R.I.P. Ray Bradbury

Ha valaki, hát Bradbury teljes életet élt. Legalábbis azt gondolom, közel mit sem tudva arról, valójában hogy élt, miket gondolt hosszas betegsége alatt, és így tovább. De 91 éves volt, és egész életében azt csinálta, amit a legjobban szeretett: írt. Remélem, hogy boldog volt, és remélem, most is az. A ray szó (amúgy a neve persze Raymond) sugarat jelent, és ahogy ő írt, abból azt kell, hogy gondoljam, most egyszerűen visszatért oda, ahonnan jött: a Fénybe.

Ha jól emlékszem, viszonylag későn, épp 10 éve olvastam tőle először teljes könyvet, a Gonosz lélek közeleg című regényt, és azonnal totális, feltétlen hívévé váltam. Manapság az Agave adja ki évi egy kötetes sebességgel a műveit, s ha ez így marad, pár évtizedre biztosítva van az ellátás, hiszen ez az ember rengeteg-rengeteg novellát írt, amik szintén nagy számú kötetben jelentek meg, és volt úgy hellyel-közzel 10 regénye is, stb. Még csak belegondolni is szédítő, hogy a Marsbéli krónikák, majdnem első műve, 1950-ben jelent meg. Épp pár hónapja adta ki újra az Agave, és micsoda könyv még ma is!

Tudom, hogy vannak nála nagyobb hatású meg fontosabb írók. Még akkor is, ha Amerikában szépirodalmi berkekben is elfogadták, ami Magyarországon, gondolom, elképzelhetetlen. Pedig nem sokan vannak, akik olyan szép irodalmat tudnak írni, mint Bradbury.

Annyi minden jut róla eszembe, de elsősorban nem is idézetek, meg egyes írások, hanem az érzés, hogy milyen Bradbury-t olvasni. Ő azon kevesek egyike, akik az első mondatukkal elvarázsolnak, ám soha nem éreztem azt nála, hogy varázslata bűvésztrükk csupán. Amit eddig olvastam tőle, az mind jó volt, még ha nem is tetszett minden írása ugyanolyan nagyon. Ha Bradbury-t olvastam, kinyílt a világ. Olyan nyelvezetet használ, hogy ízlelgetni lehet, elveszni benne, s közben, hatására, rácsodálkozni mindenekre. Mint egy gyermek. Nála a leírt szó egyenlő a szó jelentésével. Érzem, látom, hallom, ott van. Ha őt olvasom, fellelkesülök, és megihlet, írni akarok tőle én is, amit aztán nem teszek meg, és élni, amit viszont, azt hiszem, remélem, igen.

Rengeteg nosztalgikus írása van, nagyon szeretem őket. Visszavisznek a saját emlékeimbe, régmúlt napokba, órákba, percekbe. De a jelenre is ráébresztenek. Azt hiszem, a rossz napjain írta a Fahrenheit 451-et meg a többi, az emberiségről, annak állapotáról meg jövőjéről szóló lesújtó, komor dolgát, és amikor jó napja volt, akkor a ragyogókat.

Még a sok évnyi metal zene hallgatás sem volt képes arra, hogy elfogadjam a számunkra idegen Halloween ünnepet, nekem az Halottak napja, és temető, és hideg, és gyertyák, és család. De Bradbury megmutatta, mi a jó benne, az írásai nyomán átéreztem, és miatta történt, hogy múlt évben kifaragtunk a nagyobbik fiammal két tököt Halloween lámpásnak, és egyszerűen csak jó volt.

Szoktam mondani, hogy a rockzene Bradbury-je a Rush, épp most jön ki az új albumuk. Ők is réges rég itt vannak, és mindig jót csinálnak, és mindig annyi emberség meg szeretet meg megértés meg fény van abban, amit alkotnak. Épp ma jöttem rá, hogy mennyiségi és minőségi szempontokból is a Rush a legjobb zenekar a világon, és azt hiszem, Bradbury meg a legjobb író volt.

Olyan sokan tanultak tőle, de senki nem érhet a nyomába. Ennyi csodát, ennyi káprázatos ötletet, ennyi magával ragadó, gyönyörű gondolatot és sort ugyan ki írhatna még? Lassan minden igazán nagy kedvencem elmegy… Peter S. Beagle, élj még nagyon soká, és írj még nagyon sok mindent! Philip Pullman, David Almond, Alessandro Baricco… őket is nagyon szeretem, és még sok más írót, de ilyen hatást egyikük sem tud kiváltani belőlem, mint Bradbury. Szóval jó is, hogy még oly sok minden nem jelent meg magyarul.

Ó, és Bradbury volt az első, akinek magyar kiadásában tőlem idéztek a könyv eleji ajánlók között. Tudjátok, olyanok között, mint Spielberg, a San Francisco Chronicle vagy a Daily Mail. És ez nekem valahogy nagy megtiszteltetés. OK, nem egy életcél, de akkor is… Ez: „Bradbury a legigazabb történeteket írja, amiket csak képzelet alkothat. Úgy képzelem, nem ő keresi a történeteket, árgus szemmel, vizslatva járva utcákat, berkeket, hanem azok jönnek elé, mert tudják, ő majd híven és szépen meséli el őket.” - ekultura.hu

Ragyogjék rá a Fény!

Végül néhány idézet, amiket már felraktam Facebook, s az elejére még egy, mert ilyen érzés ez most, csak másért, A nyári futás hangja c. novellából (Az időgép c. válogatás): "Június volt, és a föld megtelt nyers erővel, s minden, mindenhol mozgott. A fű még mindig özönlött be vidékről, körbevette a járdákat, gyökeret vert a házak közt. A város bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy tótágast álljon, majd visszabucskázzon, meg se rezzentve a lóherét és a gyomot. És ott állt Douglas, csapdába esve a halott aszfaltdarabon, a vörös téglás utcán, moccanásra képtelenül."

"Fiatal voltam, amikor meghalt a nagyapám. Szobrász volt. Jó ember volt, s nagyon szerette az embereket. Részt vett a nyomortanyák eltüntetésében. Játékokat is csinált nekünk. Élete folyamán millió dolgot alkotott; sohasem volt tétlen a keze. Amikor meghalt, hirtelen rádöbbentem: nem őt siratom, hanem mindazt, amit alkotott. Azért sírtam, mert soha többé nem csinál már semmit, nem farag egy darab fát, nem segít nekünk galambot nevelni a hátsó udvaron; sohasem fog hegedülni, sohasem fog többé velünk tréfálkozni, ahogy csak ő tudott. Hozzánk tartozott, s amikor lefogta a kezét a halál, nem volt senki, aki a munkáját folytatta volna. Egyéniség volt; jelentős ember. Halálát sohasem tudtam feledni. Sokszor gondolok arra, hogy mennyi gyönyörű faragvány nem készült el soha csak azért, mert meghalt. Hány tréfa hiányzik a világból, s hány szelíd galambot nem simogatott meg a keze. Alakította a világot, cselekedett az érdekében. Azon az éjszakán, amikor meghalt, a világ tízmillió szép cselekedettel lett szegényebb." - Fahrenheit 451

