Untold Faith interjú

A nagykárolyi Untold Faith zenekarban egy régi nagy kedvencem, a Psycho Symphony két tagja muzsikál. Ebben a formációban némileg brutkóbb a zene, de progresszív metal témák is bőven vannak benne. Bemutatkozó EP-jük, a 3 tételes Prologue​:​Flatline nem rég jelent meg, ennek kapcsán kerestem meg Mogyorós Attila gitárost.

Az interjú a Hammer site-on jelent meg.

Neil Gaiman: Északi mitológia

Ez még mindig nem egy új, igazi Gaiman regény, de attól még pont ugyanolyan élvezetes olvasmány, mint kb. bármi, amit Neil valaha írt. Még akkor is, ha ezeket a történeteket nem ő írta, ő csupán feldolgozta. Jószerével nem is kellene többet mondanom, mint amit a könyv címe és szerzője alapján úgyis sejt az ember, és aki a kettő közül (skandináv mítoszok vagy Gaiman) bármelyiket szereti, az nyugodtan mehet megvenni a könyvet.

Teljes cikkem ekulton.

Moon Of Soul interjú

A kisvárdai Moon Of Soul több mint 20 éve alakult, de a nemrég megjelent, Világteremtő című EP előtt hosszú időn át szünetelt a zenekar. A korai idők death/thrash metalos témáit ugyan már rég maguk mögött hagyták, de ma is valami egészen sajátos hangulat és komplexitás jellemzi a zenéjüket. Az énekes-gitáros Csernyánszky Gábort faggattam ki a visszatérésről és az öt új dalról a Hammer site-on.

Little G Weevil – Művészetek Palotája, 2017. február 11.

Little G Weevil, eredeti nevén Szűcs Gábor, Budapesten született, ám Amerikában, a blues hazájában lett a szakma és közönség által is elismert, világhírű blues muzsikus. A MüPában tartott koncertjén egymagában és vendégeivel ill. zenésztársaival együtt is elvarázsolta az egybegyűlteket.

Beszámolóm a koncertről ekulton. Fotóim meg itt.

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Zafón A szél árnyéka előtt írta ezt a regényt, mely elvileg ifjúsági, de szerintem félelmetesebb annál, hogysem 16 éves kor alatt szívesen adnám bárki kezébe. Egyébként nagyon sok minden benne van a későbbi, sokak által hőn szeretett felnőttregényeiből (kezdve nyomban a már itt is főszereplő Barcelonával), de más arányokban, kevésbé hatásosan és kifinomultan.

Teljes cikkem ekulton.

Nomad: Márványmenyasszony (CD)

A Nomad egy jó kis rockzenekar, olyan zenével, amelyet jószerével bárki élvezhet. Három sokat látott muzsikus és egy még mindig szemtelenül fiatal, igen tehetséges énekes tolja itt a rockot, de olyat, amibe a könnyed, de nem buta rádiós slágerek épp úgy beleférnek, mint az elgondolkodtató, elkalandozó számok, vagy épp az alkalmankénti zúzdák.

A Márványmenyasszony a csapat harmadik albuma, és nehéz rá szavakat találni, tekintve, hogy az első kettőre már ellőttem minden szuperlatívuszt. De azért volt még mit írnom róla ekultra is.

Szily László: Beírás

Szily László könyvének az az alcíme, hogy „Iskolai túlélőkalauz apáknak”. Ahogy a borítóról is sejtheti az az olvasó is, aki egyébként mit sem sejt, ez egy humoros könyv. Persze kinek mi a humoros. A legjobban talán azok fognak rajta szórakozni, akiknek nincs, nem volt és nem is lesz soha iskolás gyerekük. Ám nekik csak így, könyvben olvasva jutnak ki olyan élmények, amikhez foghatót senki soha sehol máshol nem élhet át, mint ha iskolás gyermek apja. Az utóbbi alkasztba tartozók meg azért fognak remekül szórakozni ezen a könyvön, mert végre úgy érezhetik, nincsenek egyedül a nyomorukkal. És ez nem az a „dögöljön meg a szomszéd tehene” típusú káröröm, hanem a szenvedésben sorstársak „akolmelege”, mely számos ember életét mentette már meg. Állítólag.

Teljes cikkem ekulton.

Watch My Dying interjú

Watch My Dying. Foto: UN

Végre csak elkészült a WMD a 4.2 EP-vel, meg megint dobosváltás volt, szóval volt miről kérdeznem Veres Gábor énekest. Hammer site-on a teljes interjú.

Majoros Nóra: Bolygóvadászok

Majoros Nóra negyedik könyve a Bolygóvadászok, és megint valami más, kivéve, hogy ez is gyerekeknek szól. Meg hogy felnőttként/szülőként is remekül szórakoztam rajta. A többi is nagyon tetszett, de mind közül ez a legkönnyedebb. Első ránézésre legalábbis.

Teljes cikkem ekulton.

Krist Van Moois: 7köznapi EGO – Beszélgetések az EGOval az EGOról

A 7köznapi EGO nem egy megmondó könyv. Nem tuti válaszokat meg módszereket ír le, amik, ha nálunk nem működnek, akkor vagy magunkat hibáztatjuk, vagy az írót/átadót. Azt írja le, hogy igen, a spirituális út, legyen bármi is a neve, nehéz, és igen, teljesen normális, hogy az ember bukdácsol rajta, és néha utálja az egészet, és szívesen feladná, és néha meg is teszi. Ám nem az együttérző megértés a legfőbb lényege (az „csak” amolyan plusz ajándék, amit sok szellemi vezetőtől, mestertől, edzőtől sem kap meg az útját kereső ember). Hanem a kérdésfeltevés. Csupa olyan kérdés van benne, ami jó eséllyel mindenkiben megfogalmazódik ama hosszú és nehéz út valamely pontján, aki csak olyanra adja a fejét, hogy jobbítson magán, hogy erősítse a lelkét/szellemét (vagy akár a testét). És ezekre nem ad univerzális választ. Ha ad egyáltalán, akkor saját példákat mesél el, abban a reményben, hogy az is segít, ha látjuk, hogy más is volt már így vele. És az a helyzet, hogy igen, segít. Sokszor ez többet ad, mint az, ha újabb emelkedett, örök és nagy igazságokat tuszkol az ember a fejébe. Krist Van Moois nem vitatja el a nagy mesterek igazát, csak azt mondja, hogy annak, aki még csak útban van a nagy mesterek magasságai felé, gyakran elrettentő eme magasság.

