David Benedictus: Micimackó visszatér

Ezt is megértük, és hol van még a világvége. Nyolcvan évvel az eredeti Micimackó történetek megjelenése után hiteles (tehát nem Disney-féle) új Micimackó könyv jelent meg. Ráadásul a világpremierrel egy időben magyarul is.

Ami itt következik, az csak afféle szerény vélemény, s mint olyan, nem is nevezhető mérvadónak. De röviden: nekem nagyon tetszett.
Teljes cikk az ekulton.

David Almond: Skellig – Szárnyak és titkok

David Almond első gyermekregénye, mely 1998-ban a Carnegie Medal-t és az év gyermekkönyvének adományozott Whitbread díjat is elnyerte, már megjelent magyarul. 2000-ben az Egmont adta ki Szárnyak titka címmel. Az új kiadás új, jobb fordítást is hoz. Talán most eljut minden érintetthez ez a csodálatos könyv.

A Skellig az egyik legjobb ifjúsági regény, amit valaha olvastam. Hogy miért az, azt nem biztos, hogy el tudom magyarázni. Rövid történet egyszerű mondatokkal elmesélve, ugyanakkor tele William Blake idézetekkel. S amiről szól, az is jobbára hétköznapi, és mégis varázslatos.

Michael szüleivel egy lelakott kertvárosi házba költözik. Napjaik azonban nem csak a ház felújításával és a kertet uraló dzsungel felszámolásával telnek, hanem főleg aggódással. Michael újszülött kishúga ugyanis beteg, és egyáltalán nem biztos, hogy az orvosoknak sikerül őt megmenteniük. S van itt egy nem mindennapi szál is: a fiú a düledező sufniban egy éhező, rongyos embert talál, akiről kiderül, hogy szárnyai vannak. Michael titokban tartja a fura dolgokon élő, mogorva figura létezését, egyedül a szomszéd Minának mutatja be. A lány nem jár iskolába, őt az anyukája tanítja odahaza, imád madarakat rajzolni és William Blake-et olvasni és idézni és énekelni. És aztán ketten együtt megpróbálnak segíteni a különös lényen, akit Skellignek hívnak, és akiről nem derül ki, legfeljebb érezhetjük, hogy mi is valójában.

Almond későbbi novelláskötetéből, a Counting Stars-ból kiviláglik, hogy számos önéletrajzi elemet írt bele ebbe a regénybe. Talán ennek, na meg a tehetségének köszönhető, hogy egyszerűségre törekvő, hosszas leírásokat mellőző stílusával többet mond, mint sokan tripla ennyi oldalon. Vagy talán csak azért érzem így, mert annyi minden van itt, amit át tudok érezni. De számomra akkor is többet jelent ez az ifjúsági regény, mint sok felnőttirodalom. Többet mond életről és halálról, csodákról és szeretetről, és úgy mondja, hogy az igazi és szép. Nem tudom ennél jobban megfogalmazni.

Az új kiadásról annyit még, hogy a borítója kissé túl mangás és túl beszédes, de azt hiszem, igazán jó borítót még nem láttam ehhez a könyvhöz. Az apró betűs szedés nem tetszik, ellenben a fejezetek közti illusztrációk, legyenek bár épp egércsontvázak vagy döglött legyek, valahogy nagyon rendben vannak.

A könyvből tévéfilm készült Tim Roth címszereplésével. Bár a forgatókönyvíró némileg átszabta a sztorit, abból, amit a honlapján látni, jónak tűnik.

Kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Cséplő Noémi
Kategória: gyermek / ifjúsági
Eredeti cím: Skellig
Oldalszám: 127
Ára: 2500 Ft

Neil Gaiman: Anansi fiúk

Kiadó: Agave Könyvek
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Pék Zoltán
Kategória: sci-fi / fantasy / horror
Eredeti cím: Anansi Boys
Oldalszám: 280
Ár: 2680 Ft

Ez volt Neil Gaiman negyedik önálló regénye, 2005-ben jelent meg, a kultszerzőből sztárt csináló, számos díjjal kitüntetett Amerikai istenek után, amiben már szerepelt Anansi, de annak ismerete nélkül is maximálisan élvezhető ez a regény. Már annak, aki szereti az ilyesmit.

