Brooke Davis egy ausztrál írónő, akinek az első regénye öregedésről, halálról, gyászról szól - és a jól megélt életről, rengeteg humorral, megértéssel, mindenféle pátosz nélkül. Olyan könyv, amilyet én szeretnék írni. Olyan könyv, amitől
máshogy nézek az emberekre, és máshogy is látom őket. Mindenféle
hangzatos jelszavak, nemes elvek, vigasztaló szavak és Istenhez való
fohászok nélkül, csak így, ahogy Millie mondja: „Mind meg fogtok halni. Semmi baj.” De hogy ez mit jelent, ahhoz el kell olvasni a könyvet.
Október 28-án a Púderben lesz könyvbemutató, de már Budapestre érkezése előtt, e-mailben interjúztam az írónővel. Hát, az is olyan jó, mint a regény, csak máshogy. Valójában azt hiszem, mindenkinek érdemes volna elolvasnia (mindkettőt), akinek már meghalt valakije, vagy aki meg fog, de még nem tud mit kezdeni ezzel. Itt lehet elolvasni.
Ez egy roppant összetett, több síkon is értelmezhető alkotás. Több
helyen kalandfilmnek írják, ami helytálló, de ugyanannyira filozofikus
művészfilm is, mely több szinten is hat, és ezen szintek nem mindegyike
tudatos. Egy amazonasi sámán a főszereplője, ha lehet itt ilyesmiről beszélni, és nagy utazás a film minden tekintetben. Megrázó és kemény sokszor, de nagyon kevés film ad ennyit, mint ez.
Ahogy a cím sejteni engedi, Bornai azok közé tartozik, akik üdvözlik,
hogy a tudomány a kvantumfizika terén olyan (f)elismerésekre jutott,
melyek messze meghaladják az évszázadok óta fennálló tudományos
világképet. Ókori filozófusokat, Hamvas Bélát, hindu/buddhista
bölcsességeket egyaránt idézve, de saját tapasztalataira építve mondja
el, hogy mire jutott eddigi élete során az élettel, a világmindenséggel
meg mindennel kapcsolatban. És egyebek mellett arra jutott, hogy minden
egy, és ennek minden egyes apró része (úgyis, mint az egyének) fontos,
azért is, mert minden mindenre hatással van.
Fantasy tinilányoknak, nem az én asztalom, de munkám volt vele, és az első száz oldal után, ami alatt szenvedtem, egész jól beindult a dolog, és a végére határozottan élveztem, és várom a folytatást.
Baktay Ervin (1890. június 24. - 1963. május 7.) nevével alighanem
gyerekkoromban találkoztam először, indiános könyveket is fordított
ugyanis (pl. Szürke Bagoly: Két kicsi hód), de igazán akkor
jegyeztem meg, amikor elkezdett érdekelni a távol-keleti kultúra. Aki
Indiával, netán Nepállal, Tibettel foglalkozik, vagy jógával, esetleg
asztrológiával, az egy ponton túl mindenképpen kezébe fogja venni
valamelyik művét. Életműve puszta lista formájában, életútja dióhéjba
foglalva is impozáns és elismerésre méltó. De hogy mekkora fazon volt,
azt eddig nem tudtam. Viszont a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum november 1-ig megtekinthető kiállításából ez is kiderült.
A héten betöltöttem a 40-et, és ha végiggondolom, ki meg mi volt igazán számottevő hatással rám, a sorsomra, erre a négy évtizedre, akkor a Slogan nevű kultikus underground zenekar az elsők között jut eszembe, már persze a család és egyéb evidenciák után.
A Forgotten Moods című demókazettájuk az első volt, amit megrendeltem egy zenekartól. Máig őrzöm a mellé csatolt levelüket, melyben arra biztattak, hogy gondolkodjak. Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem fogadom meg a tanácsukat, de most már kár ezen keseregni :) 15 éves voltam akkor, és később az ő koncertjeikre kezdtem el életemben először szülői felügyelet/segítség nélkül járni. A Slogan Sun Clubok örök emléket jelentenek, még azok is, amiken annyira átmentek avantgarde-ba, hogy a saját rajongóik (köztük én) is utálták őket :) Sosem felejtem el azt az érzést, ami például az On Obese Bodies (Elhízott testeken) c. daluk alatt rohant meg, a villódzó stroboszkóp, a hátborzongatóan jövőbe- és lényeget látó szöveg és a kifacsart, disszonáns, mégis káprázatos dallamok és zenei témák hatására.
De nem csak a zene, a koncertek és a mentalitás miatt jelentett meghatározó élményt számomra a Slogan. Sorsfordító élményt hozott a velük (s különösen a két Valachyval) való néhány beszélgetés is. A Metal Hammer és a Queensryche mellett a Slogan az, amit a család-barátok-meghatározó-gyermekkori-vagy-későbbi-események köre mellett felemlegethetek, mint olyan részeit az életemnek, amik és akik nélkül nem az lennék, aki, s nem ott, ahol. S esetükben ez tisztán pozitív, és köszönöm szépen.
Az ekultra írtam egy, a fentitől teljesen eltérőt a nem rég végre CD-n is megjelent Slogan életműről. És ahogy 40 után is van élet, úgy a Slogan is újjáalakult, más formában ugyan, és biztosan más lesz sok szempontból, de ha töredékét adja majd, mint '90 és '94 között, meg azóta is, akkor már nagyon fogok neki örülni. Elvileg hamarosan érkezik az új album.