Teljes írásom ekulton.

Torben Kuhlmann: Armstrong – Egy egér kalandos utazása a Holdra

Torben Kuhlmann első könyve, a Lindbergh egy elbűvölő és gyönyörű mesekönyv volt, és arról az egérről szólt, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt (egy ugyanilyen nevű amerikai férfiú is megtette ugyanezt). Az Armstrong megannyi szempontból folytatása a Lindberghnek, csak ennek az az alcíme, hogy „Egy egér kalandos utazása a Holdra”, s természetesen az űrrepülés, s azon belül is az első Holdra szállás hőseinek állít emléket.

Ekulton a cin-cin-cikkem (bocs).

Best of 2016

• Könyv

John Williams: Stoner

Fekete István: Tüskevár

Molnár Krisztina Rita: A ​víz ösvénye

Ted Chiang: Életed ​története és más novellák

Varró Dániel: Mi ​lett hova?

Jessie Ann Foley: Egyszerű ​dal

Naomi Novik: Rengeteg

Christopher Moore: Biff ​evangéliuma

Krist Van Moois: 7köznapi ​ego

Garth Stein: Enzo, ​avagy az emberré válás művészete

Legjobban tetsző fotós könyv:

Henry Carroll: Read ​This If You Want to Take Great Photographs

Könyvileg egész jó év volt ez, bár régóta esedékes- ill. újraolvasások is felkerültek erre a best of listámra.

• Film

Ifjúság

Sing Street

Kubo és a varázshúrok

Érkezés (alul az én véleményem) 

Mozi téren ez egy baromi erős év volt, és úgy sejtem, a még nem látott filmek közt is van olyan, ami erre a szűk listára felférne. Mindenesetre ez a fenti négy örök élmény.

• Koncert

Ignite, Barba Negra

Bran, Fonó

Black Sabbath / Rival Sons, Aréna

Clue / De Facto, Dürer kert

Pearl Jam: Ten20 tribute / Alone In The Moon, Dürer kert

VoiVod, Barba Negra

Crowbar, Barba Negra

Watch My Dying / Nomad, Akvárium

(Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. A Sabbath koncerten pl. annyira cefetül voltam, hogy hiába tudtam, hogy A Legendákat látom, nem tudtam annyira élvezni, mint a lista több más buliját.)

• Dalok

Angertea – Snakes

Borknagar - Winter Thrice

Candlemass - Death Thy Lover

Clue – Turquoise

Crowbar - Falling While Rising

Death Angel – Lost

De Facto - Sámán ének

Fates Warning - Seven Stars

Gojira - Low Lands

Ignite - Nothing Can Stop Me (hogy ne megint a Falu legyen :))

David Lang - Simple Song #3 (Youth OST)

Madder Mortem - Fallow Season

Metallica - Atlas, Rise!

New Model Army - Winter

Nomad - Az utolsó katona

Oceans of Slumber - Suffer The Last Bridge

Slogan - Soha Nem Változik

Testament - Brotherhood of the Snake

Thy Catafalque - Vonatút az éjszakában (Ady Endre Intercity)

Vektor – Pteropticon

VoiVod - Post Society

Watch My Dying - Kő alatt

...és így tovább.

2016-ban is volt hát minek örülni, s persze nem csak ilyen fentebbi értelemben. Meg sírni és dühöngeni is volt miért. Az évek már csak ilyenek. De azt remélem, hogy 2017-ben sokkal több lesz az örömből és jóból, és sokkal kevesebb a negatívokból, a gyászból. De tényleg, megnéznék már egy igazán jó évet, meg hogy ti mindenki, aki ezt olvassa és/vagy a szeretteim közé tartozik, hogy viselnétek egy olyat! :)

Varró Dániel: Mi lett hova?

Korunk Karinthyja, a rímeket romhányi könnyedséggel és bravúrossággal összeöltő Varró Dani mindig őszinte költő volt, a baba- és kisgyerekkorról szóló költeményei sem nyálkendőzték a valóság, a mindennapi élet apróbb-nagyobb bosszúságait, árnyoldalait. Így nem meglepő, mégis szívet melengető, hogy a Mi lett hova? egy lassan negyvenesbe hajló férfiú, férj és apa gondolatait, érzéseit tükrözi, a költőre jellemző trükkökkel persze. Varró úgy játszik a magyar nyelvvel, a különféle verselésekkel, ritmusokkal, meg amivel még nem szégyell, ahogy karácsonykor az apukák a gyereknek vett Legóval. Lubickol és élvezkedik mindezekben, ám közben nem csak vicceseket mond.

Teljes cikkem ekulton.

Molnár Krisztina Rita: A víz ösvénye

Az év alighanem legszebb könyvének két főszereplője egy árvának született, tíz éves fiú, Tamás, és az őt nevelő, családjába őt befogadó Eszter, akik Lillafüreden töltenek pár áprilisi napot. Tamás asztmás, és a Szent István barlang levegője meg az erdei séták jót tesznek neki – ám a gyógyulás lelki folyamat, amint a betegségek okai is gyakran lelki eredetűek. Gyógyulnivalójuk mindkettejüknek van, és az a csodálatos hely, az ott megélt találkozások mindkettejüknek nagyon sokat segítenek.

Cikkem az ekultura.hu-n.

Christopher Moore: Biff evangéliuma

Jézusról körülbelül annyi mű született már összesen, mint a holokausztról, de míg néha az az ember érzése, hogy a II. világháború borzalmairól minden ötödik túlélőnek volt valami mondanivalója, szóval elég jól dokumentálták, addig Jézus életéről alig tudunk valamit. Nem csak történelmi értelemben, hogy egyáltalán valós személy volt-e (bár állítólag arra azért van elég bizonyíték), hanem hogy a Bibliában abból a 33 évből kimarad úgy harminc. Van szó a születéséről, pár elejtett mondat a gyermekkorából, aztán meg már be is tölti a harmadik x-et, és elkezdi nyilvános működését. Bizonyára sokan feltették már azt a kérdést, hogy mit csinált a kimaradt három évtizedben, és sokféle választ is adtak erre. Ezen válaszok egyike Christopher Moore legismertebb, legsikeresebb regénye. Melyet én a Galaxis útikalauz stopposoknak című sci-fi klasszikussal emlegetek egy lapon, mert majdnem ugyanolyan vicces. De van ennél közelebbi rokona is, csak az film: a Monty Python csoporttól a Brian élete, mely szintén Jézussal foglalkozik, csak egészen máshogy.