"Mindenkinek, aki meghal, hagynia kell maga után valamit, mondta a nagyapám. Gyereket vagy könyvet, festményt, házat vagy egy falat, amelyet felépített, egy pár cipőt, amit csinált. Vagy egy kertet, amelyet beültetett. Valamit, amit a kezünk megérintett, hogy lelkünknek legyen hova költöznie halálunk után, hogy ha az emberek egy fára vagy egy virágra néznek, amit mi ültettünk – minket lássanak abban. Egyre megy, mit csináltunk, csak az a lényeg, hogy ha valamihez hozzányúlunk, azt változtassuk meg úgy, hogy ránk emlékeztessen akkor is, ha már levettük róla a kezünket. A hozzányúlás módjában különbözik az igazi kertész attól, aki csak nyírja a füvet. A fűnyíró tevékenysége olyan, mintha soha nem is lett volna, a kertész egy életen át jelen van a munkájában." - Fahrenheit 451

"Mindennek rendelt ideje van. Igen. Ideje a rontásnak, és ideje az építésnek. Igen. Ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. Igen – ez minden." - Fahrenheit 451

"– A Mars-lakók az állatok körében fedezték fel az élet titkát. Az állat nem kérdi az élet értelmét. Él. Magáért az életért. Élvezi és gyönyörűségesnek találja az életet. Nézze a szobrokat, az állatszimbólumokat.

– Pogány dolog.

– Ellenkezőleg, ezek Istennek szimbólumai, az élet szimbólumai. Az ember túlságosan emberi lett és túl kevéssé állati a Marson is. És a marsbeliek rájöttek, hogy fennmaradásuk érdekében nem szabad megkérdezniük többé, hogy miért élnek. Az élet válasz önmagára. Az élet újabb élet létrehozása, és olyan szép élet élése, amilyen csak lehetséges. A Mars-lakók rájöttek, hogy azt a kérdést: „Miért is élünk egyáltalán?” mindig háború és reménytelenség idején tették fel, amikor erre úgysem lehetett válaszolni. És amint a civilizáció kitisztult és megnyugodott, és a háborúk megszűntek, a kérdés, más módon, megint értelmetlenné vált. Az élet jó volt, és nem volt szüksége bizonyítékokra." - Marsbéli krónikák

"A magány nem magány, csak egy gondolat. Az ember fején mindenféle lyukak vannak, amiken ki lehet kukucskálni. Talán suta és furcsa a megfogalmazás, de akkor is igaz; lyukak vannak, amelyeken keresztül ki lehet látni, amelyeken kikukucskálva feltárul előttünk a világ és benne az emberek, akik ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek és akik ugyanúgy szoronganak, mint mi magunk; aztán ott vannak a lyukak, amikkel hallunk, meg a lyuk, amivel kibeszéljük magunkból a fájdalmunkat, és a lyukak, amelyekkel felismerjük a változó évszakok, a nyári gabona, a tél jég és az őszi tüzek illatát. Azért használjuk ezeket a lyukakat, hogy ne legyünk egyedül. A magány az, amikor a szem csukva van. És a hit, amikor kinyílik." - Transzformátorház c. novella (Szép arany almáit a nap)

"Hiszen jóval a papok, suttogások és bűnbánatok előtt a barátok sétáltak, beszélgettek, hallgattak, és közben kikúrálták egymást a keresű gondokból. A jóbarátok állandóan ezt csinálják, egymásnak ajándékozzák csüggedtségüket, így szabadulnak meg azoktól." - A férfi rorschach-ingben c. novella (A villamos testet énekelem)

"Adjunk az embereknek „Ki mit tud” vetélkedőket, amelyeket az nyer meg, aki a legtöbb slágerszövegre emlékszik, vagy az államok fővárosainak nevére, esetleg arra: mennyi búza termett tavaly Iowában. Tömjük tele az agyukat érdektelen adatokkal; verjünk a fejükbe annyi tényt, hogy telítettnek s ragyogóan informáltnak érezhessék magukat. Akkor majd gondolkodó lénynek álmodják magukat, azt hiszik, messzire jutnak a tudományukkal, holott meg sem tudnak vele moccanni. De boldogok lesznek, hiszen az ilyen „tények” sohasem változnak. Ne adjunk a kezükbe olyan veszedelmes játékszert, mint a filozófia meg a társadalomtudomány, melyek segítségével a tényeket esetleg kapcsolatba hozhatnák egymással. Ez az út vezet a búskomorság felé." -Fahrenheit 451

"A könyv: csak egyike volt azoknak a tartályoknak, amelyekbe felhalmoztuk azt, ami annyira fontos volt, hogy féltünk attól hogy elfelejtjük. Nincs bennük semmi varázs, a varázs abban van, amit a könyvek mondanak, ahogy a világmindenség darabjaiból ruhát varrnak nekünk." - Fahrenheit 451

"...tudja-e, miért olyan fontosak a könyvek, mint például ez itt? Mert színvonaluk van. S mit jelent ez a szó: színvonal? Nekem ez a könyv váza, a lelke. Ennek a könyvnek is pórusai vannak, arca van; ha nagyító alá tesszük, végtelenül gazdag életet fedezünk fel benne. Minél több pórusa van, minél több életszerűen megragadott részlet kerül egy arasznyi papírra, annál inkább irodalom. Legalábbis nekem ez a véleményem. Valósághű megfigyeléseket közölni, mindig új megfigyeléseket. A jó írók meg tudják ragadni az életet. A közepesek elsiklanak a felszínén, a rosszak pedig megerőszakolják, és otthagyják a legyeknek." - Fahrenheit 451

Kleinheincz Csilla – 2012. április

Ad Astra néven új kiadó indult, amely a sci-fi és fantasy kortárs remekeiből igyekszik válogatni. Első négy könyvük (csupa olyasmi, amit már nagyon vártam) a XIX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra jelent meg. A kiadó szerkesztője az íróként és fordítóként is elismert Kleinheincz Csilla, akivel két verzióban is interjúztam.

Van egy írásos, hosszabb változat, és van egy videós.

Paolo Bacigalupi: A felhúzhatós lány

A felhúzhatós lány biopunk regény, ami kb. annyit tesz, hogy olyan területekről merít, mint a biotechnológia, a génmanipuláció, a környezetszennyezés, a globalizáció – egyúttal azonban rendkívül izgalmas, akár politikai thrillernek is beillő történet, aminek a hőfoka és gondolati tartalma egyaránt a cyberpunk hőskorát idézi. És nagyon ott van.

Teljes cikkem ekulton.

Haverom a Messiás – Thália Színház, 2012. május 15.

Christopher Moore amerikai író, életének főműve a Biff evangéliuma, egy mértéktelenül humoros, egyszersmind elgondolkodtató regény Jézus azon kb. 30 évéről, amiről a Biblia szemérmesen hallgat. A Turay Ida Színház Spirit Kamaraszínháza arra a közel lehetetlen feladatra vállalkozott, hogy kihúzza az országot a kátyúból, ja, nem is, hanem, hogy színpadra vigye a Biffet. És sikerült nekik.

Beszámolóm az ekulton.