Az Anansi fiúk ugyanis könnyedebb, mint korábbi művei. A humor mindig is jelen volt Gaiman írásaiban, de ilyen koncentráltan és hatásfokkal soha. A könyv eleji kalapemelés rovatban meg is említi P.G.Wodehouse-t, ami szép és őszinte húzás tőle. Mindazonáltal Gaiman rajongói nem fogadták igazán jól ezt a regényt, sokan fanyalogtak. Nem tisztem megvédeni, meg szerintem sem annyira fontos és a maga módján megrázó és meghatározó erejű könyv ez, mint a korábbi dolgai, bár így is legfeljebb azokhoz képest gyengébb. De elég botor dolog azt képzelni, hogy létezik író, aki minden művével képes valami újat, valami addig nem voltat, valami óriásit és különlegeset alkotni, vagy hogy ez lenne a Gaiman-féle, újító szellemű írók dolga.

Az Anansi fiúk elsősorban és mindenek fölött szórakoztató regény. Átlag 10-15 oldalanként nevetésre késztet, és ezt még Christopher Moore vagy akár Douglas Adams sem érte el nálam minden egyes könyvével. Emellett pont olyan kavalkád, mint szinte minden, amit eddig ez az ember írt, még beteges és félelmetes pillanatai is vannak, és biztos vagyok benne, hogy azért van így, mert Gaiman képtelen máshogy írni. Ő ugyanis szenvedélyes mesélő, és az Anansi fiúk egyben a történetek, mesék és dalok iránti szeretetének ékes bizonyítéka. De miközben ezekről ír szépeket és okosakat, másról is szó van ám itt.

A történet főszereplője egy lúzer, Charles Nancy, akit vénzsivány apja még gyerekkorában Kövér Charlie-nak nevezett el, ami, mint minden név, amit az apuci adott bárkinek és bárminek, rajta ragadt. De az öreg ennél is kínosabb élmények hosszú sorát okozta már a fiának. Aztán, ill. nem is aztán, mert már a regény elején, meghal. A szülei válása után, anyjával Floridából Londonba költözött Charlie visszarepül szörnyű gyermekkora helyszínére, csak hogy lekéssen apja temetéséről. Ott aztán találkozik négy öregasszonnyal, akik picikora óta ismerik, és akiktől megtudja, hogy 1. apja isten volt, 2. van egy testvére, akire legalábbis nem emlékszik. A fater nem más, mint Anansi, egy nyugat-afrikai, ill. a rabszolgák leszármazottai által benépesített Karib-térségben is ismert pókisten. Ravasz, ármányos, bajkeverő típus, mint mondjuk a germán mitológia Lokija. Nem tisztán gonosz, inkább mindenkit megviccelő, felelőtlen, de roppant szórakoztató típus, aki egy karaoke bulin veszti életét, a színpadról egy szőke turistalány méretes keblei közé bucskázva. Ami meg a tesót illeti, ő úgy kerül Charlie életébe, hogy egy elhibázott pillanatban magához hívja. Póknak hívják, igazi menő, és úgy fest, az isteni vonalat ő örökölte a papitól. És úgy dönt, ott is marad Charlie életében, ami azzal jár, hogy emberünk létének minden szegmense veszélybe kerül. Igen, még a menyasszonya is, bár a könyv számos hihetetlen részlete között az egyik legdöbbenetesebb az, hogy Charlie-nak van olyanja.

Eztán sok-sok kaland következik, de istenigazából a végére pörög fel a regény. A természeti népek mítoszaiból ill. népmesékből ismerős istenek (totemállatok) tűnnek fel, köztük Tigris, aki régóta szeretné megbosszulni, hogy Anansi elvette tőle a történeteket, amiket korábban csak ő birtokolt. Ugyanakkor a modern, valós világ is itt van annyira, hogy urban fantasy-nek becézhessük a regényt. Még romantikus szál is akad, meg nyomozós, meg amit akartok. Mondom, szerintem rém élvezetes.

De mindezeken túl úgy éreztem, Gaiman ebben a könyvében ír igazán a valós életről. Arról az igazi, hétköznapiról. Persze, korábban is írt róla néha, meg minden, de valahogy ezelőtt szerintem jobbára az volt számára a fontos, hogy olyat meséljen és úgy, amit és ahogy más még nem, hogy a mindenféle és legkülönfélébb elemeket sajátosan, üdítő frissességgel kombinálja, ahogy tette azt ugye már a Sandman képregényekben is. Lubickolt, mondjuk így, az emberiség mérhetetlen kultúrkincsében, a miriádnyi történetben és dalban, ami az örökségünk, és aminek újrafelfedezésében valóban nagy szerep jut Gaimannek. Még ebben a könyvben is ezt teszi. És közben néha az az érzésem, hogy egynémely mítosznak nem is tárja fel a valódi mélységeit, hacsak úgy nem, hogy néha érthetetlen vagy magyarázat nélkül maradó húzásokat visz a történeteibe (itt is van ilyen). De lehet, hogy mi már nem is érthetjük meg ez említett mélységeket. Lehet. Viszont van, amit értünk, a saját, mindennapi életünk, és ez a könyv arról is szól.

