Best of 2010

Na, akkor megpróbálok tradíciót teremteni, és másodjára is összeírni, mi volt a legzsírabb az aktuális évben a blog-kompatibilis élményeimből.

• Könyv
Máté Angi: Volt egyszer egy
Kazuo Ishiguro: Napok romjai
Tibor Fischer: Agyafúrt agyag
Alessandro Baricco: Harag-várak

Neil Gaiman: A temető könyve és persze Sandman 2.
Raana Raas: Csodaidők 4.: Hazatérők
Nicholas Christopher: Bestiárium
Diana Wynne Jones: A vándorló palota és Az égi palota
Celia Rees: Bűbájos Mary és Farkasszem

Szóval ezévben egyetlen olyan könyv volt, ami a meglepetés akkora erejével hatott rám, mint múlt évben Zafón meg Baricco, és az bizony egy mesekönyv. Az van a listám élén. Aztán szintén best of kategóriás az azt követő három, és aztán a többi meg azt jelzi, hogy ifjúsági irodalom terén erős évem volt, és még kettő kiemelni valót találtam. Ezeken kívül is sok szépet meg jót olvastam (most már én sem tudom, hogy vagyok képes ennyit olvasni, azt hiszem, sikerült ledöntenem a fizika bizonyos törvényeit, főleg amik az időre vonatkoznak), de a listára ezek fértek.

• Film
Mióta apa vagyok, hagyománnyá vált, hogy nem sűrűn járok moziba, de filmet nézni sincs sok idő. De azért az Eredet volt ezévben a legjobb.
De nagyon tetszett az Avatar, a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma, a most először látott A szív hídjai (a könyvvel együtt – akárcsak a Napok romjai), a nálunk csak DVD-n forgalmazott, méltatlanul mellőzött Bobby Long, és a Harry Potter és a Halál Ereklyéi 1. fele is.

• Koncert
Queensryche
Brendan Perry
Eclipse / Angertea
MetalFest: Lamb Of God, Nevermore
New Model Army / M.A.B.
Riverside / Deadwing

Összesen ennyi koncerten voltam, és kb. ilyen sorrendben voltak jók.

• Dalok
Anathema – Everything
Black Country Communion – One Last Soul
Coheed & Cambria – The Broken
Nevermore – The Obsidian Conspiracy
Pain Of Salvation – Sisters
Brendan Perry – Utopia
Replika – Add meg
The Shadow Theory – A Symphony of Shadows
Volbeat – 7 Shots
stb.

Ahogy múlt évben is, akinek van kedve, most is írja meg kommentbe, neki mik voltak a legjobbak.
És legyen boldog jövő évben mindenki! Egyszer, csak úgy a változatosság kedvéért, jó? Olyan úgysem volt, min. évezredek óta, ha ugyan.

Christopher Moore: Csak egy harapás

Christopher Moore vámpíros trilógiájának befejező része ez a könyv. Aki érteni szeretné, mi történik benne, az kénytelen elolvasni az első kettőt, de nem fogja megbánni. Feltéve, hogy szereti az elvetemült humor megannyi alakját. Mert Moore abban nagy.

A történet pontosan ott folytatódik, ahol a Totál szívásban abbamaradt, de nem pontosan ugyanúgy. Moore is rájött, hogy Abby Normal személyében olyan szereplőt sikerült alkotnia, aki messze karakteresebb és szórakoztatóbb, mint a titkárnőből vámpírrá tett, dögös vörös Jody, vagy esetlen pasija, a vidékről San Francisco-ba költözött, írónak készülő, ám szintén megvámpírult Tommy.
Így aztán a befejezés jelentős részében mintegy Abby blogját olvashatjuk, és a csaj eszméletlen. De messze nem csak az ő hülyeségein lehet nevetni. Teljes cikk meg az ekulton.

Erlend Loe: Elfújta a nő

Erlend Loe egy norvég író, akitől eddig három jobbára felnőtteknek szánt regény (Naiv. Szuper., Doppler, valamint Doppler, az utak királya) és ugyanannyi gyerekkönyv (mindnek a kackiás bajuszú Kurt a főhőse) jelent meg magyarul. Ezek nekem mind nagyon tetszettek, így Loe bekerült a kedvenceim közé, bár ennél jelentősebb elismerésekben és díjakban is részesült már pályája során.

Ennek megfelelően nagyon vártam az új könyvét, ami nem is új, sőt, a legrégebbi: eredetileg 1993-ban jelent meg, ez volt az első regénye. Később film is készült belőle, amit nem láttam még teljes egészében, de belenéztem, és annyiból olyan, mint egy szokásosan elvont-bolond francia film nem franciás zenével. De ha jobban elmélyedtem volna a norvég filmművészetben, talán mást mondanék. Akárhogy is, jónak tűnt.
És a regény is jó, még ha nem tetszett is annyira, mint későbbi zsengéi. Teljes cikk az ekulton.

Lackfi János: Domboninneni mesék

Lackfi János ír felnőttnek, gyereknek. Én sajnos csak nem rég óta követem figyelemmel munkásságát, az Autós mesék című válogatásban megjelent három remek írása hatására. Tetszett az Ugrálóház című verseskötete, és ez az új mesekönyv is.

A Domboninneni mesék leginkább nagyobb ovisoknak illetve kisiskolásoknak valók. Bár négy állatkölyök a főszereplő (Elemér fóka, Köles denevér, Janka vadmacskalány és Dinnye hangyász), nem vitás, hogy a történetek zöme embergyerekekről is szólhatna. Olyannyira, hogy két itt szereplő sztori olvasható az Autós mesék-ben is, ahol emberként szerepelnek Dinnyéék.
A könyv kedves humora miatt nagyon szerethető.
Teljes cikk az e-kultúrán.

Mark Haddon: Bumm!

Mark Haddon angol író 2003-as (nálunk először egy évvel később megjelent) A kutya különös esete az éjszakában című regényével futott be, melynek egy autista fiú a főszereplője. Bár jó pár gyerekkönyv után ez volt az első műve, amit inkább felnőtteknek szánt, mégis a rangos gyermekirodalmi díjat, a Whitbread-et nyerte el vele. Őszintén szólva mégsem lett a kedvencem. Megható és érdekes volt, de számomra néha túl bizarr, vagy szimplán csak rosszkor olvastam - van az úgy.
Azóta magyarul a Valami baj van jelent még meg, és most a Bumm! Megtetszett a fülszövege, adtam hát neki egy esélyt, és nem kellett csalatkoznom. A regény egyébként a ’92-es Gridzbi Spudvetch! (bizony, szép cím...) átírt verziója, és egy kora-tizenéves fiú, Jimbo a főszereplője. Emberünk nem az osztály esze, de nem is annyira rossz srác, hogy kirúgják a suliból. Márpedig lázadó korszakát élő tinédzser nővére szerint ez vár rá. Ám a csaj téved: valójában földönkívüliek és a Föld megmentése. És a sok kaland mellé sok-sok humor is került, így lett ez egy igen szórakoztató regény.
Teljes cikk az ekultúrán.

Varró Dániel: Akinek a lába hatos

Varró Dániel nem régiben apa lett, és élményeiről a rá oly’ jellemző játékos, üdítően kreatív, kikacsintásokkal, utalásokkal teli stílusban írt egy kupac verset. De olyanokat, hogy valami csuda! Remek ritmusú mondókák ezek, amiket valóban örömmel hallgatnak az apró méretű bőgőmasinák.
Tudom, mert a második fiam pompásan el tud aludni a vállamon, ha felolvasom neki, dacára annak, hogy közben rezeg szegény, mivel az apja kacarászik.
Teljes cikk az ekulton.

Kurt Vonnegut: A repülő macska

Történt pedig, hogy az Úrnak 2007. évében Kurt Vonnegut amerikai író itthagyta e földi árnyékvilágot, és megtért Teremtőjéhez. Ez az író, mielőtt ezt tette, azt állította, hogy ami olyat írt életében, amit kiadásra érdemesnek és méltónak talált, azt mind meg is jelenttette, és nem hagy maga után kiadatlan írást. Hogy kamuzott, vagy szenilis volt, azt már sosem tudjuk meg, tény azonban, hogy fia, Mark mégis talált publikálatlan novellákat apja hagyatékában. Ezekből egy kötetre valót már olvashattunk magyarul, Ördögcsapda címen. Hanem arra senki nem számított, hogy lesz még egy – sőt, még egy, ami azt illeti, de az még angolul sem jelent meg, csak hírét hallani.

A repülő macska tehát a második a posztumusz Vonnegut kötetek sorában, és 14 novellát tartalmaz. Melyek zöme nem kiemelkedő tőle, de azért van benne pár jobban sikerült darab, és összességében jobb ez a könyv, mint az Ördögcsapda volt.
Teljes cikk az ekultúrán.

Magyarósi Gizella: Ki fogja a kukacot? - Dolgozatok a barátságról

Az úgy volt, hogy egyszer egy nápolyi tanító, bizonyos Marcello D’Orta összeszedte mindazt az orbitális baromságot, avagy aranyos, gyermeki félreértéseken alapuló poént, amiket diákjai az ilyen-olyan dolgozataikba beleírtak. S nem állt meg itt, ezekből a legjobbakat kiválogatva kiadta mindezt könyvben. A siker nem maradt el, hazánkba is begyűrűzött, és magyarul is olvashatók a tanítóúr gyűjteményes kötetei. Mindegyik könyvet Magyarósi Gizella fordította, majd úgy döntött, megmutatja, ha a világnak nem is, de az országnak, hogy sületlenségeket a magyar nebulók is tudnak írdogálni. Meghirdettek egy pályázatot, mely a barátság témakörét volt hivatott körüljárni, és ennek eredménye lett ez a könyv.
És nagyon jó lett. Imhol a teljes cikk.