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan

Ahogy a címből talán sejthető, ez a regény az orosz folklórból táplálkozik. Ha leírom, hogy a régi orosz népmeséket és legendákat keveri Oroszország illetve a Szovjetunió 20. századi történelmével, kb. a cári Birodalom végétől az ’50-es évekig, meg hogy szereplői között sztálinista manók, szovjet démonok és hasonlók is vannak, azzal messze csak a felszínt kapargattam meg. Rendkívül sűrű és gazdag, számos réteget rejtő szöveg ez, mely elsősorban azért mégiscsak a párkapcsolatról, a szerelemről szól, úgy mutatva be mindezt, mint örökös, kegyetlen harcot...

Teljes cikk az ekulton.

Somlói Ferenc: A Csodák Könyve - Aranyvölgy

A Csodák Könyve egy rendkívül érdekes produkció, ugyanis készült hozzá egy rock/metal musical is, Elfsong néven, ami első körben a HammerWorld magazin márciusi számának CD-mellékleteként jelent meg. Az igényes kiállítású, vaskos kötet egy olyan történetet mesél el, amin könnyű észrevenni Tolkien hatását, és persze ez is Jó és Rossz harcáról szól. Ám nem holmi klón, már csak azért sem, mert a sztori „evilági” részei egy alternatív Magyarországként is felfogható helyszínen játszódnak.

Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Több okból is fura és nehéz erről a könyvről írni. Még a szüleim sem éltek, mikor eredetileg megjelent, 1950-ben, ugyanakkor ez már a harmadik magyar kiadása. Sci-fi rajongók több nemzedéke is alapműnek és kedvencének vallja, de ha félreteszem a „külsőségeket” (Mars, űrrakéták, atomháború és utána, stb.), ez a könyv „egyszerűen csak” az emberiségről szóló irodalom. És mint olyan, azt hiszem, mindenkinek jót tenne, ha elolvasná.
Teljes cikk az ekulton.

Loreena McKennitt, 2012. március 27., Budapest, Aréna

Szűk három évvel ezelőtt nagyon csúnyán eláztunk (eső által!) Loreena McKennitt első magyar koncertjén. Most fedett helyen, drága, ámde kényelmetlen székeken ücsörögve nézhettük-hallgathattuk a Tündérkeresztanya előadását. Ez alkalommal nem interjúztam vele, még ráhangolódni sem tudtam a koncert előtt, és kb. zombi állapotban érkeztem az Arénához.
Ez azonban mit sem vett el a koncert színvonalából, szépséges, egyes pontjain emberi "buli" volt, és a Hammer site-on írtam róla.

Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret

Ez a könyv nem csak különleges szépsége miatt szerethető, a történet és szereplői is emlékezetesek. Megvan benne az a varázs, ami sok gyermekkel illetve fiatal olvasóval kedveltetheti meg a könyveket, az olvasást magát.

Teljes cikk az ekulton.

Alessandro Baricco: Vértelenül

Ez volt a negyedik könyv, amit ettől az írótól olvastam. Mind más, és mégis, mindegyik már az első mondatával megigézett. Lélegzetvisszafojtva, szinte tátott szájjal olvasom. Nem tudom megmondani, hogy a minimalista stílus általában ilyen-e, vagy csak az, ahogy Baricco ír, de nekem minden mondata, még a ...-tal jelzett csöndjei is három dimenziós, színekkel, illatokkal-szagokkal, érzetekkel és érzésekkel teljes élményt adnak. Nem filmszerűen, nem mintha ott lennék és én élném, inkább mintha emlékeimet idézné fel így. Mintha kristálytisztán emlékeznék, de az emlékezés adta biztonságból: már megtörtént. Ami nem jelenti azt, hogy már nem fáj.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Tibor Fischer: Megváltás Miamiban

Tibor Fischer magyar szülők gyermekeként született 1959-ben, Angliában, és első regénye, a Booker-díjra is jelölt A béka segge alatt az ’56-os eseményekkel foglalkozik a maga módján, de azóta, amennyire én tudom, nem írt magyar vonatkozású dolgokról. De miért is tenné: ha évente többször jár is hazánkban, alapvetően Angliában él.
Az új regény főszereplője Tyndale, a negyvenes, elvált, dél-londoni ex-világítótest-ügynök igazi lúzer, aki egy barátja helyett utazik Miamiba egy unalmas konferenciára, majd úgy dönt, ott marad, és a vallási bizniszben próbál szerencsét. Aki olvasott már Fischer könyvet, tudja, hogy emberünk szívesen ír őrült fazonokról és helyzetekről, és egyszerre képes nagyon kemény látleletet adni a jelenkori világról, s mindezt rém szórakoztató módon tenni. Most is ez történt.
Teljes cikk az ekulton.

Boldizsár Ildikó – Szegedi Katalin: Királyfi születik

Volt már Királylány születik, és elkészült a fiús párja is. Gyönyörű, gyermeknek és felnőttnek egyaránt páratlan élményt nyújtó könyv ez, olyan, ami valóban az életre készít fel.

Az ekultura.hu-n kifejtem, hogy ezt hogy értem.

Robert Low: Az ordas tenger

A Felesküdöttek saga második kötete ez, és ami pozitívuma az első résznek (A bálnák útja) volt, az erre is áll. Ugyanakkor az az érzésem, Robert Low most lendült csak bele igazán a mesélésbe, függetlenül attól, hogy minden eseményt, ami ebben a kötetben történik, előre meghatároztak az előzmények – valamint az, hogy történetünk elején mesélőnk, az ifjú Orm Ruriksson hovatovább ostobán elveszíti azt a csodás kardot, amit az előző részben megszerzett...
Eddig is rájárt a rúd a Felesküdöttekre, ezekre a viking tengeri rablókra, akiknek immáron Orm a vezére, ám Odin, az északi istenek atyja most minden korábbinál alaposabban próbára teszi őket és esküjüket. Bővebben az ekulton.

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Különlegesen szép és furcsa könyv ez, jó kézbe venni, még ha ijesztő is kissé - és ez a külső sokkal többet ígér, mint amennyit végül ád. De összességében egy érdekes megoldásokat és ötleteket felvonultató, izgalmas történet ez, amit azért nem csak a beletett különös fotográfiák tesznek emlékezetessé.
Teljes cikk az SFmagon.

Máté Angi: Ez egy susogó levél

Máté Angi írásai a sajátos nyelvezet és a semmi mással össze nem téveszthető hangulat miatt (is) fogják meg az embert. Egyszerre letisztult és gyönyörű, illetve régies és újító a nyelv, amin ő ír (és beszél). Benne van Erdély, de az önmagában nem lenne elég, hogy ennyire különleges legyen. Ehhez ez a csodálatos, elvarázsolt írónő is kell, aki olyan szerény, békés és szeretetteli, és akinek ugyanakkor annyi nehézség volt az életében (a Mamó az ő saját története).
Most egy újabb csokor Volt egyszer egy mesét kapunk, más kiadónál, teljesen más köntösbe öltöztetve. Teljes cikk itt.