Már az eleje is a Daniel Wallace-féle Big Fish (Nagy hal) c. könyvre emlékeztet (amiből Tim Burton rendezett csodás filmet), magyarán az apa-fiú kapcsolatról van szó, és aztán, ahogy Kövér Charlie élete és vele maga is változik, arról, hogy az embernek előbb-utóbb fel kell nőnie, és Gaiman épp azt mutatja meg, hogy lehet azt jól is, úgy, hogy jobbá, többé válik az adott ember. Bár önmagában ez nem valami döbbenetesen új dolog, amit még senki nem írt le, mégis jó ezt épp tőle olvasni. És persze, minderről mítoszok és mesék is szólnak, szóval nem fordult ki magából Neil.

Pék Zoltán talán eddigi legjobb Gaiman fordítását hozza, átsüt a szövegen, hogy élvezte a munkát, a nyelvi poénokat. Ugyanakkor, és ez nem az ő számlájára írandó, a narráció váltásai néha elég esetlegesnek tűnnek, máskor meg kimódoltnak, szóval nincs bennük harmónia. Úgy értem, Gaiman néha mesélőt játszik, mintha ott ülnénk körülötte, ő meg ránk kacsintana néha, de aztán elmerül az egyáltalán nem élőszót idéző cselekményszövésben, és mindebben nem nagyon látom a rendszert, de attól még lehet, hogy van.

Azt hiszem, nagyjából ez minden, amit el akartam mondani erről a könyvről. Lehet, hogy röviden csak ennyit kellett volna: szerethető mese.

Holdhercegnő

Kiadó: Hungaricom
Kiadás éve: 2009
Kategória: gyermek / ifjúsági
Szereplők: Dakota Blue Richards, Natascha McElhone, Tim Curry, Juliet Stevenson, Ioan Gruffudd, Kis Barabás Zoltán, Augustus Prew
Rendező: Csupó Gábor
Zene: Christian Henson
Eredeti cím: The Secret of Moonacre
színes, magyarul beszélő, magyar-angol-francia mese / fantasy
Hossz: 103 perc
Forgatókönyvíró: Lucy Shuttleworth, Graham Alborough
Operatőr: David Eggby
Producer: Michael Cowan, Meredith Garlick, Samuel Hadida, Monica Penders, Jason Piette, Váradi Gábor, Miskolczi Péter

Pár napja azt írtam a Holdhercegnő c. könyv kapcsán, hogy a Csupó Gábor rendezésében belőle készített film is biztos jó lesz, épp Csupó miatt, de tévedtem. Írtak róla mindenféle véleményt magyar ítészek, zömükben lesújtót, de ahogy nézem, a többi kritikus nem olvasta az eredeti regényt. Márpedig a probléma már annál kezdődik.

Egyszer úgy megkérdeznék egy igazi hollywood-i producert vagy forgatókönyvírót, hogy mi a rossebért kell a legtöbb filmre adaptált regény sztoriját olyan nagyon átírni. Különösképpen ebben az esetben. Melyik idióta gondolhatta komolyan, hogy ez a sztori jobb lesz attól, ha béna Rómeó és Júlia vonalat visznek bele, ha hozzátesznek egy könyvet, ami a Holdföldén élő két családot sújtó átkot írja le, ha az egészet nyakonöntik jó sok borúval meg némi mágiával, meg egy halom fölösleges hülyeséggel?! És komolyan, amikor olyan igazán tehetséges és kiváló emberek, mint pl. Csupó, egy nyilvánvalóan gyenge filmet csinálnak, hogy nem veszik észre, hogy nem jó?!

