szerda, március 07, 2018

Warrel Dane 1961-2017

Ami itt következik, azt néhány nappal Warrel Dane halála (2017. december 13.) után írtam. Ma van a születésnapja, és úgy döntöttem, csak megosztom veletek a gondolataimat.



Azt hiszem, abban, ha valakid meghal, nem pusztán az ő elveszítése fáj, hanem az is, hogy soha többé nem leszel már az, aki az ő szemében voltál. Vele hal egy részed, aki csak neki voltál. Nem jön vissza többé soha már…
Warrel Dane nem ilyen valakim volt. Nem rokon, nem barát. Találkoztunk néhányszor, de én nem adtam neki semmit. Ő nekem egy ikon volt, és akármilyen jók voltak az interjúk, amiket vele készítettem, nem merült fel bennem, hogy elkérjem az emailcímét. Most már bánom. De a múlt évi koncertje után sokat gondoltam rá, kiküldtem az Univerzumba a kívánságomat, hogy gyógyuljon meg. Ennél többre lett volna szükség…
Szóval Warrel nem olyasvalaki volt, akinek el tudnék menni a temetésére. Mégis vele halt egy részem. Magától értetődő, hogy ahogy telik az idő, egyre több kedvencünk fog elmenni, így-úgy híres emberek, akik nekünk adtak, mi meg ott voltunk a közönségben, és örültünk. Chris Cornell esete bizonyítja, hogy akármekkora közönség szeretete sem elég. És neki volt szerető családja, s az sem volt elég. Az általa írt dalokat hallgatva nincs is min csodálkozni. Ő is túl érzékeny volt erre a világra. Olyan társadalomban élünk, ahol az az elfogadott norma, az az elvárás, hogy ne legyél érzékeny. Miközben az egyik, ami emberré tesz minket, az érzékenységünk.
Warrel viszont, amennyire én tudom, egyedül volt, szinte mindig. Túl sok biztosat nem tudok róla (hiszen még a születési dátumával is folyton trollkodott… :)), de sajnos a megérzésem a 2016-os pesti szólókoncertjén beigazolódott. Láttam rajta, hogy meg fog halni. Látszott.
Szóval amit itt leírok róla, azt csak én gondolom, s nem biztos, hogy igazam van. De azt gondolom, hogy ez az ember sokkal mélyebbre ásott, mint a legtöbben a metal történetében. A sátánról, a világban lévő borzalmakról, az emberek ostobaságáról baromi könnyű ordibálni. Amúgy lehet ez hasznos is. Ahhoz, hogy egy problémát megoldjunk, előbb fel kell ismerni, hogy létezik, és el kell ismerni, hogy az probléma. Ebben a metal mindig jó volt. De ha leragadsz ott, hogy csak üvöltözöl, hogy minden milyen szar, attól nem lesz jobb semmi. És Warrel azon kevesek egyike volt, akik meg akarták érteni a problémát, fel akarták tárni annak gyökereit. A leginkább politikus meg "közéletiző" dalain is ez érződik. De nekem a legtöbbet azok a számai jelentik, amikor nem a külvilágról beszélt.
Don't be afraid to dream outside the lines
Don't be afraid of painting pictures within your mind
Don't be afraid, your path is not of sorrow
Don't be afraid, dreams are immortal
Warrel már az egészen korai időkben, már az első Sanctuary lemezen is a nagy kérdésekre kereste a választ. Hogy mi van a halál után, és mi van előtte, amiért érdemes egyáltalán élni. És azt hiszem, valahol, valamikor rossz utat választott. Miközben tudta, hogy a válaszok belül vannak, olyan mélységekbe ásott, ahova nagyon kevesen merészkednek, és ő maga sem tudta feldolgozni…
Van ez a kb. buddhista mondás, hogy a hegy tetejére több úton is fel lehet jutni. Meglehet, ha lett volna Warrel mellett valaki, aki szereti úgy igazán, vagy lett volna előtte valaki, aki segíti az útján, sosem lett volna belőle alkoholista. De ez olyasmi, ami nagyon keveseknek adatik meg. Ahogy nagyon kevesen vannak azok is, akik képesek felülemelkedni bármely függőségükön. És nem csak az olyasmik taszítanak függőségbe, mint az ital vagy a drogok. A reggeli kávé, a zenehallgatás, az, hogy mindig kell, hogy legyen valakid, és még sorolhatnám, ez mind-mind függőség. És azt hiszem, most, 42 évesen, zene-, könyv-, film-, és még-halom-egyéb-függőként, hogy ez mind azért is van, mert nem merünk szembenézni a halállal. Nem tudunk. Nem lehet felfogni. Hogy egyszer majd mi sem leszünk.
Warrel pedig megpróbálta. A dalai alapján azt gondolom, nagyon sok mindent talált, de békét, szeretetet, Istent nem. Azt hiszem, érezte, talán tudta, talán meg is élte, hogy "Több dolgok vannak földön és égen, (…) mintsem bölcselmetek álmodni képes", de talán túl sok mást, félelmetest és félelmet talált mellé. Nem tudom, miket élt meg. Nem tudom, tényleg azért ivott-e, mert nem bírta elviselni a körülötte levő semmit, és a válaszok hiányát odabenn. Azt sem tudom, hogy amit én találni vélek, az valóban van-e, s nem csupán por és hamu leszek-e, ha meghalok, és semmi más. De azt tudom, hogy ennek a világnak totálisan mindegy, miben hiszek, és bár a mélység, az éjsötét semmi nekem is nap mint nap az arcomba sikolt és igyekszik megtépázni az elmémet, azért valamit én találtam, azt hiszem. És mélységesen elszomorít, hogy Warrel, aki sokkal messzebbre ment, mint én valaha, nem találta ezt meg, holott ott volt benne, még a dalaiban is.
Egy barátommal beszélgettünk róla, hogy vajon miért nem lett Warrel soha sikeresebb. A Dead Heart in a Dead World (milyen cím ez…) idején voltak a csúcson a Nevermore-ral, akkor sokan, akik előtte meg utána nem tudtak kapcsolódni a zenéjükhöz, megszerették őket. Pedig az is irdatlan mélységekkel volt tele. Szóval azt gondolom, a Nevermore-t, de már a Sanctuaryt is, meghatározta Warrel személyisége, és amiről énekelt (és ami beszőtte a zenét, az egész hangulatát is), az sokszor egész egyszerűen túl sok volt a legtöbb embernek. Mert Warrel gondolkodó és érző ember volt (abban az értelemben, hogy nem tudott másmilyen lenni), és szembesítette a hallgatót. A halállal, az élet értelmetlenségeivel, a világ romlásával, azzal, hogy kell lennie valaminek, kell találni valamit, aminek van értelme, és amiért megéri szenvedni. És ő szenvedett. Olyan figura volt, mint Poe vagy Lovecraft: túl sokat látott, és ez magányossá tette. És szembenézni a halállal és mellé még az életben is magányosnak lenni… Ki bírná ezt ki?! Nem csoda, hogy ivott. Bár megvolt benne az a késztetés, az a belső tűz, és az a szenvedés is, ami a megvilágosodás felé löki az embert, ő valahol kisiklott. És ezt nem kritikaként írom, félre ne értsd. Néha úgy látom, megvilágosodni könnyű. Megtenni azt a lépést viszont iszonyatosan nehéz, az egész emberi élet legnehezebb lépése. Szembenézni önmagunkkal és a léttel, azzal, hogy a test romlandó, és nem biztos, hogy jut elég idő megtalálni a kiutat. Warrel ezt néha mesterségesen próbálta megoldani – legalábbis egyik-másik dala alapján úgy sejtem, kísérletezett kábítószerekkel is. És Isten tudja csak, hogy megszületett volna-e annyi zseniális zene az ilyen-olyan tudatmódosítók nélkül. Warrel is Seattle-i volt, ott nagy hagyománya van ennek, meg az emiatti elpusztulásnak… Layne Staley, Andy Wood, Kurt Cobain, Chris Cornell, és még sorolhatnám… Egyikük sem azért csinálta, amit csinált, hogy ezrek és milliók hallgassák. Hanem mert nem volt más választásuk: belenéztek a mélybe, és nem bírták elviselni. Senki nem marad ugyanaz az ember, ha egyszer szembenéz a halállal, és senkinek nincs joga megítélni őket. Amíg nem élted meg ugyanazt, addig nem tudhatod. És ez a világ, ez az elbaszott társadalom attól is ilyen élhetetlen, hogy mindenki kurvára okos, és mindenki megítél mindenkit, holott szart sem tud róla… Hagyjatok már élni mindenkit úgy, ahogy van! Keressétek végre magatokban a hibát, ne mindig másokban! És ha megtaláltátok, és meg fogjátok, mert emberek vagytok, és embernek lenni annyi, mint hibázni, akkor lássatok neki kijavítani. Az a valami. Az az, amiért megszülettünk.