Floria Aemilia levele Aurelius Augustinushoz – így az alcím. Utóbbi
személy nem más, mint Szent Ágoston, a nyugati keresztény gondolkodás
egyik legfontosabb alakítója, kinek Vallomások című írása máig
alapműnek számít a mi kultúrkörünkben. Floria Aemilia az ő szeretője
volt, egyben gyermeke anyja, akinek A. A. nem kimondottan keresztényi
könyörületességről és szeretetről árulkodó módon fordított hátat. Már ha
hihetünk ennek a könyvnek – de amennyiben helyt adunk a kételynek, úgy
azt talán illő és helyes Szent Ágoston műveivel kapcsolatban is
alkalmazni. Lévén ember volt ő is, s ennek felismeréséhez nem szükséges
Gaarder könyvét elolvasni…
Az V. Tattoo The Sun fesztiválon sajnos csak két zenekar koncertjét
tudtam megnézni, de azok is épp elég jók voltak, hogy meséljek róluk.
A divideD egy új formáció, akik nagyon sokféle elemet kevernek, de európai szinten, a Watch My Dying meg régi nagy kedvencem, akik még mindig úgy zúznak, ahogy kevesen.
100 idegen szó verses magyarázata, írja az alcím. Őszinte leszek: nem
olyasmi, amit ezt meglátva azonnal lekapnék a polcról. De miután
elolvastam, igen megváltozott a hozzáállásom, és szeretném a hátoldali
fülszövegben emlegetett gyerekeknek és játékos kedvű felnőtteknek
ajánlani. Jól fognak szórakozni.
Riley 11 éves lányka, aki szüleivel Minnesotából San Franciscóba
költözik, ez pedig igen megterhelő a számára. Ebből a bátran lerágott
csontnak nevezhető alaphelyzetből igen sokféle filmet, könyvet
készítettek már, de a Pixar animációs filmje valami üdítőt hoz: a
történetet nem csak Riley, de a fejében élő, különféle mókás figurákkal
megszemélyesített öt alapvető érzelem (Derű, Harag, Majré, Bánat, Undor)
szemszögéből is elmeséli.
Rövid kis könyv ez, de azt hiszem, azt remélem, hosszú-hosszú élete
lesz. Attól a perctől fogva, hogy valakiben elkezd nyiladozni a nemiség,
addig, míg utolsókat lélegez ez életben, a Senki madara minden embernek mondhat, adhat valamit. Újra meg újra elő lehet majd venni, hogy az olvasó megnézhesse magát ennek a lenyűgöző-megrázó mesének a tükrében.
Gaiman öregszik. És hogy ezt vállalja is, amint a Felkavaró tartalom című friss novellaválogatás számos
írása bizonyítja, roppant szimpatikus húzás a részéről. Sokat
foglalkozik ezzel, meg a halállal, de volt-e ez nála valaha is máshogy?
Aligha meglepő, ahogy bizonyos értelemben semmi más sem az ebben a
kötetben, kivéve egynémely ötletét, de Gaimant pont azért szerettük meg,
mert annyi meglepő ötlete volt. S van is még mindig.
Ez egy szerethető könyv. Bátran elolvashatja bárki, de kb. 8 és 13 év
között minden kisiskolásnak jó lenne odaadni. Ha szeret tanulni, azért,
ha nem, azért. Merthogy ez a könyv a tudományról szól, de ha csak arról
szólna, nem szeretném. Az ízét a többi adja.
Bár Nebula- és World Fantasy-díjra is jelölték, és két
természetfeletti lény a főszereplője, én legalább annyira ajánlanám a
történelmi regények és a szépirodalom kedvelőinek Helene Wecker első
könyvét, mint azon fantasy rajongóknak, akik az üdítően újat, a kevésbé
kliséset szeretik. Az Illinois államból származó írónő ugyanis
elsősorban az emberről, az emberiről mesél.
Nem először írom le, de le kell: aki szereti a History Channelen
vetített Vikingek sorozatot (vagy úgy általában a vikingeket), az bátran
lásson neki a Felesküdöttek-sagának. Ne rettentse el sem a könyvek
vastagsága, sem az, hogy a Varjúcsont már az ötödik kötet, mert
a két sorozat kb. ugyanazt a színvonalat hozza. Low is mindent megtesz,
hogy a lehető leghitelesebb képet fesse a korszakról (a 10. század
második fele), a vikingekről, és a többi, a sagában felbukkanó népről. S
emellé igen izgalmas történetet is gyárt, mely persze jó adag valós
történelmi elemet is tartalmaz.
Graham Joyce írásai egyaránt ajánlhatók a szépirodalom illetve a fantasy-horror közönségének. A katicák éve
mondjuk inkább az előbbibe tartozik, fantasztikum minimális van benne –
az viszont meghatározza a regény atmoszféráját (ahogy a borítón
olvasható Kísértethistória alcím is sejteti). Kifinomult,
mesteri módon szövi az író a történetet, építi fel a hangulatot, a
feszültséget, soha, egy pillanatra sem esve túlzásba – úgy, hogy az
ember csak a könyv végére érve fogja fel igazán, milyen mélységekről is
szól a könyv.
