A könyv amolyan sztorifüzér, apró epizódokban mesél a mesélő, Andrew „Andy” Palmer, arról, hogy két barátjával kiköltözött a sivatagba, mert elegük lett a mai szóval fogyasztói társadalomból (ill. hogy ott miféle sztorikat találnak ki egymás szórakoztatására). Mondjuk effektíve nem a sivatagba, nem lettek buckalakók vagy valami, egyszerűen csak a kaliforniai Palm Springsben laknak, ami valóban határos a sivataggal, és főleg idősek lakják a környéket, tehát aki fiatal, az vagy gyanús, vagy olyan munkája van, ami kiszolgálja az időseket. Mármost a kb. 1990-ben játszódó történet három szereplője épp közeledik a harmincadik évéhez, amivel helyi viszonyok között még fiatalnak számítanak.
Az első gondom az, hogy állítólag az X generáció az 1965 és 1980 között születetteket jelöli, de ’90-ben aki harminc, az még pont nem X-es. Én az vagyok, de pl. maga az író sem, ő ugyanis 1961. december 30-án született, és Coupland nyilatkozta is, hogy hogy elcsudálkozott, hogy így felkapták ezt, hogy X generáció, de ő különben az előző (Baby Boomer) meg az X közötti vékony mezsgyére utalva írta a regényt, melynek amúgy ő maga is tagja. Ezzel mondjuk nem kellene, hogy baj legyen, hát nem tök mindegy?! De nem az. Nem zárom ki, hogy az X generáció így érezte magát, ahogy Coupland (anti)hősei. Azt sem, hogy én is éreztem magamat így, ha nem is épp ’90 környékén, de mondjuk huszas éveim vége, harmincas éveim eleje tájékán. Annyi bizonyos, hogy nagy megfejtő korszak volt az, a velem egykorú barátaimmal együtt, és biztos imádtam volna akkoriban egy csomó klassz gondolatot, megfogalmazást, hasonlatot, amikkel Coupland telepakolta ezt a könyvet. Meglehet, még 2007-ben is így lett volna, amikor végre megjelent magyarul az eredetileg 1991-es könyv, akkor 32 voltam, talán nem lett volna túl késő. Most az, mert most meg 50 vagyok, és egy halom dologra már csak legyintek. Szóval nem érzem a magaménak a regény hangját.
Ebben benne van az is persze, hogy ’90-ben mi még itten egész máshol tartottunk, mint a társadalom, amit Coupland leír és kritizál. 2007-re sok mindenben utolértük, szóval akár lehetne olyan hang, amit magaménak érzek. A baj az, hogy szerintem ez még mindig egy beat regény (szóval babyboom korabeli), alig valamiben különbözik, mittomén, a beat nemzedék fontos „szent könyveitől”. Jó, kiábrándultabb, ott van a hátterében, hogy nézd meg, a hippikből is mi lett, semmi, ugyanúgy beültek Woodstock után a zsíros vagy szar állásokba és a többi (de ezeket mondjuk nem írja le így). Ugyanakkor amit én X generációs életérzésnek gondolnék, abból nagyon kevés van itt. Vagyis… OK, lássuk. Pl. MTV, és a pop- meg hajmetal korszak vége, 1991, grunge, Nirvana és a többiek. Nekem az Az X generációs életérzés. Egy ’90-ben megjelent regényben nyilván nincs ez ott. De valahogy azt vártam, hogy majd jó sok zenei utalás lesz benne, hát van vagy egy.
Van viszont kismillió olyan utalás, ami totál amerikai, és meglepően sok utal a ’80-as évek előttre. Ezért is gondolom, hogy ez egy pre-X regény inkább. De meg tényleg annyi, számomra mit sem mondó utalás, idézet, hasonlat van benne, hogy az már fáraszt. Megértem, hogy egy mai fiatalnak fárasztó lehet, ha az én generációm elkezd sztorizni a maga korszakáról meg minden, de itt annyira csak amerikai dolgok vannak, hogy semmi kedvem utánakeresgélni, hogy mikről beszél Coupland, hiába, hogy gógle a barátunk.
Viszont ha félreteszem mindezt, akkor mégiscsak tetszett. Még így is, hogy már kinőttem azt az életkort, amiről szól. Mondom, megfelelő időben nagyon szerettem volna, ebben biztos vagyok, és tök érdekes látni, hogy említett egyes ismerőseimnél azért hogy megjelent ebben-abban a hatása. És tényleg nagyon erős mondatok vannak benne, társadalomkritikailag is, meg úgy az emberről, az emberi létről, meg hogy milyen ilyen elveszett generáció tagjaként élni, stb. Meg látni azért, hogy Coupland olyan író, aki nagyon ráérzett a társadalmi ill. személyes történésekre, csomó dolgot szinte előre látott. És vannak jópofa, a szereplők által kitalált sztorik is benne (egy darabig ezek olyanoknak érződtek, mintha Vonnegut sci-fi író szereplőjének, Kilgore Troutnak a vicces kis történeteit rendesen el is mesélnék, nem csak a vázlatukat olvasnánk). Ha már itt tartunk: szerintem Coupland Chuck Palahniuk előfutára volt, csak itt nincs semmi olyan undorító meg brutális, mint Chucknál.
Ami M. Nagy Miklós fordítását illeti, csomó munkáját nagyon szeretem (főleg a Nick Hornby és Roddy Doyle fordításait), de ez nem sikerült olyan jól. Főleg az elején zavart pár félrefordítás, ill. hogy szemlátomást nem tudta értelmezni, mire utalt Coupland, de aztán vagy ő rázódott bele, vagy én. Akárhogy is, mindenképp érdemes volt elolvasni ezt a könyvet, csak ne gondolja senki, hogy ha találkozik az X generáció egyik, még élő tagjával, akkor Coupland regényére hagyatkozva tévedhetetlenül megtippelheti adott tag életszemléletét, reakcióit, akármijét. Bár lehet, ehhez elég a józan paraszti ész is.