Lynne McTaggart: Az energiamező

Alighanem a kvantumfizikával kezdődött, az 1900-as évek elején kialakuló új, forradalmi tudományos irányzattal, mely az elemi részecskék fizikáját igyekezett leírni. Ezen a szinten olyasmiket találtak a tudósok, amiket a klasszikus fizikán belül nem lehetett leírni – amik aszerint lehetetlennek számítottak. Ezzel kezdődhetett, ezzel lehetett elindulni olyan jelenségek megfejtése felé, amiket, az addig ismert fizikai törvények szerinti megmagyarázhatatlanságuk miatt jobbára nemlétezőnek fogtak fel, és ha egy tudós mégis azokkal foglalkozott, akkor a saját jó hírnevét tette kockára.

Mindez különben, mint ebből a könyvből is kiderül, bő száz év alatt sem változott sokat: a tudomány felkentjei bőszen, foggal-körömmel védik állásaikat, és előszeretettel kiáltják ki nevetségesnek az olyan feltevéseket (és akik azokat felteszik), mint hogy pl. létezik távgyógyítás, telepátia, pszichokinézis, vagy akár csak hogy a homeopátia működik – s pláne, ha valaki azt állítja, van valami megfejtése arra is, hogy miért.
Mindazonáltal van ebben a világban olyan bátor és kíváncsi tudós elég, aki szeretné megtudni a válaszokat ezekre a kérdésekre. Egy részük azért dolgozik ezeken, hogy bebizonyítsa, hogy kamu az egész, mások viszont biztosak a dologban, és „pusztán” tudományosan is szeretnék bebizonyítani mindezeket. Lynne McTaggart könyve ezen emberek egy részéről szól, és arról, hogy igen, bizony, bebizonyították.
Teljes cikk az ekultúrán.

Kimura Rei: Japán rózsa + interjú az írónővel

Bizonyosan nem olvastam volna el ezt a könyvet, ha nem ismerem személyesen az írónőt. Japán érdekel, de sem a női romantikus regények, sem a világháborúsok terén nem vagyok otthon. Így azonban, hogy ismerem ezt a kedves, energiával teli nőt, adtam egy esélyt az első magyarul is megjelent könyvének, és nem bántam meg. Ekulton a teljes cikk.
Meg aztán készítettem Kimura Rei-jel e-mailben egy interjút is, szerintem határozottan jó lett, itt lehet elolvasni.

Brendan O’Carroll: Agnes Browne

Az Agnes Browne című filmet valaha adta valamelyik tévé is, főszerepben Anjelica Hustonnal, aki ebben a háziistennői szerepben is brillírozott. Hogy ehhez az alapot egy regény adta, azt csak jóval később tudtam meg. És, mint látható, a 2006-ban magyarul is megjelent könyvről sem hamarjában írok. A jobb később, mint soha tipikus esete.
A történet a ’60-as évek Dublinjában, annak is északi, szegényebbik oldalán játszódik. A címszereplő egy hét gyermekes, frissen megözvegyült családanya, aki ennyi nehézség mellett még mindig szép (34 éves...), emellett megveszekedett Cliff Richard rajongó (a filmben Tom Jones-ért van oda...). Róla és gyerekeiről meg barátairól szól ez az egyszerre humoros és szívbemarkoló, nagyon szerethető regény.
Teljes cikk az ekultúrán.

Philip K. Dick: A Titán játékosai

A Galaktikus cserépgyógyász óta megjelent négy Dick könyvet nem olvastam, azzal a regénnyel bizony besokalltam, kellett két év szünet. De ez sem az igazi, továbbra is azt érzem, hogy a legjobb könyveit már kiadták. Persze, mihez képest. Elég sok író soha az életben nem fog olyan jót írni, mint amire én azt mondom, Dick-től közepes...

Ez egy teljességgel tipikus PKD regény, és most már határozottan az az érzésem, hogy emberünk a könyvei útján igyekezett megszabadulni félelmeitől, frusztrációitól, pszichés problémáitól.
S tette ezt úgy, hogy az összes elképzelhető verziót végigvette, méghozzá az alapötletből kiindulva egész világokat építve fel. Pontosabban az összes elképzelhető rossz verziót. Az sajnos fel sem merült benne, hogy a dolgok jól is alakulhatnak... pedig micsoda könyveket írhatott volna azokból is!
Teljes cikk az ekulton.

Maurice Druon: Zeusz emlékiratai

Maurice Druon (1918–2009) nevét a legtöbben hét részes történelmi regénysorozata, Az elátkozott királyok miatt ismerjük. Ezen könyvét egy barátném ajánlotta figyelmembe, kb. egy nappal azelőtt, hogy megtudtuk volna: újra kiadják.

Először szoknom kellett Druon régies, kifinomult stílusát, de hamar ráéreztem, és onnantól kezdve mindvégig nagyon élveztem a könyvet. Ami egyszerre regény, mitológiai összefoglaló és elmélkedés megannyi témáról, mindent úgy adagolva, hogy még épp nem sok, így aztán roppant szórakoztató is. És nem mellesleg felidézte bennem, hogy régen miért is szerettem annyira a görög kultúrát, történelmet meg mítoszokat.
Teljes cikk az ekultúrán.

Bátky András: Pipogya, a budapesti medve

Budapest különös hely, rengeteg mese, legenda, titok lappang benne – ezen kötet szerint pedig láthatatlan állatok is. Itt élnek közöttünk a különféle vadak, ám mi nem láthatjuk őket.

Csakhogy egy napon Pipogya, akire nem is illik ez a név, ellenben az igazi nevét (Medve Alfonz) utálja, azt veszi észre, hogy egy kisgyerek kikerüli. S aztán egyre több gyermeknél tapasztalja ugyanezt, mígnem végül barátokra is szert tesz közöttük, szám szerint háromra.
De azért ez mégsincs így rendjén, mert minél többen látják őket, annál inkább veszélybe kerül az állatok biztonságos városi élete. Így medvénk a három gyerkőccel illetve két állatbarátjával, a vegetáriánus értelmiségi Oroszlán Gézával és a hiperaktív Tigris Oszkárral együtt nyomozni kezd, aminek folyományaként olyan kalandokba csöppennek, amik bizony mindannyiukat próbára teszik.
Nagyon szerethető és élvezetes könyv ez, a teljes cikk meg az ekultura.hu-n olvasható.

Bagossy László: A sötétben látó tündér

Ez a történet eredetileg színdarab volt, és már 5 éve látható az Örkény Színházban. A mesélő, egyben a „külső” mese hőse, a címbéli Sötétben Látó Tündér. Ő meséli el, hogy születnek a tündérek, mint kapnak nevet, s miért lett belőle, a legkisebb, legügyetlenebb tündérből, akinél 299 testvére mindent jobban csinál, az, ami.
A „belső” mesét pedig neki kezdi el mesélni az anyukája, sötétben, ahol még a tündérek sem látnak, ám ahol a lelkünkkel, szívünkkel, szellemünkkel mégis láthatunk – amit aztán már a Sötétben Látó Tündér fejez be. Ez a történet nagyon sokat merít magyar népmesékből, elsősorban a Világszép Nádszálkisasszony címűből, és nyelvezete, ritmusa is népmesei, szemben a keretét adó történettel.
Különös hangulatú, varázslatos mese ez. Teljes cikk az ekultúrán.

Interjú Görgey Etelka írónővel - 2010. július

Görgey Etelka Raana Raas álnéven írt sci-fi tetralógiájának, a Csodaidőknek a Könyvhétre jelent meg a befejező része. Az összesen mintegy 1600 oldalt kitevő családregény egészen sajátos alkotás, mind történet, mind mondanivaló szempontjából. De maga Eta sem hétköznapi személyiség: a hebraisztikát is végzett hölgy Pálfán református lelkész, egyben két gyermek anyukája. Bőven volt miről kérdeznem tehát, és persze érdekeseket válaszolt.
Az interjú az ekulturán.

Trenton Lee Stewart: A Titokzatos Benedict Társaság

A Titokzatos Benedict Társaság egy jófajta ifjúsági regény, egyben egy immáron három részes sorozat nyitánya, amit elsősorban 9-14 éves gyerekeknek tudok ajánlani, meg bárkinek, aki szereti a kalandokat, a fejtörőket, a jól kitalált szereplőket, és a szórakoztató, izgalmas történeteket.

A regénynek négy gyerek és két felnőtt főszereplője van. Előbbiek mind egy fura hirdetésre jelentkeznek, amiben tehetséges gyermekeket keresnek – és a nehéz vizsgákon csak ők négyen jutnak át. Nagyon különböznek egymástól, két dolgot kivéve: mindannyiuknak van valamiféle tehetsége, olyasmi, amitől még nem lesznek szuperhősök, de a nagy átlagból mégis jócskán kimagaslanak.Négyüket azért gyűjti össze Mr. Benedict, a kissé bogaras tudós, hogy rájuk bízza a világ megmentésének ügyét…
Teljes cikk az ekulton.