Ez az igen vaskos regény valójában kettő. Két történet váltja
egymást fejezetenként. Az egyikben egy fiatal, szépreményű írólányról,
az indiai származású, de Amerikában élő Darcy Patelről olvashatunk,
akinek az első regényét egy menő kiadó vette meg jó vaskos összegért. A másik pedig maga Darcy könyve, egy természetfeletti YA thriller. És ezt a kettőt szuperül fűzte össze Westerfeld. Könyvmolyoknak, szárnybontogató íróknak különösen ajánlott.
Bár több, mint harminc éve jelent meg eredetiben, a Mitágó-erdő
című regény máig üdítően egyéninek hat a fantasy irodalomban.
Nemkülönben folytatása, az 1988-ban (magyarul pedig pár hete) kiadott Lavondyss. Még akkor is, ha épp olyan hosszan lehetne sorolni a két könyv közötti különbségeket, mint a párhuzamokat.
Nehéz, súlyos, sötét regény ez, de igazi gyöngyszem, nem csak fantasy, de szépirodalom szempontjából is kimagasló. Teljes cikkem ekulton.
A Grungery egy szuperjó blog, melyet Pintér Miklós készít, és persze a grunge zenéről szól. Miki úgy gondolta, hogy "A grunge és én" c. sorozatához velem is készít egy interjút, merthogy én milyen sok grunge zenéről írtam a Hammerbe, és az számára milyen meghatározó volt. Nem viselem jól az efféle figyelmet, nem tartom rá magamat méltónak (komolyan, nem álszerénykedés), mert én csak egy újságíró vagyok, nem alkotó, hanem közvetítő. De Mikivel jó volt beszélgetni. Mert ez igazából beszélgetés volt, az interjú második része pláne olyan, hogy arról dumáltunk, hogy ki mit gondol a Pearl Jamről meg a többi bandáról. Szóval ott van, hogy szerintem, és ez a kulcsszó. Nem kinyilatkoztatás, csak az én saját véleményem, ami nem kell, hogy bárkit érdekeljen. Viszont Miki ritka jó arc, a lelkesedése, meg ahogy a Grungeryt csinálja, frankón inspirálólag hat rám.
Azt még hozzátenném, hogy a grunge 1991-ben kezdődött, és kb. '94-ben ért véget Kurt Cobain halálával (de legkésőbb 2002-ben, mikor Layne Stayley meghalt). Ennyire régi dolgokról beszélgettünk. Viszont a grunge ma is él, ahogy a még működő klasszikus bandák (Pearl Jam, Alice In Chains, Soundgarden) bizonyítják, nem szólva számos egyéb zenekarról, amilyen például idehaza a Clue, a Flop vagy a Bálnalovas. Szóval, lehet, hogy mind öregek vagyunk, de still alive... :)
A Clue-t a dark/gothic színtér felől érkező arcok alapították 2012-ben, de jobbára nagyon más zenét tolnak, olyat, amiben grunge, stoner, pszichedelikus és hard rock is van, és szerintem nagyon jó. Ahogy nagyon jók a szövegek is. Kiss Péter nagyon sok gondolatával egyet tudok érteni, és most pénteken zenélnek a Dürerben, szóval volt mit kérdeznem tőle. És például ilyeneket mondott, hogy:
"Szeretem, ha egy alkotásnak van mondanivalója, üzenete, és lehetőleg
pozitív kicsengésű, hiszen a művészet lényege nem a szórakoztatás vagy
csupán a gyönyörködtetés.
Ezek közé sorolható például a Light Overcomes Darkness,
amely egyfajta ars poetica is lehet, miszerint a fény felülírja a
sötétséget. Sötétséggel nem lehet kioltani a fényt, míg a fény tud
győzedelmeskedni a sötétség felett. Tehát a sötétség valaminek a hiányát
jelenti. Sötétséggel a sötétség ellen nem lehet harcolni.
A Hologram szövege arról szól, miszerint különböző
tudományágak képviselői arra a meggyőződésre jutottak, hogy ez az
érzékszervek által tapasztalt világ csupán egy szelete a valóságnak. A
mélyebb szinteken a teljes világegyetem összefügghet, és az elme nem
csak vetítheti, de alakíthatja is a valóságot. Valamint a bolygónk, az
emberi élet kicsinységére, mulandóságára utal."
Április 21-én jött a hír, hogy meghalt Janeth, a Land Of Charon énekes-gitárosa. A következő két napban írtam le az alábbiakat, de még sokat gondolkodtam rajta, hogy mit tegyek ki ide egyáltalán, mert nem csak róla szól. Végül erre jutottam:
Kavarognak bennem az érzések, a gondolatok. Bár életemnek csak egy kis
részében volt jelen Janeth, Veress János, a Land Of Charon énekes-gitárosa,
mióta ismerem, részese volt. A feloszlásukat követően ritkán találkoztunk,
beszéltünk, de tudtam, hogy él, és ez jó volt, mert azok közé tartozott,
akiknek pusztán a léte is elegendő bizonyíték arra, hogy van remény; hogy van,
aki máshogy él (nem csak gondol, beszél, de ÉL), mint a szerencsétlen
agymosott, programozott emberek. Akikkel nincs semmi baj, emberek ők is, épp
csak nem szállnak szembe azzal, ami elveszi létük értelmét. Akik nem tesznek
semmit azért, hogy jobb legyen nekik, mert elhitték, hogy nekik így jó. És
persze Janeth meghalt, tehát könnyű azt gondolni, hogy neki annyira mégsem
lehetett jó… De ő ilyennek született, nem lehetett másmilyen: egy konok,
látomásos ember, aki végül is sosem volt képes szemet hunyni a világban zajló
rontás, lehúzás, üresség felett.
