Ifjúság

Sok helyütt olvastam, hogy Paolo Sorrentino előző filmje, a legjobb külföldi film Oscarját is elnyert A nagy szépség még jobb, mint az Ifjúság. Azt én még nem láttam, de azt tudom, hogy Ifjúság az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Gyönyörűen fényképezett, remek színészeket felvonultató film ez az életről annak megannyi nagy kérdésével és apró hülyeségével. Ekulton a cikkem.

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

Ursula K. Le Guin regényét az Európa adta ki újra a 100 könyv című sorozatuk tagjaként. Az elegáns, visszafogott színeivel is figyelemkeltő borító egy igazi sci-fi klasszikust rejt, mely eredetileg 1969-ben jelent meg, míg magyarul tíz évvel később. Hogy máig nem kopott a mondanivalója, az annak köszönhető, hogy nem a tudományos és technikai kérdésekre koncentrál, hanem az emberre, az emberire. Méghozzá egészen sajátos módon…

Cikkem ekulton.

Enya: Dark Sky Island

Hét év telt el az ír énekesnő-zeneszerző-szintetizátoros előző albuma óta, ráadásul az And Winter Came… csak részben tartalmazott új szerzeményeket. Hogy a hosszas szünetet mi mindennel töltötte az 54. születésnapján túl is misztikus szépségű hölgy, azt nem igen lehet tudni, hiszen mindig is féltve őrizte magánszféráját (még akkor is, ha Dublintól délre lakik egy kastélyban) – de hogy nem zenei kísérletezéssel, az biztos… Nem tudom, elvárható-e egy ennyire karakteres előadótól, hogy bármit is újítson, közel három évtizednyi szóló pályafutás, sok millió eladott lemez után, de a nyolcadik album gyakorlatilag semmi zenei újdonságot nem hoz, és megértem, ha bárki úgy véli, ez így már unalmas.

Ennek ellenére meg tudott fogni, bár leginkább a koncepciójával, amiről az ekultos cikkemben lehet olvasni.

Anne Rice: Lestat herceg

Anne Rice végül csak visszatalált a vámpírokhoz. Átkatolikuskodta a Twilight-féle vámpír-neoreneszánszot, s újra ki kellett ábrándulnia a vallásból (de nem a hitéből), hogy megint Lestatról és a többi szofisztikált vérszívóról írjon. Hogy mennyire erőltetett az új regény, az relatív. Szerintem jobb lett, mint a Vámpírkrónikák sorozat jó pár része (főleg az utolsók), de a klasszikus első hármast nem éri utol - viszont azokat gondolja tovább, egész logikusan. Minden tipikus rice-i védjegy itt van, mégsem hiszem, hogy a nosztalgikus érzések mondatják velem, hogy ez egy egész korrekt regény.

Teljes cikkem ekulton.

Best of 2015

• Könyv 
Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve
Kahlil Gibran: A próféta 
Siobhan Dowd: A láp gyermeke 
Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés 
George R. R. Martin: Sárkányok tánca 
Mike Carey: The Unwritten sorozat 1.-3. 
Robert Holdstock: Lavondyss 
Szabó T. Anna: Senki madara 
Neil Gaiman: Felkavaró tartalom 
Újraolvasások:

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Az év legjobban tetsző fotóskönyve:
Peter K. Burian · Robert Caputo: Fotóiskola(Tippek és trükkök)

Könyvileg jó év volt ez. Az első helyen lévő könyv szerzőjével két interjút is készítettem, a másodikat élőben Budapesten, és szuper volt. A próféta az, amit sokan akár évente újra elolvasnak, jó eséllyel eztán én is így teszek majd. De a többi említett is nagy élmény volt.

• Film
Liza, a rókatündér
A Föld sója

A kígyó ölelése

Kahlil Gibran: A próféta

Agymanók

A kis herceg (Nem saját cikk, de nagyon egyetértek vele)

Mentőakció (Szintén nem az én cikkem, de egy a véleményünk)

Filmileg is jó év volt ez, legalábbis a fentiek mind nagyon tetszettek, egytől-egyig emlékezetes, DVD-n beszerzendő darabok.