Mondhatjuk, hogy az eredeti történet meglehetőst naiv, de azért nem buta, míg a film az. A könyv bájos, de csak annyira, amennyit még el tudunk viselni, és van benne humor is. Ehelyett a filmben böfögős poénok vannak, meg egy olyan burleszk betét (mikor a kastély lakói Maria nyomába erednek), ami annyira kínos, hogy nagyon kellett rajta nevetni, mert máshogy nem lehetett elviselni. Szegény Marmalode Jamben-ből, a szakácsból komplett idiótát csináltak. A regény rendkívül pozitív, de valamiért nem érzem vérmesen giccsesnek. A film ezzel szemben, nos, az átok megtörése még csak hagyján, de aztán ahogy mindenki összeborul... Meg az az oroszlán is... Meg hogy a de Noir-nak (vagyis gonosznak) átírt Robin fekete keménykalapban rohangál, mint egy eltévedt Alex a Mechanikus narancs-ból...

És akkor a színészekről még nem is szóltam. Jellemzően szörnyűek. Tim Curry valószínűleg álmában is el tudná játszani ezt a fajta gonosz karaktert, szóval ha ő nem rossz, az még nem érdem. Dakota Blue Richards, akinek már kijutott gyenge regény-feldolgozásból az Arany iránytű főszereplőjeként, hát, ő olyan, amilyen. Nagyjából természetes, nem direkte aranyoskodó vagy valami, de olyan fene sokat ő sem tesz hozzá a dologhoz. A többiek pedig helyenként a vásári pojácák színvonalát hozzák.

Bár összességében azért annyira nem rossz ez a film, mint amennyire itt háborgok, és el tudom képzelni, hogy úgy legfeljebb 12-13 éves korú lányoknak tetszhet, igazából az ismerős tájak és helyek miatt nem éreztem úgy, hogy sikítva kell kirohannom a moziteremből. Ezek aztán nem CGI-vel feltupírozott varázsligetek, ezek bizony felismerhetően igazi magyar erdők. A turai kastély is teljesen rendben van, a málló vakolatú falakhoz sem kellettek különleges effektek, de ez így jó, ennek megvan a maga hangulata. Meg végül is egy halom magyar embernek adott munkát és kenyeret a film forgatása, ennek csak örülni lehet.

A könyvről írva sérelmeztem annak igen magas árát. Nagyjából 3 mozijegy jönne ki belőle. Csak azt tudom ajánlani mindenkinek, hogy inkább vegye meg a könyvet, olvassa el az egész család, és akkor lesz egy kellemes-kedves élményük, amit mondjuk megbeszélhetnek egymással, a filmet meg kerüljék el messzire.

Elizabeth Goudge: Holdhercegnő

Kiadó: Pongrác Kiadó
Kiadás éve: 2009
Fordító(k): Tóth Tamás Boldizsár
Kategória: gyermek / ifjúsági, sci-fi / fantasy / horror, szépirodalom
Eredeti cím: The Little White Horse
Oldalszám: 248
Ára: 3900 Ft

Elizabeth Goudge (1900-1984) angol írónő számos könyvet és novellát írt életében, felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt, de leginkább maradandó alkotása a Holdhercegnő (eredeti címén A kis fehér ló), mely 1946-ban elnyerte a rangos Carnegie Medal-t, amit a legjobb angol gyermekkönyvnek ítélnek oda. Nálunk most jelenik meg először, a belőle készült mozifilmmel egyidőben. A filmet Csupó Gábor (Híd Terabithia földjére) rendezte, és zömét Magyarországon forgatták. Reklámjában is elhangzik, hogy ez a regény J.K. Rowling gyermekkori kedvence.

A teljes cikk az ekulturán.

Madder Mortem

Az a helyzet, hogy az év legjobb 3 lemeze között van nálam a norvég Madder Mortem albuma, és az Agnete M. Kirkevaag énekesnővel készített interjúra különösen büszke vagyok, egyszerűen azért, mert olyan jó válaszokat kaptam :)
A Hammer októberi számában volt a nyomtatott, rövid verzió, azóta kikerült a teljes a site-ra is, klikk ide.

Kleinheincz Csilla két regény után egy novellaválogatással jelentkezik.

Míg a Város két fül között leginkább urban fantasy volt, az Ólomerdő pedig olyan slipstream, amiben jelen valóságunk és a népmesék világa keveredett, addig az itt szereplő novellák zömében a fantasztikum illetve a természetfeletti, nos, ha nem is mellékes, de inkább csak színező elem, eszköz, hogy Csilla a maga sajátos módján a valós életről mesélhessen.