Cikkem ekulton.

Erdélyi Anna: Hajdinaföldi történetek – Mesék a neveletlen hercegről

Az alcímben említett neveletlen herceg egy Marci nevű fiú, Hajdinaföld örököse, akit egyetlen magántanár sem volt még képes huzamosabb ideig elviselni. Nincs ember, aki vállalná a nevelését, mígnem egy nap felbukkan valaki, aki a mesék ködébe burkolózó Árpahegyről érkezik, hogy tanítója legyen Marcinak. A kötet fejezetei apránként elmesélik, mire is jutnak egymással. Az árpahegyi tanító egészen máshogy viszonyul a trónörököshöz, mint elődei: szelíden és határozottan, kitartóan és mélységes megértéssel. És annyit elárulhatok, hogy bizony nagyon is sokra jut a végletekig elkényeztetett, szemtelen, nemtörődöm, pökhendi fiúval.

Szülőnek és gyereknek egyaránt sokat segíthet ez a könyv. Teljes cikkem róla ekulton.

Katherine Addison: A koboldcsászár

2015-ben A koboldcsászár kapta a legjobb fantasy regénynek járó Locus-díjat, de három további rangos fantasy díjra is jelölték. Mindez azt bizonyítja, hogy a díjakat kiosztók (a szakértők, illetve a közönség egyaránt) éheznek az újra, a szokatlanra, a végre-valami-másra abban a zsánerben, ami eredetileg pont úgy született, hogy mindezt adta. Ugyanis A koboldcsászár, miközben számos klasszikus fantasy (és néhány steampunk) elemet használ, alapvetően más, mint a tipikus fantasy regények. És ez elsősorban a címszereplőnek köszönhető, akihez foghatóan emberi és emberséges hőst bármilyen féle irodalomban is keveset találni.

Ekulton a cikkem.

Jeffrey Brown: Jedi Akadémia

Ez már az ötödik Jeffrey Brown könyv, mely magyarul is megjelenik, de az első, amely nem 64 oldalas, illetve nem úgy néz ki, mintha kisgyerekeknek készült volna. Nem mintha a Darth Vader sorozat korábban megjelent négy kötete csak gyerekekhez szólna, de azok (így vagy úgy) leginkább kisebb gyerekekről szólnak, míg a Jedi Akadémia főszereplője nem Darth Vader és különféle rokonai és barátai, hanem egy tatuini fiú, aki épp kijárta az általános iskolát, és minden vágya, hogy pilótaképzőbe mehessen.

Ez egy jó humorú, kedves és szerethető regény, és ekulton írtam róla.

Ted Chiang: Érkezés – Életed története és más novellák

Az utóbbi évek egyik (ha nem a) legjobb sci-fi könyve ez, és ki tudja, megjelent-e volna valaha, ha nincs a mozifilm. Pedig eredeti megjelenésekor is sokan így vélekedtek róla. A film alapjául szolgáló novella mellett további hét sorakozik itt, mind más és más, bár a végére kirajzolódik belőlük egy nyitott és okos, éles szemű és bátor író. Az, hogy az emberek lelkivilága érdekli, Bradbury-re emlékeztet, de a tudományos precizitás és kidolgozottság inkább a hardcore sci-fi szerzőkkel hozza őt rokonságba. Bradburyhez mérten Chiang nem mutat annyi együttérzést, megértést és szeretetet úgy általában az emberek iránt, de így is nyilvánvaló, hogy mikor szimpatizál a szereplőivel – ahogy az is, hogy jellemábrázolás terén messze felülmúlja a legtöbb sci-fi szerzőt. Olyannyira, hogy ez a kötet legalább annyira szépirodalom, amennyire „csodálatosan fantasztikus”. Sci-finek pedig a kifejezés eredeti értelmében számít: bár vannak itt is űrhajók és földönkívüliek (épp az „Életed történeté”-ben), a maga módján mindegyik írás tudományos fantasztikum. Vagyis Chiang azt teszi, mint megannyi nagy sci-fi író (és a világ folyását megváltoztató gondolkodó és felfedező): eljátszik a „mi-lenne-ha” kérdésével. S teszi mindezt így vagy úgy tudományos alapon, vagy ha mégsem, akkor attól „tudományos”, amilyen pengeéles logikával és aprólékosan építi fel a történetet

Teljes cikkem ekulton.

Roald Dahl: A barátságos óriás

Roald Dahl nevét sokan a felnőtteknek szóló Meghökkentő mesék sorozatból ismerik, de a gyerekeknek is meghökkentő meséket írt, s bár minden könyve más és más, abban mindegyik egyezik, hogy fiatal olvasóit nem nézte csekély értelműeknek. Sosem volt rest igazi mondanivalót adni a gyerekeknek, ha pedig az ostobaságot és lustaságot kellett ostorozni, végképp nem fogta vissza magát. De az üzenetet mindig úgy adta át, hogy az olvasó közben remekül szórakozzon.

Ezen regénye tele van nyelvi leleményekkel, amiket a káprázatos fordítás vissza is ad. A címszereplő minden idők alighanem legjobb fej, legszeretetreméltóbb óriása, ám ez csupán egy ok a számosból, amely miatt érdemes elolvasni a könyvet.

Teljes cikkem ekulton.

Timo Parvela - Bjørn Sortland: A játék

A Kepler62 sorozat eme első része azért került a kezembe, mert a kiadó azzal promózta, hogy „a finn klasszikus segítségével átvezetheted a virtuális játékok világából a gyereket az irodalom dimenzióiba”. Arra meg nagy szüksége lenne a nagyobbik fiamnak. És annyi bizonyos, hogy a könyv nagyon tetszett neki, és várjuk a folytatást.

Ekulton a teljes cikkem.

Kubo és a varázshúrok

Ez egy rendkívül különleges animációs film. Megannyi értelemben különleges, de leginkább azért, mert, bár Amerikában készült, és rengeteg kaland, akció és humor van benne, olyan ősi és mély mondanivalót hordoz, amilyet manapság nagyon ritkán találni meg a mozgóképes médiumban. Mesefilm, mely nem átall félelmetes és szomorú is lenni – híven úgy az igazi, valós élethez, mint ahhoz a világhoz és üzenethez, amit bemutat és elmond.