Christopher Moore: Prérifarkas blues

Lehet, hogy azért is tetszett annyira ez a regény, mert közel kritikátlanul bekajálok bármit, amiben indiánok és/vagy bajkeverő istenségek vannak, márpedig itt egyenest egy indián bajkeverő isten az egyik főszereplő, Prérifarkas. A másik főszereplő meg egy varjú törzsbéli indián, aki biztosítási ügynökként tengeti az eszelősen túlfizetettek életét. Samson Egyedül Vadászó az eredeti neve, de kollégái Samuel Hunterként ismerik, megvan mindene, mégsem boldog, és nem csak azért, mert anno a rezervátumban kinyírt egy zsarut, akinek hobbija az indiánok brutális szivatása volt. Ám bármily üres legyen is az élete, miután felbukkan benne Prérifarkas, hogy mindent felborítson, nyomban úgy érzi, jobb volt úgy… De ha egy csínytevő istennek céljai vannak veled, akkor nem sokra mész az alapvető emberi dolgaiddal. Már így a nyugati fehér civilizáció vonaláról. Ha vannak ősi indián gyökereid, amikhez visszanyúlhatsz, akkor azért… Mármint, ha nem zúgsz bele épp egy nagyon zűrös és nagyon szép nőbe, úgy mindennek a tetejébe…
Teljes cikk itt.

Bátky András: Morci

Morci egy kisfiú, akinek az édesanyja meghalt. Ezt jó darabig nem olvashatjuk így, ám az első oldaltól ott érezni a hiányt. Morci életének különféle pillanatait meséli el a könyv, azokat, amikor édesapjával beszélget a változásról, annak törvényszerűségéről és szükségességéről, és hogy az jó, de néha rossz is. Minden évszakból kapunk egy-egy életképet, ami valóban bármely gyerek életében megtörténhetne, kivéve, hogy Anya nincs már ott…
Megindító, érzékeny, gyönyörű könyv ez. Teljes cikk az ekultúrán.

Tori Amos: Night of Hunters

Tori Amos legutóbbi albuma, a Midwinter Graces karácsonyi illetve téli dalokat tartalmazott, úgy saját szerzeményeket, mint feldolgozásokat, és persze egészen sajátos volt. Bizonyos értelemben a Night of Hunters ennek folytatása, hiszen Tori klasszikus zenei hatásai minden korábbinál jobban előjöttek azon az albumon – az újon pedig minden egyes dal egy-egy komolyzenei darab saját képére formált átirata. Olyan zeneszerzők műveit dolgozta át (számos más klasszikus zenei hangszert bevonva), mint például Bach, Chopin, Debussy, Mendelssohn, Satie és Schubert. Jobbára nem a legismertebb darabokat, ugyanakkor lehet, hogy aki ismeri az eredetieket, sem ismerne rájuk, hiszen itt ráadásul ének is került rájuk.

Teljes cikk az ekultúrán.

Best of 2011

2011 amúgy olyan volt, amilyen, de amikről ide írtam, azok azért jók voltak.

• Könyv
Máté Angi: Mamó + Ez egy susogó levél
Erlend Loe: Vegyesbolti csendes napok
Ursula K. Le Guin: A rege
David Almond: My Name is Mina
Illés Endre: Szávitri
Orson Scott Card: Végjáték
Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra
Bátky András: Morci
Boldizsár Ildikó: Királyfi születik
Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
George R. R. Martin: Trónok harca
Máté Angi megint elvitte a pálmát, na. (Az Ez egy susogó levél c. meséskönyve valójában a Volt egyszer egy-be be nem került voltegyszeregyeket tartalmazza, de persze ugyanolyan jó.) És a többi is nagyon jó volt, és ezek tényleg a legjobbak, és még sok más jó könyv is jutott ezévben.

• Film
Moziba járásra, filmnézésre továbbra is kevés időm jutott, ezzel együtt két olyan filmet is láttam, ami az örökös kedvencek listájára is felkerül. Ezeket:
Hiteles másolat
Once
A Once-ról (Egyszer a magyar címe) csak a Hammerbe írtam, és nagyon sajnálom, hogy nem a bemutatása évében néztem meg, amikor Sean testvérem ajánlotta is, de hát ez van... Nem hiszem, hogy bármit könnyebbé tett volna az életemben, ha már akkor látom... Mindenesetre amellett, hogy az egyik legnagyobb filmélményem volt ezévben, a zenéje is nagy kedvenc. Pl. ez a dal.
És nagyon tetszett az HBO-féle Trónok harca sorozat, valamint a David Almond regényéből készült Skellig is, aminek nincs magyar kiadása, és az sem ezévi.

• Koncert
King's X, London, Electric Ballroom
Kyuss Lives!, Bp. PeCsa
Pain Of Salvation / Von Hertzen Brothers, Bp. A38
De örök emlék a Hobo Blues Band búcsúkoncert, az utolsó Nevermore koncert Loomis-szal, meg ugyanakkor a Psychotic Waltz visszatérése, a MetalFestről a Vicious Rumors, a Virrasztók, a Stonehenge, a While Heaven Wept és a Primordial, és nagyon jó volt az Alice In Chains emlékest és az Angertea/Aebsence/Baby Bone is. Meg még egyebek.

• Dalok
Amorphis - You I Need
Angertea – Streams
Arch / Matheos – Midnight Serenade
Cynic – Carbon-Based Anatomy
ICS Vortex – Dogsmacked
Jane's Addiction – Irresistible Force
Mastodon – Black Tongue
Pain of Salvation – 1979
Thy Catafalque – Kék ingem lobogó
Von Hertzen Brothers – Always Been Right
Von Hertzen Brothers – Miracle
While Heaven Wept – To Grieve Forever
stb.

Mondanak fura dolgokat arról, hogy mi lesz 2012-ben, de valójában ha az mind nem lesz, akkor is kemény évnek ígérkezik. Én jobbára abban hiszek, hogy rajtunk múlik, elsősorban. Szóval, azt kívánom nektek, hogy higgyetek magatokban, kívánjatok jót és jól.
De van más is. Egy idézet Selma Lagerlöf A halál kocsisa c. könyvéből. Van pofám ezt is küldeni, tudván, hogy nem mindenki fog neki örülni. De hát mégis ilyen könyvek meg zenék után mit vártok tőlem?! A szilveszteri csinnadratta máshol van, és jó szórakozást mindenkinek :) Szóval:
"Hamarosan felvirrad az újév első reggele, és ilyenkor az emberek, amikor felébrednek, arra gondolnak, hogy vajon mit hoz nekik a jövő, mit várnak tőle, mit szeretnének elérni, miben reménykednek. De én ezen a reggelen azt akarnám üzenni nekik, hogy ne szerelmi boldogságot vagy sikert vagy gazdagságot vagy hatalmat vagy hosszú életet vagy éppen jó egészséget kívánjanak maguknak. Azt szeretném, ha összekulcsolnák kezüket, és gondolatban egyetlen fohászt fogalmaznának meg:
Istenem, mielőtt eljön az aratás ideje, engedd megérlelődni a lelkem!"

Erlend Loe: Vegyesbolti csendes napok

Van valakinek egy jó vicce a házasságról? Loe-nak van. Kár, hogy nem vicc. De attól még nagyon kell rajta nevetni. A kopasz norvég, akinek egyebek mellett a Doppler című könyvet is köszönhetjük, újfent bebizonyítja, hogy ő az egyik legszórakoztatóbban író író mindazok közül, akik a valóságos emberi életről írnak.
Hogy ezt pontosan hogy értem, leírtam az ekultura.hu-ra.

Ursula K. Le Guin: A rege

A Haini ciklus eme Locus-díjas része egy olyan bolygón játszódik, ahol az állapotok erősen emlékeztetnek a Kína által megszállt Tibetre, de nem is annyira buddhista filozófia van benne, inkább valamiféle letisztult, egyszerű, harmonikus életfelfogás - és a mélyen szántó gondolatok mellett emlékezetes szereplők és izgalmas cselekmény is. Amilyen vékony, annyira sűrű és jó.
Teljes cikk ekulton.