A szép, igényes keményfedélbe kötött, rendes fehér papírra mintaszerűen tördelt tíz novella változatos képet mutat, de mind olyasmiről szól, ami valójában bármelyikünkkel megtörténhet. És ez bennük az ijesztő.

Teljes cikk az ekulton.

Neil Gaiman: Sandman 1.: Prelűdök és Noktürnök

Eredeti cím: Sandman - Preludes and nocturnes
Fordította: Totth Benedek
Rajzolta: Sam Kieth, Mike Dringenberg, Malcolm Jones, III
Terjedelem: 240 oldal
Ár: 4480 Ft
Kiadás éve: 2009

Egy képregény megjelenését sem vártam úgy, mint ezt. Sem a Watchmen-t, sem az Usagi Yojimbo-t (arra meg továbbra is hiába várok, hogy valaki végre újra kiadja az Asterix-eket, az Alfa magazinos fordításukban). Másfél évvel ezelőtt még én is elképzelhetetlennek tartottam, hogy valaha is megjelenjen egy ilyen kultikus mű magyarul, még akkor is, ha Neil Gaiman 2007 nyarán úgy 3 órán keresztül dedikált a Sárkánytűz boltban, úgy, hogy eladdig összesen két könyve jelent meg magyarul, s az utóbbi is évekkel korábban.

De a Cartaphilus bevállalta a Watchmen-t, és bár nem robbantottak vele bankot, igazi tökös kiadóként mennek tovább, és egy újabb alapművet (egyben ha lehet még kultikusabb képregényt) is kiadtak a napokban. Egy több, mint tíz részes sorozat első kötetét, szóval csak imádkozhatunk, hogy végig tudják vinni. És persze leborulás és mélységes respekt nekik.

Az első Sandman füzet (mert havi sorozatként kezdte) 1988-ban jelent meg. Szerzője, Neil Gaiman ekkor már ismert volt képregényes körökben, de az igazi áttörést és mindenféle sikereket és díjakat a Sandman hozta el neki. Meglehet, nem azonnal, pl. a legjobb novellának járó World Fantasy díjat (azóta is egyedüli képregényként) a Shakespeare Szentivánéji álom c. művét alaposan átfordító 19-es füzetért (3., Dream Country c. kötet) kapta. Maga Neil egyenest úgy véli, hogy itt az elején még nem volt teljesen kiforrott a dolog, amivel egyet is tudok érteni pl. a DC Comics különféle karaktereinek a vendégszerepeltetése rém erőltetett húzás volt, még ha a John Constantine-os rész tetszik is. Mindazonáltal az itt összegyűjtött első 8 füzet adta meg az alapot, és mind egy-egy kis stílusgyakorlat volt, előrevetítve, miféle csuda dolgok várhatók még Gaimantől.

A kötetet és így a sorozatot Az igazak álma c. fejezet nyitja. 1916-ban járunk, Angliában, ahol egy okkultista mágus rabul ejti Morpheuszt, az Álmok Fejedelmét. Eredetileg ugyan annak nővérét, Halált akarta bebörtönözni, hogy ezzel belőle váljék élet s halál ura, de ez ugye nem jött össze. És bár Álom három tárgyát, amibe hatalma egy részét beletette, elveszi, ám sokra így sem megy a zsákmánnyal. A helyenként a The Cure-os Robert Smith-re hajazó, sápadt bőrű, éjszemű és –hajú figura ugyanis egy szót nem szól, nem csinál semmit, üvegcellájában kivárja, míg rabulejtője meghal, s aztán… Ahogy az előre sejthető, kiszabadul. A következő fejezetek arról szólnak, hogyan próbálja meg visszaszerezni a három holmit, s persze 70 év raboskodás után még egy ilyen elpusztíthatatlan lény sem elég erős, hogy mindez könnyen menjen.

Gaiman innentől kezdve gyakorlatilag bármit képes belevonni a Sandman világába. Az évezredes mítoszok éppúgy anyagául szolgálnak ennek a különös képzelőerővel megáldott embernek, mint az aktuális, hétköznapi, szürke valóság. A nyitótörténet a viktoriánus rémtörténeteket eleveníti fel, de aztán kapunk rém beteg pszicho-horrort (24 óra) épp úgy, mint körmönfont talányokat, lírai és filozófikus pillanatokat és még halom mást, kivéve a kliséket, mert azok itt nincsenek. Illetve vannak, de minden elemet úgy gyúr át Gaiman, hogy az egész roppant egyéni és izgalmas lesz, az ezerszer látott dolgok is új arcukat mutatják, és így tovább.