Teljes cikkem ekulton.

Philip K. Dick: Emlékmás

Az Emlékmás című válogatásba hat, klasszikusnak számító, magyarul már korábban megjelent novella került (melyek zöme így vagy úgy de a mozivásznon is felbukkant), és ugyanennyi eddig kiadatlan. A felhozatal így elég vegyes, a zseniálistól a maradékig van itt mindenféle, de még az olyan, hovatovább kiszámítható sztori is súlyos mondanivalót cipel, mint a záró „Mi az ember?”, mely akár egy nyitottabb női magazinban is helyet kaphatott volna, mert talán ez az egyetlen Dick-írás, melyben van valamiféle romantika. Vagy ott „A megőrzőgép”, mely egy hagymázas ötletre épül: mi lenne, ha egy gép élőlénnyé tudná változtatni a klasszikus zeneműveket, s mivé válnának aztán ezek, ha szabadjára engednénk őket…

Teljes cikkem ekulton.

Sárkányok mindig lesznek (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Sárkányok, elsősorban az irodalomban, az ókortól napjainkig. Ezt adja igen interaktív, érdekfeszítő, különleges és izgalmas formában a Petőfi Irodalmi Múzeum eme kiállítása, még november 6-ig.

Nekem nagyon tetszett, nagyon élveztem, és ezt bővebben az ekulton fejtém ki vala.

Igaz Dóra: Nyár, nagyi, net

Nehéz lehet komoly dolgokról olyan gyerekkönyvet írni, ami szórakoztató, de közben elkerüli a szájbarágósság, a prédikálás, az elidétlenkedés, a „gyerekhez-le-kell-ereszkedni”-féle hozzáállás csapdáit. De Igaz Dórának sikerült.

Berci, a történet főszereplője, számítógépfüggő. Itt a nyári szünet, amit kénytelen vidéken, a nagyinál tölteni, és már előre retteg, hogy halálra fogja ott unni magát, tablet és Minecraft és Skype nélkül. De aztán kiderül, hogy nagyinak is van tabletje meg wifije, sőt, Wifije is, de ami még fontosabb, remek ötletei és remek érzéke, hogy kimozdítsa Bercit a gép-kattanásból. S közben a könyv, a szöveg is jó, szülőknek és gyerekeknek egyaránt élvezetes olvasmány.

Teljes cikkem ekulton.

Molnár Krisztina Rita: Kréta-rajz

Három éve jelent meg Molnár Krisztina Rita első gyerekkönyve, a Maléna kertje, egy kívül-belül szépséges és tartalmas, kedves és békebeli hangulatú kötet. A Kréta-rajz ennek a folytatása, mely nem pont ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az előző véget ért.

Három gyerek, három barát nyaralását meséli el, és mindhárom egészen más - de ennél jóval többről szól ez a szépséges könyv. Jelenről és múltról, az élet nagy kérdéseiről, de közben szórakoztató, kedves olvasmány is. Teljes cikkem ekulton.

Sing Street

Zenés film, mely a '80-as évek Dublinjában játszódik, és kamaszok a főszereplői. Hááát...

John Carney (Once) rendezte. Ja? Akkor kell. OK, az írek miatt mindenképp megnéztem volna, mi ez, de a '80-as évek popja... hát, voltak abban óriási dolgok, de minden zseniális dalra jutott száz borzalmas. Szerencsére nem ebben a filmben. Sőt, itt van Motörhead és The Clash is. Meg érzelmek, poénok, izgalmak, sok-sok zene, és az ifjúság érzése. Nekem ez már hogynepersze nosztalgia, mégis széles vigyorral, fellelkesülten jöttem ki a végén a moziból. Ha ez nem lesz kultfilm, akkor nemtommi.

Írtam róla ekultra.

Ez meg itt a Motörhead dal a filmből:

Christopher Moore: A velencei sárkány

Aki azt remélte, hogy Christopher Moore-t börtönbe vetik azért, mert meggyalázta Shakespeare egyes darabjainak emlékét a Bolond című regényben, az megszívta, mert ehelyett az történt, hogy Moore szabadlábon írt még egy könyvet, hogy tovább forgassa a Bárdot a sírjában. Jelen kötet A velencei kalmár és az Othello sajátosan moore-ias katyvasza, bár az író maga is bevallja, hogy nem emlékszik már, mi egyéb Shakespeare műből lopott különféle további motívumokat. Amint ennyiből is sejthető, az előzményhez hasonlóan épp úgy van itt tragikus, mint komikus szál – s legfőképp újra találkozhatunk Tarsollyal, aki itt már nem címszereplő, de alkalmanként még mindig mesélő.

Teljes cikkem ekulton.

John Williams: Stoner

Ez a cikk a HammerWorld magazin 2016. júniusi (No. 285) számában jelent meg

Ez a könyv nem a stoner nevű, lelazult zenei irányzatról szól, hanem egy emberről. Egy teljesen átlagos emberről. Olyanról, akinek vannak jó meg rossz tulajdonságai, aki hozott pár jó és pár rossz döntést az életében, aki sokat szenvedett és keveset élt, és aki még megannyi más miatt olyan, mint bármelyikünk. Ha azt nézem, mi benne a metal, hát legfeljebb annak a szenvedélynek a hőfoka, amellyel az irodalom és annak tanítása iránt viseltetett, és hogy volt néhány alkalom az életében, amikor kiállt az igazáért, amikor inkább választotta az egyenes gerincet, tudván tudva, hogy akkor is elroppantják…

William Stoner az 1800-as évek végén született egy keményen güriző farmer család egyetlen gyermekeként, és a Missouri Egyetemre ment, hogy mezőgazdálkodást tanuljon. Ám ott elrabolta a szívét az irodalom. Közben jött az I. világháború, ahova ő nem ment, ám a két ember közül, akit talán barátjának nevezhetett, az egyik igen, ám nem tért vissza élve. Stoner inkább maradt az egyetemen, a tanári pályát választotta, és amolyan szürke eminenciásként élte le az életét. Rosszul házasodott, élete egyetlen fényét, a lányát az anyja elidegenítette tőle, és így tovább. Nem mesélem el, de nem is nagyon van mit elmesélni, mert teljesen átlagos mindaz, ami vele történik.