Áldott és átkozott volt, tehetségtől, belső láztól űzött, aki a zenéjét
magából és magának csinálta, de mégis, ezerszer is pofon vágta, hogy ezt milyen
kevesen ismerik el, értékelik, foglalkoznak vele. Olyan teher ez, amit nagyon
nehéz elviselnie egy olyan embernek, aki magából ad valamit a többieknek.
Márpedig Magyarországon ezt kell hordoznia kb. minden művésznek. Egyszerűen egy
ilyen kicsi helyen ennyire fussa. És ezért érzem ma már hősnek mindazon
zenészeket, akik kitartanak, akik újra meg újra feladják és mégis folytatják,
mert már jobban értem, hogy ami belülről jön, amit el kell mondaniuk, meg kell
alkotniuk, az addig űzi őket, amíg ki nem hozzák vagy bele nem halnak.
Nem tudom, Janeth miért, mibe, hogyan halt meg. 44 évesen senkinek nem
kellene meghalnia. És lehetett az bármi, ami elvitte. Koncerten sosem
hivalkodott ilyesmivel, de ő aztán tényleg mindent kipróbált, amit az élet
adhat, velejéig megélte azt, amit mások rakenrollnak hívnak, de neki ez, azt
hiszem, több és más volt. Egyfelől a keserűség, a felejtés, másfelől viszont az
útkeresés. Olyan mélységekbe ment a zenéjével (és felteszem, az életében is),
ahova sokan féltünk akár csak belenézni is. Csak remélni tudom, hogy amit
talált, az segíti most őt odaát. Mert Istent kereste, a válaszokat, az
igazságot. És a dalaiban ez épp úgy ott van, mint az őt szétfeszítő, belső láz.
És mai füllel hallgatva, látom, hogy válaszai is voltak.
És voltak tervei. Április 11-én még zenéltek az újra összeállt Land Of
Charonnal. Nem voltam ott, nem tudtam elmenni, mert már egész más az életem,
mint volt a Charon fénykorában, már nem vagyok az a fanatikus ifjú metalos, aki
egykor voltam. De szerettem volna ott lenni. Szerettem volna hallani, mire
jutott az eltelt évek alatt ez a dermesztően mély hangú, különös ember.
Talált-e kiutat a sötétből, talált-e fényt is, vagy kiábrándulás lett-e az
osztályrésze, vagy még sűrűbb, még setétebb misztériumok, melyek léteznek, de
az én szemszögemből nézve nem a jó irányba visznek (ha van egyáltalán jó
irány). Mindig sajnálni fogom, hogy nem voltam ott.
Mióta apa lettem, sokat gondolkoztam azon, hogy mi értelme volt az apaság
előtti életemnek. Sokáig haragudtam magamra a zenére eltékozolt évekért,
különösen a dark-gót korszakomért, amikor túl mélyre merültem a sötét
gondolatok és érzések világába, a depresszióba. Utólag visszanézve, ugyan mi a
csök bajom volt nekem akkor?! Túlvoltam pár szakításon, pár csalódáson? Tudtam
bármit a valódi életről, arról, hogy milyen szülőnek lenni? Ugyan, dehogy. Persze,
nem véletlenül talált meg engem a zene, megvolt nekem is a magam batyuja, de
alapvetően fiatal voltam, és rendben lehettem volna. És volt persze a
fogcsikorgató küzdés, hogy az imádott zene fennmaradhasson. De mi maradt
belőle? Hol vannak most a koncertek? Mit tudok belőlük átadni a fiaimnak?
Aztán egy ideje már megbékéltem, meg is bocsátottam magamnak. Nem kell
mindennek hosszú távra szólnia. Nem számít, hogy a Land Of Charon vagy
akármelyik más kedvenc zenekarom végül mire jutott. Akkor és ott létezett a
dolog, akkor és ott adott valami jót mindazon keveseknek, akik jelen voltak, és
ez minden, ami számít. Nem tudom átadni a fiaimnak az élményt, de a régmúlt
koncertek nélkül nem lennék én sem ugyanaz az ember.
Mit adott nekem Janeth, a Charon? Kazincbarcikán láttam őket először
élőben, egy tehetségkutatón, ahol Milán Péterrel együtt a zsűri tagjai voltunk.
Azonnal rajongója lettem a zenéjüknek. Igen, nagyon hatott rájuk a The Fields
Of The Nephilim, s különösen Janeth mintegy követte McCoyt, az ő okkult
dolgait. De már akkor nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy szimpla kópia, hogy
megvan a saját hangjuk. Igazából a második album, A Láz idején beszéltünk
többet, interjúztam vele nem csak a Hammernek, de külön a Vol.10 nevű fanzinnak
is. Az egy hosszú beszélgetés volt, a Hunnia mozi kávézójában, s a végére már
jó pár pálinka lecsúszott a torkán. És mondott megrázó dolgokat. Megkérdeztem
tőle azt is, hogy miért járta végig a Santiago de Compostelába tartó, ősi
katolikus zarándokutat, minthogy nem néz ki épp jókereszténynek. Azt mondta,
mágia és kereszténység nincs olyan távol egymástól. Ma már sokkal inkább értem,
miért mondta ezt. Ő egyébként Coelho A zarándoklat (első magyar kiadásban: Egy
mágus naplója) könyve kapcsán hallott erről az útról. Coelho akkoriban még nem
volt az a milliárdos megfejtőgép, akivé később vált. Janeth pedig cselekvő
ember volt, nyílt és bátor, tehát ment (és ment később Castro, a dobos is).