A sorozat címét is adó, számtalan néven ismert Álom egyike a Végtelenek (Endless) hét tagú családjának. Angol eredetiben mindegyiküknek D-vel kezdődik a neve, amit nem lehetett volna magyarra átültetni, s még bizonyára vannak ilyen elemek, de általában véve azt hiszem, a fordító és a szerkesztő megint kitett magáért. És bár csak apránként ismerjük meg őket – itt szinte csak Halál bukkan fel a részint megrázó epilógusban (Szárnyainak suhogása) –, Sandmanről annyit megtudhatunk, hogy megviselte birodalmának átmeneti elvesztése, de attól még tudja, mi a dolga, hol a helye, és nem is hagyja, hogy bárki elvegye tőle mindezt. Sőt, az egyik kedvenc részem épp a Remény a Pokolban, azzal a zseniális párbajjal.

Ami a Sandman képi világát, míg a borítókat mindig a szintén zseniális Dave McKean, Gaiman régi alkotótársa alkotta, a képregényeket magukat változó csapat. Máshol ez zavaró lenne, de ehhez az ezernyi forrásból merítő, folyton változó sorozathoz nagyon is illik. A stílus jobbára valahol félúton van az amerikai, szuperhősös ill. az európai, művészibb vonal között, de úgy, hogy igazából egyik sem. Kimagaslónak itt még csak ritkán érzem, bár teljesen rendben van, de ahogy haladunk előre a történetben, úgy lesz egyre jobb, és úgy ad egyre többet a történethez.

A rengeteg utalás, szimbólum miatt különösképpen sokrétegű képregény ez, ami minden olvasással adhat valami újat az embernek. És ez még messze csak a kezdet, az igazán zseniális dolgok csak a következő kötetekben jönnek!

Porcupine Tree, Bp. PeCsa, 2009. november 1.

A Demians utolsó másfél számára értem a helyszínre. A francia trió (ami valójában Nicholas Chapel énekes-gitáros egymaga, hiszen a lemezre mindent ő játszott fel) már az Anathema előtt is fellépett Budapesten, de mivel azóta sem mélyültem el Building An Empire c. debütalbumukban, most sem mondott sokat. Aki ismeri, az mind odavolt, de nekem csak az jött le, hogy jó zenészek befordult, nehéz muzsikával, amire épp az este főbandája hatott tán a legtöbbet, és hogy ezt inkább élvezné az ember otthon, nyugiban. Azzal együtt szép volt.

A Porcupine Tree egy angol prog.rock csapat. A ’80-as években kezdték, még elszálósabb, pszichedelikusabb zenével, aztán mikor Steven Wilson énekes-gitáros-agy-stúdióguru producerként megcsinálta az Opeth-tel a Damnation albumot, a munka kölcsönhatása folytán bejöttek a metal hatások a PT muzsikájába. Azelőtt csak szőrmentén ismertem őket, de azóta legnagyobb kedvenceim közé léptek. Ennek ellenére most láttam őket először.

Több dologtól tartottam a koncert kapcsán. Egyrészt, hogy ugyan hány rajongó gyűlik majd össze a Petőfi Csarnokban, de kellemes meglepetésként erős félház fogadta Wilsonékat. Másrészt meg tudható volt, hogy a koncert két részes lesz, és az első felében az ezévi The Incident album egyes CD-jét fogják tolni egy az egyben. Márpedig az, minden erénye elismerése mellett is, számomra jellemzően unalmas. Ha rászánja az ember az időt, belemászik a szövegekbe meg minden, akkor ott vannak a mélységek, de egyébként csak elvétve szórakoztató, és azt nem viselem már olyan jól. A Porcupine Tree mindig is erősen Pink Floyd hatású banda volt, de az új lemezen Wilson egyenest átment Roger Waters-be.
Mindazonáltal élőben jobb volt egy fokkal, bár egy szék jól jött volna a fenekem alá :) Jobb pedig azért volt, mert a műsor kb. felében mentek a háttérvásznon Lasse Hoile filmecskéi. Hol Tool-osan borult dolgok, hol másként betegesek, hol meg régesrégi családi felvételeket idézők, és ezek nagyon sokat adtak az élményhez. Na meg az is, hogy álomszerűen szólt a hangcucc. Jó, ha két évente van az embernek része ilyen hangzásban. Én ugyan nem vagyok egy soundfreak, számomra a hangulat messze fontosabb, mint hogy minden kristálytisztán szóljon, de ami jó, az jó, ez meg egyenest kiváló, párját ritkító, csúcsszuper volt.
Persze voltak az Incident-részben is nagy pillanatok, jól esett a Time Flies nosztalgiázása, vagy a nyitás zúzása, stb. De miután vége lett, és a háttérvásznon megjelent a tíz perc szünetet visszaszámláló óra, azt mondtam, másnap AC/DC-t kell hallgatnom.