Raoul Renier: Az exorcista

Raoul Renier, avagy Kornya Zsolt a ’90-es évekbeli magyar fantasy színtér hovatovább legendás alakja. Igazi nevéhez számos emlékezetes cikk fűződik, főleg a megboldogult Rúna magazinból, melyekben a gótikus, természetfeletti horrorról épp úgy izgalmasakat meg érdekeseket írt, mint a szerepjátékok legkülönfélébb aspektusairól; írói álnevét pedig több, a M.A.G.U.S. nevű magyar szerepjátékhoz kapcsolódó, a maga nemében igen jó regény mellett elsősorban a Sötét Mersant-ról szóló írásai tették ismertté. Jelen kötet a Mersant-hoz kapcsolódó sorozat negyedik darabja.

Sötét Mersant világa meglehetősen hasonlít az Ars Magica nevű szerepjátékéra. Középkor, természetfeletti lények, ódon mágikus könyvek, meg az azokat forgató nagy hatalmú mágusok, s velük szemben a keresztény egyház felkentjei és katonái.
Maga Mersant egyike a hermetikus tanok és hagyományok utolsó őrizőinek, egészen különleges figura. A róla szóló első könyv, A hitehagyott mindmáig a honi dark fantasy legjobbja, de a többi (A kárhozott, A kívülálló) is emlékezetes darab – akárcsak ez az új könyv.
Teljes cikk az ekultúrán.
Ez pedig egy interjú, amit jó rég készítettem az íróval, egyszer majd ide is felteszem, hogy meglegyen.

Mitch Albom: Csak egy kis hit kell

Ez már a negyedik magyarul megjelenő Mitch Albom könyv, bár csak az Öten a mennyországban-t olvastam tőle eddig. De amiatt megvettem a többit is (Keddi beszélgetések életről és halálról, Még egy nap).
Ennek a legújabb kötetnek három főszereplője van: Albert Lewis rabbi, vagyis a Rebbe, aki megkéri Mitch Albom-ot, hogy ha eljön az ideje, ő mondja búcsúztató beszédét a koporsójánál; Henry Covington, a kábszer-dealer gengszterből lett keresztyén tiszteletes; valamint az író maga, hiszen épp eleget mesél saját életéről is – de csak annyit, amennyi szükséges, hogy megértsük a másik kettőhöz való viszonyulását.
Nagyon fontos dolgokról szól ez a könyv. Hitről, vallásról, családról, közösségről, hagyományokról, amik segítenek embernek maradni, ill. azzá válni.
Teljes cikk az ekulturán.

Autósmesék – mai mesemondóktól

Kevés dologban lehetünk evilágon olyan biztosak, mint hogy a kisfiúk szeretik az autókat. A Disney-féle Verdák rajzfilm sikere is ezt mutatta: ha az ember körülnéz bármely gyerekrendezvényen vagy játszótéren, biztos, hogy lesz egy vagy több kissrác, akin vagy akinél van olyan holmi, aminek köze van hozzá.
Ha így nézzük, a Pozsonyi Pagony biztosra ment: ha kiadnak egy autókról szóló mesekönyvet, akkor azt vinni fogják, mint a cukrot. De nem lennének azok, akik, ha nem egy egész pontosan ilyen mesekönyv kerekedett volna a dologból. Ők ugyanis megkértek egy tucatnyi valamirevaló mai mesemondót, hogy írjon mesét autókról, és az eredményt kiadták egy kötetben.
Ekultúrán a teljes cikk.

Máté Angi: Volt egyszer egy

Ebben a varázslatos könyvben 19 Volt egyszer egy van, és a legkülönfélébbek, például nyár, almafa, sün, köd, város, sósperec, sötétség, csend, láz, stb. Mindegyikre két oldal jut, és az a legkevesebb, hogy egyik sem olyan, amilyenre az ember számít. (...)

Máté Angi lenyűgöző, költői képzelőerővel mesél, látszólag úgy, mintha épp akkor jutna eszébe, amit leír, hirtelenül, de közben lehet a meséket úgy is olvasni, mint kis rejtvényeket, amiket meg lehet fejteni. De ez mind semmi ahhoz képest, hogy mit meg hogyan mesél! Olyanokat mesél, hogy például egy kő arról álmodozik, bárcsak valaki párnának használná, de hát ugye ahhoz ő túl kemény.
És hogy hogyan?! Úgy, hogy abban vénöreg mesélők hangját hallom, meg Lázár Ervin játékosságát, Weöres Sándor verseinek dallamosságát, csak épp prózában. Vagy ahogy a nyelvet már elsajátított, ám azzal még kísérletező gyermekek beszélnek néha. Prózaversek ezek alighanem, gyönyörű szépek. Meséi sorait mintha neszekből szőné, hangokból, zajokból, ízekből, hőmérsékletekből, érintésekből, minden érzékszervet használva, emlékeket ébresztve teljességükben.
Teljes cikk az ekultúrán.

Eion Colfer: Ja, és még valami…

Az Arany Szív nevű űrhajó valószínűtlenségi hajtóművét még csak be sem tudná indítani az a hír, hogy a már eddig is öt részes Galaxis Útikalauz stopposoknak trilógiát annak ellenére is folytatják, hogy az írója, Douglas Adams meghalt.
Ilyen korban élünk, az irodalom is üzlet, de persze ilyen erővel a millió formában feldolgozott és lenyúlt népmesék megannyi névtelen szerzője is jelentkezhetne a jogdíjaiért, meg hát már hozzászoktunk. Szemünk sem rebben, bár remélem, sosem kell megérnem, hogy A Gyűrűk Urának valaki más folytatást ír… No mindenesetre Adams özvegye kimondottan Eoin Colfer-nek adott engedélyt, hogy megszentségtelenítse, ja, nem, folytassa férje örökségét, és Colfer, ha úgy vesszük, elég jól teljesített.
Ekulturán a teljes cikk, érdemes elolvasni, nagyon vicces lett... :)

Frances Mayes: Édes élet Itáliában + Szép Toszkána

Frances Mayes egy amerikai egyetemi tanár és professzor, költő és író, akit világhíressé a Napsütötte Toszkána című könyve tett. Az eredetiben 1995-ben megjelent, lényegében önéletrajzi műben azt meséli el, hogy egy csúf válás után mint talált rá Olaszországban egy eladó, lerobbant villára, mint vette meg, újította fel, hogyan ismerkedett össze a helyiekkel (ideértve embereket, szokásokat, épületeket, állat- és növényvilágot, és így tovább), és tette mindezt úgy, hogy sok-sok ezer olvasója lett.Az Édes élet Itáliában szinte egyenes folytatása a Napsütötte Toszkánának, bár akadnak különbségek is.Frances továbbra is részletekbe menő alapossággal írja le, mint telnek napjaik tavasztól nyár végéig, és néha télen is Bramasole nevű villájukban, illetve a közeli Cortonában, ami Olaszország oly’ sokat emlegetett, gyönyörű vidékén, Toszkánában található.
Teljes cikk az ekulturán.

A két önéletrajzi, útleírós, receptekkel tűzdelt könyv óriási sikert aratott, így logikus lépés volt egy képesalbumot is kiadniuk. Szerencsére azonban a Szép Toszkána ennél jóval több. Először is, Frances a maga már jól ismert stílusában jó adag szöveget is írt a képek mellé, sőt inkább úgy mondanám, a képek illusztrálják az ő mondanivalóját, és nem fordítva. Másrészt a fényképek (Bob Krist illetve Frances művei) sem feltétlenül azt adják, amit bármely másik, Toszkánát bemutató fényképalbumtól kapnánk. Nem csak a jól ismert turistalátványosságokat mutatják be, sőt, inkább és elsősorban a helyiek életére koncentrálnak.
Erről is van cikk az ekulton.

Interjú Böszörményi Gyulával

Böszörményi Gyula nevét a legtöbben a Gergő és az Álomfogók ímű regénnyel kezdődött sorozat kapcsán ismerték meg. Ám írónk azelőtt is, azóta is számos művel gazdagította a magyar irodalmat, s messze nem csak a gyermek/ifjúsági vonalon.
A nemrégiben befejezett Rémálom-könyvek című trilógiájáról a borítók alapján könnyen gondolhatná bárki, hogy a vámpír-gothic-emo divathoz van köze, ám elég akár egyetlen fejezetet elolvasni, hogy kiderüljön, itt sokkal súlyosabb problémákról és gondolatokról van szó, mint hogy holmi tinilánykák mint epekednek jóképű vámpírok illetve vérfarkasok után. Volt miről kérdeznem Gyulát.
Az interjú az ekulton.

Eredet (Inception)

Van egy régi kínai tanmese egy pillangóról, aki azt álmodja, hogy ember, aki azt álmodja, hogy pillangó, és így tovább.* Gondolom, ez a Kr.e. 4. századból származó bölcsesség lehet az Eredet eredete, bár Platóntól Descartes-on át Freud-ig meg Jung-ig egy halom gondolkodó meg megfejtő elképzeléseit is bele keverhették. De azért ne felejtsük el, hogy ez csak egy mozifilm, ami szórakoztatni akar. Jelentős sikerrel, engem legalábbis.