Robert Low: A bálnák útja

Robert Low négy kötetes Felesküdöttek sagájának első része ez, vikingekről szóló történelmi regény. Nem az ősi északi sagák újraírt verziója, nem egy hősi eposz, hanem az a részint elképzelt, részint restaurált valóság, amiből emezek kialakulhattak. Izgalmas, feltehetőleg amennyire lehet, hiteles.
Teljes cikk az ekultúrán.

Orson Scott Card: Végjáték

Magam korábban csak a Teremtő Alvin ciklus nyitódarabját, A hetedik fiú-t olvastam Card-tól (ami egy mestermű), de annak fényében sokáig nem értettem, miért ez a nagy felhajtás a Végjáték körül. Mintha csak egy borult kamaradrámát olvastam volna, ahol az űrbéli díszletek csupán arra szolgálnak, hogy még jobban lecsupaszítva tárják elénk egy egyszerre szánni való és félelmetes emberi lény, egy gyermek-aki-sosem-lehetett-az kálváriáját. Ám a könyv utolsó kb. 50 oldala engem is meggyőzött. Erről bármit elárulnom az élmény csorbítása volna, legyen elég annyi, hogy Card akkora csavart tett bele, amire végképp nem számítottam, pedig... És annak a fényében magam is jogosnak tartok minden díjat és méltatást, sőt, azt kell, hogy mondjam, sci-fin belül nagyon-nagyon kevesen voltak képesek ilyen káprázatos húzásra, ilyen tartalomra.
Teljes cikk az ekultúrán.

Mastodon: The Hunter

Ez az új lemez elsősorban abban különbözik az elődeitől, hogy egyszerűbb, rockosabb a dalok zöme, jobban érvényesülnek a dallamok (amikből azért korábban is írtak emlékezeteseket) meg az is, hogy a négy tagból hárman énekelnek. Emellett itt nincs átfogó koncepció, bár fura módon családi tragédia erre az anyagra is hatott (a címadó dalt Brent Hinds gitáros egy vadászaton elhunyt testvére emlékére írták). És miután a szövegi tartalom kevésbé határozza meg a zenét, így bizonyos tekintetben színesebb és szellősebb is az album. Most kevesebb a hegyomlás-szerű gitárriff, a negatív érzések és élmények mélyéről felszakadó, zsigeri üvöltés – de ennek az anyagnak is megvan a maga súlya, hangulata, világa.
Teljes cikk ekulton.

Alice In Chains emlékest – Rocktogon, 2011. november 17.

Vilkóék egy több, mint príma AIC emlékestet csináltak, olyat, aminek egy része persze, hogy nosztalgia volt, hiszen egy rakat jelenlévőnek ez tényleg "gyermekkora" zenéje. Ugyanakkor meg egy élő, lélegző, ma történő esemény is volt, igazi élmény, azért, mert a zenészek akkora szeretettel és átérzéssel tolták, és mert a közönség is annyira egy volt a zenével.
Emitt olvasható egy beszámoló (és a Hammerben lesz egy másik).
Fotó: Wera

Avana-SFportal Sci-fi Nap - 2011. november 12.

Az alanti linkre kattintva olvasható egy hevenyészettségében és töredékességében is hosszú beszámoló erről a remek kis sci-fi rendezvényről. Töredékes, mivel az egész nap zajló különféle előadások és beszélgetések csupán kis részét volt szerencsém látni. De így is élmény volt ez a hol családias, hol paprikás hangulatú, igazi geek rendezvény. Minden sci-fi rajongónak azt tudom ajánlani, hogy ha teheti, menjen el az efféle alkalmakra, mert bizony, hogy vannak jó magyar írók, sokat küzdő könyvkiadók, és sokat olvasott emberek, akiknek érdemes a véleményére adni – és akiktől nagyon vicces sztorikat, jó poénokat lehet hallani.
És gratula Juhász Viktornak, akit fordítói munkája elismeréseként az Egy, izé, Trethon Judit Emlékgyűrűvel jutalmaztak, méltán!
Tehát a cikk az ekulton.

Kazuo Ishiguro: Ne engedj el...

Ishiguro nevét a Napok romjai című könyve (és az abból készült film) kapcsán hallhattuk először. Bizonyos értelemben a Ne engedj el... nagyon hasonlít arra. Ott is, itt is belülről látunk egy (vagy több) életet, ami teljesen kizökkent, legalábbis normálisnak, társadalmilag jelenleg elfogadottnak nem nevezhető értékrend szerint zajlik, épül fel, történik. Egyes szám első személyben meséli el Kathy H. az élményeit, amiket a Hailsham nevű magániskolában és az onnan való kikerülése óta szerzett. Az olvasó talán néhány pillanatig úgy érezheti, tipikus angol regény ez, de Ishiguro igazából már az első oldalon világossá teszi, hogy nem az. Hogy valami itt nem stimmel. A donor szó már ott felbukkan, és nagyjából a regény felénél az is kiderül, hogy egészen pontosan miféle emberek is a történet szereplői. Illetve nem egészen pontosan, mert Ishiguro számos kérdésre nem ad választ, ami zavarhatja az olvasót, de... ő ilyen, ő így ír, és ettől számomra csak még inkább hiteles.

Kifejtős cikk az ekultúrán.

Robert E. Howard: Bran Mak Morn és a piktek

Eme válogatás középpontjában egy olyan nép áll, amiről valójában ma sem tudunk sokkal többet, mint Howard korában (Conan a barbár megalkotója mindössze 30 évet élt a múlt század elején). A piktek a brit szigetek olyan korai lakói voltak, hogy a kelták, britek, szászok, normannok mind-mind utánuk érkeztek. A könyvtárakat bújó ifjú Howard egy történelemkönyvben találkozott először a pikt névvel, és azonnal megragadta képzeletét, hogy annyira kevés információ állt róluk rendelkezésre, s hogy még az a kevés is ellentmondásos, mi több, jobbára negatív képet festett a piktekről. Hogy végül is mennyi történelmi alapja van a kötetbe került sztoriknak, az azonban mellékes, sokkal fontosabb, hogy akad köztük pár igazi gyöngyszem. Bran Mak Morn pedig kétségkívül Howard egyik legemlékezetesebb hőse.
Teljes cikk az ekulton.

Tony Parsons: Még egy esély

Van némi sajátos mellékíze a könyv címének, tekintve, hogy az utolsó két Parsons regény (Nem lehetsz angyal, A kedvenc feleségem) nem igazán tetszett. De sajnos ez az új sem.
A történet főszereplő-mesélője George Bailey, 47 éves rendőr, két gyermek apja, egy általa hőn szeretett volt színházi táncosnő férje, aki munkahelyén aktákat tologat, köszönhetően öröklött szívproblémájának. Aztán egy hirtelen jött rendőri akció közben George szívrohamot kap, annak következményeként új szívet, valamint még egy esélyt az élettől. Amit elég sajátosan próbál kihasználni.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Pat Walsh: Crowfield démona

Pat Walsh egy brit régész- és írónő, ez a könyve pedig már a második, ami a Crowfield apátságban játszódik. A Crowfield átka egy olvasmányos és élvezetes ifjúsági regény volt, amiben, mint itt kiderül, remek és erős alapokat fektetett le történetei számára – ami magáról az apátságról már kevéssé mondható el...
A Crowfield sorozat szerethető szereplőket, izgalmas cselekményt, erős hangulatot és némi kis tudást is hordoz, elmúlt korokról, természetfeletti, varázsos lényekről. Teljes cikk ekulton.

