gathering-et 1989-ben alapították a Rutten testvérek (René gitáros és Hans dobos). Első két albumuk, az atmoszférikus death metalt rejtő Always…, és a számos irányba kísérletező, de emiatt széteső Almost a Dance hosszú távon nem sok vizet kavart, noha mindkettőn volt női ének és szinti is, amik abban a korszakban ritkaság számba mentek. Ám a harmadik lemez, a Mandylion kapcsán ismerték meg őket tömegek. Ezen mutatkozott be Anneke van Giersbergen nevű énekesnőjük, aki jobbára pop, jazz és rock zenéken nőtt fel.

Bár a csapatot az underground szintről egyre feljebb törő dark/gothic/death/doom metal vonulathoz sorolták, zenéjükben már ekkor rengeteg pszichedelikus és progresszív rock hatás érvényesült. Ám, elismerve a zenészek minden erényét, Anneke nélkül sosem lettek volna azzá a közkedvelt csapattá, amellyé a Mandylionnal kezdődően váltak.

Részemről ez nem volt szerelem első hallásra. Az lejött, hogy érdekes és újító csapat, az is, hogy metal bandáktól szokatlan dolgokat hoznak a zenéjükbe (pl. a javarészt instrumentális, legalábbis szöveg nélküli címadó erősen Dead Can Dance hatású, szóval egyszerre sötét és világzenei), de úgy éreztem, hajlamosak a dalaikat túl hosszúra nyújtani nem eléggé érdekes, fogós témákkal. A mai napig az a véleményem, hogy az ezt követő Nighttime Birds album a Mandylion befogadhatóbb, tökélyre csiszolt verziója volt.

Ez azonban mit sem változtat azon, hogy rockerek ezrei szerettek bele Annekébe, amint meglátták a Strange Machines klipjét. Vagy a Leaves-ét, tudom is én, melyik volt előbb. Az én véleményem is akkor változott meg. Azért is, mert a lány szakított mindenféle metalos hagyománnyal, mind énekében, mind külsőségekben: sem drámai áriázást, sem keménykedést nem hallhattunk tőle soha, ahogy fekete csipkét vagy szegecses bőrt sem viselt. Ő csak önmagát adta, bűbájos természetességgel, és hol vidám, hol szomorkás dallamai mindig megtették a magukét.

A kő egyszerű, doom-os riffre épülő, de szárnyaló Strange Machines és az érzékeny szövegű, monumentálisabb és finomabb részeket is hozó Leaves volt tehát az album két nagy slágere. De emlékezetes a többi is: a régi prog.rock és szimfo hatásokat is mutató, kissé dagályos, de Anneke dallamai miatt remek Eléanor, a szépséges In Motion #1 és a lemezt lezáró hömpölygősebb, álmodozó folytatása (In Motion #2), a tenger erejét áthatóan megidéző Fear the Sea, és a megintcsak terjengős instru részekkel teli, Pink Floyd-os szólót is felvonultató, énekileg szívet tépően fájdalmas Sand and Mercury.

Bár a későbbiekben egyre inkább kiveszett a metal a Gathering zenéjéből, kísérletező kedvük, képességük az átható atmoszféra megteremtésére, legyen az vidám és felszabadult vagy gyászos, szomorú, Anneke beszállásával lett védjegyük, és tartott is kiválásáig. A nélküle készült lemez sem rossz persze, csak már messze nem ugyanaz, ahogy Anneke szólóalbumai meg néha túl pop-osak, túl könnyedek.

 

 

Lipták Gábor: Délibáb

Lipták Gábor (1912-1985) ezen kötete alföldi regék, mondák, történetek igen olvasmányos és szórakoztató gyűjteménye. Nem túl meglepő módon az Alföld kapcsán sűrűn kerül elő a török hódoltság kora, több történet szól hajdúkról és betyárokról, és a gonosz elnyomót (legyen bár külhoni vagy magyar) megleckéztető szegénylegény is gyakran feltűnik a történetekben. Jut hely a romantikának is, bár a happy endre nincs garancia, és hátborzongató írás is akad. Ahogy ma, a régmúlt időkben is olyan hely volt az Alföld, amelynek megvan a szép, költői arca, de a kegyetlen, kopár, embertpróbáló is. 

Teljes cikkem ekulton. 

Jean-Luc Bannalec: Bretagne-i büszkeség

Negyedszerre kísértem el Georges Dupin felügyelőt egy csavaros bretagne-i nyomozásra. Nem is tudom, krimiként mennyire működik a regény, mert nem értek hozzá. De amikor Bretagne-ról mesél Bannalec, a mindenféle apróbb-nagyobb dolgokról, onnantól, hogy persze a bretonok fedezték fel Amerikát (is), át a különféle tájakon, helyeken, ételeken, odáig, hogy hogy működik az osztrigatenyésztés, én ugyan le nem tudnám tenni.