Christopher Nolan rendező, aki újraértelmezte és –teremtette Batmant, nem először ás az emberi psziché mélyére. Egészen sajátos rendező ő, aki a széles közönségréteget is megérintő, mégis mélyebbre ható filmek mestere. Az Eredet is ilyen: látványos akciójelenetekkel van tele, mégis elgondolkodtat.

A történet szerint megfelelően képzett tolvajok képesek mások álmaiba behatolni, és onnan információkat lopni. Ezt teszi Dom Cobb (Leonardo di Caprio) és csapata is, mígnem olyan megbízást kapnak, ami közel lehetetlen, ám Cobb, személyes okokra hivatkozva (ti. különben tán sosem láthatja a gyerekeit) mégis elvállalja: nem kivenni kellene valakinek a tudatából valamit, hanem ellenkezőleg: betenni oda (pontosabban a tudatalattijába). Egy gondolatot, de olyat, ami amúgy meg sem fordulhatna a delikvens fejében. Ebből aztán lesz egy álom-az-álomban-az-álomban fogócska, és az egyszeri néző nem is tudja, min csudálkozzon jobban: a látványon, vagy azon, hogy most mi is történik. Pedig alapvetően nem olyan bonyolult, Nolan tökéletes logikával építi fel az egészet, hogy nem lehet belekötni, hacsak nem kívülről, de akkor meg kiesünk a filmből, és oda a varázs, és ilyen jegyárak mellett ez baromság volna, s különben is, aki szkeptikus meg csak a hibákat keresi, az menjen neki a valóságnak.

Szóval az Eredet el tudja varázsolni a nézőt, minden tekintetben, és mindegy, mikor jössz rá, hogy ez meg az miért volt, meg hogy lesz, mikor annyi gondolatot hordoz. Mert hordoz, és igazán csak a befogadón múlik, hogy mit vesz le belőle. Volt, aki úgy jött ki a moziból, hogy ilyen hülyeséget hogy lehet kitalálni. Pedig micsoda részletek vannak itt! Pl. azon is mennyit lehet filózni, hogy milyen lenne, ha a pároddal kettesben felépíthetnél egy világot, az álmaid világát, és ott élhetnél. És közben ez egy hazugság lenne, mivel tényleg álomban építetted. Avagy: mi is a valóság? Mert olyan hatással is lehet az emberre a film, hogy a moziból kilépve mindent furcsának talál, és megkérdőjeleződik számára a valóság. Lehet, hogy ez itt mind csak egy álom, nem? Egy rakás keleti tan meg vallás állítja ezt.

Szerintem maga a film is egy incepció, egy beépítendő gondolat. Pont arról, amit itt fentebb leírtam. Belépő szint a keleti filozófiákhoz, de lehet, hogy másnak meg a pszichológiai vonatkozások jönnek be (Cobb és neje, ugye – Marion Cotillard olyan jó!), vagy az, hogy M.C. Escher műveit látja viszont mozivásznon, vagy akár a – most, hogy mondják, tényleg – James Bond-os akciójelenetek. Meggyőződésem, hogy mindenki azt érti ebből is, amire épp kész az elméje, de az Eredet elültethet benne valamit (pl. hogy érdemes megkérdőjelezni néha, hogy amit érzékel, az valóság-e, mint ahogy az álmot is valóságosnak éljük meg, míg benne vagyunk), ami aztán, ha egy szinttel mélyebbre hatoló gondolat jön vele szembe, akkor aktivizálódik, felismeri a mintát, és jobban megérti. Igen, ez elképzelhető. És lehet menni innen ezer irányba, hogy pl. ha az álomban lehet alkotni, itt vajon lehet-e, vagy hogy pszichés problémákat hipnotizált vagy álomszinteken lehet-e megoldani, és így tovább. De ezek csak lehetőségek. Nincsenek benne magában a filmben.

A film ugyanis nem több, s nem kevesebb, csak egy jó film. Kicsit többet ad, mint a Mátrix, bizonyos értelemben kidolgozottabb vagy összeszedettebb is, de attól lesz valamivé, ha mi beleképzelünk valamit, és azzá lesz, aminek képzeljük. És ezt Nolan nagyon jól tudja. Ezért teheti meg, hogy néha a nézőkre is kikacsint, vagy akár szivatja is őket, ld. zárójelenet. És ezért is tartom őt nagyra: akármilyen sokat magyaráz a filmje, valójában egy halom kérdésre nem ad válaszokat az ember szájába, hanem provokál, hogy keresd meg a sajátjaidat.

Ui.: A film honlapján letölthető egy képregény, ami megvilágít egyet s mást.

* „Egyszer régen én, Csuang Csou azt álmodtam, hogy pillangó vagyok, csapongó pillangó, amely szabadnak és boldognak érzi magát, s mit sem tud Csouról. Hirtelen azonban felébredtem, és íme, én voltam az, a valóságos Csou. Most aztán nem tudom, vajon Csou álmodta-e, hogy pillangó, vagy talán a pillagó álmodja éppen, hogy ő Csou? Pedig Csou és a pillangó között biztosan van némi különbség. Íme, ezt nevezem a dolgok (wu) átalakulásának (hua).” (Tőkei Ferenc fordítása)

Ani Csöjing Drolma: A szabadságért szól a hangom

Ani Csöjing Drolma (angolos átírással Choying) egy Nepálban élő tibeti buddhista szerzetesnő, akit szerte a világon nagyon sok helyen ismernek és szeretnek, méghozzá azért, mert számos helyen énekelte már vallásos dalait, a maga döbbenetes, gyönyörű hangján.

Engem a hideg is kirázott, mikor először hallottam énekelni, de jó értelemben. Nálunk alig ismert, de a Könyvfakasztó Kiadó gondozásában megjelent önéletrajzi könyve remélhetőleg változtatni fog ezen.

Ani egyszerű stílusban, őszintén meséli el, milyen is volt az élete, miért állt szerzetesnek, hogyan és miért kezdett el énekelni, mint élte meg az egyre növekvő sikereit – és mire is fordította az egyre növekvő összegeket, amiket fellépéseiért, illetve a CD-iből származó jogdíjakként kapott.

Ani Csöjing Drolma szegény katmandui családba született, mindkét szülője tibeti menekült volt, ám nyomban el is oszlat egynémely illúziót arról, hogy minden tibeti mélységesen a buddhista eszmék szerint él.
Merthogy apja brutálisan verte előbb az anyját, majd mikor már egy kicsit felnőtt, Anit is. Attól még vígan gyártotta, mérgező gőzökbe burkolózva, a kis buddhista szobrokat, és a közösség elismert tagja volt, ám odahaza bármi ki tudta hozni a sodrából, és frusztrációját családja nőtagjain vezette le.
Meg is tehette, ugyanis a tibeti-nepáli hagyományok szerint a feleség, illetve lány feltétlen engedelmességgel tartozik a férjnek, illetve apának, aki azt tehet velük, amit akar. Ahogy cseperedett, Ani úgy vált egyre inkább családja rabszolgájává, részint, hogy imádott anyját segítse, részint, mert öccseinek és bátyjának nem kellett annyit dolgozni a ház körül.

Az egyetlen kiút a nyomorból és a megaláztatásból az lehetett, ha szerzetesnek áll a közeli Nagi Gompa kolostorban. Ez sem ment egyik napról a másikra, ám ott igazi otthonra talált, mi több, ezzel a szülei számára is nagy jót cselekedett, hiszen szerencsét és jó karmát jelent, ha valakinek a családjában szerzetes van. Bölcs és szeretetteli mestere, Tulku Urgyen Rinpócse pedig nem csak a magával hozott külső-belső sérüléseket, és az azok túlélésében segítő belső erőt látta meg Aniban, hanem a tehetséget is az énekléshez.

S mivel a kolostorba nyugati emberek is jártak (még Steven Segal is!), Ani-nak megvoltak a szükséges „véletlenek”, hogy hangja eljusson Amerikába. Előbb zenésztársakat talált magának, majd elindulhatott az első amerikai turnéja, illetve elkészülhetett az első albuma. A közönséget pedig mindenütt el tudta kápráztatni.
A befolyó pénzeket, illetve a különféle gazdag mecénások adományait Ani egy lányiskola megalapítására fordította, hogy segítsen a hozzá hasonlóan nehéz sorsú tibeti, illetve nepáli lányoknak, hogy kiemelkedhessenek a nyomorból.

Amilyen óriási és megható mindez, annyira közvetlen természetességgel ír Ani Csöjing Drolma. Nem játssza meg magát egy pillanatra sem, pl. azt sem titkolja, hogy szereti a bollywood-i romantikus filmeket, meg pl. a Titanic-ot.Nem szégyelli elárulni, hogyan csodálkozott rá a nyugati világra, mikor először tette ki a lábát hazájából. Sőt, saját értékeivel is tökéletesen tisztában van – enélkül az önbizalom nélkül ugyan mire is vihette volna?!

De azt sem hallgatja el, hogy voltak és vannak ellenlábasai, olyanok, akik szerint botrányos, hogy egy szerzetesnőből sztár lett, hogy így énekel (és néha táncol), és így tovább.
Ám a Dalai Láma is áldását adta mindarra, amit csinál, és ez nem is olyan meglepő, hiszen épp Tendzin Gyaco volt az, aki elkezdett nyitni a nyugati világ felé, minden támogatást megadva mindenkinek, aki a tibeti buddhizmust, illetve kultúrát igyekszik megismertetni a más kultúrájú emberekkel. És elképzelni sem tudom, miféle fura szerzetnek kell ahhoz lenni, hogy hidegen hagyja az embert Ani Csöjing Drolma éneke...