Aztán jött a második felvonás, és abban aztán hiba nem volt! Ezeket játszották: Start of Something Beautiful (Deadwing album), Russia on Ice pt. 1 (Lightbulb Sun), Anesthetize pt. 2 (Fear of a Blank Planet), Lazarus (Deadwing), Way Out Of Here (Fear…), Normal (Nil Recurring EP), Blackest Eyes (In Absentia), ráadás: Sound of Muzak (In Absentia), Trains (In Absentia). A Blackest Eyes-t csak nekünk tolták, mivel először jártak Magyarországon, de a Normal talán még kellemesebb meglepetés volt. A Lazarus-nál egyként olvadt el a közönség, máskor viszont a jobbára konszolidált népek meglepően nagy része zúzásba fogott, akárcsak maga Steven, és voltak pillanatok, amikor ha nem tudom, hogy Wilsonékat hallom, azt mondtam volna, Opeth.

Szóval látvány és hang tökéletes volt, maguk a zenészek mondjuk, Wilsont kivéve hol enerváltabban, hol csak lazán muzsikáltak, persze végig remekül (kivéve, hogy a Lazarus elejét elszúrták és kezdhették újra). Gavin Harrison dobosnak azért voltak lélegzetelállító megmozdulásai. Steven meg párszor megvillogtatta fanyar humorát is, bár néha inkább volt fanyar, mint humoros.

Akárhogy is, óriási élmény volt ez a koncert. Az meg már csak a hab a tortán, hogy egy olyan taxis vitt haza, akiről kiderült, hogy nagy AC/DC fan, és úgy döngette a kocsiban a Whole Lotta Rosie-t, hogy mikor kiszálltam, félő volt, hogy felébred a környék. :) Szóval, minden jókívánságom így teljesüljön! :)

Amorphis, Bp. Diesel, 2009. október 28.

Az Amoral és a Before The Dawn nevű előzenekarokat lekéstem, utóbbit sokan dicsérték amúgy.
Az Amorphis-t még nem láttam Tomi Joutsen énekessel, pedig már a 3. lemezt adták ki vele, és nem is először lépett magyar színpadra. Ráadásul mindhárom album nagyon bejött, de arra nem számítottam, hogy az irdatlan rasztákat viselő figura viszi majd a hátán az egész koncertet, s hozzá ilyen szinten. Úgy értem, a többiek az amúgy tőlük megszokott visszafogottsággal voltak csak jelen úgy színpadi látványilag, ámde Tomi mellett ennél nem is kellett jobban megerőltetniük magukat. Nem mintha ő egyvégtében a közönséget hergelte volna meg ilyenek, sőt, de valami nagyon pozitív áradt belőle, már a hangján kívül, amin ha kellett, szívbemarkolóan szép dallamokat, máskor meg mély hörgéseket hozott.

Amúgy a koncert elején kicsit hiányoltam azt az átütő erőt a zenéből, ami pl. pár hete ugyanitt a Trouble-nél nagyon is megvolt, de aztán minden helyre állt (meg lehet, hogy csak én voltam túl fáradt, de végül a zene energiája segített). Sőt, valójában nem volt gyengébb dal a programban, az első lemezről elővezetett ős-ótvar Karelia/Sing From The North Side ugyanúgy bejött, mint a friss Skyforger kb. 4 dala. Utóbbiak közül a lemezen súlyosságával kitűnő Majestic Beast esetében mondjuk a tappinges gitárral kísért refrén sokkal jobban tetszett így élőben. Azért voltak csúcspontok, pl. Silver Bride, Alone (az Am Universum-ról), az Elegy-egyveleg (Against Widows, Cares, On Rich And Poor, Against Widows), Black Winter Day. Utóbbi kultikus sláger már szinte nem is illik a mai dalok közé, mégis olyan hangulata volt… Jó, hogy nem szabadtéren nyomták, mert a környék összes fája ledobta volna a maradék leveleit is, hogy basszus, itt a tél… Ja, meg persze a My Kantele a végén, Istenem, csak azért az egyért is megérte volna odamenni! Csupán azt bántam, hogy a Tuonela lemezt totál hanyagolták.