• Koncert 
Overkill/Sanctuary, Club 202

Spock's Beard / Synaesthesia / Special Providence, A38

Nomad / Tér-Idő, A38

Watch My Dying / divideD, Dürer

Geoff Tate's Operation: Mindcrime, A38

Flop / Clue / Powetrip, Dürer

Ebben az évben összesen ennyi koncertre jutottam el, mert ez ilyen sűrű év volt... Mindazonáltal egyik fenti koncert sem volt csont nélkül zsír, ha érthető, mire gondolok, de viszont mindegyiken volt sok olyan pillanat, amit nagyon élveztem.

• Dalok

Amorphis – Sacrifice

Arcturus - The Arcturian Sign

Avatarium - The Girl With The Raven Mask

Bakos Attila – Életerő

Baroness – Chlorine & Wine

Coheed and Cambria - You Got Spirit, Kid

Enslaved - One Thousand Years Of Rain

Europe – The Second Day

Ignite – Falu

Killing Joke – Euphoria

Lamb of God – Overlord

Moonspell – Medusalem

Ozone Mama - Siren's Call

Perihelion – Égrengető

Queensryche – Hellfire

(Igazából nem ez a kedvenc dalom az új QR lemezről, de azt nem találtam meg a neten ilyen formában.)

Thy Catafalque - Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában

Torche - Annihilation Affair

Tribulation – Melancholia

Von Hertzen Brothers - New Day Rising

stb.

Indokolatlan nosztalgiázás és ebből eredendő közéletizés:

Még azt szeretném leírni, hogy 1986-ban, 11 évesen kezdett el érdekelni a foci, a legendás magyar-brazil meccs miatt. Aztán jött a katasztrofális mexikói VB, melyet követően két dolog történt velem és a magyar futballal: én elkezdtem gombfocizni, ők meg soha többé nem jutottak ki sehova. Én adtam fel előbb, úgy '90-ben, a magyar válogatottnak meg egész mostanáig nem sikerült kijutnia világversenyre. De most, de most! Úgy fél szemmel néztem a meccset a norvégokkal (egy kezemen össze tudnám számolni, hány magyar meccset néztem az utóbbi másfél évtizedben), és egész jó volt, tényleg. Nem tudom, mire számítsunk az EB-n, de szeretném itt nyomát hagyni annak, hogy valami, ami egykor régen érdekelt, pedig magyarként nem volt miért, most végre újra olyan szintre jutott, hogy akár érdekelhetne is. Végtére is kocafocinézőként meg szoktam nézni a VB-ket meg az EB-ket, ha kijutnak, szurkolok az íreknek, persze azoknak is hiába, de most majd a magyaroknak is szurkolhatok, és akármilyenek is az esélyek, ilyet három évtizede nem élhettem meg, az pedig nagy idő.
Erről persze menthetetlenül eszébe jut az embernek a stadionépítkezés, amiről meg az egészségügyi ellátás, és sajnos nem bírom magamban tartani az alábbiakat: egy olyan kormány, ami hagyja ilyen szintre zülleni a közegészségügyet, az nem érdemli meg a nép bizalmát, annak önként le kell mondania. Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de azoknak, akiknek hatalmában állna javítani a helyzeten, azért azt kívánom, hogy végig kelljen élniük azt, amit a legtöbb átlagember, ha arra kényszerül, hogy így vagy úgy orvoshoz, kórházba menjen. Mivel ebben az évben számos értékes tapasztalatot szereztem különféle szinteken és módokon arról, hogy mi is van itten, biztos vagyok benne, hogy nagyban előremozdítaná országunk s annak népének javát, ha ez az álmom valóra válhatna. Amen.