De minden közvetlensége és egyszerűsége mellett is valami mélységes szeretet és bölcsesség árad Ani soraiból. Másféle, mint a különféle Rinpócsék meg a Dalai Láma írásaiból, valami nagyon nőies és gyakorlatias, ami Ani tetteiben is tökéletesen megjelenik. Az a fajta erő és tettrekészség, ami alighanem tényleg csak a nőkben van meg. Azt gondolnám, elsőként az anyákban, de hát ez a szerzetesnő anyatigrisként küzd az Arja Tara iskoláért.

Mindezek mellett a könyv szinte szót sem ejt Tibetről, illetve arról, amit Kína művelt az országgal. Az átjön, hogy sokan, akik Nepálba menekültek, ivásba menekültek, és nem tudnak mit kezdeni az életükkel, de ez minden. Ani, aki már Nepálban született, nem okolja a kínaiakat, egyszerűen azzal a helyzettel igyekszik kezdeni valamit, és kihozni belőle a lehető legjobbat, amiben éppen van. A mi kicsiny országunk népének jó része is tanulhatna tőle... (És ezért nem is értem, hogy miért kellett, ha halványan is, a Potala palotát és az előtte masírozó kínai katonákat tenni a borítóra.)

Ez a könyv nem buddhista bölcsességek tárháza (bár az is akad benne bőven), hanem az akarat és a hit csodáinak újabb bizonyítéka. Pontosabban annak, hogy ha ezek kellően erősek, és ezek irányítják a cselekedeteinket, akkor valóban hegyeket lehet megmozgatni. Nem kell hozzá buddhistának lenni, hogy élményt adjon, ahogy Ani dalai is vallástól, nyelvtől, bármiféle hovatartozástól függetlenül megérintik az embert, merthogy a szívre- és a lélekre hatnak. Remélem, előbb-utóbb nálunk is fellép majd! A kiadó már dolgozik azon, hogy legalább a CD-i kaphatóak legyenek.
Itt meghallgatható egy interjú a magyar kiadóval a könyvről.

Kiadó: Könyvfakasztó Kiadó
Kiadás éve: 2010
Fordító: F. Joannovics Mária
Eredeti cím: Ma voix pur la liberté
Oldalszám: 196
Ára: 2680 Ft

A kedvenc dalom:

Celia Rees: Sovay - Az útonálló úrilány

Bár Celia Rees messze nem kizárólag történelmi ifjúsági regényeket ír, úgy fest, ezek mennek neki a legjobban, és a Sovay is ilyen.
Úgy tippelek, leginkább az általam még nem olvasott Kalózok!-hoz hasonlít, csak míg abban kalóznak áll a főszereplő majdnem-felnőtt lány, itt útonállónak csap fel – amúgy még az évszázad is stimmel.
Aki vonzódik a a XVIII. század végi történelemhez, ill. az akkori Angliához és Franciaországhoz, az különösképp élvezni fogja a regényt. De azért nem ez Rees legjobbja.
Teljes cikk az ekulton.

Celia Rees: Bűbájos Mary + Farkasszem

A Bűbájos Mary volt Celia Rees első igazi bestsellere, de olyannyira, hogy például a Guardian 12 legjobb gyermek/ifjúsági regény listájára is felkerült. Nálunk 2003-ban jelent meg, akkor sokak kedvence lett, és kis utánajárással még ma is megkapható itt-ott.
A 1659-ben kezdődő történet egy Mary nevű árva naplója, aminek lapjait egy ágytakaróba varrva találták meg 300 évvel később. A lány 14 éves, amikor nagyanyját boszorkányság vádjával kivégzik, s neki is menekülnie kell a cromwell-i korszak forrongó, szélsőségesen puritán felfogású Angliájából. Egy titokzatos jóakarója feljuttatja őt egy Amerikába tartó hajóra. A vadregényes Új-Angliába kerül a lány, a későbbi boszorkánypereiről elhíresült Salem-be, amit azonban maguk mögött hagy csaknem a teljes puritán közösség, amely a hajón érkezett. Ahogy telik az idő a babonák és félelmek közt őrlődő, fanatikusan vallásosak egyre több kivetnivalót találnak személyében és viselkedésében, és ez végül elvezet ahhoz a kifejlethez, amit az olvasó már az elején megsejt.

A Farkasszem című folytatás ott veszi fel a fonalat, ahol az előzménye elejtette: az üldözött Mary Newbury épp megfagyni készül az erdőben. Ám neki nem ez a sorsa, megmenekül, egy szellem, illetve indián barátai segítségével. A törzs befogadja, és Mary olyan boldog, mint soha azelőtt – ám sajnos ez nem tart sokáig… De a kötet még eddig sem jut el, máris vált napjainkra, ahol egy Agnes nevű indián egyetemistának látomása támad Mary-ről, illetve ahol egy bostoni antropológus, Alison Ellman Mary történetének folytatását igyekszik felkutatni, nem is minden eredmény nélkül, hiszen számos szereplőnek bukkant már a nyomára, épp csak a legfontosabbról nem talál semmit...
Gyönyörűen írja le Rees azt az ősi vonalat, ami az indiánok között, úgy fest, mindmáig fennmaradt, a sámánisztikus szertartásoktól kezdve a nők öröklődő hagyományain át a természet szeretetéig. Mary története pedig lényegében épp olyan, mint egy halom másik indiános sztori, ha úgy tetszik, a Farkasokkal táncoló-val az élen. Ami egyénivé teszi, az az, hogy női szemszögből és -empátiával meséli újra.
(Klikk a könyvek címére az ekultura.hu-s teljes cikkekért!)

R.Goscinny – A.Uderzo: Asterix, a gall

Asterix képregényeken nőttem fel. Nekem senki be nem adhatja, hogy a képregény nem lehet tartalmas szórakozás, olyan, amiből az ember tanulhat is, és hogy nem egy külön műfaj, ami önmagában is remekül megállja a helyét, és olyat ad, amit más művészeti ágak nem tudnak pontosan így (amit az is bizonyít, hogy készült egy halom rajzfilm és három élőszereplős mozi Asterix sztorikból, s ezek egyik-másika – főleg a Kleopátra küldetés – jól sikerült, azért a képregény eredeti varázsát egyik sem adja vissza). Vagy hogy a képregény elkorcsosítja az ember olvasási szokásait. Én vagyok az élő példa, hogy nem így van, mert vannak nálam nagyobb könyvmolyok, műveltebb emberek dögivel, de azért épp elég „rendes” könyvet is olvastam már.

Az apró termetű, furfangos gall hőssel, Asterix-szel a megboldogult Alfa magazinban találkoztam először, valamikor a ’80-as évek elején. Jó kis ismeretterjesztő újság volt az, de ahogy a többség, leginkább én is azért vártam remegve a két havonta megjelenő lapot, hogy a gallok újabb kalandjait olvashassam. Volt amúgy korábbi kiadása is, egy újvidéki kiadónál, de nekem az Alfa-féle verzió marad örökre a szívem csücske, szerintem annak volt a legjobb a fordítása, bár el kell ismerni, az a változat is mókás volt, amelyikben rímekbe szedtek mindent (az volt az újvidéki). Az alfás, Tímár György-féle fordítást sírom vissza most is, pedig ez a min. 4. verzió (egyben a 2. az Egmonttól, akik 2000 körül hiába próbálták újra beindítani a sorozatot) sem rossz. A honi képregényes színtér egyik nagy guruja, Bayer Antal fordította, és szerencsére átvett egy s mást az Alfa vonalról is. Az is pozitív, hogy igyekeztek minél kevesebb kitakarást alkalmazni, ezért a kötet végére raktak egy halom jegyzetet.

Asterixék történetei i.e. 50 körül játszódnak, mikorra Vercingetorix gall vezér letette a fegyvert, s így Julius Caesar elfoglalta egész Galliát – azazhogy nem az egészet. Egy aprócska gall falu ott balra fenn a csücsökben még mindig tartja magát. A rómaiak egyszerűen képtelenek meghódítani, és ennek oka Asterix, valamint nagyra nőtt barátja, Obelix, továbbá Panoramix (Magicoturmix) druida, na meg az ő csodás varázsfőzete, ami emberfeletti erőt kölcsönöz elfogyasztójának, s mellesleg számos ízben el tudja készíteni, és mindegyik nagyon finom.

Ez az első füzet pontosan erről szól, meg hogy a rómaiak megpróbálnak rájönni a gall erő titkára, de persze a fifikás kelta-származékok jól kibabrálnak velük. Messze nem ez a sorozat legjobb története, sőt, az összetéveszthetetlen stílusú Uderzo rajzai is változtak később, de alapnak így is kiváló. Már itt megmutatkozik, hogy Goscinny humora nem merült ki annyiban, hogy Bud Spencer filmeket idéző bunyókkal pakolja tele a sztorit. Azok ma már nyilván kevésbé késztetnek kacajra, de a páratlan nyelvi humor, amihez számos képi poén is társult, máig az egyik legszórakoztatóbb képregénnyé teszi az Asterix sorozatot.

Ami a belészőtt tudásanyagot illeti, volt, amikor a vicc kedvéért olyasmit tettek bele, ami nem történhetett meg az adott korban, de összességében az ókori történelemről, viszonyokról rengeteget fel lehet szedni az Asterix-ből, de még egy rakás latin kifejezést is.

