Ma 25 éve jelent meg a Nevermore legnagyobb sikert aratott albuma. Anno az alábbiakat írtam róla a Hammerbe. Ma is így látom, max. annyit tennék hozzá, hogy a The River Dragon...-nál nem fejtettem ki eléggé, mennyire kárpázatosan zseniális az egész, s micsoda szólóban csúcsosodik ki. Bizony.
Persze, hogy nagy volt a várakozás. Volt iszonyatosan komor és kiábrándult, volt továbbfokozhatatlanul komplex és pusztító, volt szinte elviselhetetlen lelki mélységekbe hatoló a Nevermore zenéje. Mit lehet csinálni ezek után?!
Elsőre az tűnt fel, hogy szellősebb az anyag, nem annyira tömény és masszív, zeneileg és hangzásilag sem, mint elődjei, és kevésbé bonyolult. És hogy így még sokszorta hatásosabb. Hogy minden eddiginél modernebb, köszönhetően Andy Sneap produceri munkájának és Jeff Loomis mélyre hangolt héthúros gitárjának, ám továbbra is igazi power metal. Elsőre még furcsa is volt. És már elsőre elbódítottak, elkápráztattak, elárasztottak, majd pedig megtisztítottak a dallamok. Aztán...
A Narcosynthesis című nyitódal tipikus Nevermore-féle energiabomba, amúgy Seven Tongues Of God/Beyond Within stílusban, de már itt előtűnik a modernebb megközelítés a szaggatott riffelés képében; a refrén pedig hamisítatlan Warrel Dane-i dark-psycho dallam. Az igazán nagy ütés azonban a következő We Disintegrate: egy hihetetlen thrash-power nóta, amire még a Forbidden, a Megadeth vagy a Testament is büszke lenne - de még ők sem tudtak ilyen megcsavart, eszelős és zseniális dallamokat írni, mint amilyeneket Warrel énekel, helyenként a Sanctuaryt idéző magasságokban szárnyalva. Az Inside Four Walls és az Engines Of Hate az album további politikus, a nyitó számmal rokon ívású dalai; előbbiben van pár Machine Head-es gitárvinnyogtatás (ez a legerősebb párhuzam Sneap korábbi munkáival), utóbbi pedig a címéhez méltón (A gyűlölet gépei) zakatol. Az anyag legpusztítóbb, legkeményebb dala azonban egy '66-os Simon & Garfunkel klasszikus, a The Sound Of Silence iszonyú félelmetes átdolgozása, ami a Heartwork-ös Carcass-nak is becsületére vált volna. Az Evolution 169 sötét, monumentális, doom-os dal, a saját stílussal bíró Jeff lávakitörés-szerű szólója előtt némi Danzig hatással. A The River Dragon Has Come Led Zeppelin/Rush jellegű akusztikus kezdése után egy a Tiananmen Man-hez hasonló, szomorú hangulatú, komplex tétellé fejlődik. A The Heart Collector és az Insignificant olyan számok vonalát viszi tovább többé-kevésbé, mint a Sanity Assassin, a Passenger vagy a Sorrowed Man, tehát bővelkednek lírai és emelkedett pillanatokban. Ezek a dalok is gyönyörűek, de az album legszebbje - mely még az In Memory EP-n tapasztalt zenei tisztaságot is felülmúlja - Believe In Nothing címre hallgat, és nincs szó, ami kifejezhetné; ráz tőle a hideg. Himnikus, dallamos metal dalcsoda, ami csak a Queensryche legjobb pillanataival emlegethető egy lapon. És ez még nem minden, mert ott van zárásul a két részből összetevődő címadó. A rövidebb nyitórészben a szintén messziről felismerhető játékú Jim Sheppard akusztikus basszusgitározik egy olyan témát, ami mintha a Led Zep Stairway To Heaven-jének valami kifacsart tükröződése volna. Aztán berobban a második, pörgős-súlyos rész, amiben megintcsak iszonyatos dallamok és mélység vannak. Van Williams dobos talán itt hozza legkiemelkedőbb teljesítményét - ő a zenekarból a negyedik, akinek egyéni stílusa van. Többen meg nincsenek is...
Tudom, merész ilyet mondanom, de ideje, hogy Rob Halford felülvizsgálja nézeteit a metalzene fejlődőképességéről. Mert a vitathatatlanul fantasztikus Resurrection-t csak a Roy Z kreálta zseniális hangzás teszi maivá, amúgy Painkiller és még régebbi Priest az egész. Ezzel szemben a Nevermore olyan zenét csinál, amit tíz évvel ezelőtt nem lehetett volna. Még akkor is, ha a Dead Heart-ot nem érzem annyira korát-megelőzőnek, mint elődeit. Így is az év legjobb albuma, nálam maximum a Fates Warning veheti el tőle az elsőséget. Ez Metal 2000.
UNevermore 10