Mondják, hogy a zarándoklat élményét szokás valamiféle alkotásban megörökíteni.
Ebből lett A Csillagút szerelmesei című daluk, ami magáért beszél.
Természetesen Janeth is ember volt. A színpadon dark istenség, azon kívül
pedig egy sajátosan morbid humorú, a nőket imádó fazon, aki valószínűleg
csinált egy halom rosszat az életében, de volt benne emberség, kedvesség, jó
kedély is. És persze mindig ott volt a láz. Lehet, hogy lehetett vele
beszélgetni is, de én jobbára csak őt hallgattam, és nem fordítva, és ez jól
volt így. Túl kevéssé ismertem, hogy bármi egyebet mondjak róla, és ezt is
nagyon sajnálom. Mert olyan ember volt ő, olyan emblematikus figura, akihez
hasonló kevés van széles e világon. Ő tett valamit, ő alkotott, és mellékes,
hogy hány emberhez jutott el vele. De az is lehet, hogy amire jutottak, azzal
el is érték a plafont, amit az elvont zenéjükkel meg szövegeikkel el lehetett.
Mert valószínű, hogy Magyarországon százalékosan ugyanannyi embernek jön be
mondjuk a Charon zenéje, mint teszem azt amennyinek a Neph Németországban – épp
csak az akkora ország, olyan sok emberrel, hogy ott az már elég valamiféle
szinthez, amiről egy magyar zenekar itt nem is álmodhat. Itt küzdeni kell, és
akkor sem lehetsz biztos benne, hogy jutsz valamire. Nem teljesen reménytelen,
de van, hogy túl sokat kell feladni érte.
Nem tudom, Janeth úgy ment-e el, hogy amiért idejött, azt el is végezte.
Talán igen. Remélem. De hogy több zenét nem kapunk tőle, az biztos. És arra
jöttem rá, hogy, túl az elpocsékolt éveken, meg amíg elpocsékoltnak éreztem
őket, meg amióta már elfogadtam, ami volt – ha ma meghallgatom a Charon dalait
(és ez sok más régi kedvencemre is igaz), még mindig tetszenek. Még mindig
mondanak nekem valamit. Nem feltétlenül ugyanazt, és mérhetetlenül sajnálom,
hogy mai fejjel látom, hogy Janeth már akkor beleírta, hogy ő el fog menni
korán, mert ezt itt nem bírja elviselni, de akkor eszembe sem jutott, hogy
talán segítségre van szüksége. De ez megint túl messzire vezet… Ki tudja,
segített-e neki, hogy órákon át hallgattam, segített-e neki, hogy szerettem a zenéit,
és ezt le is írtam, hátha lesz még pár ember, akinek szintén bejön. Ahhoz
mérten, hogy Janeth meghalt, ezek mit sem jelentenek, de most értettem meg,
hogy nem az számít, hogy utólag mit gondolunk, hanem az, hogy akkor és ott mit
jelent. Nekem ez az ember akkor és ott nagyon sokat adott, és felvételről máig
ad. És ez egy nagyon furcsa állapot. Tudni, hogy miközben én írom ezeket,
miközben járok-kelek, teszem a dolgom, élek, ő már nem tesz semmit ebben az
életében. Kívánom, hogy annyi sötétjárás után most a Fénybe menj, testvér!
A címből világos, hogy ez a könyv a tibeti buddhizmusba ad valamifajta bevezetést,
de jó szívvel ajánlanám mindenkinek, aki egyszerűen csak úgy érzi, hogy
ebben a mai világban neki nem jó. Kezdő buddhistáknak ill. gyakorló macskamánoknak meg alap.
Míg a Végjáték sorozat első és második része között évezredek teltek el, a harmadik ott folytatja, ahol a második (A Holtak Szószólója)
abbahagyta. Vagyis nem egészen: Card behoz a történetbe egy másik
bolygót is, az ősi Kínát idéző Ösvényt, ahol az istenek üzeneteit fogó
kiválasztottak élnek. Ezen emberek elméje szinte emberfeletti
képességekkel bír, de nagy árat fizetnek érte: amint az isteneknek nem
tetsző gondolatuk támad, bonyolult és fájdalmas megtisztulási
szertartást kell végezniük. Közülük való az a Tiszta Fényesség nevű
lány, aki azt a feladatot kapja, hogy találja meg az elveszett flottát,
mely a Lusitania bolygóra tart, hogy elpusztítsa azt. Card itt éli ki
csak igazán vonzódását az erkölcsi kérdésekhez, de becsületére legyen
mondva, hogy akármennyit manipulálja is olvasóit (író lévén nyilván ezt
teszi), rájuk bízza, hogy kinek adnak igazat.
Dokumentumfilm egy fotósról, és moziban kell látni, mert úgy az igazi. Wim Wendersnek a brazil fotóművészről, Sebastião Salgadóról forgatott filmje megrázó és felemelő. Salgado ugyanis ott volt az utóbbi negyven év jó néhány legborzalmasabb
pillanatánál - de ő volt az is, aki nekilátott a kivágott-kipusztult brazil esőerdők újratelepítésének.
Üdítően sajátos ifjúsági fantasy regény, egy sorozat kezdete, és remek felütés. Emlékezetes szereplők (halottűző nekromanta, beszélő macska, miegymás), izgalmas cselekmény, és szuper mágiarendszer. Teljes cikkem ekulton.