Akkor miért lett ekkora siker a Stoner? Pláne miért lett egy könyv bestseller 50 évvel a megjelenése után? Talán mert ilyen fajta, egyszerre gyönyörű, mégis végtelenül egyszerű szépirodalmat nem ír ma senki? Vagy mert annyira őszinte és lényegláttató, hogy még a politikai korrektséghez sem ragaszkodik, ahogy ma szokás? Vagy mert annyira igazi, hiteles, hogy az már fáj, és mert mégis olyan csodálatos pillanatai vannak, amilyenekért megéri embernek születni?

Jessie Ann Foley: Egyszerű dal

Romantikus ifjúsági regény. Nem kimondottan az én asztalom. Viszont a grunge-korszakban játszódik, és a főszereplő lány elszökik benne egy Nirvana koncertre. Így viszont már KELL. Még akkor is, ha nekem mindig is sokkal többet jelentett a többi Seattle-i grunge banda (Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains, Screaming Trees stb. - az első kettőt szintén megemlítik a regényben).

Tetszett, amit a zenéről, a koncertekről írt. Meg az is, amit a fiatalkori szerelmekről, csalódásokról. Családról, gyászról. Hogy ilyen őszinte és hiteles. De a legjobban azért az a néhány jó fej ír tetszett, meg amit általuk mesélt el az írónő. Merthogy az események zöme Írországban történik, ami szintén szívem csücske.

Teljes cikkem ekulton.

Michael Reaves – Neil Gaiman: Köztesvilág

Gaiman és Reaves eredetileg tévésorozatnak szánta a 15 éves Joey Harker történetét, és valóban látványos, pörgős filmet lehetne forgatni belőle. Roppant szórakoztató regény ez, űrkalózokkal, alternatív világokkal, szuperképességekkel (és hétköznapi lúzerségekkel), sok-sok akcióval, eszement ötlettel és szereplővel.
Teljes cikkem róla ekulton.

Kazuo Ishiguro: Az eltemetett óriás

Kazuo Ishiguro japán származású, ám angol író, akinek olyan szépirodalmi remekműveket köszönhet a világ, mint a Napok romjai vagy a Ne engedj el… S bár rég várt új regényét könnyű lenne fantasynek beállítani, valójában ez is ízig-vérig ishigurói szépirodalom.

A történet az Arthur király halála utáni időkben játszódik Britanniában, mely, úgy fest, kezd visszasüllyedni holmi vaskori vagy késő kőkori szintre – legalábbis a két főszereplő, Axl és Beatrice, az idős briton házaspár barlangban lakik. Egy nap aztán felkerekednek, hogy rég nem látott fiuk nyomába eredjenek. Útjuk megannyi értelemben kalandos, egyben szimbolikus, és többek között felejtésről, háborúról és békéről, kitartásról szól. Meg öregedésről, tisztességről, hűségről, emberségről és embertelenségről.

Teljes cikkem ekulton.

Naomi Novik: Rengeteg

A Rengeteg egy rendkívüli mese, a szó régebbi értelmében, amilyenek a népmesék és a Grimm-fivérek vagy Andersen meséi eredetileg voltak. Vagy még inkább: a Rengeteg az a történet, ami később, idővel válik mesévé. Igen, egy rétege arról szól, hogy mint lesznek a mesék, de ez csak egy réteg, amire még nagyon sok olyasmi kerül, melyeket a komor, borzalmas, kegyetlen jelzőkkel lehet a legrövidebben körülírni. Ám ez sem minden. És nem csak azért, mert ennek a történetnek is jó a vége – különben sem annyira egyértelműen jó vég az. És a rétegek meg mondanivaló meg izgalmak mellé került jó adag humor, és érdekes szereplők is.

Teljes cikkem ekulton.

Jostein Gaarder: Anna világa / A kártya titka

És ha már tegnap belinkeltem a Gaarder interjút, imhol a cikkeim a legutóbb megjelent két könyvéről.

Az Anna világa négy éve íródott, és a klímaváltozásról szól. Igyekszik úgy szólni róla, hogy a fiatal olvasók is értsék, és ez alighanem sikerül is, viszont mint történet (aminek el kéne vinnie a hátán a mondanivalót) nem igazán működik. De tény, hogy kijózanító hatással van az emberre ebben a szinte minden egyébnél fontosabb kérdésben.

A másik, A kártya titka viszont régebbi a Sofie világánál is, de a filozófia már abban is felbukkan. Ifjúsági regény ez is, bár van egy olyan érzésem, hogy a főszereplő korosztálya (8 éves) számára ez túl nehéz olvasmány, inkább adnám tízen túliak kezébe. Körmönfont egy regény, melyben több történetszálat fon össze az író, melyeket néha kissé nehéz követni, de azért elég izgalmas és tartalmas is. És aki elolvassa, eztán soha többé nem néz majd ugyanúgy a kártyapaklik jokereire...

Interjú: Jostein Gaarder – 2016. április 21.

A XXIII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége, egyben a Budapest Nagydíj kitüntetettje Jostein Gaarder norvég író volt. A Sofie világa című regényével fiatalok százezreit bírta rá, hogy a filozófiáról olvassanak és elmélkedjenek, magyarul megjelent legújabb könyve pedig a klímaváltozással foglalkozik, szintén regényes, a fiatal olvasók számára is érthető és izgalmas formában. A fesztivál első napján ültem le beszélgetni az íróval, és lett belőle az alábbi interjú, mely  itt is olvasható.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes állomás

A Tizenegyes állomás kapcsán számomra talán az a legmeglepőbb, hogy akkora siker lehetett angol nyelvterületen. Több rangos szépirodalmi, illetve sci-fi díjra jelölték (például National Book Award, PEN/Faulkner Award, Baileys Women’s Prize), kettőt (Arthur C. Clarke Award és Toronto Book Award) el is nyert, és bár ez nem jelent automatikusan közönségsikert is, ám az lett belőle. Egy olyan regényből, mely lefest egy posztapokaliptikus világot (ezért sci-fi), de alapvetően inkább szépirodalom, mely az emberre, az emberire koncentrál. Mely minden leírt borzalom mellett is alapvetően szelíd, és azt a reményt fejezi ki, hogy bármi jöjjön is, az emberség, a szépség és művészet iránti vágy fennmarad.

Teljes cikkem ekultura.hu-n.