S a végére még valami jót is

Kb. három évtized, vagy mondjuk negyed évszázad telt el azóta, hogy először megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne fotózni. Mindig volt valamiféle fényképezőm, de sosem olyan igazán jó, és sosem volt időm, indíttatásom, s mindenek fölött: pénzem, hogy kitanuljam és legalább valami hobby szinten műveljem is. 2015 ilyen szempontból sorsfordító volt, mert elmentem egy olcsó, mégis remek fotós tanfolyamra, ami nagyon lelkesítő és inspiráló volt, aztán vettem egy komolyabb gépet (semmi igazán komoly, de az eddigiekhez mérten mindenképp frankó), és nagyon élvezem. Lehet, egyszer majd írok ide arról, mit jelent nekem (meg szerintem úgy általában) a fényképezés. Flickren és Indafotón vannak képeim, előbbin eddig egy fotóm került be az Explore-ba (a napi "legjobbak" közé, sok-sok-sok ezerből), utóbbin meg már egész sokszor válogatták be képemet a Böngészőbe. Ez jó, örülök is neki, de az igazi maga a fotózás, ami teljesen ki tud kapcsolni, és segít jobban látni, jobban érteni mindent. Bárcsak mindenki kipróbálhatná!

East: Symphonic (CD+DVD)

Az idén 40 éves East zenekar 2014 áprilisában a MüPában a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával közösen lépett fel. Ennek a különleges estének a felvétele jelent meg két CD-n és egy DVD-n. Utóbbi nem tartalmazza a teljes koncertet, cserébe viszont az egyik legélvezetesebb koncertfelvétel, amihez valaha szerencsém volt. Ez nyilván a hely és a szimfo zenekar miatt is van, de leginkább azért, mert a filmesek ritka profi munkát végeztek (egy ritka profi zenekaron, persze). Szuperül elkapott képek, pillanatok vannak itt, és persze felejthetetlen, örök érvényű dalok, amik csak érettebbek és mélyebbek lettek az eltelt évek alatt.

Cikkem ekulton.

Rob Harrell: Zarf élete - Támadnak a vérmenyétek

Mókás, de tartalmas gyerekkönyv ez, az a típus, amin a felnőttek is jól szórakozhatnak, minthogy egyes kiszólásokat meg összefüggéseket jobban értenek, mint a később érkezettek. Ritka, hogy modern környezetbe helyezve, modern dolgokkal dúsítva jól, zökkenőmentesen, erőltetés nélkül működjenek a klasszikus meg népmesei elemek, de Harrell szuper munkát végzett, ráadásul a rajzai is nagyon viccesek.

Ekultra írtam a könyvről.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei

Az elme gyermekei a Végjáték sorozat 4. része, és sokak szerint nem szerényebb alkotás, mint a Végjáték című első rész, mely a sci-fi klasszikusai közé tartozik. Card itt már olyan filozófiai és történetvezetési mélységekbe megy, amikhez foghatót talán csak Frank Herbert Dűne sorozatának a vége felé tapasztaltam eddig.

Teljes cikkem ekulton.

Kahlil Gibran: A próféta (film)

Az Anilogue fesztiválon még most szombaton vetítik egyszer, aztán ki tudja, látjuk-e még magyar mozikban, de ha szeretnél szépséges, megindító, különleges animációs filmet látni, ami a szemnek és a léleknek is ünnep, akkor nézd meg ezt a filmet.

Kahlil Gibran 1923-ban megjelent, klasszikussá vált, rövid kis könyvében szinte minden benne van, amit életről és halálról tudni érdemes, de nem igazán való filmre. Ám Roger Allers rendezőnek és megannyi társának sikerült mégis hiteles és lenyűgöző filmet készítenie belőle. Írtam róla ekultra.

Kurt Vonnegut: Mi szép, ha nem ez?

Kurt Vonnegut ma lenne 93 éves, de már meghalt egy ideje, ennek ellenére még mindig képes új könyvet kiadni. Mondhatni, ő aztán sürög-forog a sírjában. Utóbbit biztosan, hiszen mióta felment a Mennybe, azóta egyre-másra jelennek meg könyvek olyan írásaival, amiket ő maga az életében nem ítélt kiadásra méltónak. Mára világosan kiderült: sokszor túl szigorú volt önmagával szemben, hiszen akad azért gyöngyszem is a kiadatlan hagyatékban. Ez a kötet azonban a posztumusz kötetek között is különleges, hiszen Vonnegut avatási meg egyéb hasonló beszédeit szedte össze benne egy Dan Wakefield nevű volt barátja, aki Vonnegut leveleit is könyvbe rendezte már (az viszont még nem jelent meg magyarul). Egy ilyen húzás után a volt barát titulus akkor is igaz lenne, ha Vonnegut még élne. Mindazonáltal Vonnegut elvakult rajongóinak (és a legtöbb olyan) ez a könyv is jó lesz.