Szépséges rajzfilm családról, összetartozásról, selkie-kről, s persze a tengerről. Ír/kelta mániásoknak, Miyazaki rajongóknak, családoknak nagyon ajánlom.
Ez egy nagyon bolond, nagyon groteszk, nagyon szórakoztató és nagyon szerethető magyar film, nem csak Wes Anderson és J-P Jeunet rajongóknak, de nekik végképp.
Teljes cikkem ekulton, és elfelejtettem beleírni, hogy még a CGI részek is meglepően jók a filmben.
Majoros Nórának eddig három könyve jelent meg, mind gyerek- és
felnőttkönyv egyben, mind más és más, de közben nagyon is érződik, hogy
ugyanaz a szerző írta. Egy fiatal írónő, aki mer kérdéseket feltenni,
mer nehezebb témákról is írni, s képes ezt úgy tenni, hogy a gyerekek
értik és szeretik. Én legalábbis így tapasztaltam, ezért is
kerestem fel az írónőt, hogy interjút készítsek vele. S mivel bőven volt
mit kérdezni és mondani, az interjú két részes lett. És nagyon büszke vagyok rá, mert ilyeneket mondott:
"Egy ipari alpinista kolléga, aki szabadidejében nyolcezres csúcsokra
mászott, azt mondta, hogy a félelem az életben maradás záloga. Ha
elnyomjuk a félelmet, sokkal könnyebben lépjük át a korlátainkat és
nagyobb eséllyel zuhanunk le. Azóta ő már nincs köztünk, egy lavina
örökre a legmagasabb csúcsra sodorta, de a mondata mindig velem marad. A
félelem örök téma. Az idézett mondatból is azt szűrtem le, hogy a
lényeg a szembenézés, azon túl a félelem elfogadása és semmiképpen sem
az elnyomása. A be nem vallott, elmismásolt, tudomásul nem vett félelem
óriási szörnnyé tud dagadni. Különösen igaz ez a gyerekekre, akiknek az
életében a fantáziavilág még sokkal őszintébben van jelen."
"A gyerekek számára az a természetes
közeg, amibe belenőnek, és ez mindaddig rendben van, amíg szeretettel
veszik őket körül, illetve hagyják az önálló személyiségüket
kibontakozni. Egy gyerek a legritkább esetben akad fenn a szülei
hálószobatitkain vagy kapcsolatain, éppen olyan természetes
kíváncsisággal kezeli, mint az élet bármely másik területét. Mindaddig
így van ez, ameddig biztonságban érzi magát."
Howard máig rendkívül szórakoztató, magával ragadó és lebilincselő
novellákat írt életének szűkre szabott három évtizede alatt, főleg a 20.
század harmincas éveiben – de olyanokat, melyeket hangulat, atmoszféra
terén ma sem sokan képesek utolérni. Ebben a kötetben olyan gyöngyszemek sorakoznak, mint a kelták és a viking
hódítók között zajlott, sorsdöntő clontarfi csata kétféle verziója („A
kőhalom a hegyfokon” illetve „A szürke isten tovatűnik”), melyek
egyikében a horror-fantasy, másikában a történelmi jelleg az erősebb;
vagy mint „A Fekete Ember”, melyben a sötét piktek és hátborzongató
istenük is feltűnnek, vagy a „Bal-Sagoth istenei”, mely olyan
fantasztikus kaland, hogy a Conan történetek közé épp úgy illene, mint
mondjuk E. R. Burroughs Tarzan sztorijai közé.
A Nomad 2014-es albuma úgy hiányzott már a magyar
rockzenének, mint egy falat kenyér. Nem mintha ne lennének remek magyar
anyagok, de ritka az olyan zene, amire jó szívvel azt tudom mondani,
hogy épp úgy ajánlom a régi rockrajongóknak, mint az újaknak, a komoly,
minden bandát ismerő megszállottaknak és azoknak, akiknek a rockból csak
néhány sláger van meg.
A Halálraítéltben visszatér (méghozzá a halálból az élők
földjére) a celeb álompár 13 évesen elhunyt,
kövér-csúnya-de-nagyon-eszes kislánya, Madison Spencer. Az első részben (Kárhozott) ugye a Poklokat járta be, de most dolga akad ideát: helyre kell hoznia
némi félreértést, mely az ő korábbi, túlvilági telefonhívásaiból fakadt,
s melynek folyománya a világ pusztulása is lehet.
Hrrgrrhú egy alaktalan, nyálkás és büdös rém, ott lakik egy gyerek
szobájában. Sok mindent megtudunk róla, kezdve attól, hogy szeret
festeni (de csak fekete festéke van: az éjszaka árnyai), át azon, hogy
imádja a meleget, egészen addig, hogy akár el is lehet űzni.
Szövegileg és képileg üdítően sajátos, mókás és komoly, fura és szerethető könyv ez. Teljes cikkem róla ekulton.
A Hős6os tökéletes belépő a kisebbeknek a szuperhősök (és a róluk szóló képregények) világába – bár arra a szintén remek A hihetetlen család
is remekül megfelel. De a sok pörgős akciórészen, a hol fergeteges, hol
aranyos poénokon túl van egy olyan vonulata is a sztorinak, ami miatt a
nagyobbak is élvezni fogják a filmet. Egyes szereplők – ideértve
nemcsak az elkerülhetetlenül felbukkanó főgonoszt, de a hatos
egyik-másikát is – összetettebb jellemek, akik 2D-ben nézve is némileg
háromdimenziósabbak, mint sok szuperhős.