Októberre ígéri az Egmont kiadó a következő részt, szóval nem sietik el, de inkább haladjanak fontolva, és jussanak el a legvégéig, ami eddig senkinek nem sikerült magyar nyelven, mint hogy megint feladják!
(Akinek pedig vannak eladó Alfái, az lesz szíves írni nekem! Szégyenszemre nincs meg mind…)

Neil Gaiman: A temető könyve

Az Amerikai istenek óta ez a legjobb Gaiman könyv. Egy Senki Owens nevű fiúról szól, akinek szüleit és testvérét meggyilkolják, ám ő, az akkor még kisbaba megmenekül, és egy régi temető lakói fogadják maguk közé. A holtak szellemei között nő fel, megtanulja különféle fortélyaikat (például képes szinte láthatatlanná válni, meg falakon átmenni), és jobbára remekül érzi magát, ám ahogy nyiladozik az értelme, úgy válik egyre kíváncsibbá a külvilágra. Csakhogy nevelőszülei, illetve gyámja (aki vámpír) óva intik attól, hogy elhagyja az ódon temetőt, ugyanis a gyilkos még mindig ott van valahol kinn, és a fiút keresi. Nem mintha lakhelye teljesen biztonságos volna, meg aztán néhanap járnak oda élő emberek is…
Teljes cikk az ekulturán.

Tiziano Terzani: A vég nekem a kezdet

A könyv alcíme Apáról fiúra - az élet nevű nagy utazás története, s ez olyasmi, ami manapság, hogy mindkettő vagyok, pláne érdekel, de az hamar kiderült számomra, hogy ez nem egy újabb bölcsesség gyűjtemény, hál’ Istennek. De nem is egy átlagos életrajz, például mert a világtól orsignai kis kunyhójába visszavonult, rákban szenvedő, haldokló Tiziano Terzani a fiával, Folco-val beszélget, és utóbbi jegyzi le szavait.
Terzani, bár nálunk nem jelent még meg könyve, neves újságíró volt, aki könyveket is írt, s élete vége felé egyre inkább a keleti spiritualitás felé fordult. Bejárta a Távol-Kelet zömét, a Der Spiegel-nek tudosítótt a vietnami illetve a kambodzsai háborúról, Japánból, Kínából, Tibetből, Indiából, stb. Végtelenül őszintén beszél mindenről, s közben kirajzolódik egy olyan ember portréja, akinek mindig volt egy jó sztorija, aki nyilvánvalóan közkedvelt és „menő” volt, és ezt tudta is magáról, ám tisztában volt saját gyarlóságaival, korlátaival is.

Elgondolkodtató könyv, teljes cikk az ekulturán.

Nádori Lídia: Sárkány a lépcsőházban

Ez a mesekönyv egy igazi gyöngyszem. A főszereplő Jancsi, aki az elején, épp Szilveszterkor születik meg, néhány oldalon belül 4 évessé cseperedik, és aztán ebben a szép korában láthatjuk őt és a vele megeső kalandokat. Amik egyfelől teljesen átlagos, hétköznapi események, még az is, sajnos, hogy a szülei elválnak, vagy hogy a nagymamája meghal, ám Nádori Lídia egyszerűnek ható, ám páratlan mélységeket hordozó szövege és Kun Fruzsina annál inkább művészi és különleges perspektívájú, textúrájú és színvilágú képei megmutatják, hogy is éli meg mindezt egy gyermek. De olyan erővel, hogy a saját, hol hasonló, hol nagyon is különböző emlékeimet idézik fel, ízekkel, illatokkal és szagokkal, mindenestül.

Teljes cikk az ekulturán.

Ranschburg Jenő: Gyerekségek

A neves gyerekpszichológus, Ranschburg Jenő verseskötetében a költemények zöme egy adott, bár elképzelt óvodás kisfiú életéről szólnak, egyes szám első személyben, és pontosan olyanok, ahogy egy ilyen korú gyermek gondolkodhat és érezhet. És igen, kemény témákat érintenek a versek, hiszen a fiú szülei elválnak, nagyapja meghal… Ilyenformán talán nem is annyira gyerekeknek, mint inkább a szülőknek való ez a kötet. Mert egyértelműen segít abban, hogy a felnőttek megértsék, mi zajlik a kicsik lelkében és elméjében, mint élik meg mindazt, ami velük és körülöttük történik. S teszi mindezt olyan letisztult módon és nyelvezettel, amiben egy fia pszichológiai kifejezés nincs, bárki megértheti, aki maga is volt gyerek.

Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Marie Phillips: Csintalan istenek

A kezdő írónő, Marie Phillips elgondolkodott: mi lenne, ha a görög istenek, akik egy részére bizonyára a legtöbben még emlékeznek általános iskolai tanulmányaikból, még ma is élnének. De nem ám úgy, mint régen – hiszen ha úgy élnének, akkor ma is virulna számos kultuszuk. Csak ugye az a helyzet, hogy nem hogy kutya nem áldoz már nekik, de az emberek többségének gőze nincs róla, kik voltak, milyen hatással voltak az európai kultúrára.
Így aztán az Olümposz egykori, jobbára csúful egoista lakói manapság London északi részén élnek egy lepukkant lakásban, jószerével egymás hegyén-hátán. A szépség istennője, Afrodité telefonszex vonalat üzemeltet, Artemisz kutyasétáltatással tengeti napjait, Apollón egy tévés jós-show-t próbál beindítani, Erósz rátalált a szívében Jézusra, Zeusz ellenben hosszú évek óta nem mozdult ki a szobájából, és így tovább.
Teljes cikk az ekultura.hu-n.

Clive Barker: Szex, halál és csillagfény

Őszintén szólva nem vagyok egy nagy horror rajongó. Valahogy H. P. Lovecraft művei után csak nagyon kevesen tudtak megfogni, és szívesebben olvasom a gótikus rémtörténeteket meg a horror elemekkel tarkított dark fantasy-t, mint a színtiszta horrort. Már ha létezik ilyen. Hiszen a horror, ahogy a többi irányzat sem, nem egységes valami, nem szól mind merő belezésről és gyilkolászásról. És hogy ez így van, arról Clive Barker is tehet.

Igaz, Barkertől is messze többet mondanak nekem a fantasy-elemekben gazdag művei (például Korbács, Abarat), mint például a Pokolkeltő (amiből a híres Hellraiser film készült), ezt a könyvet azonban, amiről írok, mégis majd’ két évtizede várom már. Merthogy ez a Barker korai novelláit összegyűjtő, legendás Books of Blood, azaz Vérkönyvek sorozat első kötete. A hat részes széria pedig nem csak a horror irodalomra volt felmérhetetlen hatással, de számtalan metal zenekart is megihletett. Stephen King ennek kapcsán mondta: „Látom a horror jövőjét, a neve Clive Barker.”
Teljes cikk az ekulton.

Tony Parsons: A kedvenc feleségem

Tony Parsons az Apa és fia című regényével futott be, nálunk is, és eltekintve a legutóbbitól (Nem lehetsz angyal…), mely a ’70-es évekbeli punk zenei színtérnek állít szubjektív emléket, mindegyik könyve a családról, szeretetről, házasságról és szülőségről szól (de egy kicsit még a punkos is). Az új könyv címe is jelzi, hogy most sincs másként.

A regény főszereplője egy angol ügyvéd, a szegény sorból származó Bill Holden, aki Becca nevű felesége ösztönzésére kis családjával (4 éves lányukat Holly-nak hívják) Shanghajba költözik.

A bámulatos fejlődést mutató Kína egyik legnagyobb városában minden esélye megvan rá, hogy sokra vigye, pláne, hogy nem fél a munkától, azzal azonban nem számol, hogy a jó kereset mellett nehézségek is jöhetnek.
Teljes cikk az ekulton.

David Gilmour: Filmklub

A könyvet író David Gilmour nem azonos a Pink Floyd énekes-gitárosával: ő egy kanadai filmkritikus, író és tévés személyiség. A Filmklub pedig olvasmányos memoár, mely egyrészt filmekről szól, amiket Gilmour kamasz fiával együtt megnézett, másrészt arról, mit jelent apának, férfinak, kamasznak lenni.
A teljes cikk az ekulturán.

MetalFest: Lamb Of God, Nevermore, Csillebérc, 2010. május 21.

Valahogy a Hammer szervezte fesztiválok, legalábbis a nagyszabásúak, mintha el lennének átkozva. A Summer Rocks öt évnyi gürcölés után állt a földbe, most meg itt a MetalFest, de előtte egy héttel Metallica, utána Kiss, közben meg Pannon Feszt is. És mellé még ez az istenverte időjárás. Ha úgy vesszük, ehhez képest egész sokan voltunk...