My Dying Bride: Like Gods Of The Sun - 1996

Ma 15 éve halt meg a Keresztapám. Rákos volt, számítottunk rá, hogy elmegy. Úgy történt, hogy pont miután megírtam és elmentettem ezt a lemezkritikát (ami aztán a 86-os Metal Hammerben jelent meg), megcsörrent a telefon, anyám hívott, hogy meghalt a Kereszt. Úgyhogy az ő emlékének ajánlottam.

Mintha tüzet gyújtana az éjben, úgy indul a Like Gods Of The Sun, egy hatalmas Non-Fiction/Sabbath riffel, s ahogy lassan átjár a kisebbfajta máglya melege, s felfogod a környező világot, amit a lángok megvilágítanak belőle, azon nyomban ráébreszt az album, hogy mindez csak szenvedés... Egy újabb nyomorult lélek fázós testbe zárva, megátkozva az Élet lángjával. Haldoklunk hát, az első pillanattól kezdve, vállunkon egy újabb élet terhe.
Sötéten simogat az éj a Dark Caress-ben először felcsendülő hegedű szépséges hangjaival. Megcsillan a szem, de nincs, ó mégsincs remény. És így a My Dying Bride sem változott, talán épp csak metalosabb, gyorsabb, mint azelőtt.
Mintha csak Raistlin, a Sárkánydárda Krónikák mágusának homokóra-alakú szembogarán át néznénk a világot. A nyíló virágban már látni a hervadót, a rügyező fában a levelét hullatót, születő gyermekben a megvénült haldoklót... Igéző, csodálatos az A Kiss To Remember, de halott ajak csókol egy másik holtat. Hogy élnek? Csak illúzió...
És elfogyott az erő, mely szembe próbálna szállni a Végzettel. Aaron, az énekes hangja nem kiált fel dühvel, a hegedű nem hívja ördögi táncra a Kaszást. Csak a többiek zúznak, döngölnek, vakon és monotonon néha, de soha meg nem állva. All Swept Away, For You: a Halál tudata keseríti szájuk ízét, de nem fekszenek le csöndben elmúlni. Tagadás? Hit? Vagy már a fény az alagút végén?!
Meghalt. Erdőben jár a párja, s feledett útján kis kápolnára lel. Lassan a tisztaság és a gyász átjárja lelkét; könnyei porba hullanak, de szeme az égen, s bukott angyal búskomor arcát látja, ajkán a bánat, a gyász dalával. Fallen Angel.
Mélyen, hat láb mélyen a földben , és a lélek mérhetetlen mélységében gyökeredzik a My Dying Bride zenéje. Temetők csendje, haldoklók utolsó sóhaja visszhangzik minden dalukban, de, mert Zene, furamód ott van benne maga az Élet is. S ha még oly' nehéz tehernek tűnik is, végig kell élni. Talán ezek az angolok hasznosan teszik ezt, mert művészetük az élőknek sokat adhat. (I.M.S.J.)

Delphine de Vigan: No és én

Számos díjjal meg arra jelöléssel elismert francia regény ez, amit fiatalok és felnőttek egyaránt olvashatnak, van miért. A kiadó azt írta rá, 16 éves kortól ajánlják, de fene tudja… Hajléktalant a kisgyerekek is láthatnak, és egy idő után felteszik a kérdést, hogy kik ezek, miért ilyen piszkosak, mit csinálnak, nem fagynak meg itt, meg minden.
De ez a regény nem attól jó, hogy egy fontos társadalmi problémára (miegyéb) világít rá, hanem azért, mert szívhez szóló, őszintén és szépen megírt történet. Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Red Hot Chili Peppers - könyv és új album

A Red Hot Chili Peppers-t valószínűleg én is abban az elhíresült Parabolában láttam először, amikor egy szál zokniban voltak, s az is a farkukon, és úgy nyomták a rap-rock-punk keveréket, de ezt akkor még nem tudtam. Azt sem, hogy ezt azért mutatják, hogy lássuk, mint rothad a Nyugat, míg nekünk milyen jó a szocializmusban.
Aztán rémlik valami gimis sorozat a Disney mesedélutánon, ahol az egyik arcnak a Chili volt a kedvence, de lefordították a banda nevét magyarra, és akkor viszont már tudtam, miről van szó, és szörnyülködtem (a fordítás tényén).
És aztán a kb. 2. Szigeten, két metal koncert között valami domb környéki, szabadtéri színpadnál, volt valami cudar divatbemutató, de a Give It Away ment alatta, és Kovács Bedlammal nagyot ugráltunk rá. Igen, és már nagyon régóta tudom, hogy a Chili egyike azonban bandáknak, amiknek a lemezeit a legjobb hallgatni házimunkákhoz, mert tele van energiával és vidámsággal, és pont ez a két dolog szokott hiányozni az efféle melókhoz (meg a kedv, viszont az, hogy kell, sokszor ugye erősebb, hehe).
És ott voltam az egy szem magyar RHCP koncerten a Kisstadionban, a One Hot Minute turnéján, pontosabban nem is volt az még a turné, hanem csak az azt megelőző bemelegítő buli (vki okos ezt mondta), és szóval csapni való volt. Ott nem volt szerencsém velük, azóta meg hozzájuk, és most, hogy Frusciante megint lelépett, szomorú is vagyok, mert vele volt a Chili az, amiért én a leginkább szerettem őket.

Ennyit a személyes vonatkozásokról. A Chiliről szóló könyvről, ami nagy, szép, és menő lett volna azzal mászkálni a városban, de végül csak itthon olvastam ki, az ekulton lehet olvasni a cikkemet.
És ugyanoda írtam az új lemezről, ami nem rossz, de nem is igazán jó, számomra legalábbis. Háttérzenének kiváló, másnak nem annyira, szemben a korábbiak zömével. És megint nem jönnek Budapestre :(

Keep Floyding – Wekerle-napok, 2011. szeptember 11.

Ahogy a zenekar nevéből sejthető, a Keep Floyding egy tribute csapat, mely Pink Floyd dalokat játszik. Hosszú évek óta teszik ezt (korábban Echoes Of Pink Floyd néven), és már régen is jók voltak, s azóta nyilván csak jobbak lettek. És tényleg, nagyon hangulatos koncertet adtak a Wekerle-napokon: ekulton a teljes cikk.

Conan, a barbár

Robert E. Howard Conan történetei a fantasy alapművei közé tartoznak, azok nélkül nem lett volna Trónok harca sem. De aki csak ezt a filmet látja, nem fogja ezt elhinni. És ez a legnagyobb baj vele. Howard eredeti Conan sztorijainak hangulatát, atmoszféráját talán ha pillanatokra képes megidézni, de inkább annyira sem. Hibákkal, önmaguk paródiájába forduló momentumokkal teli film. Nagy kár érte.
Hosszas kirohanás az ekulton.