Nekem is tetszett. Híven a hagyományokhoz, ezen is tudtam nevetgélni, elgondolkodni, csodálkozni, meg a többi. Még akkor is, ha így, ebben a formában, ez szinte csak egy idézetgyűjtemény. Márpedig, aki csak egy idézetgyűjteményt olvas el Vonneguttól, a rendes könyveit meg nem, az helytelenül jár el. Vonnegutnak az életében megjelent könyveit kell olvasni, a többi már a resztli.

És ez akkor is igaz, ha a kötet tele van Vonnegut klasszikus gondolataival, vesszőparipáival, amiket amúgy a regényeiben is alaposan kitárgyalt. Mi több, hiába, hogy térben és időben jelentős különbségekkel hangoztak el ezek a beszédek, a tartalmuk jobbára igen hasonló, sőt, gyakran önismétlő. Ez különösen feltűnő így, egymás után olvasva. Nagycsalád, a világ pusztulása az emberi tevékenység által, az élet értelme, Vonnegut Alex bácsikájának kedvenc mondása (innét a cím), és a többi. Olvastuk már elégszer.

De hát az ismétlés a tudás anyja. Ezt épp a beszédek elsődleges címzettjei, a tanulók tudják a legjobban. Miattuk csuklik olyan sokat szegény jó ismétlés. Én is hogy utáltam magolni. És milyen jó is lett volna, ha az én diplomaosztómon is Vonnegut mond beszédet. Ehhez persze alighanem fehér bőrű amerikainak kellett volna születnem, lehetőleg tehetős családba, hiszen Vonnegutot jobbára jobb nevű helyekre hívták avatási meg efféle beszédeket mondani, ahol a tandíj olyan magas, hogy azt egyszerű munkás-paraszti, magyar származékként sosem tudtam volna kiperkálni. De nem panaszkodom. Egyrészt így is valamelyest Vonnegutnak köszönhetem a megélhetésemet, amint azt itt-ott már elmondtam. Másrészt nekem is voltak jó tanáraim, és Vonnegut arra is kitér, úgy pár százszor, hogy az ember életének egyik leginkább meghatározó élménye, alakja a jó tanár lehet. És szerinte az író is tanár. Na, hát tőle aztán tanulhatunk sok rosszat, amit a mai hatalom nem szeret. Bizony, néha a hátam is borsódzott, és emlékeztetnem kellett magamat, hogy amiről Kurt az épp olvasott beszédében beszél, az nem napjaink Magyarországa. De nem is prófécia, hanem kéretlen, pimasz, szókimondó és tabutipró látlelet arról a korról, amit Vonnegut megélt.

Amúgy szép kort élt meg, s mégis milyen röpke az emberi élet. Ezért aztán meg kéne fogadni Kurt tanácsait arra vonatkozólag, hogyan legyünk boldogok. Még akkor is, ha nem is ő tanácsolta: ugyanis szerepel a kötetben az a híres beszéd is, amiről utólag kiderült, hogy nem ő írta, sőt, nem is plágium volt, egyszerűen valaki aszitte, Kurté, és így tette fel a netre. Legyen ez intő példa mindnyájunk számára, hogy semmit nem szabad kritika nélkül elfogadni, ami a neten felbukkan. Még ezt a cikket sem.

(A könyv címe pedig arra utal, hogy Vonnegut Alex nagybácsikája, valahányszor észrevette, hogy neki most jó, lett légyen annak oka bármely egyszerű dolog is, mondjuk egy pohár limonádé a kertben, így kiáltott fel: "Mi szép, ha nem ez?", és Kurt azt üzeni a síron túlról, hogy vegyük észre az ilyen pillanatokat.)