Teljes cikkem ekulton. 

David Almond: The Tightrope Walkers

David Almond brit szerző elsősorban ifjúsági- és gyermekkönyvek írójaként ismert, s hazájában hovatovább a legnagyobb sztárok közé tartozik. De írt azért néhány novellát a felnőtteknek is (akiknek amúgy csont nélkül merem ajánlani a fiatalabbaknak szánt, csoda bölcs és megindító könyveit is) – és ez a regénye is nekik szól.

Függetlenül attól, hogy amúgy nagyon olyan, mint a legtöbb további írása. Észak-Anglia, ’60-as évek, munkásosztály. Felnövéstörténet abban a korban és azon a helyen. A hétköznapi rögvalóság, a mindennapokban mégis megtalált szépség, és némi kis varázs, vagy legalábbis valami megmagyarázhatatlan...

Teljes cikkem ekulton. 

FEKETE ZAJ Fesztivál, Sástó (2025. aug. 2.)

Nem múlik a Fekete Zaj fesztivál varázsa. Megérkezni a hegyek közé, újra látni megannyi ismerős arcot és/vagy jópofa fazont, nem szólva a kacsákról, a tóról, a kilátóról, valami csoda. Gyerekkoromban jó párszor jártam Sástón, emiatt is kicsit visszamegyek gyerekbe ilyenkor, és ez ott van az élet legjobb dolgai között.

Most mondjuk nem láttam olyan sok koncertet, s persze, hogy a Thy Catafalque nagyon-nagyon jó volt.

Hammer honlapon írtam le az élményeimet, s ott van link sok fotóhoz is. 

 

Steve von Till / Greet koncert – Budapest A38 hajó, 2025. július 18.

Steve von Tillt a legtöbben a Neurosis gitáros-énekeseként ismertük meg. Ez a csapat amiatt lett a ’90-es évek egyik legfontosabb, úttörő zenekarává, ahogy a metalt, a hardcore-t ötvözte ambient témákkal, felkavaró, sokkoló, irdatlanul súlyos dalokba. Magam ott voltam a legendássá lett, 1999-es, Almássy téri fellépésükön, mely a legmaradandóbb koncertélményeim közé tartozik. Viszont azóta nem láttam őt, pedig járt itt szólóban (ill. a Harvestman nevű projectjével) és a Neurosisszal is. Hanem új szólóalbuma, az Alone In A World Of Wounds mélységesen megérintett, és hiába volt előtte cefet éjszakám, hiába fájt a fejem és fogam, úgy döntöttem, ezt a koncertet nem vagyok hajlandó kihagyni.

Teljes cikkem a koncertről ekulton, a végén linkkel további fotóimhoz. 

Sigrid Nunez: A barát

Néhány hónapja szembejött velem az ezen regényből készült film előzetese, és az alapján arra jutottam, hogy jó lenne a film előtt elolvasni (már ha ugyan eljut a magyar mozikba). A trailer felkészített rá, hogy nem lesz vidám, de minthogy láttam, hogy amúgy szépirodalom, az sem lepett meg, hogy részint az okoskodós-önboncolgatós-depresszív írói sztorik közé tartozik. New York, írói lét, egy öngyilkos barát, aki után a hatalmas dán dog a jobbára egyes szám első személyben mesélő főszereplőnőre marad. Aki, mint idővel elég világossá válik, szerelmes volt ebbe a barátjába, aki viszont, hiába volt nagy nőcsábász (s mellette író és tanár, akárcsak mesélőnk), vele ugyan nem igazán kezdett viszonyt. Ilyenek. Felnőtt regény. Sok idézet az írásról, a már említett írói létről, sok, de rövid fejtegetés nagyon komoly és mély témákról, nem is feltétlenül az elvárt PC irány szerint, annál sokkal okosabb Nunez – s mégis, közben sokáig magának sem vallja be (a regénybéli írónő), hogy minden okosság sem elég feldolgozni a tragédiát, megélni a gyászt.

Ritkán olvasok ilyesmit, egyszerűen azért, mert túlságosan átérzek mindent, amit olvasok (látok, hallok stb.), és az ilyesmitől befordulok. Úgyhogy Bill Murray miatt olvastam el (ő a film egyik főszereplője). Meg a kutya miatt. És ahogy a mesélő lassan megismerkedik Apollóval (a dán doggal), ahogy egyre inkább egymás segítői lesznek, az valami csodaszép. Nyilván más, kutyákról szóló könyvekben-sztorikban is megtalálni ugyanezt, Sigrid Nunez regényét tán az teszi különlegessé, hogy szépirodalomba szőtte bele a kutyák iránt érzett, ill. tőlük kapott szeretetet. Még ha ő maga idéz is több korábbi szépirodalmi művet, amelyben szerepelnek ebek. Hanem mivel magam is „kutyás” vagyok, és velejéig át tudom érezni, s jobbára meg is éltem sok mindent, amiről ez a könyv szól, hát nekem végül nagyon tetszett, még ha a szépségén túl átjött a fájdalma és az íróilétes nyomorgása is.