Nem akarom túlragozni, ez egy remek koncert volt, forró hangulattal (a finnek gondolom otthon érezték magukat, akár ha a szaunájukban lettek volna). Továbbra is az a helyzet, hogy senki nem tudja így ötvözni a metalt meg rockot a népzenés dallamokkal, mint az Amorphis.

7. Stagediving Fesztivál, Bp. Diesel, 2009. szept. 19.

Ezt a cikket a novemberi Hammerbe adtam le, de nem került be, így kirakom ide, hogy ha már leírtam, elolvashassa, akit érdekel.

A Stage Diving fesztnek csak a felét láttam. A Cadaveres utolsó két dalára értem oda, így tapasztalhattam, hogy az új énekes csóka teljesen rendben van. Azt gondoltam, nehéz lesz Gabó Ádám helyére megfelelő embert találni, talán az is volt, de Bölcsföldi Zoli (North6) jól hozta mind a zorkóbb, mind a dallamos témákat.

Mivel a Watch My Dying-ot a múlt évi Szigeten láttam utoljára, főleg az foglalkoztatott, hogy egy gitárral milyen lesz a dolog. Az Utolsó hívás-sal kezdtek, amit lemezen Lukács Lacival énekel Gaobr, és ez a nagyon beállt, hideglelős dal alaposan odatett a hangulatnak is. Lehet, csak az enyémnek, de valahogy a koncert java keserűbb, sötétebb atmoszférában telt, mint amihez szokva voltam. Nem volt sok vigyorgás, poénkodás, viszont a Moebius összes elhangzó dalánál azt éreztem, hogy iszonyú jók, akár zseniálisnak is nevezhetők. A címadó meg a pörgős Hattyúdal volt az est fénypontja számomra, de a Neck Sprain-torok Andrissal közösen tolt A leggyorsabb mártír, és a ráadásban BZ-vel leadott Éter is sütött. A régebbi számok meg szintén, de azokban, s főleg a szólók alatt, nekem nagyon is hiányzott a második gitár. Tény, hogy így sokkal érthetőbb a WMD zenéje, és az olyan dalgigászok, mint a Fényérzékeny, a Túladagolt idő vagy a Nicht vor dem Kind meg a többi, most is megtették a magukét. Mégis más volt, és nem 100%-os, csak úgy 85…

A Dalriada intro-ja abból állt, hogy az Arany-albumon szereplő Fajkusz Banda különféle nótákat húzott, a srácok és a lány meg énekeltek hozzá. Ezzel rögtön megalapozták a parázs hangulatot, bár az a félig német téma picit kínos volt, de legalább vicces. Merész húzás, de nekem bejött, és még sokaknak.

Ez volt az első teljes Dalriada koncertem, és roppant jól szórakoztam ám! A program javarészt best of volt, és a közönség teljes mellszélességgel állt Andrásék mellé. A különlegességet meg az jelentette, hogy említett Fajkusz Banda újra feljött a színpadra, és két dalt (Szent László 1., Bor vitéz) elhúztak nekünk az Arany János balladáit feldolgozó friss anyagról. Féltem, hogy ennyi hangszer, ráadásul ilyen speciális keverékben meg tud-e szólalni a Dieselben, de jobb volt a hangzás, mint mikor csak Dalriadáék voltak a színpadon. A metal hangszereket némileg visszább húzta a keverős, és így a hegedű, brácsa és nagybőgő is tudott érvényesülni, és nem túlzok, ha azt mondom, ez a két nóta szenzációs volt így. Különösen a Szent László sütött, a másik, még jobbára ismeretlen dal finomságait inkább figyelték a népek.

Ezek mellett a zárásul elhangzó Szondi két apródja ill. A Walesi bárdok 1. és 2. része voltak a koncert legcsodásabb pillanatai számomra, de az egészet élveztem. Nem mondom, némi lazulás még ráférne a csapatra, Laura pedig aranyos lány, de nem igazi frontasszony, ezzel együtt a Dalriada tényleg egyre jobb, és jobban érzem bennük az igazán nagy bandává válás lehetőségét, mint valaha.