Igen, és még akarok írni arról, nekem mit jelentett Warrel zenéje. Először úgy '90-'91-ben láttam, a Sanctuary Future Tense klipjét. Akkor már Queensryche rajongó voltam, és nyomban érdekesnek tűnt a csapat, lévén szintén seattle-iek. Sokkoló élmény volt az a klip. Úgy zúztak, mint egy thrash banda, de közben úgy énekelt az a szőke őrült, ahogy mondjuk Rob Halford. Teljesen kész voltam tőle. Plusz véglegesen eldöntöttem, hogy márpedig megnövesztem a hajamat. Olyan derékig érő, mint nekik volt, sosem lett, és még sorolhatnám, mi minden nem lett meg, amit akkoriban szerettem volna. Viszont az Into the Mirror Black bekerült azon lemezek közé, amik örökre, kitörölhetetlenül belém égtek.
Aztán feloszlottak, és úgy 5 évet kellett várni, hogy Warrel visszatérjen. Addigra a grunge és a pop-punk minden metalt kiölt a médiából, és a Nevermore egy végtelenül sötét, depresszív, mégis erőteljes anyaggal válaszolt minderre. Újabb megrázó élmény. Majd az EP, azokkal a kristálytiszta, gyönyörű dalokkal, és aztán a The Politics of Ecstasy, ami maga volt a tökély. Azt gondolom, hogy a metal '90-es évekbeli túlélése egyrészt a Paradise Lostnak köszönhető, mert amikor a hagyományos metal irányzatok teljesen underground szintre szorultak vissza, és számtalan zenekar adta fel, akkor ők mutattak új irányt. Azt is gondolom, hogy Bruce Dickinson két szólólemeze (az Accident és a Chemical) mutatták meg, hogy lehet még újat és igazán súlyosat alkotni a tradicionális heavy metalban. És hálásak lehetünk a Hammerfallnak meg a többi, Accept/Manowar/Maiden/Priest témákat újrahasznosító bandának, mert a nagyobb közönség számára ők hozták vissza a metalt, noha szerintem minimális, amit ténylegesen hozzátettek a zenéhez magához. Viszont a Nevermore volt az, aki képes volt a régit valahogy megújítani. Náluk egybeforrt a Priest és a Queensryche öröksége a Death/Carcass/Morbid Angel-féle technikás, progresszív death metallal, meg azzal, hogy Warrel képes volt aktuális témákról is úgy fogalmazni, hogy az túlmutasson a szimpla ökölrázáson és szájhabzáson. Nyilvánvaló, hogy túl intelligens, túl agyas volt mindez az átlagembernek. Hogy túl súlyos volt a tradicionális heavy metal híveinek, és túl dallamos a brutál zenék rajongóinak. Igen, a Dead Heart… működött, a Heart Collector szerelmi fájdalmát például elég sokan át tudták érezni (korábban a Dreaming Neon Black-ét még kevésbé…), és biztos vagyok benne, hogy underground szinten nagyon sok emberre, és azon belül is sok zenészre hatottak. De Warrelt most az egész metal világnak siratnia kellene, nem csak egy underground körnek. Tudom én, hogy az ő hatását nem lehet a legnagyobbakéhoz mérni, de attól még amit csinált, az mérhető hozzájuk.
Még aznap, hogy meghalt, olvastam a Blabbermouth-on, hogy a zenészek, akikkel Brazíliában épp a második szólólemezén dolgozott, még nem döntötték el, hogy befejezzék-e vendégénekesekkel az anyagot. Warrelnek már nem maradt ideje felénekelni. És én azt gondolom, hogy ez az a kivételes eset, amikor meg kellene csinálni. Senki nem pótolhatja őt, senki nem lesz képes úgy elénekelni, ahogy ő tette volna. De az élete volt ez, és szeretném tudni, az utóbbi években miket írt, mik foglalkoztatták. Mert Warrel ugyan nem volt az ismerősöm, de amit csak csinált, az visszhangot keltett bennem. Először azt, hogy lehet máshogy is metalt csinálni, hogy lehet bátran kísérletezni zenében és szövegben is. Aztán azt, hogy vannak utak, és hogy nem vagyok egyedül azzal az érzéssel, hogy a hétköznapi valóság nem minden, és hogy a hatalomnak, a rendszernek az az érdeke, hogy a hétköznapi ember mégse eszméljen rá erre. És alighanem a második szólóalbum az egyetlen esélyem, hogy megtudjam, mi járt a fejében. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nem volt mellette senki az évek folyamán, aki segített volna neki, aki ki tudta volna hozni őt a maga alkotta börtönből. Hogy nem talált rá arra a kristálytiszta belső hangra, amin pedig annyi dalában énekelt.
Sokszor tapasztaltam már, hogy egy zenész, vagy bármely más művész a legjobbját a dalaiba teszi bele, és hogy nagy árat kell fizetnie érte. Nehéz meghatározni, hogy egy olyan embernél, aki kiáll a színpadra, hogy előadja a maga dolgait, mennyi az exhibicionizmus, mennyi az egó, és mennyi az isteni szikra. Nem ítélem el én azokat sem, akikben az utóbbi nem mutatkozik meg. De Warrel Dane-ből ragyogott. És lehet, hogy az alkohol vitte el, meg a szívét ért megannyi törés és fájdalom, és az, hogy "I have never seen God", de amit maga után hagyott, a zenei öröksége, abban nem az egó sütkérezik, az nem az alantas én sugaraitól fénylik. Nagy tanítás Warreltől az is, hogy óvatosnak kell lenni, hogy hova, milyen mélyre ásol, milyen utakat választasz, mert könnyen megsérülhetsz, ahogy vele is történt. De mindeközben, azt remélem, ő maga is közelebb került ahhoz a ragyogáshoz, ami még az olyan, éjsötét és fájdalmas dalaiból is árad, mint a No More Will…
Remélem, Warrel, most már megérkeztél arra a helyre, amiről a SorrowedMan-ben énekeltél. Hitem szerint ott vagy már…
Take me away to the quiet place
Where the doors of perception open wide
Smiling faces greet me there
Loved and lost, lost inside
Take me away to the netherworld
Where we dance in the waves, the universe shines
The place that holds my beautiful dream
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Fly me away on the wings of a dove
To the temple of knowledge we can fly
Smiling inside, peace so clear
One with the all, one within mind
Fly me away to a better world
Where there's no more war and can be no shame
The place that holds the great mystery
When I awake, I look to the sky and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
Here I am, body and soul
Flesh and blood, on this stage I play my role
No, there's no time left for gazing at the sky
No, there's no time left, kiss the wind goodbye and
Pray that I will live forever
The sorrow man will not be me
Today I'll change my life forever
For what I've seen must surely be
In the eyes of the sorrowed man...