Arjuna Ardagh: Az utolsó nevetés

A regény főszereplője egy Matt Thomson nevű fickó, aki a könyv első oldalán egy hídon ácsorog éjnek évadján, és épp arra készül, hogy beleugorjon a vízbe. Mindenét elvesztette: feleség, gyerekek, ház, remek állás és sok pénz. Belement egy nagyon rossz üzletbe, így az előbbiek elhagyták, az utóbbiak meg mind odalettek. Láttunk már ennél rosszabbat, de olyat is, hogy valaki ennél kevesebbért megölte magát. Matt végül nem így tesz, inkább beül egy éjszaka is nyitva tartó büfébe, ahol a pincérnő meglát benne valamit, és ad neki egy telefonszámot. Matt geek életet élő haverja úgy véli, biztos valami szekta száma az, de emberünk azért csak felhívja, és el is megy egy találkozóra, és azzal aztán minden megváltozik a számára. Ott találkozik ugyanis egy Joey Murphy nevű guruval, aki delejes erővel hat Mattre. Joey-nak elképesztő sztorijai vannak (önmagukban azokért is érdemes elolvasni a könyvet) – de a lényeg persze az, hogy mesterként, tanítóként segíti Mattet abban, hogy felébredjen, máshogy lássa az életét, képes legyen összeszedni magát, és visszaszerezni mindazt, ami az övé volt.

Teljes cikkem ekulton.

Két fotós kiállítás: Szabad szemmel / Hemző Károly és Legendás fotók / Steve McCurry

Szubjektív összehasonlítás következik két fotókiállításról, olyasvalaki tollából, aki nem szakértője a fotográfia történetének. Csak a miheztartás végett mondom. Ahogy azt is, hogy nem szerencsés ezeket összehasonlítani, mert két nagyon más világról van szó.

Hemző Károly (1928-2012) egyike a legismertebb és legközkedveltebb magyar fotósoknak. Számos ikonikus fényképet készített, de nagyon sokan ismerhetik a nevét a feleségével, Lajos Marival készült 33/66/99 ilyen-olyan étel szakácskönyv sorozatból is, melynek legalább egy kötete tíz magyar háztartásból nyolcban biztosan megtalálható. Én mondjuk pont nem tudtam, hogy azokat is ő fotózta, és a kiállítás végén derült csak ki, de élmény volt látni, hogy még ebbe a számára nyilván unalmas, alkalmazott fotográfiába is belevitt némi játékosságot és művésziséget. De a magyar fotográfia története szempontjából sokkal fontosabbak a sport-, lovas- és (legfőképp) szociofotói.

Steve McCurry 1950-ben született, Amerikában. Az „Afgán lány” című képét jószerével mindenki ismeri. A National Geographic 1985. júniusi számának borítóján megjelent, Afganisztán szovjet megszállása idején készült portrén kívül is készített rengeteg lenyűgöző fotót, és később is bátran vásárra vitte a bőrét egy-egy jó képért, de békésebb helyeken és időkben is rendre megtalálta azt, amit érdemes, sőt meg kell örökíteni. Nem lehet tehát azt mondani, hogy egyetlen „slágere” volt, és a kiállítást látva nem is kérdéses, hogy okkal ő a világ egyik legismertebb élő fotósa.

Az eredeti tervek szerint március közepéig látogatható, ám május 22-ig meghosszabbított, „Szabad szemmel” című Hemző kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban rendezték meg. McCurry képei sem kevésbé patinás helyen láthatók: azokért a Műcsarnokba kell elzarándokolni. Mindkettőt érdemes megnézni. Sőt, meg kell.

Hemző esetében bizonyos kor fölött a legtöbb magyar emberben erősen működni fog a nosztalgia. A karrierjét sportfotósként kezdő, s már annak is zseniálisnak bizonyuló Hemző bizony dolgozott a kommunista rezsimnek: azt várták tőle, hogy lefényképezze, mint virágzik az ország, s milyen boldogok az elvtársak. És az efféle képeiben nincs is hiba: idilli, egyben torokszorító látvány mind. Hanem az ifjú fotós volt annyira bátor, hogy lefényképezze azt is, amit a felsőbb hatalmak nem szerettek volna a világ elé tárni. Már a sportfényképein is nyilvánvaló, hogy mindig az embert, az emberit igyekezett megragadni (s így fotózta le többek között az apósomat is bringázás közben), a kommunista érában, titokban készült szociofotói pedig megrázóak és elképesztően mélyrehatóak. Viszont még azokban is meg-megcsillan Hemző humora – mert hát az ő esetében nagyon is igazoltnak látom azt a tézist, hogy a fényképen nem annak tárgya látszik, hanem a fotós viszonya a fénykép tárgyához.

Érdemes mindehhez hozzátenni, amit a kiállítás szövege is kiemel, hogy Hemzőnek nem állt rendelkezésére a mai digitális technika, a régi jó filmes gépekkel magának a fotósnak kellett csodát tennie, és elkapni a megfelelő pillanatot. Túl sok utómunkára, pláne sorozatlövésre nem volt lehetőség. A kiállításon a fotók mellett rengeteg extra infót olvashatunk, és számos korabeli tárgy (mint például Papp Laci bokszkesztyűje), plakát is látható, sőt, Hemző csodás fotómasinái is. Megannyi „olyasmi” van a képeken és a vitrinekben, amik számomra a gyerekkort, a szüleim és nagyszüleim számára meg az életük jó részét is jelentik. Mondom, erős a nosztalgia faktor, de a lényeget a képek adják, melyek egy rendkívül jó szemű, nyitott és kivételes fotós művei.

Ez a leírás persze igaz McCurryre is, mégis egészen más élmény az ő kiállítása. A nosztalgia ott nyilván kevéssé kapcsol be, hiszen a képein alapvetően nem magunkat látjuk viszont, hacsak nem annyiban, hogy megmutatja, mindenütt, ahol csak járt (legfőképp ázsiai országokban), ugyanolyan emberek élnek, mint mi, legfeljebb a bőrük színe és a kultúrájuk különbözik.

