1985-ben, vagyis 40 éve ezen a napon jelent meg az angol The Cult második stúdióalbuma. Ez még nem volt annyira rockos, mint amikkel később sztárokká lettek, de bőven van rajta máig szerethető dal. Az alábbi lemezkritikát 1998-ban írtam, a Hammer Hatásokk rovatába. Mely akkoriban még új volt a lapban, és az volt a szabály, hogy rövid cikkeket kell írni. Pedig ennél sokkal többet lehetne mesélni a Love-ról...
A ’80-as évek első fele a new wave (újhullám) ideje volt; ez következett a punk és a disco után. A dark/gothic rockból kifelé tartó, de a későbbi hard rock sztárságnak még előtte álló The Cult-ot mutat a Love album, mely a new wave cuccok között igazi kemény rock volt. ma mondjuk altirocknak neveznék.
De a ma már sajnos nem létező angol csapat már ekkor tudott valamit, amit senki más. Ian Astbury jellegzetes, Jim Morrisonnal (The Doors) és kicsit Elvisszel rokon, érzelmektől túlfűtött, lélekkel teli hangja, Billy Duffy szellős, tágas, gigantikus rockriffjei és Jamie Stewart pulzáló, kifejező basszusjátéka alkották a Cult-féle varázst. A kezdetektől fogva volt valamiféle spirituális töltete a Cult zenéjének, meg egyfajta világtág-érzete, mintha a zene szárnyain suganna az ember, mint egy felhő vagy a szél a födek s vizetk felett. Ugyan egy rockernek ez az anyag még nem mutat annyit, mint a későbbiek, de hatalmas nóták már itt is voltak, rossz pedig egy se. A két legnagyobb dal a Rain és a She Sells Sanctuary. Tipikus Cult-slágerek, egyszerűségükben szépek, óriási, ízig-vérig rockklasszikusok! Egyébként a Rain refrén után riffjét autóbb a Metallica Enter Sandman-jében hallhattuk viszont kicsit másképp.
A Phoenixben Ian tűzimádata jelenik meg, a Nirvana is beindítós, a Big Neon Glitter a The Cure Boys Don’t Cry-ának rokona, a Love és a Revolution lassú, pszichedelikus tánc, a líraik közül pedig a Black Angel emelkedik ki: megrázó, megható dal a balsorsról. Astbury nem írt hosszú szövegeket, de szavainak súlya volt. Számomra sokáig ő testesítette meg az eszményi Rock énekest.