Csak két bandára tudtam/tudok kimenni, azokon kívül mást meg sem néztem, igaz, a kisebb színpad úgy 500 méterre van a nagytól, és abban a sártengerben amúgy sem volt kedvem sokat korzózni. Az az erdős, budai rész amúgy gyönyörű, és bár sosem jártam Csillebércen, amikor beléptem az úttörő tábor területére, egy pillanatra megcsapott a nem is olyan régmúlt szelleme. Enyhén kísérteties értelemben. De attól még fesztiválhelyszínnek teljesen jó, és külön jó pont a nagyszínpadot és nézőterét fedő sátorért, anélkül pusztulat lett volna...
Minden eddigi magyar Nevermore koncert ütött, de azt, amit most éreztem, még soha korábban. Mivelhogy most láthattuk először a bandában gitározni Vörös Attilát. Már a buli előtt beindult az Attila-Attila kórus, ami közben is többször megismétlődött. Felemelő, torokszorító, egyben ujjongós érzés volt látni ezt a fiatal arcot az egyik legnagyobb kedvencem soraiban, ahogy királyul tolja a megveszekedett témákat. Tényleg, annyi gáz van országban-világban, hogy annyira lehet örülni bárminek, ami jó, de ez, hogy egy magyar srác gitározik a Nevermore-ban, ez több, mint jó, ez ott van a 3 legjobb dologban, amit a metal kapcsán megéltem. Attila is boldog volt, annyit mosolygott és úgy, hogy ha a nap rásüt a fogára, mind ott vakulunk meg! :)
Ezzel együtt nem volt tökéletes a koncert, sőt. Nem a csapat miatt, ők még mindig iszonyat módon zúznak. De a korai időpont, a relatíve rövid fellépési idő és a hangzás is ellenük dolgozott. Ha ugyanazt megkapták volna, amit aztán a Lamb Of God, akkor ez a buli is ütött volna akkorát. De mindegy, az igazi ünneplés majd ősszel lesz, ha visszajönnek a turnén!
A program egy standard, meglepetések nélküli best of volt, 4 újjal: Your Poison Throne, Emptiness Unobstructed, The Termination Proclamation, The Obsidian Conspiracy. Mind jó volt élőben, de a címadó a legjobb: pont úgy kirázott tőle a hideg, mint a hasonló, csak jóval hosszabb This Godless Endeavor-tól, ami most nem volt. A nyitó Beyond Within-t és a River Dragon Has Come-ot még félig-meddig tönkrevágta a hangzás, ami aztán is csak kevéssel lett jobb. Márpedig ez a zene kásás sounddal nehezen élvezhető. De így is király volt, ha más nem történik, csak Attila feljön és ránk vigyorog, már azért is megérte volna :)
Hogy a Deathstars mi a jó büdös francot keresett két ilyen banda között, azt nem tudom. Nagyjából félévente fellépnek nálunk, és biztos jók és népszerűek, de személyes sértésnek fogom fel, hogy a Nevermore előttük kellett, hogy játsszon. Viszont így legalább egy halom haverral, ismerőssel beszélgethettem, amiben úgyis ritkán van részem.
Aztán jött a Lamb Of God, és letarolt mindent. Ez az Isten Báránya nem elveszi, hanem a képünkbe vágja a világ bűneit... Az első pillanattól iszonyatos hangerővel szóltak, de mellé jól is. A koncert közben azon filóztam, hogy nem számítva a Machine Head Through Ashes of Empires albumát, meg a The Haunted-et, ez a Virginia állambeli banda a legjobb, ami a thrash metal utóbbi tíz évében történt. Ők sem kő fiatal csókák már, John Campbell basszer és Mark Morton gitáros pl. bármikor beszállhatna az Apostol együttesbe, amennyiben a bibliai méretű szakáll a kritérium :) 40-hez közeledő fazonok, akik valami zseniális módon keverik az old school thrash-t a Panterás modernebb, groove-os dolgokkal ill. a hardcore kompromisszum mentességével, és olyan elementáris erejű dalokat írnak, amik nem pusztán lezúznak, de meg is ragadnak az agyban. Minden nóta sütött, kivétel nélkül, de azért a Sacrament-es Redneck-nek és a Wrath-os Contractor-nak örültem a legjobban. Nem aszondom, pár kedvencem kimaradt, de ha tovább játszanak, ott maradok a betonon, az meg kinek jó? Nekem nem. Egyetlen bajom volt csak, azon kívül, hogy még másnap is csengett a fülem, és nem tudtam felvenni, az, hogy az alap „fuckin’ good közönség vagytok” meg „zúzzatok madörfakörz” szövegeken kívül Randy Blythe nem igen kommunikált. Nem vártam tőle prófétálást, de valahogy a Testament meg Death Angel koncertek barátságosabbak. Igaz, ő legalább nem volt olyan goromba antiszociális, mint a Haunted-es fószer. Ezzel együtt úgy tippelek, hogy ennél jobb METAL koncert nem igen lesz ezévben (függetlenül attól, hogy én nem sokra jutok majd ki). Na jó, talán a Nevermore ősszel!
Fotók: Wera

Cory Doctorow: Kis Testvér

Neil Gaiman azt mondta (ott van a kötet hátsó borítóján), hogy szerinte csodálatos és fontos ez a regény, és hogy reméli, hogy minél több fiatalhoz eljut, „hogy terjessze az egészséges kételkedés eszméjét.” És ezzel 100%-ban egyet tudok érteni.

Alighanem mundane sci-finek (lásd még Geoff Ryman: Levegő), vagy 95%-ban létező cyberpunknak is nevezhető ez a történet, olyannyira valóságos, olyannyira kevés benne az, amit az írói képzelet alkotott. Igaz, San Francisco hídját nem robbantották fel terroristák, de 9/11 után ez is simán elképzelhető. Ez az esemény, az Amerikát ért 2001. szeptember 11-i terrorista támadás alapvető meghatározó eleme ennek a regénynek – de nem maga az esemény, sokkal inkább az, ahova vezetett. Fiatalokról szól, akik szeretnének élni, de a terrorizmus elleni harcnak nevezett állami kontroll miatt úgy érzik, erre nincs igazán lehetőségük, személyiségi és szabadságjogaik csorbulnak, és a maguk módján szállnak szembe a Rendszerrel.
Ütős könyv. Teljes cikk az ekulturán.

R.I.P. Ronnie James DIO

Rest in Peace, Master!

Hozzáfűzés május 19. szerdán, 9 óra körül:
Először a Riverside koncert közben, vasárnap az A38 hajón hallottam, hogy Ronnie James Dio meghalt, de mivel aznap azt olvastam a Hammer site-on, hogy a gyomorrákkal küzdő Mester még igenis él, hát nem hittem el, nem akartam. Másnapra már ott volt a hír, hogy de bizony elment, de elhinni továbbra sem tudtam, nem voltak szavaim. Hallgattam a knac.com-ot, ahol csak Dio-féle dalok mentek, a könnyeimmel küszködve, és egész mostanáig nem is sikerült összeszednem a gondolataimat. Olvastam, miket nyilatkoztak különféle zenészek, mit írt Cselő, és úgy éreztem, ehhez nem tudok mit hozzá tenni.
Most is így érzem, de le akarok írni pár dolgot, főleg azért, mert ma hajnalban (május 19.) azt álmodtam, hogy valami plázában vagyok, Dio dedikál egymagában, s csak egyre jönnek a népek, én viszont ki akarom várni a végét, hogy megkérdezhessem tőle, fogja-e a koncertjén játszani a Stars-t. Végül sorra is kerültem, feltettem a kérdést, amin csodálkozott, de mielőtt válaszolt volna, megcsörrent a telefonomon az ébresztő…


Nem mondhatom azt, hogy Dio volt az, aki bevezetett a metalba. Nekem (nem számítva korábbról egy rakás magyar bandát meg a Stones-t) a Europe volt a belépő, és előbb lettem Guns N’ Roses, Iron Maiden, majd Queensryche fan, mintsem Dio. Azért is, mert akkoriban már túlvolt a szólókarrierje legjobb lemezein, meg mert olyan közegből jöttem, ahol vagy thrash-t vagy germán speed metalt hallgattak a népek, Sabbath-fanok nem voltak a közelemben. Meglehet, épp ez a Stars nóta volt az első, amiben Dio-t énekelni hallottam. Akárhogy is, meghatározó élmény volt. Ez egy 1985-ös, Hear ’N Aid nevű jótékonysági kezdeményezés dala volt, a USA for Africa (avagy We are the World) mintájára, melyben egy nagy rakás heavy metal énekes és gitáros vett részt. Dio írta a dalt Jimmy Bainnel és Vivian Campbell-lel, és tényleg a színtér színe-java részt vett benne (még ha a thrasherek nem is). Embertelen nagy nóta, máig kiráz a hideg tőle. Mind az énekesek, mind a gitárszólók miatt. De már akkor is feltűnt, hogy Dio a legjobb, s ez azóta bizonysággá vált bennem. Vannak nagyobb kedvenceim, de ő volt a legjobb rock/metal énekes. Eleve az a bődületes erejű hang, amihez olyan csodálatos előadói tálentum is adódott. Volt szerencsém őt szólózenekarával is látni, a ’90-es évek második felében a PeCsában, meg úgy 3 éve a Heaven & Hell élén ugyanott, csak szabadtéren, és mindkét koncert örök emlék. A Párommal beszélgettünk, hogy Dio tényleg annyira zseniális volt, olyan magával ragadó, szuggesztív és páratlanul kedves, hogy egyszerűen mindenki eltörpül mellette a mai színtérről. Persze, élnek még páran a régi nagyok közül, de azt kell látni, hogy Dio nem csak a legnagyobbak meg az elsők egyike volt, de egyben olyan kivételes művész és ember is, akihez hasonló tényleg csak néhány születik, és mivel a metal alapítói közé tartozott, amiben olyan sok újat már nem lehet felmutatni, nem is érhet senki a nyomában. Külön kategória. Olyan, mint, tudomisén, Magyarországnak Árpád vagy Szent István. Nagy formátumú emberek jöttek utánuk is, de mégiscsak ők voltak az alapítók.