kedd, január 02, 2018

Best of 2017

• Könyv
Eckhart Tolle: A most hatalma
Legjobban tetsző fotós könyvek:
Könyvileg vegyes év volt ez, jó, de jó pár olyan könyv került fel a listámra, amiről nem én írtam a cikket. Klassz volt az is, hogy több íróval (Tisza Kata, Erlend Loe, Szöllősi Mátyás) interjúzhattam is, mind remek élmény volt. Ahogy az is, hogy dolgozhattam a Philip Pullman-féle Északi fény trilógia új kiadásán és a végre elkészült folytatás/előzményregényen. Mi több, életemben először lefordítottam egy könyvet is. Nem valami nagy cuccot, egy mesekönyvszerűséget, mely Tolkien életéről szól, de jó volt vele molyolni.


• Film
Idétlen időkig (végre megnéztem, és örök kedvenc lett belőle)
És két különlegesség:
Az a fura, hogy moziilag ezt az évet kevésbé éreztem erősnek, legalábbis kevesebbszer jutottam el moziba, és úgy tűnt, nem szól most annyi film hozzám. Mégis hosszabb listát írok azokról, amik emlékezetesek, amiket DVD-n is meg akarok venni, mint múlt évben.

Bizony, ebben az évben olyan sok különféle fotós kiállításon jártam, hogy van miért külön emlegetni őket. És ezek csak azok, amelyek a legjobban tetszettek (és a Kornissra még el sem jutottam).


• Koncert
Fates Warning / A New Tomorrow, A38
Nomad / Slogan, ShowBarlang
Dream Theater, Tüske csarnok
Mastodon / Ørdøg, Barba Negra Track
Avatarium, Dürer kert
VoiVod / Perihelion, Dürer kert
Aebsence, Kék Yuk
Sólstafir / Myrkur, A38
Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. És nem is tudom, volt-e valaha olyan év, amikor elmondhattam, hogy az év végi 20-as albumlistám első négy helyezettjét is láthattam élőben. Döbbenet. És hogy amiket fel sem tettem a listára, azok is jók voltak. És mennyi koncertre el se jutottam!


• Dalok
...és némi bónusz hardcore arcoknak

2017 simán durvább év volt, mint 2016, amikor még azt hittük, hogy, pedig dehogy.
Azért ilyen kultúr értelemben frankó év volt szerintem, amint fentebb látható. Kivéve, hogy meghalt Chris Cornell és Warrel Dane. Nekik még nagyon nem kellett volna...
Ami még jó volt ebben az évben számomra: eljutottam pár napra Bergenbe, s azóta együttérzek a Monty Python-féle kék papagájjal: én is vágyok vissza a fjordokra. Megjártam a birminghami Photography Show-t (mivel kivételesen pont a London Book Fair után tartották), az is jó élmény volt. Persze rengeteget fotóztam is, bár a Flickr-en egy fia képemet nem válogatták be az Explore-ba. Úgy fest, a közízléstől távol járok, de az észlelhető művészi színvonal számomra még elérendő magasságokban van. Sebaj, az élmény a fontos. Továbbá ebben az évben írtam a FotóVideó magazinba jó pár cikket, főleg teszteket ilyen-olyan fotós cuccokról, de oda is készítettem néhány frankó interjút, amikre büszke vagyok. De ennek a történetnek valószínűleg el is jött a vége (bár még van pár bevállalt és megírandó cikk előttem), mert úgy vagyok vele, hogy a hobbimban nem akarok senkivel harcolni, arra ott van az élet többi része, nem? De gond egy szál se, jó, hogy részese lehettem annak a lapnak is.
És annak is nagyon örülök, hogy elindítottam a Hammer honlapján Az irodalom visszavág - Magyar írók és a rock/metal zene sorozatot, melyből 3 rész jelent meg '17-ben, és lesz még jó pár '18-ban.

És akkor kívánom, hogy 2018 végre igazán, tényleg jó év legyen mindannyiótoknak! Ragyogjatok, legyetek a mostban (Tolle nyomán), és ha sikerült, mutassátok meg nekem is, hogy kell :)

vasárnap, december 31, 2017

Északi fény: Värttinä / Mari Boine koncert, MüPa, 2017.12.18.

Ahogy a MüPa honlapja írta, „a skandináv világzene két kultikus előadója” lépett fel a magától értetődőnek tűnő, de a koncerten számos értelmezéssel gazdagodott „Északi fény” esten
A finn Värttinä esetében tudtam, hogy vidám, tempós, de a mélységeket sem nélkülöző koncertre számíthatok, és nem is kellett csalatkoznom. A számi Mari Boine zenéjét viszont szégyenszemre nem ismertem korábban, ám a koncertje megindító és gyönyörű volt. S így egyben az egész az év egyik legjobb élménye számomra.

szombat, december 30, 2017

Vancsó Zoltán - könyv, interjú, slideshow

Vancsó Zoltánt jó ideje napjaink egyik legizgalmasabb, legegyedibb látásmódú fotósának tartom, és ebben az évben elég sokszor volt szerencsém a munkásságával foglalkozni.
Először is, írtam a legutóbbi fotóalbumáról, melynek Facebook – Az első évek 2010-2015 a címe.
Aztán készítettem vele egy meglehetősen őszinte és engem legalábbis felvillanyozó interjút, mely két részletben jelent meg, egyik fele az ekulton, másik fele a FotóVideó magazinban (utóbbiban nyomtatott formában is).
S bár sajnos ebben az évben egyetlen workshopjára vagy táborába se jutottam el (utóbbiban még sose jártam), viszont ott voltam a Lurdy moziban a Zoltán Képszínháza: Fakuló szezon - Vakáció és válság analógiája c. slideshow vetítés ősbemutatóján. 2017-ben kijutott nekem a remek és emlékezetes fotós kiállításokból (Salgado, Alex Webb, Elliott Erwitt, Sziget 25 (Benkő Imre egyik képén én is látható vagyok), Bruno Barbey Frankfurtban, Vivian Maier (bár ez a kiállítás pont nem volt annyira lenyűgöző)), de egyik sem adott ilyen sajátos élményt. Ez a slideshow vagy diaporáma vagy diavetítés ugyanis egyszerre volt kiállítás és mozi. Zoltán zseniálisan válogatta hozzá össze a képeket és zenéket, amelyek külön-külön is nagy élményt jelentettek volna, de így meg szinte sokkoló volt, jó értelemben.

Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen + interjú, miegymás

Számomra az év egyik leginkább meghatározó élménye volt Tisza Kata új könyve. Nálam tiszta lappal indult a hölgy, a 10 évvel ezelőtti felhajtásról mit sem tudtam, de nem is érdekelt. Ritka és nagyon jó élmény, hogy belelapozok egy könyvbe, és pár sor után tudom, hogy KELL. Az Akik nem sírnak rendesen ilyen volt, de sokkal többet adott, mint elsőre gondoltam. Rengeteg-rengeteg élettapasztalat, keresetlen őszinteséggel kimondott igazság van benne. Olyanok, amiknél legszívesebben felkiáltottam volna, hogy "igen, ez az, ezt mondom már mióta, hiába", meg hogy "azt az eget, ez de nagyon betalált", meg hasonlók. Megosztó könyv, ahogy Kata személyisége is, de szerintem leginkább azért megosztó, mert amikről beszél, azokkal a többség nem mer, nem szeret, nem akar szembenézni - pláne, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz. És jobb úgy menni elébük, hogy készülsz rá, hogy gondolkodtál már rajta...
Tisza Kata. Fotó: én
Aztán volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban egy (illetve kettő) felolvasóestje Katának, Másik Jánossal közösen. Az is döbbenetes élmény volt, azért is, ahogy Kata felolvasott, de azért is, ahogy János énekelt, meg a kettejük közötti kölcsönhatás miatt is. Erről is írtam cikket, a YouTube csatornámra meg felraktam pár videót is, amiket ott készítettem.
S végül júliusban interjúztam is Katával. Másfél órát vettem fel, és sokkal többe került leírni, és égett a képemről a bőr, hogy olyan sokára készültem el vele, de nem vesztett semmit az értékéből közben sem. Szerintem baromi jó interjú lett, nem miattam, nyilván, hanem amiket mondott, és persze olyan hosszú, hogy önmagában is kitenne egy könyvet. Ekulton két részletben jelent meg, ez itt az interjú első fele, a második fele meg az első végén lévő linken található.

szerda, december 27, 2017

Erlend Loe: Doppler hazatér + interjú

A fene se gondolta volna, hogy Erlend Loe visszahozza Dopplert, s még egy könyvet szentel neki, megalkotván így a férfi életközépi válság trilógiáját.
Ami aztán a Doppler hazatér-ben történik, arra lehetett is számítani, meg nem is. De hazudnék, ha azt mondanám, jobban arclekaparós könyv, mint a két korábbi rész.
Viszont egész áprilisig nem is álmodtam arról, hogy egyszer majd interjúzok az íróval, aztán tessék, ez is megtörtént. Arra számítottam mondjuk, hogy jó lesz, de még annál is jobb volt.
Az interjú leírva, de létezik videós verzióban is (katt az írott verzióra, s kicsit lefelé görgetni), bár sajnos elég halk lett, és a kamera végig huntingolt, ahogy szakszóval mondani szokás.

kedd, december 26, 2017

Molnár Krisztina Rita: Derűs hétköznapok – Kalendárium

Bár valamelyest az ünnepek is megjelennek benne, ez a Kalendárium azért is különleges, mert a hétköznapokról szól, arról, hogyan lehet azokat tartalmasabbá, élhetőbbé tenni. Teszi ezt az írónőtől és illusztrátortól már megszokott, rájuk oly jellemző bájjal, finomsággal és érzékenységgel. Szívesen adnám ajándékba úgy mindenkinek.

vasárnap, december 03, 2017

Chade-Meng Tan: Belső Kereső Önmagadhoz

Chade-Meng Tan a Google HR szakértője, aki a keleti tanokra építve alakított ki egy olyan meditációs és önsegélyező technikát, melyet a modern nyugati világban élő emberek könnyebben elsajátíthatnak és használhatnak - önmaguk s a világ örömére. Az írónak van humora, és képes úgy magyarázni, hogy bárki megérthesse. A könyv emberek ezreinek (valójában millióinak és évek ezreinek) tapasztalataira és eredményeire épül, tehát ki lehet jelenteni, hogy a meditáció működik és jót tesz. És ezt immáron számtalan tudományos kutatás is bizonyítja. Úgyhogy hajrá, menjen mindenki meditálni! :)

Jostein Gaarder: Kérdem én

Melankolikus hangulatú képek díszítik Jostein Gaarder elvileg gyerekeknek szánt, de felnőtteket is gondolkodásra késztető, csodaszép könyvét, melyben csak kérdések vannak, oldalpáronként egy, talán kettő. Így aztán elolvasni pár perc ezt a könyvet, megválaszolni a kérdéseit azonban egy élet sem elég.

Ian McDonald: Luna – Újhold

A Luna egy olyan, jövőbéli Holdon játszódik, amit már valamelyest meghódított az ember. Öt nagy dinasztia uralkodik rajta meg azokon a piacokon, amelyeket a Hold maga nyitott meg. Így például a főszereplő család, a brazil származású Corták a hélium-3-ból élnek – ezzel világít ugyanis a Földön maradt emberiség. A kék bolygó, ha nem is ment még teljesen tönkre, olyan állapotban van, amilyennek a jelen alapján nem nehéz elképzelni – ám mindezt McDonald viszonylag röviden és velősen intézi el. A Luna nem a Földről szól, hanem arról, hogy miféle civilizációt alakíthat ki az ember egy teljesen új, és nagyon-nagyon nem embernek való terepen. És ebben aztán kiéli magát az író!

péntek, november 17, 2017

Gavin Edwards: Bill Murray és a Tao

Bill Murray hihetetlen egy fószer. Elképesztő sztorik keringenek róla az interneten, amiket az ember simán el is hisz, amennyiben látta már őt valamelyik filmjében (például az Idétlen időkigben, a Szellemirtókban vagy az Elveszett jelentésben). Gavin Edwards-ot is ez indította el ennek a könyvnek a megírására, ám végül jóval több lett a kötet, mint a Murray-hez kapcsolódó, meghökkentő esetek gyűjteménye. Murray ugyanis a nagy taoista és zen mesterek módszerét alkalmazva, teljesen váratlan, meghökkentő húzásaival kizökkenti az embereket a megszokott kerékvágásból. Ez pedig azért jó, mert lehetőséget ad, hogy másként nézzünk magunkra, az életünkre, a világra – ami hovatovább a megvilágosodáshoz is elvezethet…

hétfő, október 30, 2017

John Irving: Garp szerint a világ

A Garp szerint a világ a ’70-es évek végének/’80-as évek elejének egyik amerikai kultuszkönyve, melyből 1982-ben mozifilm is készült. Ahogy az új magyar kiadás borítójáról sejteni lehet, Robin Williams volt a főszereplője, Glenn Close játszotta Garp anyját, és mindent összevetve jó film volt, de azért a könyvet is el kell olvasni.
Ennek ellenére én egész eddig az új kiadásig nem olvastam el. Taszított a könyv vastagsága meg a kis betűméret. Meg voltak félelmeim, hogy fájni fog. Ezek beigazolódtak, de az is, hogy tényleg el kell olvasni. 