Gaupa: Fyr EP

Számos különféle hatás érvényesül a svéd Gaupa zenéjében (folk, stoner, pszichedelikus, progresszív rock/metal). Fekete Zajra való cucc ez, mágikus, elvarázsolt dallamokkal és témákkal, és Emma Näslund személyében egy olyan énekesnővel, akiből jó eséllyel hamarosan sokak kedvence lesz. A szőke hölgy ugyanis igazi jelenség, olyan hanggal, mellyel csak nagyon ritkán megy magasabb tartományokba, s nem is igazán mélyen dörmögő, ám ebben a középfekvésben nagyon kifejező és magával ragadó tud lenni. 

Teljes cikkem az EP-ről a Hammer honlapján olvasható.

Lipták Gábor: Ezüsthíd

Lipták Gábor (Budapest, 1912. június 30. – Balatonfüred, 1985. május 30.) író, újságíró, kultúrtörténész volt, aki először 1961-ben, az Aranyhíd című kötetben gyűjtött össze különféle balatoni meséket, mondákat, történeteket. Ezt több másik könyv is követte, melyekben hazánk egyéb tájegységeiről regélt, ám 1977-ben visszatért a Balatonhoz.

Hanem az Ezüsthíd mégis más, mint az Aranyhíd, s nem pusztán azért, mert nem a Nap, hanem a Hold fényének sajátos játéka a vízen adja a címét. Kevesebb a mesés elem, több a történelmi, s általában az olyan írás, amit inkább elbeszélésnek, akár anekdotának lehetne mondani, még ha a szerző a jelenéről nem írt is. Az első kötetnél nem éreztem ilyen gyakran az oktató-nevelő szándékot, mint itt, de még így is inkább irodalmi szöveggyűjtemény ez a kötet, mintsem történelemkönyv.

Teljes cikkem róla ekulton.

Tom Taylor - Matyáš Namai: A Dalai Láma útja

Nyilván nagyon erős képregény ez, a Dalai Láma története miatt is, meg Matyáš Namai rajzai miatt is. De néha kicsit nehéz volt követni, ill. elviseltem volna egy kicsit többet a tibeti buddhizmusból, hogy jobban átjöjjön, miért / hogyan képes ezt az egészet ilyen békésen viselni (sőt, kezelni) ez az ember.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Jukimura Makoto: Vinland Saga 1.

Ha az a kérdés, hogy egy japán képregényíró-rajzoló képes lehet-e hitelesen írni-rajzolni a vikingekről japán létére, akkor a Vinland Saga első kötete elég egyértelmű választ ad rá. Túl azon, hogy Jukimura Makoto hű maradt a mangák stílusához és eszköztárához, szemlátomást mindent megtett, hogy hitelesen ábrázolja mind a vikingeket, mind a többi népet, akikkel találkoznak. Mind a történet, mind a szereplők, mind a történelmi háttér, és igen, még a rajzok is hűen hozzák azt, amit ma a vikingekről tudni lehet. 

Teljes cikkem az első kötetről ekulton. 

Kyuss: …And The Circus Leaves Town – 1995

Ma 30 éve jelent meg a Kyuss utolsó albuma. Az alábbi cikket 10 éve írtam, annyit kell hozzáadni a húszhoz, hogy most is érvényesek legyenek benne a számok, máskülönben javarészt ugyanígy gondolom.

 

 

Húsz év telt el azóta, hogy a kalifornia Palm Deserben lakozó Kyuss kiadta utolsó albumát és feloszlott. Pont, mielőtt divatba jött volna az a sivatagi- vagy stoner rock, amit ugyan nem ők találtak ki (a Hawkwind meg más bandák már a '70-es években tolták a rakétát, csak akkor space rocknak meg pszichedelikusnak hívták az ilyesmit), mégis valahogy a keresztapjai lettek.

