1990-ben ma 35 éve jelent meg a King's X harmadik albuma, ami nekem történetesen az első volt (és nyilván nem pont ezen a napon jutottam hozzá, jóhogy). Azóta is örök kedvencem a csapat, és minden cuccuk között ezt szeretem a legjobban. Nyilván a korabeli lemezkritikát nem én írtam, ami itt következik, az 2003-ból származik, a Hammer Hatásokk rovatában jelent meg.
Ez az album maga a zenei tejjel-mézzel folyó Kánaán, és abból is az a nagyon kellemes, napfényes fajta. Vannak persze ennél sokkal több hangot és hangszert felvonultató zenék, ám ekkora lélek meg feeling nem is tudom, van-e bármi másban?! És pláne az, amit a cím jelez: hit, remény, szeretet... Na igen, a texasi trió jó ideig a keresztényi értékeket, gondolkodásmódot is belevitte a dalaiba (elég döbbenetes volt hallani sok évvel később Pinnicket arról beszélni, hogy nem hisz már Istenben...), mindazonáltal white metalnak nem nevezném még a korai anyagaikat sem. Merthogy annyival több és más (volt) ez a banda mindennél, beleértve a white metal csapatokat is.
A F.H.L. a texasiak harmadik albuma (a 108-as MHH-ban írtam az első, Out Of The Silent Planet-ről, s a konceptanyag Gretchen Goes To Nebraska is sorra kerül tán egyszer). Ezzel ismertem meg őket, és a mai napig ezt tartom a legjobbjuknak (pedig mind király). Szinte hihetetlen, hogy csupán hárman képesek voltak ekkora zenét csinálni, de hát végül is Hendrix is trióban nyomta, meg a Rushban sincsenek többen, s azok is mekkora muzsikák már! Ezek hatása érezhető is, de igazából annyira egyéni a King's X, hogy nincs értelme a hasonlítgatásnak. Egyet mondok még azért: a sok-sok vokál, a dallamok egy része a Beatles-t idézi, de aki ez alapján nyálasnak hiszi Dougék zenéjét, az baromi nagyot téved - kevés zenekarnál van jelen ilyen mértékben az a súly és erő, ami a '60-as és '70-es évekbeli ősrock bandákat jellemezte. Doug basszusjátéka óriási, és amit ez a fekete fickó elénekel, az maga a csoda! De a másik két arc is vokálozik-énekel, s Ty Tabor óriási érzéssel gitározik, Jerry Gaskill döbbenetes figurákkal teli dobolása pedig önmagában is teljes élményt nyújt.
Dalaik pedig vannak ám mindenfélék; csak a legnagyobbak képesek ennyire színes, mégis ennyire egységes albumokat alkotni. A legtöbb nótába jut finom, kellemes, napsütötte énekdallam épp úgy, mint keményebb, súlyos téma. Pl. a nyitó We Are Finding Who We Are ilyen: nagy ősrock kezdés, aztán Beatles-esen vokálgazdag verze, amire egy kemény, zseniális, de egyszerű refrén jön. Nyers, vad, s mégis kifinomult, barátságos zene ez. A szövegek nem mindegyike szól mélyebb témákról (és a mélyebb témákat is sajátosan tudják megragadni, aminek köszönhetően sosem érzi úgy az ember, hogy rád akarnák erőltetni a hitüket). A Talk To You szövegén pl. mind a mai napig mosolyognom kell, pedig már ezerszer hallottam (egy levél tartalma, amiben Doug egy peches napját meséli el egy barátjának). Hihetetlen jók a líraibb vagy lassú hangvételű számok is: szerelmes és istenes nótának is szép az I'll Never Get Tired Of You, szívbemarkolóan őszinte és fájdalmas az Everywhere I Go, a záró, csellót és fuvolát is felvonultató Legal Kill-nél pedig kevés emberibb és emberségesebb, jó kedvre derítő nótát ismerek. Aztán ott van a komplex, hatalmas zenélésre épülő We Were Born To Be Loved, a menetelős címadó, meg az összes többi szám, hihetetlenül király mind. De azért a Legal Kill mellett a legnagyobb a Moanjam, ami valóban egy nagy jammelés, alighanem minden idők leggyorsabb, legkeményebb King's X nótája, amit '98-as, frenetikus budapesti koncertjükön is eljátszottak.
Hogy a King's X sosem lett igazi sztár, annak alighanem az az oka, hogy Amerikában nem tolerálják túlságosan, ha egy rockbandában fekete az énekes, meg amúgy is, túl jó volt ez a zene ahhoz, hogy holmi slágerlistákon szerepeljen... Viszont a szakma, a zenészek mindig is szerették őket, számtalan rajongójuk van ezen körökben (elég csak a Dream Theatert megemlítenem). Egyszerűen aki tud zenélni, vagy legalábbis úgy igazán beleássa magát a zenébe, megérti és megérzi, hogy ez a három texasi arc valami óriásit produkál. Tényleg megvan zenéjükben mindaz, ami a rockot mint zenét létre hívta, az az eredeti és eredendő erő, feeling, érzelmi többlet. Ha mindenkinek olyan gazdag lenne a karácsonya, amilyen gazdag ez a zene (lelki-zenei értelemben, nem anyagiakban), boldog és szép világban élnénk. De már az is valami, ha néha meghallgatsz egy King's X lemezt.