Egy sehol nem jegyzett amerikai kisvárosban többeket is felhívnak elhunyt rokonaik, munkatársaik. A dologból nemzetközi szenzáció lesz, mert látszólag nincs magyarázat az esetekre - más magyarázat, mint hogy a hívások valóban a mennyből jönnek. De van, aki kételkedni kezd, és van, aki nyomozni is kezd.
A '80-as években, Nagy-Britanniában játszódó film, egyszerre vígjáték és dráma, melegekről, bányászokról, és arról, hogy az emberek néha valami pozitívat is el tudnak érni, ha
összefognak. Mindezt remek színészi játékkal, a korszak miliőjét tökéletesen visszaadó módon.
Gabrielle Zevin: Egy könyvmoly regényes élete
Ahogy végignézek ezen a listán, azt látom, hogy ami csak felkerült, az mind fontos számomra valamilyen személyes szinten. Persze minden olvasás személyes élmény, de ezek itt most különösen. Életem egyik legnehezebb éve volt ez, és a fenti könyvek (meg amik lentebb következnek) mind segítettek valahogy. Köszönöm szépen.
Ahogy múlt évben, most is egy Richard Linklater film volt a legjobb. Pedig 2014 nagyon-nagyon erős volt filmek terén, egymást érték a várva várt alkotások. De a 12 éven át forgatott Sráckor szinte külön kategória, és még annál is többet adott, mint amit reméltem.
• Koncert
Pearl Jam, Bécs, Stadthalle East + MR2 Szimfonik, MüPa
Sokan szeretik az Így neveld a sárkányodat című mozifilmeket és a
kapcsolódó tévésorozatot (hogy mondjak egy példát: én). Azonban ezek
gyanútlan rajongóinak bizonyára magas hányada rökönyödik meg, ha
szembetalálkozik a könyvvel, melynek alapján a film készült. Hát még ha
elolvassa.
A könyveknek ugyanis igen kevés közük van a filmekhez. De mindkét verzió nagyon jó a maga módján. A könyvekben ritka csúf illusztrációk, óvodás-kisiskolás szintű poénok, és jó sok kalamajka akad. Hogy mégis működik, annak sok különféle oka van, például az írónő sajátos humora és hozzáállása a viking kultúrához. Meg az, hogy remekül felépítette, kitalálta a maga világát. Meg hogy bár nagyon mások az ő szereplői, mint akiket a filmekből ismerünk, mindegyik igazi jellem. És így tovább.
Roppant látványos és izgalmas lett a trilógiává duzzasztott Hobbit befejezése, de van benne két olyan momentum, ami kiverte nálam a biztosítékot. És míg a Gyűrűk Uránál szinte mindent elnéztem Peter Jacksonnak, most ezt a kettőt nem tudtam, és míg az előbbinél jobbára rendben volt a hangulat, a Hobbit filmek csak nyomokban adják azt az érzést, amit a könyv adott.
Az 1920-as években játszódó mese egy kisegérről, aki repülőgépet épít, és átrepüli az óceánt. Gyönyörű könyv, mind az egér-perspektíva, mind a korszak hangulata csodásan átjön rajta.
Egy különös adventi kalendárium adja Gaarder regényének alapját, mely egy történetet mesél el, miközben azoknak a történetét olvassuk, akik olvassák. A karácsonyról szól, arról, mint maradt fenn két évezreden keresztül is Jézus születésének ünnepe. Gyerekkönyv, de a legjobb talán családban olvasni, minden fejezetét a kapcsolódó napon. December 1-én el is lehet kezdeni...
Ez egy befelé forduló, érzéseket és gondolatokat ébresztő, szép lemez, talán a legjobb Toritól a 2002-es Scarlet's Walk óta, amin csak saját dalok vannak.
Nem tartozik a könnyűzene fontos alkotásai közé, de azt mutatja, hol
tart most valójában Tori Amos, és ő mindig is tükre volt a hallgatóinak,
a dalaiban magunkat is jobban megismerhetjük.
Van ez a jó magyar kifejezés, hogy akinek már nagyon elege van, az
„vegye be a lesz.rom tablettát”, és aki ezt érti, az Parkin könyvét is
fogja. Az Olaszországban élő angol író életfilozófiája is ebből indul
ki: van, amikor eljön az a pont, hogy azt kell mondani valamire, hogy
b…a meg!
A hogyanokról, miértekről, és a kimondás jótékony hatásairól szól ez a
könyv, sokszor viccesen, általában jóval mélyebben szántva, mint
amilyennek látszik, s persze van, amivel nem értettem egyet (de ez
magától értetődik egy efféle könyvnél). Az átlag nyugati ember számára
ennél érthetőbben és hatásosabban aligha lehet megfogalmazni és
megtanítani, hogy vegye már végre lazábban az életet, fogja már fel,
hogy mi az, ami tényleg számít, és így tovább.
A ’77-ben született Gabrielle Zevin írt egy regényt a
könyvekről, a könyvek szeretetéről, hogy mit adhatnak az embernek.
Beletett egy rakás klisét, és a drámai és könnyfakasztó részek mellett
is olyan kis derűs, kedves az egész, olyan kis limonádé. És nagyon
tetszett.