vasárnap, október 29, 2017

Sebastião Salgado: Genesis – kiállítás a Műcsarnokban

Sebastião Salgado korunk egyik legfontosabb fotográfusa, mind művészi értelemben, mind pedig annak fontosságában, amit képein elénk tár. A Műcsarnokban tegnap este nyíló tárlaton legutóbbi projektjéből, a Genesisből láthatunk számos fotót – ez a sorozat a Föld azon részét mutatja be, amely a modern civilizációtól szinte érintetlenül, a teremtés avagy az őskor óta mit sem változva létezik.
Gyönyörű és felkavaró kiállítás, november 12-ig látogatható, menjen, ki látni mer! :) Teljes cikkem ekulton

csütörtök, október 19, 2017

Chris Cornell emlékest, 2017.06.23., A38 Hajó

Az van, hogy május 18-án meghalt Chris Cornell, a Soundgarden énekese, és az eléggé megzúzott. Amit akkor írtam, tán sosem fogom megjelentetni sehol, mert talán túl személyes, bár eléggé biztos vagyok benne, hogy senkit nem érdekel annyira - s pont ezért sem.
Viszont eltelt azóta 5 hónap meg egy nap, szóval elkezdem újra kirakni az ilyen-olyan cikkeimet ide. Kezdve a Cornell emlékestről szóló cikkemmel. Van rakat fotóm is róla, a cikkben a link.

szombat, május 13, 2017

The Photography Show – Birmingham

Úgy hozta az élet, hogy épp Angliában jártam más okból kifolyólag, így el tudtam menni a birminghami Photography Show-ra, ami ugyan nem olyan fontos rendezvény, mint a Photokina, de így is roppant érdekes meg izgalmas.
És itt vannak fotóim róla.
The Photography Show 2017, Birmingham

Szily László: Kitolás – Túlélőkalauz kezdő apáknak

Közhely, hogy az apák le vannak sza… szavazva, és hogy hozzájuk aztán nem szól egy könyv sem. Ez már jó ideje nem igaz, de kb. igaz volt, mikor az első Kitolás könyv először megjelent, még 2003-ban. Ugyanis cikkem tárgya eredetileg két részből állt, ám ez az új kiadás mindkét kötetet tartalmazza. Az első részben a terhesség-szülés-csecsemőkor viszontagságait veszi végig a szerző az egyszeri, nyomorult apa szemszögéből, a második pedig a kisgyerekkorét (úgy az óvoda végéig).
Lehet rajta megbotránkozni és nagyokat nevetni, és mindent a kettő között. Teljes cikkem ekulton.

szerda, április 26, 2017

Slogan: Előbújhat minden állat (CD) + interjú

A Slogan egy legendás underground zenekar, mely a '90-es évek első felében feszegette a zene meg az érzékelés határait, aztán nem rég új albummal jelentkeztek, ami még inkább megosztóra sikeredett, merthogy sokkoló egy anyag. Elsőre legalábbis, de ha az ember rászánja az időt, és a mélyére ás, rájön, hogy ma is ugyanarról beszélnek, mint régen, csak máshogy, mert közben sok minden változott a világban. És túl a megtekert vagy épp kő egyszerű zenei témákon, a végül megdöbbentően fogósnak bizonyuló dallamokon, ez az üzenet az, amiért annyira szeretem.

Esther és Jerry Hicks: Sara első könyve

Ez a könyv Salamon beavató meséi címen már 2001-ben megjelent egy másik kiadónál, de a borítón és a címen kívül mi sem változott – így az sem, hogy ma is jó kis olvasmány. A vonzás törvényéről már jóval Rhonda Byrne A titok című óriási bestsellere előtt is lehetett hallani (például épp Esther és Jerry Hicks könyveiből), de az hozta igazán divatba 2007-ben. A Sara könyvek is ezt magyarázzák el, épp csak a 8-13 éves korosztály számára fogyaszthatóbb formában, kedves, de nem cukormázas történetbe foglalva.

kedd, április 11, 2017

Vakondok 4: Végigjátszás

Ez a fura című film a magyarországi számítógépes játék-fejlesztésről szól, elsősorban a ’80-as évekbeli hőskorról, de jó sok érdekeset és izgalmasat megmutatva a ’90-es évekből is. Hogy ez nem hangzik sem érdekesnek, sem izgalmasnak? Lehet, de a film mégis az.

Untold Faith interjú

A nagykárolyi Untold Faith zenekarban egy régi nagy kedvencem, a Psycho Symphony két tagja muzsikál. Ebben a formációban némileg brutkóbb a zene, de progresszív metal témák is bőven vannak benne. Bemutatkozó EP-jük, a 3 tételes Prologue​:​Flatline nem rég jelent meg, ennek kapcsán kerestem meg Mogyorós Attila gitárost.

vasárnap, március 26, 2017

Neil Gaiman: Északi mitológia

Ez még mindig nem egy új, igazi Gaiman regény, de attól még pont ugyanolyan élvezetes olvasmány, mint kb. bármi, amit Neil valaha írt. Még akkor is, ha ezeket a történeteket nem ő írta, ő csupán feldolgozta. Jószerével nem is kellene többet mondanom, mint amit a könyv címe és szerzője alapján úgyis sejt az ember, és aki a kettő közül (skandináv mítoszok vagy Gaiman) bármelyiket szereti, az nyugodtan mehet megvenni a könyvet.

Moon Of Soul interjú

A kisvárdai Moon Of Soul több mint 20 éve alakult, de a nemrég megjelent, Világteremtő című EP előtt hosszú időn át szünetelt a zenekar. A korai idők death/thrash metalos témáit ugyan már rég maguk mögött hagyták, de ma is valami egészen sajátos hangulat és komplexitás jellemzi a zenéjüket. Az énekes-gitáros Csernyánszky Gábort faggattam ki a visszatérésről és az öt új dalról a Hammer site-on.

csütörtök, március 09, 2017

Little G Weevil – Művészetek Palotája, 2017. február 11.

Little G Weevil, eredeti nevén Szűcs Gábor, Budapesten született, ám Amerikában, a blues hazájában lett a szakma és közönség által is elismert, világhírű blues muzsikus. A MüPában tartott koncertjén egymagában és vendégeivel ill. zenésztársaival együtt is elvarázsolta az egybegyűlteket.

Carlos Ruiz Zafón: Marina

Zafón A szél árnyéka előtt írta ezt a regényt, mely elvileg ifjúsági, de szerintem félelmetesebb annál, hogysem 16 éves kor alatt szívesen adnám bárki kezébe. Egyébként nagyon sok minden benne van a későbbi, sokak által hőn szeretett felnőttregényeiből (kezdve nyomban a már itt is főszereplő Barcelonával), de más arányokban, kevésbé hatásosan és kifinomultan.

vasárnap, február 19, 2017

Nomad: Márványmenyasszony (CD)

A Nomad egy jó kis rockzenekar, olyan zenével, amelyet jószerével bárki élvezhet. Három sokat látott muzsikus és egy még mindig szemtelenül fiatal, igen tehetséges énekes tolja itt a rockot, de olyat, amibe a könnyed, de nem buta rádiós slágerek épp úgy beleférnek, mint az elgondolkodtató, elkalandozó számok, vagy épp az alkalmankénti zúzdák.
A Márványmenyasszony a csapat harmadik albuma, és nehéz rá szavakat találni, tekintve, hogy az első kettőre már ellőttem minden szuperlatívuszt. De azért volt még mit írnom róla ekultra is.