Angela Nanetti: Nagyapó a cseresznyefán

Ez az egyik kedvenc gyerekkönyvem, s ahogy az a felnőttek kedvenc gyerekkönyveivel gyakran megesik, felnőtt fejjel talán jobban is értékeli az ember, mint gyerekként. Nem mintha gyerekként olvastam volna. És semmi egyéb apropója nincs most írnom róla, mint hogy újra elolvastam. Olaszul 1998-ban jelent meg (eredeti címe: Nagyapám cseresznyefa volt), kapott megannyi díjat, elismerést, megjelent kb. 23 nyelven, magyarul először és eddig utoljára 2002-ben. Nem hiszem, hogy várható új kiadása, mert minden, amiről szól, elmúlt, idejét múlt, nincs többé. Legalábbis ezt látom, ha a médiát meg a mai könyvkiadást nézem. Úgy egyébként létezik, és kívánom, hogy létezzen is mindig, hogy ne csak ködös legenda legyen, amiről eldugott helyeken, titokban mesélnek…

Írtam róla ekultra.

Christopher Moore: Bolond

Christopher Moore nem először nyúl klasszikus anyaghoz, hiszen eddigi legjobb műve, a Biff evangéliuma Jézus életének egy szintén sajátos átdolgozása volt. A Bolondban sem tagadja meg önmagát, csak épp itt Shakespeare egyik leginkább érfelmetszősen nyomorúságos drámáját, a Lear királyt szabta át csúnyán. Sokat nevettem rajta, de sokszor inkább zsibbasztott az öncélúba átcsapó trágárkodása.

Írtam róla ekultra.

Brooke Davis: Az elveszett és meglett dolgok könyve + interjú

Brooke Davis egy ausztrál írónő, akinek az első regénye öregedésről, halálról, gyászról szól - és a jól megélt életről, rengeteg humorral, megértéssel, mindenféle pátosz nélkül. Olyan könyv, amilyet én szeretnék írni. Olyan könyv, amitől máshogy nézek az emberekre, és máshogy is látom őket. Mindenféle hangzatos jelszavak, nemes elvek, vigasztaló szavak és Istenhez való fohászok nélkül, csak így, ahogy Millie mondja: „Mind meg fogtok halni. Semmi baj.” De hogy ez mit jelent, ahhoz el kell olvasni a könyvet.

Teljes cikkem róla ekulton. 

Október 28-án a Púderben lesz könyvbemutató, de már Budapestre érkezése előtt, e-mailben interjúztam az írónővel. Hát, az is olyan jó, mint a regény, csak máshogy. Valójában azt hiszem, mindenkinek érdemes volna elolvasnia (mindkettőt), akinek már meghalt valakije, vagy aki meg fog, de még nem tud mit kezdeni ezzel. Itt lehet elolvasni.

A kígyó ölelése

Ez egy roppant összetett, több síkon is értelmezhető alkotás. Több helyen kalandfilmnek írják, ami helytálló, de ugyanannyira filozofikus művészfilm is, mely több szinten is hat, és ezen szintek nem mindegyike tudatos. Egy amazonasi sámán a főszereplője, ha lehet itt ilyesmiről beszélni, és nagy utazás a film minden tekintetben. Megrázó és kemény sokszor, de nagyon kevés film ad ennyit, mint ez.

Cikkem róla ekulton.

Bornai Tibor: A sors kvantumfizikája avagy a Bornai-sejtés

Ahogy a cím sejteni engedi, Bornai azok közé tartozik, akik üdvözlik, hogy a tudomány a kvantumfizika terén olyan (f)elismerésekre jutott, melyek messze meghaladják az évszázadok óta fennálló tudományos világképet. Ókori filozófusokat, Hamvas Bélát, hindu/buddhista bölcsességeket egyaránt idézve, de saját tapasztalataira építve mondja el, hogy mire jutott eddigi élete során az élettel, a világmindenséggel meg mindennel kapcsolatban. És egyebek mellett arra jutott, hogy minden egy, és ennek minden egyes apró része (úgyis, mint az egyének) fontos, azért is, mert minden mindenre hatással van.

Nekem nagyon tetszett ez a könyv, és írtam róla ekultra.