Micsoda figyelemfelkeltő cím! Megannyi reakciót kiválthat a „minden
férfi disznó”-tól a „de jó neki”-ig, de persze egyik végletnek sincs
igaza: ez itt nem egy ismeretterjesztő munka a házas férfiemberek
természetrajzáról és minden bűneiről, sem önsegélyező kötet nekik, hanem
regény. Egy fickóról, aki az amnézia sajátos formáját szenvedi el.
Nem ismerem igazán jól a Halloween ünnepet ill. az amerikai kultúrát, de
van egy olyan érzésem, hogy Bradbury nélkül nem csak az Addams család
nem lett volna (és talán idevehetjük Tim Burton teljes életművét is), de
maga a Halloween sem lenne annyira népszerű odaát. Bradburynek ez volt a
kedvenc ünnepe, ahogy az megannyi írásából kiderül. De ebben a 1972-ben
kiadott kisregényben van egy pont, ahol kijelenti, hogy az amerikai
Halloween pont a lényegről feledkezik meg, azokról, akikről szólnia
kellene: a holtakról, az elhunyt szeretteinkről, akiknek az emlékére,
akiknek a lelki üdvéért szokás egyébként október végén-november elején ünnepet tartani.
Moore, amint azt újra meg újra, és egyre inkább felismerem, nagyon tud
írni. Először is, amellett, hogy a jobb krimiszerzők szintjén tudja akár
egy-egy mondattal is bemutatni szereplőit és azok motivációit, a maga
módján rendkívüli empátiával és megértéssel fordul feléjük. Miközben
simán beleférnek nála politikailag inkorrekt poénok is, úgy ábrázol
drogost, öregembert, kiközösített bolondot, négert, és a többi,
társadalom-periférikus alakot, hogy abban nincs semmi álszent, mégis
lejön az emberség, és hogy látja, érti őket. Igen, még az ősgyíkokat is.
Emellett társadalomkritikaként sem utolsó, amit ír – itt épp a pszichés
problémák és az antidepresszánsok és ezek civilizációs (evolúciós?)
hatását veszi górcső alá. Szóval van mondanivalója is, amit a maga
sajátos módján közöl.
Ifjúsági sci-fi, mely a jelenben játszódik és egy párhuzamos világban, mely sokban hasonlít a miénkre, sokban viszont különbözik. Jól adagolt izgalmak, tudományos elemek (amiket bármely, átlagos képességű tizenéves is megért) és emlékezetes szereplők -- és léghajók meg az azt működtető népek sajátos nyelvjárása. Roppant szórakoztató olvasmány. Teljes cikk itt.
A Déli Végek trilógia befejező része sok mindenre választ ad, és sokkal-sokkal több mindenre nem, amint a világban sincs mindenre válasz. De az biztos, hogy ez a megannyi alkotóelemből (horror, thriller, kémregény, szépirodalom, és így tovább) összerakott, fura valami hat az
olvasóra. Hogy hogyan hat, az teljesen szubjektív. A trilógia talán
központi témája az idegenség, az ismeretlen, s ezt a témát ember és
ember, ember és természet illetve ember és (jobb szó híján)
természetfeletti viszonyában is megmutatja. Vagyis hát mutat valamit, de
minden magyarázat nélkül. Ha ezzel azt akarta elérni, hogy az olvasó
gondolkozzon el ezeken a nagy kérdéseken (kezdve a ki vagyok én és hol a
helyem-től a mi ez az egész világ, és mi benne az ember-ig), azt csak
üdvözölni tudom.
Richard Linklater rendező 12 éven keresztül forgatta ezt a filmet, így a
szemünk előtt nő fel a Mason nevű fiú (Ellar Coltrane). A film elején 6
éves, a végén 18, és ez önmagában elég ahhoz, hogy mozitörténeti
jelentőségű legyen a film. De nem emiatt fog bekerülni sokunk örök
kedvencei közé.
Bármily apróság legyen is, mégis: íme a bizonyíték, hogy van igazság a
Földön! Reif Larsen múlt év vége óta magyarul is olvasható, csodálatos, különös és különleges könyvéből
az a Jean-Pierre Jeunet rendezett filmet, akiről egyedüliként el tudtam
képzelni, hogy képes lehet jól megcsinálni. És lássatok csodát: úgy is
lett! A regénynél azt éreztem, hogy az ilyen könyvek miatt olvas az ember. A
filmnél meg azt, hogy az ilyenek miatt járunk moziba.
Hole végtelenül egyszerűen és mélyrehatóan ír, ahogy csak a skandinávok
tudnak, és így ez a részint szemet
gyönyörködtető, részint kissé ijesztő-fura, tíz perc alatt kiolvasható
kötet azok közé kerül, amiket az ember újra meg újra elolvas. Az benne a jó, hogy semmit nem magyaráz, de mindent elmond, amit kell.
Úgyhogy nagyon tudom ajánlani minden felnőttnek, s főleg szülőknek, hogy
emlékezzenek általa, (m)ilyen is gyereknek lenni.
Amint azt a meglepően hosszú és kissé spoileres előszóból megtudhatjuk,
Orson Scott Card csupán azért alakította regénnyé a „Végjáték” című
novelláját, hogy rendesen megalapozza A holtak szószólóját. Ehhez képest a Végjátékból sci-fi klasszikus lett – és a folytatásából is, noha egészen más. És nem csak azért, mert ebben nincsenek űrcsaták.