27 képtelen történet (Mesék felnőtteknek)

A fülszöveg azt írja, a legjobb kortárs angol szerzők (pl. Roddy Doyle, Joanne Harris, Lawrence Block, Chuck Palahniuk, vagy Diana Wynne Jones) vadonatúj novellái ezek, amikben, merítsenek bár a képzeletből vagy a mindennapi valóságból, az a közös, hogy különlegesek. Ez persze kevés antológia esetében volna igaz, és itt sem az teljesen, de tény, hogy a 27 történet zöme jó. Persze, hogy mi a jó, relatív, ebben a cikkben azt írtam le, hogy szerintem.

Diana Wynne Jones: A trónörökös

Eddig jellemzően gyermek/ifjúsági regényeket olvashattunk a márciusban elhunyt kiváló írónőtől, ám A trónörökös inkább ifjúsági és felnőtt könyv. Úgy értem, aki képes volt elolvasni a Harry Potter sorozatot, a benne lévő szörnyűségekkel együtt, az bírni fogja ezt a sztorit is, de azért 13-14 év alatt nem annyira adnám gyerek kezébe.
Pedig nem úgy indul. Diana Wynne Jones 1997-ben Hugo és World Fantasy díjra is jelölt The Tough Guide to Fantasyland című elméleti munkája a fantasy kliséit vette végig, majd írt két regényt is, amik ezeket parodizálják (a Mythopoeic díjat kapott Dark Lord of Derkholm-ot és a Year of the Griffin-t), és A trónörökös is tartalmaz jó pár vicces elemet. És amikor az események hirtelen szörnyű fordulatot vesznek, akkor meg is lepődik az olvasó.
A cikk további része az ekulton.

David Almond: Csókás nyár

David Almond művei számos díjat nyertek, angol nyelvterületen egyike a legelismertebb gyermek/ifjúsági íróknak. Nálunk meg alig ismerik, pedig azt gondolnám, Almond filozofikus, gondolkodásra serkentő írásait a magyar olvasóközönség akár jobban is venné, mint az angol – de lehet, hogy helyesebb a múltidő használata. Almond történeteiben mindig van valami a hétköznapin túlmutató, ugyanakkor sokszor mégis azt mutatják meg, ami minden hétköznapi emberben ott van. Jelen könyve, akárcsak a Dave McKean illusztrációival készült A vadóc, az agresszióról szól, a gyermeki kegyetlenségről is, és arról is, hogy megfelelő helyzetben mi mindenre lehet képes (vagy képtelen) bármelyikünk.

Teljes cikk az ekultúrán.

Frances Mayes: Mindennapok Toszkánában

Ez már a harmadik (vagy inkább ötödik) kötet Frances Mayes-től, az Egyesült Államok déli részéről, Georgia államból származó költő-írónőtől és tanártól, amelyik toszkánai birtokukon zajló hétköznapjaikról szól. Az első ilyen könyve, a még a ’90-es években írt Napsütötte Toszkána tette őt híressé. Annak egyenes folytatása volt az Édes élet Itáliában, s ez az új, angolul múlt évben megjelent mű is. 11 évet kellett rá várni, és az csak részben igaz, hogy ugyanolyan, mint az első két könyv. Mindenesetre amiért azokat szerettük, azok javarészt itt is megvannak.

Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Robert E. Howard: Kull király és az ősök

Robert E. Howard (1906. január 22. – 1936. június 11.) nevét talán nem ismeri mindenki, akinek illene, de Conanról már a többség hallott. A barbár Howard legismertebb hőse, akinek történetei a fantasy irányzat alapművei közé tartoznak, de voltak neki más remek, emlékezetes karakterei is. A Delta Vision új, MesterMűvek című sorozatának nyitódarabjában három korai Howard hősről olvashatunk.

Teljes cikk az ekulton.

Luis Sepúlveda: A sirályfióka esete a macskával, aki megtanította repülni

Luis Sepúlveda chile-i író, bár számos pontján élt már a világnak, egy időben (pl. midőn ezt a könyvét írta) Németországban is, ám manapság Spanyolországban lakik. Ezen kívül egyetlen könyve jelent meg magyarul, Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott, és azt nagyon szerettem. Meg ezt is, pedig nagyon más. Az elején, talán csak a német vonatkozások miatt, még Michael Ende is eszembe jutott róla – sokkal inkább, mint más latin-amerikai írók. Ez egy kedves mese, aminek már a címe is mindent elmond, már ami a történetet illeti.

Bővebben ekulton.

Diana Wynne Jones: A másik palota

Becsapós a magyar cím, ez valójában a harmadik palota, vagyis a harmadik könyv, amiben felbukkan Howl mágus, és párja, Sophie, akiket még A vándorló palota című regényben (vagy a Miyazaki rendezte animében) ismertünk meg. Ahogy Az égi palota című folytatásban, a harmadik részben sem ők már a főszereplők, de újra felbukkannak más, már ismert alakokkal együtt.

Azonban a főszerep most egy Charmain nevű lányé. Ő Felső-Norland királyságában él (ami egy másik ország abban a világban, ahol Ingary is van), szülei olyan tiszteletreméltónak nevelik, hogy jószerével nem tud semmit, aminek a gyakorlati életben hasznát venné (ami neki aztán sok kellemetlen, az olvasónak meg vidám percet okoz), viszont imádja a könyveket, és mint kiderül, szíve is, esze is a helyén van. S mivel a szülői felügyeletből már elege van, örömmel vállalja el William nagy-nagybácsikája házának őrzését, míg az idős és beteg varázsló az elfeknél van, akik megpróbálják testéből eltávolítani a daganatot.

Bárcsak eljöttek volna azok az elfek az írónőért is! :(
Teljes cikk az ekultúrán.

J. R. R. Tolkien: Elveszett mesék könyve I-II.

Vannak, akik csak A Gyűrűk Ura filmtrilógiát látták, és annyi is elég volt nekik. Mások elolvasták a könyveket is, mi több, A hobbitot is, majd nekifutottak A szilmariloknak, de azt már nem bírták végigrágni. És vannak azok, akik azt is imádták, meg A Gyűrű keresése című kötetet is, és alig várták, hogy az Elveszett mesék könyve újra megjelenjen, mert az 1996-os kiadást már csak aranyárban kapni, ha ugyan, obskúrus vagy rátermett antikváriumokban. Mindezen emberek közül egyedül az utolsó csoportnak tudom istenigazából ajánlani ezt a vaskos kötetet. De az is lehet, hogy aki még nem olvasott Tolkien-től semmit, de nyitott a mítoszokra és mesékre, élvezné – amennyiben kihagyja a jegyzeteket. Amik nélkül viszont a Tolkien-fanoknak nem lenne jó olvasmány élmény a könyv.
Hosszas elemzés vagy legalábbis mindenféle, ami eszembe jutott, itt.

Neil Gaiman – Dave McKean: Farkasok a falban

Gaiman és McKean régi harcostársak, már a Sandman képregény sorozat előtt is együtt dolgoztak, és bár külön-külön is királyok, együtt mindig valami elképesztőt és fantasztikusat alkotnak.