Csak míg Hemző rengeteget fotózott fekete-fehér filmre (előbb, mert nem volt más, utóbb, ha azt találta megfelelőnek), McCurry minden képe harsány, telített színekkel van tele. A színek ünnepe, orgiája ez a kiállítás, szinte a valóságosnál is szebb, élénkebb árnyalatok sorjáznak a tibeti, afgán, indiai és egyéb helyeken, illetve emberekről készült fotókon. Le sem tagadhatná, hogy a National Geographic-nak dolgozik, amint az magukon a képeken, azok témáján, komponálásán is látszik. Bár több háborúban is fotózott, és a 2001. szeptember 11-i terrortámadás idején is pont ott volt, ahol lennie kellett, alapvetően azt érzem a képein, hogy a nagy képes magazinnak készültek. Ahogy egy barátom mondta, „esztétikussá teszi a nyomort”.

Vegyük az „Afgán lány”-t: csodaszép zöld szempár, melyen látszik, hogy túl sok olyat látott, amilyet egyetlen embernek sem lenne szabad átélnie. Szakadt ruha, mely mégis olyan káprázatos színben virít, hogy egyes díszmadarak elsárgulnak az irigységtől. Megrázó és szép egyszerre, de mégsem olyasmi, ami kitérítené a hitéből a NatGeo előfizetőit. Természetesen nem lehet mindenki Salgado (ld. A Föld sója című film), aki a földi pokol legmélyebb bugyrait fotózta, és bele is betegedett, és aki aztán szülőföldje ősvadonjának újratelepítésével tért vissza az élők közé. Biztos vagyok benne, hogy McCurry fotói így is sokat tettek azért, hogy egynémely problémák megoldódjanak. De amikor azt látom a kisteremben vetített dokumentumfilmen, hogy egy másik, szintén gyönyörű, és szintén látnivalóan nyomorban született fénykép úgy készül, hogy McCurry beletolja a gépét az alany arcába, és közben a kisegítői tartják az ernyőt meg filmezik őt, meg arról beszél, hogy szeret úgy fotózni, hogy kilép a hotel ajtaján, és elmegy nézelődni, mert a téma majd úgyis szembejön… szóval ezek, ha nem is kiábrándító dolgok, de segítenek mindezt a helyén kezelni.

Nyilván amikor háborús övezetben fotózott, az éles volt és életveszélyes, de nagyon sok képén érzem azt, hogy olyan, mint a Schindler listája című filmben a piros ruhás lányka: nagyon hatásos, de egyben hatásvadász is. És mintha mindig az ilyeneket keresné, és meg is találja, ami egyfelől a zsenialitását is jelzi, másfelől viszont azt, hogy van, ami már nem fér bele a NatGeóba. Egy halom kép valójában arra szolgál, hogy felkeltse az olvasóban a vágyat, hogy maga is oda utazzon, ahol a kép készült. És ezzel nincs semmi baj, amit csak megörökít, mind érdemes is rá. De nem mutat annyit a valóságból, mint Salgado vagy akár Hemző. "Cserébe" zseniálisan találja meg a szépet, az érdekeset, azt, amit szemnek is, léleknek is jó látni. Megkapó pillanatok, beszédes tekintetek, egyetlen képbe sűrített egész életutak sorjáznak a képein, nem is vitatom, hogy megérdemelten napjaink egyik legsikeresebb fotósa.

A kiállítással valójában az az igazi bajom, hogy igazából nagyon kevés fotót láthatunk, minimális infóval ellátva, elég szerencsétlen elrendezésben (két teremben és sötét átjárókban, néha rendesen megnézhetetlenre nagyítva). A dokumentumfilm egy külön kialakított kis teremben nézhető meg, ami csak félig van lesötétítve, így nem látszik jól. De mindenképp érdemes megnézni így is ezt a talán 15 perces anyagot, melyből az is kiderül, hogy McCurry remekül meg tudja találni a hangot az általa fotózott emberekkel. Valóban olyan régi vágású, jó fej fazonnak néz ki, és mond érdekeseket meg hasznosakat.

Ami jól is jön, mert a képekhez a címükön, készítésük helyén és évén kívül semmi információt nem tettek. Lehet mondani, hogy az igazán jó fénykép önmagában is megállja a helyét, de ez az érvelés már nyomban az „Afgán lány” esetében elvérzik, akármilyen szépséges portré is az. Múlt nyáron a Capa kiállítást is a képek mellé írt plusz info segítségével tudtam igazán értelmezni, a Hemző kiállításhoz is rengeteget ad az írott anyag, a múlt év tavaszi, „Fényképezte Zsigmond Vilmos” kiállítás egy része meg csak amiatt működött. Szóval a McCurry: Legendás fotók kiállítás sok szempontból csalódás volt. De csak mint rendezvény, mert maguk a fotók valóban káprázatosak.

(Mindkét fotót én készítettem.)

David Michie: A lhászai mágus

David Michie A Dalai Láma macskája című, jó humorú, kedves, de távolról sem bárgyú vagy cukiságba fulladó sorozat írója – akárcsak azokban a könyvekben, A lhászai mágusban is a tibeti buddhizmusról ír, úgy, hogy a laikus olvasó számára is érthető, befogadható legyen. Ezen túlmenően azonban ez a könyv egészen más, mint a macskások. Két idősíkon játszódó, néha szinte thriller szerűen izgalmas, de közben sok bölcsességet is hordozó regény, mely nem tökéletes, mégis nagyon tetszett.

Teljes cikkem róla ekulton.

Bran – Fonó, 2016. március 19.

Több, mint két évtizeddel alakulása után még mindig (vagy inkább: újra) itt van a Bran, és két nappal a hivatalos Szent Patrik nap után, ám ahhoz kapcsolódóan tartott koncertet és táncházat a Fonóban.

A dalokat e jeles ír ünnep vezérszálára fűzték, ám jóval többet mutattak meg belőle, mint amit mi, „Kelet írjei” (Yeats után szabadon, aki az íreket Nyugat magyarjainak hívta) tudunk róla. Ma már Magyarországon is számos Patrik napi buliba lehet elmenni, ahol minden bizonnyal fergeteges a hangulat, és patakokban folyik a Guinness és az ír whiskey, de arról, hogy ki a ménkű volt az a Szent Patrik, bizonyára józanul sem sokan tudnának mit mondani. Kovács Gáborján, a Bran énekes-flótás vezetője persze mindent tud róla, s nemcsak róla, de például arról az ír italról is, melyet a szegények mindenféle bigyóból és hogyishíjjákból erjesztettek, és mely mindmáig illegális. Poitín (ejtsd kb.: pótyín) a neve, és erről is úgy mesélt emberünk, hogy gurultunk a nevetéstől. Felénk ezt amúgy pálinkának hívják, és épp divatja van.