Azt is beszélgettük a feleségemmel, hogy valamiért azt gondolta az ember, hogy Dio nem halhat meg. Hogy ő úgy egyszerűen van, mert mindig is volt, mert alap, mert élő klasszikus és legenda, és az ilyenek nem halnak meg. Tudod persze, hogy ez nem így van, de még ha azt hallod is, hogy gyomorrákkal küzd, nem gondolod, hogy tényleg megtörténhet, hiszen akkora ikon. Lásd még Ozzy, Lemmy, Page és Plant, vagy akár Mick Jagger. És persze, hogy meghal végül mindenki. Az álombéli kérdésemre az is lehetett volna egy válasz, hogy előbb-utóbb tényleg frankón mindenki odaát lesz, aki részt vett a Stars-ban, és akkor persze majd együtt nyomhatják. Hogyne. Ez baromi jól hangzik, és jó lenne ebben hinni, még ha én történetesen nem is pont ebben hiszek. De azért elgondolkodtató ez, és nagyon is egyetértek Cselővel és Barbarával, hogy Dio halálával a heavy metal is meghalt egy kicsit. Én még elmesélhetem a fiaimnak, hogy láttam ezt az embert élőben, és ha szerencsénk van, és a világ metalt hallgató felében sokáig béke lesz, akkor még sok-sok évtized múltán is emlékezhetnek majd rá, akár tananyag is lehet (hiszen Bruce Dickinson szerepelt az ezévi angol érettségiben). Igen. De vajon azon túl is fennmarad-e a neve?
De ez talán mindegy is. Az sokkal fontosabb, hogy mennyi sok embernek adott valamit Dio. Épp a napokban gondolkoztam el rajta, hogy van egy rakás híresség, celeb, akik gyakorlatilag semmivel (vagy annál is rosszabbal: a semmi terjesztésével) keresnek iszonyat pénzeket, míg jóravaló emberek, akik mondjuk sokat tanultak, hogy aztán valamit tényleg tehessenek a társadalomért, alkothassanak valami fontosat, alkalmasint jó, ha megélnek. Vagy csak vegyünk egy egyszerű kétkezi melóst, akár egy utcaseprőt, akiről senki nem vesz tudomást, de mégis ő tehet arról, hogy adott utcában nem lépsz a kutyaszarba. Mennyivel többet ér az ő munkájuk, és milyen mérhetetlenül kevesebbet kapnak érte! És mégis, egy zenész, legyen bármekkora király, mit ad hozzá a világhoz? Legjobb esetben szórakoztat, na bumm. Attól még nem lesz kevesebb a társadalmi igazságtalanságból, a nyomorból, meg ilyenek, nem igaz? De épp Dio a jó példa rá, hogy ez mennyire nem ilyen egyszerű. Dio a dalaival iszonyatosan sokat adott, pedig az is „csak” szórakoztatás volt.
Nem tudom például, hogy tényleg ő vitte-e be a metalba a fantasy témákat, szerintem a ’71-ben kiadott, IV-es Led Zeppelin lemezen előbb volt ilyesmi (a Gyűrűk Urára ill. Szilmarilokra utaló Battle of Evermore), és elképzelhető, hogy azelőtt is voltak ilyesmik, de szóval Dio volt az, aki istenigazából behozta mindezt a heavy metalba (akárcsak az ördögvillát, ami amúgy állítólag Gene Simmons „találmánya”), magyarán aki ma ilyesmikről énekel, az mind az ő köpönyegéből bújt elő. Csak éppen míg Dio-tól mindez máig is hiteles és jó, a többségtől már inkább nevetségesbe hajlik (már bocs). József Attila sora jut eszembe: „apám szájából szép volt az igaz”. Úgy értem, hogy az ő dalaiban nem merő póz volt a hősiesség, a tartás, a menjünk, oszt vágjuk le karddal a sárkány fejét, ő valahogy hitelesen tudta ezt közvetíteni, és tudom, hogy emberek ezreinek adott ezzel erőt, energiát. Nem csak annyira volt képes, mint a metal bandák többsége, hogy fujj, ez egy ocsmány világ, dögöljön meg mindenki, avagy, hogy ne szójjá be, mert én metalos vagyok, kitartóőszintebátoréserős, hanem azt adta át, ami nagyon kevesek sajátja: a hitet, a tartást, valami nagyon-nagyon pozitívat. Uram bocsá’ szeretetet. És tényleg átadta, tényleg ott volt mindez, tényleg felemelő, katartikus élmény volt az a két koncert is, amin ott lehettem, miközben meg olyan barátságos volt ez az ember, hogy napokig ült a mosoly a képemen, amit ő ragasztott oda. Ekkora ember volt! Persze, biztos neki is voltak hibái, bűnei, mittudomén, hát mindenkinek vannak! Nem azt mondom, hogy Dio egy szent volt, vagy isten, de mondjuk metalon belül, és akként, amit mindez jelent, bizony ő nagyon közel állt hozzá, hogy az legyen. Remélem, könnyű útja van odaát, és a Fény vezérli, épp úgy, ahogy ideát a dalaiban.

Még valamit el akarok mesélni, valami személyeset, erről a Hear ’N Aid lemezről. Mert megvolt bakeliten, rajta nem csak a Stars, de egy jófajta válogatás különféle metal bandáktól. Pl. ott hallottam először Rush-t, ami szintén meghatározó élmény volt. Szóval abban az időben, ’90-’91 tájékán, unokatesóm épp a szép reményű, helyi Claymore zenekar dobosa volt, vagyis hát tanulgatott dobolni. Kölcsönadtam neki ezt a lemezt, amit hamar meg is bántam. A nagynénémnek ugyanis baromira nem tetszett, hogy a fiacskája rossz társaságba keveredett, és metalkodik, meg dobolni tanul (pedig baszki, otthon csak gumilapon nyomta a papamamát, csak a próbateremben ment a csörömp), és hogy ennek hangot adjon, és helyes útra terelje Attilát, aki épp a Hear ’N Aid-et pörgette, lekapta a lemezt a lejátszóról, és földhöz vágta. Szét is tört, annak rendje és módja szerint. Azóta sincs meg. Úgy rémlik, kaptam vmi zsét kárpótlásul, de már nem árulták sehol a cuccot. De attól még örök kedvencem maradt ez a dal, unokatesóm pedig, ha nem is futottak be a bandájukkal, és rég el is adta a dobcuccát, máig szereti a metalt, és ha ritkán is, de eljár egy-egy koncertre, és mindmáig van miért lázadnia az anyja ellen…

Zárásul idemásolom a Stars szövegét. Azért is, mert Dio kapcsán igaznak kell lennie, és azért is, mert mindenki más kapcsán is. Egy kommentelő írta a Hammer site-on, hogy egyszer beszélt Dio-val, aki azt mondta neki, az ember bármikor meghalhat, ezért a lényeg, hogy teljes életet éljen. Hát azt kívánom mindenkinek, hogy jusson el maga is ehhez a bölcsességhez, és éljen teljes életet!

Ronnie James Dio (Dio):
Who cries for the children?
I do

Dave Meniketti (Y&T):
Some time in the night
When you're feeling the cold

Ronnie James Dio:
Take a look at the sky above you

Rob Halford (Judas Priest):
Those are faces in the light
If the story were told

Ronnie James Dio:
They are calling you, calling you
Yeah
We are magic in the night

Kevin DuBrow (Quiet Riot):
We are shadow, we are light

Dave Meniketti:
We are forever you and I

Chorus (vocal lead: Rob Halford):
We're stars
We're stars

Eric Bloom (Blue Oyster Cult):
We can be strong
We are fire and stone

Paul Shortino (Quiet Riot, Rough Cutt):
And we all want to touch a rainbow

Geoff Tate (Queensryche):
But singers and songs
Will never change it alone
We are calling you, calling you

Don Dokken (Dokken):
We're the beating of a heart
The beginning we're the start

Paul Shortino:
Forever we will shine
Yeah

Chorus (vocal leads: Paul Shortino, Don Dokken, Ronnie James Dio, Geoff Tate):
We're stars
We're stars
We're stars
We're stars

Guitar solos:
1st solo: Craig Goldie/Eddie Ojeda
2nd solo: Vivian Campbell/Brad Gillis
3rd solo: Neal Schon/George Lynch
4th solo: Yngwie Malmsteen/Vivian Campbell
5th solo: George Lynch/Carlos Cavazo
6th solo: Brad Gillis/Craig Goldie/Donald "Buck Dharma" Roeser

Kevin DuBrow:
We are magic in the night

Rob Halford:
We are shadow, we are light

Geoff Tate:
We are forever you and I

Chorus (vocal leads: Dave Meniketti, Eric Bloom, Rob Halford)
We're stars
We're stars

We're stars, yeah
We're stars
We are shadow, we are light
We're stars
We are magic in the night
We're stars, oh yeah
We're stars
We're stars
We are magic in the night
We're stars
We are shadow, we are light

We're stars
We're stars
We're stars
We're the magic
We're stars
We're stars
We're the beating of a heart

We're stars
Forever we will shine
We're stars