A Farkasok a falban első olvasatban csak egy roppant látványos mesekönyv tizenéveseknek, kiskamaszoknak, meg bárki idősebbnek, aki bírja az ilyesmit. Sokban hasonlít a Coraline-ra (amit szintén McKean illusztrált), de az egy regény, ez meg csak egy kis szösszenet. De annak nagyon zsír.
Teljes méltatás ide kattintva.

Chuck Palahniuk: Altató

Chuck Palahniuk ötödik regénye, az Altató is a Harcosok klubjá-ban megszokott stílust és súlyos mondanivalót hozza.A főszereplő, egyben mesélő egy Mr. Streator nevű újságíró, aki a hirtelen bölcsőhalálról ír cikksorozatot. Személyesen is érintett, hiszen az ő babája is hirtelen, minden látszó ok nélkül halt meg – akárcsak felesége. Nyomozása során ráébred, hogy minden ilyen esetnél ott volt egy bizonyos könyv, a Versek és mondókák a világ minden tájáról, benne egy bizonyos, Afrikából származó altató, amivel, mint kiderül, ölni lehet. Akinek felolvassák, meghal.

Így veszi kezdetét egy tipikus palahniuk-i agymenés, aminek valamilyen értelemben úgyis sírás lesz a vége. Emitt a teljes cikk.

Máté Angi: Mamó

Volt egyszer egy kislány, valahol Erdélyben egy kis faluban, az anyukája meghalt, és őt a nagyanyjára hagyta, akit Mamónak hívtak, meg Szabó Annának is, mint végül kiderült, és így meg így éltek ezek kettecskén. Ha így nézem, szegénységben minden tekintetben, nem csak anyagilag, de szeretet tekintetében is. Ha meg úgy nézem, az a kislány gazdag volt, mert övé volt mindaz a világból, amit látott: talán kevés, de neki az volt a minden. S mivel nem volt összehasonlítási alapja, mindent úgy fogadott el, ahogy volt, s hogy az rossz volt, meg borzalmas, azt már csak utóbb aggathatja rá, aki akarja.
Emitt a teljes cikk.

Ray Bradbury: Gyógyír búskomorságra

Attól függően, hogy a Marsbéli krónikákat minek számoljuk, ez volt az idén 91 éves Ray Bradbury 5. vagy 6. novelláskötete. 1959-ben jelent meg, és a benne olvasható írások közül jó párat már korábban publikált ilyen-olyan magazinokban. Azóta további kb. 20 novellaválogatása jelent meg. Magyarul eddig jó, ha ötödét olvashattuk ennek a terjedelmes életműnek, és nem is tudom, mi a döbbenetesebb: az, hogy egy fia rossz novellát nem olvastam még tőle, vagy az, hogy ezek a több mint fél évszázados írások mit sem veszítettek erejükből, hatásukból. Még a sci-fi kategóriába illők sem.
Igaz, Bradbury a sci-fihez sosem a tudományosság felől közelített. Így ha vannak is novelláiban idejétmúlt vonások, azok mellékesek az igazi tartalomhoz, üzenethez mérten. Mert persze sci-fi környezetben is „csak” emberi történeteket mesél nekünk a Mester.

Teljes cikk itt ni.

Both Miklós – Radnóti

Radnóti Miklós az egyik kedvenc magyar költőm. Both Miklós pedig jelen korunk egyik legnagyszerűbb magyar zenésze, akit a legtöbben a folk- vagy ethno-rock Napra zenekar kapcsán ismernek, bár nekem még kedvesebb a Barbaro-val készített albuma. Egy fiatal zseni, mind gitáron, mind, nos, fejben és szívben. Tökéletes választás egy közel lehetetlen feladatra. Mert nem, hogy nem gondoltam volna, de szükségét sem láttam, hogy bárki próbálkozzon Radnóti verseinek megzenésítésével. Merthogy nem lehet. Ahogy a kötet előszavából kiderül, Both Miklós is hasonlóképpen volt ezzel. Aztán mégis csinált egy páratlan albumot.

Teljes cikk az ekulton.

Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln Philip K. Dick: Az elektromos Lincoln

Meglehet, ez az eddigi legbecsapósabb könyv az Agave által kiadott Dick művek közül. Már a címe (ami eredetileg We Can Build You, és sokkal trükkösebb) meg a fülszövege miatt.

Igaz, a sztori hátterét, környezetét egy elképzelt jövő adja, amiben egy elektromos orgonákat gyártó kis vállalkozás, hogy ne menjen csődbe, megépít egy szimulákrumot, az emberre megtévesztésig hasonlító robotot, amit Edwin M. Stantonról, Lincoln amerikai elnök volt hadügyminiszteréről mintáznak. S mivel több, mint jól sikerül, készítenek még egyet, a címbéli elektromos Lincoln-t. Hogy ezeknek a gépembereknek vannak-e jogai, az szinte fel sem merül, és az is csak akkor esik le az olvasónak, hogy épp ők viselkednek a „legnormálisabban”, ha képes egy pillanatra kivonni magát a könyv hatása alól. Azt meg elég nehéz, mert nem csak, hogy a szokásos dick-i makkanás van benne, hanem egy (vagy több) hirtelen, goromba váltás is, amikkel kirántja a talajt a lábunk alól az író.
Teljes megfejtés az ekulton.

Trenton Lee Stewart: A Titokzatos Benedict Társaság 2.: Veszélyes utakon

Aki nem olvasta A Titokzatos Benedict Társaság című ifjúsági regényt, annak azt javaslom, az arról szóló cikket fussa át inkább, ne ezt. Neki csak annyit: a folytatás talán még jobb, még izgalmasabb lett, mint az első rész volt.Meglehet, azért érzem így, mert a főbb szereplők már jó ismerősként köszönnek ránk, de az is lehet, hogy az írónak sikerült most jobban tömörítenie az izgalmakat és rejtélyeket. Akárhogy is, erről a folytatásról is ugyanazt tudom elmondani, mint az első részről: nem megrázóan újító vagy izgalmas, nem lesz belőle világméretű őrület, de aki szereti a régi vágású, kalandos ifjúsági regényeket, az nem fog csalatkozni.

Teljes cikk emitt.

Bill Watterson: Annyi a tennivaló!

Ez már a 8. Kázmér és Huba gyűjtemény. Ez egy végtelenül szórakoztató képregény sorozat, aminek egy Kázmér nevű kisfiú és Huba nevű plüsstigrise a két főszereplője. Utóbbit előbbi határtalan képzelete kelti életre, és rengeteg poén, kaland és, nos, mondanivaló várja azt, aki belekezd a róluk szóló képregények olvasásába.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.

William Butler Yeats: Vörös Hanrahan legendája

Nagyon elhanyagoltam ezt itt, de ez azért eléggé mindegy kategóriás dolog, meg most sincs rá időm, de veszni hagyni azért nem akarom, úgyhogy jöjjön ömlesztve pár cucc.

Ez a kötet Yeats jobbára az 1800-as évek végéről illetve az 1900-as évek elejéről származó írásait sűríti magába. Elsősorban prózai műveket tartalmaz, konkrétan ír/kelta legendákat, mondákat, a vidéki ír népek körében fennmaradt történeteket, babonaságokat. Melyek közé azért néhány költemény is került. És bár szép és jó, igazán csak a megrögzött kelta-ír fanatikusoknak tudom ajánlani.
Teljes cikk az ekulton.