Szily László: Beírás

Szily László könyvének az az alcíme, hogy „Iskolai túlélőkalauz apáknak”. Ahogy a borítóról is sejtheti az az olvasó is, aki egyébként mit sem sejt, ez egy humoros könyv. Persze kinek mi a humoros. A legjobban talán azok fognak rajta szórakozni, akiknek nincs, nem volt és nem is lesz soha iskolás gyerekük. Ám nekik csak így, könyvben olvasva jutnak ki olyan élmények, amikhez foghatót senki soha sehol máshol nem élhet át, mint ha iskolás gyermek apja. Az utóbbi alkasztba tartozók meg azért fognak remekül szórakozni ezen a könyvön, mert végre úgy érezhetik, nincsenek egyedül a nyomorukkal. És ez nem az a „dögöljön meg a szomszéd tehene” típusú káröröm, hanem a szenvedésben sorstársak „akolmelege”, mely számos ember életét mentette már meg. Állítólag.

vasárnap, február 12, 2017

Watch My Dying interjú

Watch My Dying. Foto: UN
Végre csak elkészült a WMD a 4.2 EP-vel, meg megint dobosváltás volt, szóval volt miről kérdeznem Veres Gábor énekest. Hammer site-on a teljes interjú.

Majoros Nóra: Bolygóvadászok

Majoros Nóra negyedik könyve a Bolygóvadászok, és megint valami más, kivéve, hogy ez is gyerekeknek szól. Meg hogy felnőttként/szülőként is remekül szórakoztam rajta. A többi is nagyon tetszett, de mind közül ez a legkönnyedebb. Első ránézésre legalábbis.

csütörtök, január 26, 2017

Krist Van Moois: 7köznapi EGO – Beszélgetések az EGOval az EGOról

A 7köznapi EGO nem egy megmondó könyv. Nem tuti válaszokat meg módszereket ír le, amik, ha nálunk nem működnek, akkor vagy magunkat hibáztatjuk, vagy az írót/átadót. Azt írja le, hogy igen, a spirituális út, legyen bármi is a neve, nehéz, és igen, teljesen normális, hogy az ember bukdácsol rajta, és néha utálja az egészet, és szívesen feladná, és néha meg is teszi. Ám nem az együttérző megértés a legfőbb lényege (az „csak” amolyan plusz ajándék, amit sok szellemi vezetőtől, mestertől, edzőtől sem kap meg az útját kereső ember). Hanem a kérdésfeltevés. Csupa olyan kérdés van benne, ami jó eséllyel mindenkiben megfogalmazódik ama hosszú és nehéz út valamely pontján, aki csak olyanra adja a fejét, hogy jobbítson magán, hogy erősítse a lelkét/szellemét (vagy akár a testét). És ezekre nem ad univerzális választ. Ha ad egyáltalán, akkor saját példákat mesél el, abban a reményben, hogy az is segít, ha látjuk, hogy más is volt már így vele. És az a helyzet, hogy igen, segít. Sokszor ez többet ad, mint az, ha újabb emelkedett, örök és nagy igazságokat tuszkol az ember a fejébe. Krist Van Moois nem vitatja el a nagy mesterek igazát, csak azt mondja, hogy annak, aki még csak útban van a nagy mesterek magasságai felé, gyakran elrettentő eme magasság.

Torben Kuhlmann: Armstrong – Egy egér kalandos utazása a Holdra

Torben Kuhlmann első könyve, a Lindbergh egy elbűvölő és gyönyörű mesekönyv volt, és arról az egérről szólt, aki elsőként repülte át az Atlanti-óceánt (egy ugyanilyen nevű amerikai férfiú is megtette ugyanezt). Az Armstrong megannyi szempontból folytatása a Lindberghnek, csak ennek az az alcíme, hogy „Egy egér kalandos utazása a Holdra”, s természetesen az űrrepülés, s azon belül is az első Holdra szállás hőseinek állít emléket.

szerda, december 28, 2016

Best of 2016

• Könyv
Fekete István: Tüskevár
Garth Stein: Enzo, ​avagy az emberré válás művészete
Legjobban tetsző fotós könyv:
Könyvileg egész jó év volt ez, bár régóta esedékes- ill. újraolvasások is felkerültek erre a best of listámra.


• Film
Érkezés (alul az én véleményem) 
Mozi téren ez egy baromi erős év volt, és úgy sejtem, a még nem látott filmek közt is van olyan, ami erre a szűk listára felférne. Mindenesetre ez a fenti négy örök élmény.


• Koncert
Ignite, Barba Negra
Bran, Fonó
Black Sabbath / Rival Sons, Aréna
Clue / De Facto, Dürer kert
Pearl Jam: Ten20 tribute / Alone In The Moon, Dürer kert
VoiVod, Barba Negra
Crowbar, Barba Negra
Watch My Dying / Nomad, Akvárium
(Időrendi sorrend, bár nehéz lenne megmondani, melyik tetszett a legjobban. A Sabbath koncerten pl. annyira cefetül voltam, hogy hiába tudtam, hogy A Legendákat látom, nem tudtam annyira élvezni, mint a lista több más buliját.)


• Dalok
Ignite - Nothing Can Stop Me (hogy ne megint a Falu legyen :))
...és így tovább.

2016-ban is volt hát minek örülni, s persze nem csak ilyen fentebbi értelemben. Meg sírni és dühöngeni is volt miért. Az évek már csak ilyenek. De azt remélem, hogy 2017-ben sokkal több lesz az örömből és jóból, és sokkal kevesebb a negatívokból, a gyászból. De tényleg, megnéznék már egy igazán jó évet, meg hogy ti mindenki, aki ezt olvassa és/vagy a szeretteim közé tartozik, hogy viselnétek egy olyat! :)

kedd, december 27, 2016

Varró Dániel: Mi lett hova?

Korunk Karinthyja, a rímeket romhányi könnyedséggel és bravúrossággal összeöltő Varró Dani mindig őszinte költő volt, a baba- és kisgyerekkorról szóló költeményei sem nyálkendőzték a valóság, a mindennapi élet apróbb-nagyobb bosszúságait, árnyoldalait. Így nem meglepő, mégis szívet melengető, hogy a Mi lett hova? egy lassan negyvenesbe hajló férfiú, férj és apa gondolatait, érzéseit tükrözi, a költőre jellemző trükkökkel persze. Varró úgy játszik a magyar nyelvvel, a különféle verselésekkel, ritmusokkal, meg amivel még nem szégyell, ahogy karácsonykor az apukák a gyereknek vett Legóval. Lubickol és élvezkedik mindezekben, ám közben nem csak vicceseket mond.

csütörtök, december 22, 2016

Molnár Krisztina Rita: A víz ösvénye

Az év alighanem legszebb könyvének két főszereplője egy árvának született, tíz éves fiú, Tamás, és az őt nevelő, családjába őt befogadó Eszter, akik Lillafüreden töltenek pár áprilisi napot. Tamás asztmás, és a Szent István barlang levegője meg az erdei séták jót tesznek neki – ám a gyógyulás lelki folyamat, amint a betegségek okai is gyakran lelki eredetűek. Gyógyulnivalójuk mindkettejüknek van, és az a csodálatos hely, az ott megélt találkozások mindkettejüknek nagyon sokat segítenek.