Mary E. Pearson: Az árulás csókja

Fantasy tinilányoknak, nem az én asztalom, de munkám volt vele, és az első száz oldal után, ami alatt szenvedtem, egész jól beindult a dolog, és a végére határozottan élveztem, és várom a folytatást.

Cikkem ekulton emitt.

Az indológus indián – Baktay Ervin emlékezete (Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum)

Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt, azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.

Nagyon tetszett nekem, olyannyira, hogy jó hosszan írtam róla ekultra.

Slogan: Forgotten Tapes – The Slogan Anthology 1988-1994

A héten betöltöttem a 40-et, és ha végiggondolom, ki meg mi volt igazán számottevő hatással rám, a sorsomra, erre a négy évtizedre, akkor a Slogan nevű kultikus underground zenekar az elsők között jut eszembe, már persze a család és egyéb evidenciák után.

A Forgotten Moods című demókazettájuk az első volt, amit megrendeltem egy zenekartól. Máig őrzöm a mellé csatolt levelüket, melyben arra biztattak, hogy gondolkodjak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem fogadom meg a tanácsukat, de most már kár ezen keseregni :) 15 éves voltam akkor, és később az ő koncertjeikre kezdtem el életemben először szülői felügyelet/segítség nélkül járni. A Slogan Sun Clubok örök emléket jelentenek, még azok is, amiken annyira átmentek avantgarde-ba, hogy a saját rajongóik (köztük én) is utálták őket :) Sosem felejtem el azt az érzést, ami például az On Obese Bodies (Elhízott testeken) c. daluk alatt rohant meg, a villódzó stroboszkóp, a hátborzongatóan jövőbe- és lényeget látó szöveg és a kifacsart, disszonáns, mégis káprázatos dallamok és zenei témák hatására.

De nem csak a zene, a koncertek és a mentalitás miatt jelentett meghatározó élményt számomra a Slogan. Sorsfordító élményt hozott a velük (s különösen a két Valachyval) való néhány beszélgetés is. A Metal Hammer és a Queensryche mellett a Slogan az, amit a család-barátok-meghatározó-gyermekkori-vagy-későbbi-események köre mellett felemlegethetek, mint olyan részeit az életemnek, amik és akik nélkül nem az lennék, aki, s nem ott, ahol. S esetükben ez tisztán pozitív, és köszönöm szépen.

Az ekultra írtam egy, a fentitől teljesen eltérőt a nem rég végre CD-n is megjelent Slogan életműről. És ahogy 40 után is van élet, úgy a Slogan is újjáalakult, más formában ugyan, és biztosan más lesz sok szempontból, de ha töredékét adja majd, mint '90 és '94 között, meg azóta is, akkor már nagyon fogok neki örülni. Elvileg hamarosan érkezik az új album.

Jostein Gaarder: Vita brevis

Floria Aemilia levele Aurelius Augustinushoz – így az alcím. Utóbbi személy nem más, mint Szent Ágoston, a nyugati keresztény gondolkodás egyik legfontosabb alakítója, kinek Vallomások című írása máig alapműnek számít a mi kultúrkörünkben. Floria Aemilia az ő szeretője volt, egyben gyermeke anyja, akinek A. A. nem kimondottan keresztényi könyörületességről és szeretetről árulkodó módon fordított hátat. Már ha hihetünk ennek a könyvnek – de amennyiben helyt adunk a kételynek, úgy azt talán illő és helyes Szent Ágoston műveivel kapcsolatban is alkalmazni. Lévén ember volt ő is, s ennek felismeréséhez nem szükséges Gaarder könyvét elolvasni…

Elgondolkodtató könyvecske ez, teljes cikkem róla ekulton. 

Watch My Dying / divideD – Budapest, Dürer Kert, 2015. augusztus 8.

Az V. Tattoo The Sun fesztiválon sajnos csak két zenekar koncertjét tudtam megnézni, de azok is épp elég jók voltak, hogy meséljek róluk.

A divideD egy új formáció, akik nagyon sokféle elemet kevernek, de európai szinten, a Watch My Dying meg régi nagy kedvencem, akik még mindig úgy zúznak, ahogy kevesen.

Teljes cikkem ekulton. 

Fotók meg itt.