Így aztán a Kyuss legendává vált, és tény, hogy a négyből három albumuk máig etalon (valahogy a '91-es debüt, a Wretch sosem talált be nálam, bezzeg a Blues for the Red Sun és a Welcome to Sky Valley!). A beszédes című utolsó anyagot néha hajlamos vagyok a kedvencemnek gondolni, bár ez nem ilyen egyszerű. Talán ez a legszínesebb albumuk, vagy a legkiegyensúlyozottabb, vagy tudom is én, mindenesetre a borító sugallta kékeges, napsütötte hangulat uralja, míg a korábbiak valahogy borultabbnak és sötétebbnek hatnak. De alapvetően ugyanazt csinálták a végén is: mélyen búgó-dohogó riffek, húzós rock & roll dobolás, kattant, játékos kis témák, meg John Garcia hol a punk, hol meg a pszichedelia felé hajló dallamai. Emberünk hangja emlékeztet a The Cult-os Ian Astbury-ére, bár nem olyan öblös, és ugyanúgy mérhetetlen sok feeling van benne, mint a többiek játékában.

Persze a banda agya Josh Homme gitáros volt, aki a Kyuss történet lezárása után egyedüliként tudott igazán sikeres lenni, ő viszont a Queens Of The Stone Age-dzsel kb. milliomos lett. Azért a bandáért kevésbé vagyok oda, hiányzik Garcia óbégatása, meg az orbitális riffek, viszont túl sok van Homme agymenéseiből.

A lemezt a 3 percnél is rövidebb, ám annál ütősebb Hurricane nyitja. Picit olyan, mint az alap "slágerük", a Green Machine, és nincs akkora, mint a másik alap, a Demon Cleaner, de így is nyomban legyalul mindent. A klipes One Inch Man sem kutya, groove-os, elvarázsolt cucc, de nem annyira, hogy ne robbanjon be a végén. Az instrumentális Thee Of Boozeroony sem kisebb kolosszus, egyszerűen nem bírok betelni ezekkel az irdatlan, dohogó riffekkel. Mintha a föld gyomrából törne elő, olyan mélyen búg az album zöme, s mellé, akármennyi füvet fogyasztott is a négyes, olyan húzása van, amilyenre nagyon kevés banda lenne képes. Ott van még remek példának az El Rodeo vagy a Gloria Lewis.

A Kyuss másik arca meg, ami amúgy nem válik el élesen emettől, az elszállós, gyakran akusztikus gitáros témáké, meg a hosszas jammeléseké. A Phototropic olyasmi, belassult cucc, amilyet a kemény rockban talán a Black Sabbath csinált először (Planet Caravan). Ebben, akárcsak a Catamaranban olyan finom, kellemes, lebegős hangok vannak, hogy az ember csak valami végtelen elégedettséget tud érezni tőlük. Utóbbi picit olyan, mint amit később a Red Hot Chili csinált, amikor funk helyett akusztikus témákkal operált (Scar Tissue meg ezek). Tudom, hogy durván szabad asszociáció (még úgy is, hogy nem tudnám megfejteni Garcia szövegeit) de a gyerekkorom békés, bensőséges pillanatai jutnak eszembe erről a két dalról. Ami elég fura egy stoner bandánál, nem igaz?

Bár a Kyuss pont attól volt nagy, hogy fura volt, hogy szart minden szabályra, ahogy azt a három részből álló, 11 perces Spaceship Landing is bizonyít. Ezt jó sok csönd követi, meg két rövidke rejtett track.

Garcia meg a többiek azóta sem bírtak leállni a zenéléssel, számtalan formációban muzsikáltak az elmúlt két évtizedben, és ez klassz, de a Kyuss volt az igazi zsírság, és jó, hogy feloszlottak, mert ennyire jó nem lehet semmi nagyon hosszú távon. Ez így volt kerek, és máig az ő cuccaik a legnagyobbak ezen a vonalon.

Josephine Mark: Gyógytúra

Ez is olyan gyermekkönyv/képregény, ami bekerül a kedvenceim közé. Mert megértéssel, szeretettel, de közben felszabadító humorral mesél a nagyon komoly betegségekről, és olyanfajta mintát mutat, ami valóban segítség lehet betegnek és hozzátartozónak egyaránt. És közben a farkas azt vonyítja, hogy born to be wild. Zseniális. 

Teljes cikkem róla ekulton. 

Paradise Lost: : Draconian Times

Ma 30 éve jelent meg a gothic/death/doom metal (meg egyáltalán, az egyetemes metal zene egyik) csúcsalkotása, amely egyben valahol az irányzat vége is volt, továbbá a metal akkori megmentője.

A Hammer honlapon olvasható a róla így utólag írt cikkem. 

Wall Of Sleep / Magma Rise / At Night I Fly / Devil Seed - Barba Negra, 2025. június 8.

Medárd napján maga a doom jött el a Barbába, s lehet, hogy kinn volt némi vad szélvihar, de odabenn, a Blue Stage sátrában sokkal súlyosabb dolgok is történtek. Négy remek zenekar játszott, és bár voltak bajok a hangzással, összességében remek, emlékezetes este volt ez.

Ekulton írtam le, hogy ezt hogy értem.