Ennél azonban jóval többről szólt ez a koncert, és mi tagadás, igen mély húrokat pendített meg bennem, és le is írtam erről sok mindent az ekultra. További fotók itt.

Fodor Sándor: Csipike

A Pásztohy Panka kedves, humoros, új illusztrációival díszített, igen szép kötet mind az öt Csipike könyvet tartalmazza. Az első (Csipike, a gonosz törpe) 1966-ban jelent meg, az utolsó (Csipike és a gonosz ostoba) 1990-ben. Méltán lett a magyar gyerekirodalom klasszikusa a sorozat, hiszen humor, kaland, izgalom és mondanivaló egyaránt van benne jócskán, s mindez mit sem kopott az eltelt időben, sőt.

Teljes cikkem ekulton.

David Michie: A dorombolás művészete

A Dalai Láma macskája című könyv folytatásában újra találkozhatunk a szépséges, kék szemű macskalánnyal, akit jó karmája Őszentsége, Tendzin Gyaco karjaiba sodort még kiscica korában.

Akárcsak az első rész (egyébként aki azt nem olvasta, ne csüggedjen, érteni fogja a folytatást, de persze jobb az első ismeretében nekilátni), ez a könyv is amolyan könnyed bevezetés a buddhizmus filozófiájába, melyet jól kiporciózott, apró adagokban tár az olvasó elé, s közben nemcsak a macska életéről olvashatunk, de a környezetében élőkéről. De közben izgalmas, szórakoztató könyv.

Teljes cikkem ekulton.

Nick Hornby: Vicces lány

Hornby régi nagy kedvencem, aki már jó ideje nem írt olyat, ami igazán megfogott volna. Ez az új könyv kissé meglepő, merthogy a '60-as évekről, azon belül a brit tévésorozatok aranykoráról szól, mely időszakban az író is még csak gyerek volt. Van benne sok jó, de összességében ez sem éri el a Pop, csajok, satöbbi vagy az Egy fiúról (stb.) színvonalát.

Teljes cikkem ekulton.

Stefano Benni: Margherita Dolcevita

Micsoda remek borító, micsoda remek könyv, és micsoda remek átverés, amennyiben valaki előbbi alapján arra számít, hogy utóbbi valami fantasztikus csajos cucc. Az persze rögtön az elején is világos, hogy ez a könyv a mai fogyasztói társadalom kritikája, de hogy milyen mélységeit mutatja majd meg az agymosásnak, illetve annak, hogy hogy le tud aljasodni az ember, és hogy mekkorát üt a végén, arra nem is számítottam.

Teljes cikkem ekulton.

Siobhan Dowd: A láp gyermeke

A láp gyermeke ifjúsági könyv, az a fajta, ami keresetlen őszinteséggel beszél úgy a világról, mint a tizenéves létről. Nem mondom, hogy nincs benne nevelő, vagy még inkább megmutató szándék, de én elejétől végéig igaznak érzem. A poénjait éppúgy, mint a véresen komoly momentumait. Gyönyörű, megrázó, kristálytiszta könyv ez mindenféle értelemben nehéz és kaotikus korszakokról – s végül is életről és halálról.

Teljes cikkem ekulton.

Thy Catafalque interjú

Ez egy múlt évi hammeres interjú, de legyen nyoma itt is. Nem sokat fűznék hozzá, beszél a zene.

Ifjúság

Sok helyütt olvastam, hogy Paolo Sorrentino előző filmje, a legjobb külföldi film Oscarját is elnyert A nagy szépség még jobb, mint az Ifjúság. Azt én még nem láttam, de azt tudom, hogy Ifjúság az egyik legjobb film, amit valaha láttam. Gyönyörűen fényképezett, remek színészeket felvonultató film ez az életről annak megannyi nagy kérdésével és apró hülyeségével. Ekulton a cikkem.

Ursula K. Le Guin: A sötétség balkeze

Ursula K. Le Guin regényét az Európa adta ki újra a 100 könyv című sorozatuk tagjaként. Az elegáns, visszafogott színeivel is figyelemkeltő borító egy igazi sci-fi klasszikust rejt, mely eredetileg 1969-ben jelent meg, míg magyarul tíz évvel később. Hogy máig nem kopott a mondanivalója, az annak köszönhető, hogy nem a tudományos és technikai kérdésekre koncentrál, hanem az emberre, az emberire. Méghozzá egészen sajátos módon…

Cikkem ekulton.

Enya: Dark Sky Island

Hét év telt el az ír énekesnő-zeneszerző-szintetizátoros előző albuma óta, ráadásul az And Winter Came… csak részben tartalmazott új szerzeményeket. Hogy a hosszas szünetet mi mindennel töltötte az 54. születésnapján túl is misztikus szépségű hölgy, azt nem igen lehet tudni, hiszen mindig is féltve őrizte magánszféráját (még akkor is, ha Dublintól délre lakik egy kastélyban) – de hogy nem zenei kísérletezéssel, az biztos… Nem tudom, elvárható-e egy ennyire karakteres előadótól, hogy bármit is újítson, közel három évtizednyi szóló pályafutás, sok millió eladott lemez után, de a nyolcadik album gyakorlatilag semmi zenei újdonságot nem hoz, és megértem, ha bárki úgy véli, ez így már unalmas.

Ennek ellenére meg tudott fogni, bár leginkább a koncepciójával, amiről az ekultos cikkemben lehet olvasni.

Anne Rice: Lestat herceg

Anne Rice végül csak visszatalált a vámpírokhoz. Átkatolikuskodta a Twilight-féle vámpír-neoreneszánszot, s újra ki kellett ábrándulnia a vallásból (de nem a hitéből), hogy megint Lestatról és a többi szofisztikált vérszívóról írjon. Hogy mennyire erőltetett az új regény, az relatív. Szerintem jobb lett, mint a Vámpírkrónikák sorozat jó pár része (főleg az utolsók), de a klasszikus első hármast nem éri utol - viszont azokat gondolja tovább, egész logikusan. Minden tipikus rice-i védjegy itt van, mégsem hiszem, hogy a nosztalgikus érzések mondatják velem, hogy ez egy egész korrekt regény.

Teljes cikkem ekulton.