Christopher Moore: Biff evangéliuma

Jézusról körülbelül annyi mű született már összesen, mint a holokausztról, de míg néha az az ember érzése, hogy a II. világháború borzalmairól minden ötödik túlélőnek volt valami mondanivalója, szóval elég jól dokumentálták, addig Jézus életéről alig tudunk valamit. Nem csak történelmi értelemben, hogy egyáltalán valós személy volt-e (bár állítólag arra azért van elég bizonyíték), hanem hogy a Bibliában abból a 33 évből kimarad úgy harminc. Van szó a születéséről, pár elejtett mondat a gyermekkorából, aztán meg már be is tölti a harmadik x-et, és elkezdi nyilvános működését. Bizonyára sokan feltették már azt a kérdést, hogy mit csinált a kimaradt három évtizedben, és sokféle választ is adtak erre. Ezen válaszok egyike Christopher Moore legismertebb, legsikeresebb regénye. Melyet én a Galaxis útikalauz stopposoknak című sci-fi klasszikussal emlegetek egy lapon, mert majdnem ugyanolyan vicces. De van ennél közelebbi rokona is, csak az film: a Monty Python csoporttól a Brian élete, mely szintén Jézussal foglalkozik, csak egészen máshogy.

vasárnap, december 18, 2016

Erdélyi Anna: Hajdinaföldi történetek – Mesék a neveletlen hercegről

Az alcímben említett neveletlen herceg egy Marci nevű fiú, Hajdinaföld örököse, akit egyetlen magántanár sem volt még képes huzamosabb ideig elviselni. Nincs ember, aki vállalná a nevelését, mígnem egy nap felbukkan valaki, aki a mesék ködébe burkolózó Árpahegyről érkezik, hogy tanítója legyen Marcinak. A kötet fejezetei apránként elmesélik, mire is jutnak egymással. Az árpahegyi tanító egészen máshogy viszonyul a trónörököshöz, mint elődei: szelíden és határozottan, kitartóan és mélységes megértéssel. És annyit elárulhatok, hogy bizony nagyon is sokra jut a végletekig elkényeztetett, szemtelen, nemtörődöm, pökhendi fiúval.
Szülőnek és gyereknek egyaránt sokat segíthet ez a könyv. Teljes cikkem róla ekulton.

szerda, november 30, 2016

Katherine Addison: A koboldcsászár

2015-ben A koboldcsászár kapta a legjobb fantasy regénynek járó Locus-díjat, de három további rangos fantasy díjra is jelölték. Mindez azt bizonyítja, hogy a díjakat kiosztók (a szakértők, illetve a közönség egyaránt) éheznek az újra, a szokatlanra, a végre-valami-másra abban a zsánerben, ami eredetileg pont úgy született, hogy mindezt adta. Ugyanis A koboldcsászár, miközben számos klasszikus fantasy (és néhány steampunk) elemet használ, alapvetően más, mint a tipikus fantasy regények. És ez elsősorban a címszereplőnek köszönhető, akihez foghatóan emberi és emberséges hőst bármilyen féle irodalomban is keveset találni.

Jeffrey Brown: Jedi Akadémia

Ez már az ötödik Jeffrey Brown könyv, mely magyarul is megjelenik, de az első, amely nem 64 oldalas, illetve nem úgy néz ki, mintha kisgyerekeknek készült volna. Nem mintha a Darth Vader sorozat korábban megjelent négy kötete csak gyerekekhez szólna, de azok (így vagy úgy) leginkább kisebb gyerekekről szólnak, míg a Jedi Akadémia főszereplője nem Darth Vader és különféle rokonai és barátai, hanem egy tatuini fiú, aki épp kijárta az általános iskolát, és minden vágya, hogy pilótaképzőbe mehessen.
Ez egy jó humorú, kedves és szerethető regény, és ekulton írtam róla.

kedd, november 08, 2016

Ted Chiang: Érkezés – Életed története és más novellák

Az utóbbi évek egyik (ha nem a) legjobb sci-fi könyve ez, és ki tudja, megjelent-e volna valaha, ha nincs a mozifilm. Pedig eredeti megjelenésekor is sokan így vélekedtek róla. A film alapjául szolgáló novella mellett további hét sorakozik itt, mind más és más, bár a végére kirajzolódik belőlük egy nyitott és okos, éles szemű és bátor író. Az, hogy az emberek lelkivilága érdekli, Bradbury-re emlékeztet, de a tudományos precizitás és kidolgozottság inkább a hardcore sci-fi szerzőkkel hozza őt rokonságba. Bradburyhez mérten Chiang nem mutat annyi együttérzést, megértést és szeretetet úgy általában az emberek iránt, de így is nyilvánvaló, hogy mikor szimpatizál a szereplőivel – ahogy az is, hogy jellemábrázolás terén messze felülmúlja a legtöbb sci-fi szerzőt. Olyannyira, hogy ez a kötet legalább annyira szépirodalom, amennyire „csodálatosan fantasztikus”. Sci-finek pedig a kifejezés eredeti értelmében számít: bár vannak itt is űrhajók és földönkívüliek (épp az „Életed történeté”-ben), a maga módján mindegyik írás tudományos fantasztikum. Vagyis Chiang azt teszi, mint megannyi nagy sci-fi író (és a világ folyását megváltoztató gondolkodó és felfedező): eljátszik a „mi-lenne-ha” kérdésével. S teszi mindezt így vagy úgy tudományos alapon, vagy ha mégsem, akkor attól „tudományos”, amilyen pengeéles logikával és aprólékosan építi fel a történetet

vasárnap, október 30, 2016

Roald Dahl: A barátságos óriás

Roald Dahl nevét sokan a felnőtteknek szóló Meghökkentő mesék sorozatból ismerik, de a gyerekeknek is meghökkentő meséket írt, s bár minden könyve más és más, abban mindegyik egyezik, hogy fiatal olvasóit nem nézte csekély értelműeknek. Sosem volt rest igazi mondanivalót adni a gyerekeknek, ha pedig az ostobaságot és lustaságot kellett ostorozni, végképp nem fogta vissza magát. De az üzenetet mindig úgy adta át, hogy az olvasó közben remekül szórakozzon.
Ezen regénye tele van nyelvi leleményekkel, amiket a káprázatos fordítás vissza is ad. A címszereplő minden idők alighanem legjobb fej, legszeretetreméltóbb óriása, ám ez csupán egy ok a számosból, amely miatt érdemes elolvasni a könyvet.

Timo Parvela - Bjørn Sortland: A játék

A Kepler62 sorozat eme első része azért került a kezembe, mert a kiadó azzal promózta, hogy „a finn klasszikus segítségével átvezetheted a virtuális játékok világából a gyereket az irodalom dimenzióiba”. Arra meg nagy szüksége lenne a nagyobbik fiamnak. És annyi bizonyos, hogy a könyv nagyon tetszett neki, és várjuk a folytatást.

szerda, október 05, 2016

Kubo és a varázshúrok

Ez egy rendkívül különleges animációs film. Megannyi értelemben különleges, de leginkább azért, mert, bár Amerikában készült, és rengeteg kaland, akció és humor van benne, olyan ősi és mély mondanivalót hordoz, amilyet manapság nagyon ritkán találni meg a mozgóképes médiumban. Mesefilm, mely nem átall félelmetes és szomorú is lenni – híven úgy az igazi, valós élethez, mint ahhoz a világhoz és üzenethez, amit bemutat és elmond.

Philip K. Dick: Emlékmás

Az Emlékmás című válogatásba hat, klasszikusnak számító, magyarul már korábban megjelent novella került (melyek zöme így vagy úgy de a mozivásznon is felbukkant), és ugyanennyi eddig kiadatlan. A felhozatal így elég vegyes, a zseniálistól a maradékig van itt mindenféle, de még az olyan, hovatovább kiszámítható sztori is súlyos mondanivalót cipel, mint a záró „Mi az ember?”, mely akár egy nyitottabb női magazinban is helyet kaphatott volna, mert talán ez az egyetlen Dick-írás, melyben van valamiféle romantika. Vagy ott „A megőrzőgép”, mely egy hagymázas ötletre épül: mi lenne, ha egy gép élőlénnyé tudná változtatni a klasszikus zeneműveket, s mivé válnának aztán ezek, ha szabadjára engednénk őket…

kedd, szeptember 27, 2016

Sárkányok mindig lesznek (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Sárkányok, elsősorban az irodalomban, az ókortól napjainkig. Ezt adja igen interaktív, érdekfeszítő, különleges és izgalmas formában a Petőfi Irodalmi Múzeum eme kiállítása, még november 6-ig.
Nekem nagyon tetszett, nagyon élveztem, és ezt bővebben az ekulton fejtém ki vala.

csütörtök, augusztus 25, 2016

Igaz Dóra: Nyár, nagyi, net

Nehéz lehet komoly dolgokról olyan gyerekkönyvet írni, ami szórakoztató, de közben elkerüli a szájbarágósság, a prédikálás, az elidétlenkedés, a „gyerekhez-le-kell-ereszkedni”-féle hozzáállás csapdáit. De Igaz Dórának sikerült.
Berci, a történet főszereplője, számítógépfüggő. Itt a nyári szünet, amit kénytelen vidéken, a nagyinál tölteni, és már előre retteg, hogy halálra fogja ott unni magát, tablet és Minecraft és Skype nélkül. De aztán kiderül, hogy nagyinak is van tabletje meg wifije, sőt, Wifije is, de ami még fontosabb, remek ötletei és remek érzéke, hogy kimozdítsa Bercit a gép-kattanásból. S közben a könyv, a szöveg is jó, szülőknek és gyerekeknek egyaránt élvezetes olvasmány.

Molnár Krisztina Rita: Kréta-rajz

Három éve jelent meg Molnár Krisztina Rita első gyerekkönyve, a Maléna kertje, egy kívül-belül szépséges és tartalmas, kedves és békebeli hangulatú kötet. A Kréta-rajz ennek a folytatása, mely nem pont ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az előző véget ért.
Három gyerek, három barát nyaralását meséli el, és mindhárom egészen más - de ennél jóval többről szól ez a szépséges könyv. Jelenről és múltról, az élet nagy kérdéseiről, de közben szórakoztató, kedves olvasmány is. Teljes cikkem ekulton.

csütörtök, augusztus 18, 2016

Sing Street

Zenés film, mely a '80-as évek Dublinjában játszódik, és kamaszok a főszereplői. Hááát...
John Carney (Once) rendezte. Ja? Akkor kell. OK, az írek miatt mindenképp megnéztem volna, mi ez, de a '80-as évek popja... hát, voltak abban óriási dolgok, de minden zseniális dalra jutott száz borzalmas. Szerencsére nem ebben a filmben. Sőt, itt van Motörhead és The Clash is. Meg érzelmek, poénok, izgalmak, sok-sok zene, és az ifjúság érzése. Nekem ez már hogynepersze nosztalgia, mégis széles vigyorral, fellelkesülten jöttem ki a végén a moziból. Ha ez nem lesz kultfilm, akkor nemtommi.
Ez meg itt a Motörhead dal a filmből:

Christopher Moore: A velencei sárkány

Aki azt remélte, hogy Christopher Moore-t börtönbe vetik azért, mert meggyalázta Shakespeare egyes darabjainak emlékét a Bolond című regényben, az megszívta, mert ehelyett az történt, hogy Moore szabadlábon írt még egy könyvet, hogy tovább forgassa a Bárdot a sírjában. Jelen kötet A velencei kalmár és az Othello sajátosan moore-ias katyvasza, bár az író maga is bevallja, hogy nem emlékszik már, mi egyéb Shakespeare műből lopott különféle további motívumokat. Amint ennyiből is sejthető, az előzményhez hasonlóan épp úgy van itt tragikus, mint komikus szál – s legfőképp újra találkozhatunk Tarsollyal, aki itt már nem címszereplő, de alkalmanként még mindig mesélő.

vasárnap, július 17, 2016

John Williams: Stoner

Ez a cikk a HammerWorld magazin 2016. júniusi (No. 285) számában jelent meg
Ez a könyv nem a stoner nevű, lelazult zenei irányzatról szól, hanem egy emberről. Egy teljesen átlagos emberről. Olyanról, akinek vannak jó meg rossz tulajdonságai, aki hozott pár jó és pár rossz döntést az életében, aki sokat szenvedett és keveset élt, és aki még megannyi más miatt olyan, mint bármelyikünk. Ha azt nézem, mi benne a metal, hát legfeljebb annak a szenvedélynek a hőfoka, amellyel az irodalom és annak tanítása iránt viseltetett, és hogy volt néhány alkalom az életében, amikor kiállt az igazáért, amikor inkább választotta az egyenes gerincet, tudván tudva, hogy akkor is elroppantják…
William Stoner az 1800-as évek végén született egy keményen güriző farmer család egyetlen gyermekeként, és a Missouri Egyetemre ment, hogy mezőgazdálkodást tanuljon. Ám ott elrabolta a szívét az irodalom. Közben jött az I. világháború, ahova ő nem ment, ám a két ember közül, akit talán barátjának nevezhetett, az egyik igen, ám nem tért vissza élve. Stoner inkább maradt az egyetemen, a tanári pályát választotta, és amolyan szürke eminenciásként élte le az életét. Rosszul házasodott, élete egyetlen fényét, a lányát az anyja elidegenítette tőle, és így tovább. Nem mesélem el, de nem is nagyon van mit elmesélni, mert teljesen átlagos mindaz, ami vele történik.
Akkor miért lett ekkora siker a Stoner? Pláne miért lett egy könyv bestseller 50 évvel a megjelenése után? Talán mert ilyen fajta, egyszerre gyönyörű, mégis végtelenül egyszerű szépirodalmat nem ír ma senki? Vagy mert annyira őszinte és lényegláttató, hogy még a politikai korrektséghez sem ragaszkodik, ahogy ma szokás? Vagy mert annyira igazi, hiteles, hogy az már fáj, és mert mégis olyan csodálatos pillanatai vannak, amilyenekért megéri embernek születni?